Epilógus

Sziasztok!

Ahogy azt múlt héten ígértem, meghoztam az Epilógust.
Vegyes érzelmek kavarognak bennem. Egyrészről boldog vagyok, hogy sikerült befejeznem ezt a történetet. Másrészről egy kicsit szomorú is több okból kifolyólag. Azért, mert el kell engednem Carrie és Chace kezét, ami nem könnyű, hiszen annyira hozzám nőttek az elmúlt hónapok alatt. Valamint azért is, mert sajnos nem úgy sültek el a dolgok, ahogyan azt én a kezdetekkor terveztem. Mikor elkezdtem közzétenni a fejezeteket, volt egy kis előnyöm, jó pár fejezet meg volt írva előre, de ez szépen lassan elfogyott. Sokáig sikerült hamar megírnom az új részeket és hétről hétre érkezett a friss, de aztán közbe jött az érettségi, majd idén az egyetem... Nem győzöm hangoztatni, hogy mennyire sajnálom, hogy sokszor heteket csúsztam a folytatással, elhihetitek, hogy mennyire bűntudatom volt, amikor nem készültem el vele időben, hiszen tudtam, hogy vannak, akik várják, kíváncsiak arra, miként alakulnak az események...
Talán ez a sok elmaradás az oka annak is, hogy szinte egyáltalán nem kommunikáltatok velem. Vagy valami mást csináltam volna rosszul? Nem tudom...
Na de nézzük a jó oldalát a dolgoknak. Van 26 rendszeres olvasóm, a számláló 8877 látogatót mutatott, mikor elkezdtem írni ezt a bejegyzést, s az összes oldal megjelenítés az elmúlt 20 hónap alatt 15477 volt. És gyors fejszámolás után az imént rápillantva mai dátumra jöttem rá, hogy a Prológushoz képest pontosan 20 hónappal később kerül fel az Epilógus. A legolvasottabb fejezet a tizennegyedik lett a New York-i városnéző túrával (egyébként nekem is az az egyik kedvencem) s ezt követi a harmadik, második, első és tizenhetedik fejezet.
A történet számadatait már facebookon megosztottam, de gyorsan leírom nektek itt is: 216 oldal, 2521 bekezdés, 10046 sor, 103110 szó. A fejezetek átlagos hossza 4,5 oldal volt kivétel ez alól a Prológus és Epilógus.
Szeretnék köszönetet mondani a világ legjobb barátnőjének, aki nélkül már régen feladtam volna az egészet. Ivett, tudom, hogy már számtalanszor mondtam, de imádlak és köszönöm, hogy vagy nekem! ♥♥♥
És természetesen nektek is köszönöm drága olvasóim, hogy időt szakítottatok arra, hogy elolvassátok az írásomat, s néha egy- egy véleménnyel is megajándékozzatok, amiért nagyon hálás vagyok. Őszintén remélem, hogy az Epilógus is elnyeri majd a tetszéseteket. (És ha nem lenne nagy kérés, néhány szóban leírhatnátok a véleményeteket az egész történetről *.* nagyon- nagyon kíváncsi vagyok rá!)
A hetekben - remélhetőleg - érkezik még egy bejegyzés erre a blogra, mely Noráék nagy napjáról szól majd. S pénteken már az első fejezet fog felkerülni a Végtelenszer végtelenül címet viselő új blogomra. Ha kíváncsiak vagytok rá, nézzetek majd be oda is :)
Na de nem is húzom tovább az időt, át adom a szót Carrienek :)
Köszönöm, hogy itt voltatok nekem!
Kellemes olvasást! ;)
puszi, Csillu

„Senki sem képes arra, hogy visszamenjen az időben és ismét elkezdje a történetét.

De bárki újrakezdheti ma és teremthet egy új befejezést.”

Epilógus

2011. Szeptember 17. /Szombat/

- Carrie, kicsim, gyere, kérlek! – szólalt meg egy mély dallamos hang az ajtó túloldaláról.

- Még nem vagyok kész. Különben is, megegyeztünk, hogy majd ott találkozunk. – feleltem, miközben a magas sarkú cipőmbe bújtam bele.

- Jó, de…

- Chace! Menj! – szóltam rá tettetett haraggal.

- Rendben. – csendült fel a beleegyező válasz. – Ott várlak. – a hangján éreztem, hogy nevet, ami az én arcomra is mosolyt csalt.

Még hallottam a távolodó lépteit, majd újra csend vett körül. Idegességtől remegő kézzel simítottam végig még egyszer utoljára a rajtam lévő fehér ruhán.

Igyekeztem megnyugtatni magamat, így gondolataim akaratlanul is visszarepítettek arra az éjszakára, ami örökre az emlékezetembe vésődött, s melyet történjék bármi, onnan ki nem törölhetnek.

A hullámok morajlása volt az egyetlen zaj, ami megtörte a csendet. A szellő lágy lengedezése felénk sodorta az óceán jellegzetesen sós illatát. A víz minden egyes lépésnél a lábamat nyaldosta.

Kezeimben a magas sarkúmmal sétáltam Chace mellett a homokos parton.

Los Angeles fényei kevésbé jutottak el idáig, így a világosságot csupán a csillagok és a Hold szolgáltatták, ahogy tükröződtek a hatalmas felületen, s lágy táncot jártak a hullámokon. 

- Chace? – szólaltam meg halkan.

Jól esett ez a nyugalom, ami körülvett minket, s a díjátadó és az After party őrülete után igazán értékeltem, de tudtam, hogy itt az idő. Most már tényleg nem halogathatom tovább.

- Tessék. –pillantott rám.

- Beszélnünk kell! – hiába igyekeztem elérni, hogy hangom határozottan csengjen, olyan bizonytalan voltam, mint életemben még soha. Vettem egy mély levegőt, majd folytattam. – Tudnom kell, hogy tulajdonképpen mi történt velünk! Nem akarom tovább halogatni, hiába vagyunk újra jóban, ha a megválaszolatlan kérdések a múltunkkal kapcsolatban folyton kavarognak bennem. Tisztában kell lennem mindennel, hogy lezárhassam magamban és tovább léphessek. – egy másodpercnyi szünetet tartottam, majd felsóhajtottam és újra megszólaltam - Tudom, hogy valamilyen szinten én is hibás vagyok, de én képes lettem volna továbbra is a barátod maradni. Csak… csak úgy éreztem, mintha eltaszítanál magadtól. – megálltam, s szembe fordultam vele, miközben egy sóhaj szakadt fel belőlem.

- Biztos voltam benne, hogy előbb utóbb sor fog kerülni erre a beszélgetésre is. – ajkai halvány mosolyra húzódtak, mely a másodperc töredéke alatt el is tűnt, helyét egy fájdalmas kifejezésnek adva át – Azon a délutánon, miután otthagytál tovább gondolkodtam. Ott ültem, csak a táj és a csend vett körül. És egy nyomasztó érzés, ami azt sugallta, hogy életem legnagyobb hibáját követtem el percekkel korábban. Így felkeltem és utánad indultam, de ahogy a közeledbe értem megtorpantam. Annyira féltettelek, nem akartam, hogy bárki is megsértsen, a széltől is óvni akartalak, - simított végig az arcomon gyengéden - de ahogy ott láttalak összetörve zokogni, rájöttem, hogy én okoztam neked a legnagyobb fájdalmat. – karjai tehetetlenül hullottak le, s lógtak a teste mellett, miközben vonásai eltorzultak - Ezek után pedig képtelen voltam bűntudat nélkül a szemedbe nézni. Úgy gondoltam, hamar túlteszed magad rajtam és találsz majd valakit, aki megérdemel és megbecsül. – suttogta az utolsó szavakat.

- Hát rosszul hitted. Ugyan volt egy-két komolyabb kapcsolatom, de mindegyik megszakadt hónapokon belül, mert nem éreztem azt az elsöprő szerelmet. – szólaltam meg, miközben álla alá nyúlva felemeltem az arcát, hogy tekintetünk összekapcsolódjon és elmondjam neki az igazságot, amit úgy éreztem joga van tudni és már képtelen voltam tovább magamban tartani - Senki sem volt képes azokat az érzéseket kiváltani belőlem, mint Te!

- Én… - kezdte volna, de beléfojtottam a szót.

- Csak egy valamit árulj el. Mit akarsz tőlem?

- Utálom magam, mert hagytalak kilépni az életemből. Hogy végignéztem, hogyan sétálsz el a tó partjáról, s azt, hogy végül mégsem léptem oda hozzád, s nem mondtam, hogy szükségem van Rád. Hogy azt akarom, hogy itt legyél… mert Nélküled nem olyan az élet, mint amilyennek szeretném. Szerettelek, szeretlek, annyira, mint soha senki mást az életemben! A múlton már nem változtathatunk, de a jövő még előttünk áll, a döntés a Tiéd. – fogta meg a kezeimet, miközben az a gyönyörű kékség, melyben oly’ szívesen merültem el mindig is, nem eresztette a pillantásomat. - Minden egyes szót komolyan gondoltam, amit a parkban mondtam, és az érzéseim azóta nem változtak meg, csak még biztosabb vagyok bennük. Veled szeretnék lenni, melletted, de nem csak úgy, mint egy barát. Annak idején még magam előtt is tagadtam, de tudnod kell, hogy már gyerekkorunk óta szerelmes vagyok beléd, Caro!

Könnybe lábadt tekintettel néztem rá. Miközben pár csepp legördült az arcomon, lehunytam szemeimet pár másodperc erejéig és azért fohászkodtam, hogy ez a valóság legyen és ne csak egy álom.

Nem szóltam semmit, – elszorult torkom miatt képtelen lettem volna egyetlen mondatot is kipréselni magamból– csak összefűztem az ujjainkat, s fejemet a mellkasára hajtottam.

Tettem hatására egy hatalmas sóhaj szakadt fel belőle, majd karjait körém fonva húzott még jobban magához. Hosszú percekig élveztem az ölelését, majd tekintetemet rá emeltem.

- Szeretlek! – csupán ez az egy szó hagyta el a számat.

Egyetlen szó, melynek mégis hatalmas jelentősége van. Mely képes megváltoztatni az ember életét, ha azt a megfelelő személynek, a megfelelő pillanatban mondjuk…

Chace arcán boldog mosoly terült el.

- Én is szeretlek! – suttogta pár centire az arcomtól, majd ajkai pillanatok alatt megszüntették a még köztünk lévő távolságot.

Halvány mosolyra húzódtak ajkaim, miközben a tükörben ellenőriztem a sminkemet, valamint a kontyomat, hogy nem szabadult-e ki belőle egy kósza tincs. Aztán vettem egy mély levegőt, s megindultam az ajtó felé. A kezem már a kilincsen volt, mikor az magától lenyomódott, s Nora jelent meg előttem. Végignézett rajtam, majd elismerően bólintott.

- Gyönyörű vagy! – jelentette ki határozottan.

- Köszönöm. – mosolyodtam el – De azért te sem panaszkodhatsz. – jegyeztem meg, miután szemügyre vettem az öltözetét.

- Indulhatunk? – kérdezte, de választ sem várva karolt belém, s indult el velem a helyszínre.

Az izgatottság egyre jobban a hatalmába kerített, ahogy fogyott a még előttünk álló út hossza. Minden egyes megtett lépés a magas sarkúink hangos koppanása által vált tisztán hallhatóvá.

A szívem szaporán vert, izgatott voltam, sőt egyfajta nyugtalanság lett úrrá rajtam.

Már csak méterek választottak el, mikor megtorpantam. Kővé dermedve álltam egy helyben, a levegőt kapkodva vettem és csak meredtem magam elé. Olyan intenzitással sodort el magával a szorító érzés, hogy a látásom elhomályosult és egy pillanatra megtántorodtam. Nora aggódó hangja csak tompán jutott el hozzám, így alig fogtam fel, ahogy ijedten kiált Chace után. Kezeimet a torkomhoz kaptam és igyekeztem szabályozni ziháló légzésemen, látszólag teljesen sikertelenül.

Aztán mindent, ami körülöttem történt, mint egy lassított felvételt láttam. Érzékeltem, ahogy Chace a nevemen szólít, ahogy azt is, hogy sietős léptekkel közeledik felém. Újra – ám még intenzívebben – rám tört az a szédítő, mégis leírhatatlan érzés.

Csupán egy pillanatra hunytam le szemeimet, mégis mikor kinyitottam, már csak a közeledő padló képe lebegett előttem. Egy erős kéz kapott utánam, valaki a nevemen szólongatott, de képtelen voltam bármit is reagálni rá. Szemeim lecsukódni készültek, mikor valaki erősen megragadta az állkapcsom, s ez kicsit észhez térített.

- Caro… kicsim, figyelj rám!

Próbáltam rá fókuszálni, de a tüdőmben keletkezett oxigénhiány elvonta a figyelmemet minden egyébről.

- Az istenért! – csattant fel türelmetlenül a hangja – Koncentrálj rám, kérlek, nézz a szemembe!

Nagyon nehezen, de sikerült végrehajtanom a kérését, ám újabb sokként ért, hogy csak elmosódott kék pacákat láttam a gyönyörű kékség helyett. Még kétségbeesettebben igyekeztem levegőt venni magamhoz.

- Nagy levegő beszív, kifúj. Csináljuk együtt. Nagy levegő beszív… kifúj… beszív… kifúj…

Mély, dallamos hangjára figyeltem csupán, s a kérésére követtem utasításait. Percek elteltével légzésem nagyjából normalizálódott és az ájulás közeli állapoton is sikerült túllendülnöm.

Karjai féltőn fonódtak körém, s vont magához. Parfümjének jellegzetes illata az orromba kúszott, ettől pedig hirtelen úgy éreztem otthon vagyok, semmi rossz nem történhet.

- Most elszúrtam a saját meglepetésem… - motyogtam a nyakába letörten.

- Mégis miért? – állát elemelve fejemről kicsit eltávolodott, hogy tekintetünk találkozhasson.

- Idő előtt láttál meg. – sóhajtottam elkeseredetten, s ajkaim is lefelé görbültek.

- Ez legyen az utolsó problémád. – nevetett fel egy pillanatra – A szívbajt hoztad rám az előbb. – komorult el újfent az arca - Mi ijesztett meg ennyire?

- Én… nem tudom… egyszerűen csak… - zavartan vállat vontam, tényleg fogalmam sem volt, hogy mégis mi volt ez az egész.

- Mindegy. De már jól érzed magad, ugye? Nem szédülsz?

Bólintottam, majd megráztam fejemet, ezzel felelve mindkét kérdésére.

- Chace, mindenki csak rátok vár. – csendült fel Nate hangja.

- Nem érdekel. – vágta rá Chace.

- Megyünk. – feleltem vele egy időben.

Rosszalló pillantásokat küldött felém, miközben szorosabban magához vont.

- Jól vagyok. – kérdőn nézett rám – Tényleg! Menjünk, jó? Ne várakoztassunk meg senkit.

- Ez a nap rólunk szól.

Bólintottam, egy apró csókot leheltem ajkaira, majd kibontakoztam a karjai közül és Nate felé irányítottam.

- Kint várlak. – kacsintott rám, majd hátat fordítva nekem elindult, hogy Natehez csatlakozva elhagyja az előcsarnokot.

- Mégis mi volt ez az egész? – sziszegte Nora.

- Később. – feleltem csendesen, s a továbbiakban egy szó sem esett közöttünk.  

Hogyan is magyarázhattam volna el bárkinek is azt, ami bennem kavargott? Ezernyi gondolat - a múlt, a jelen s a jövő képei lebegtek leginkább előttem - cikázott megállás nélkül a fejemben, melyeket még magamban is képtelen voltam érthetően megfogalmazni…

Nora adott egy puszit az arcomra, bátorítóan megölelt, majd mielőtt ott hagyott volna egyedül, közölte, hogy várjak két- három percet, aztán követhetem őt. Magamban a másodperceket számoltam és igyekeztem semmi másra nem gondolni. Fülemben csengett Chace hangja, kedves mosolya, s boldogságtól csillogó szemei, melyeket az együtt töltött időben korlátlanul élvezhettem. Ajkaim halvány mosolyra húzódtak a tudattól, hogy most már nem pusztán belőle, hanem a kapcsolatunkból meríthettem bátorságot.

Vettem egy mély levegőt, egy szívből jövő nagy sóhaj hagyta el számat, majd kiléptem az előttem elterülő szőnyegre.

You are my number one

Vakuk folyamatos villanása, őrjöngő rajongók, újságírók, s riporterek övezték minden egyes lépésemet, mígnem felnézve pillantásom találkozott az Övével. Elegáns öltönyében, mint mindig most is elképesztően festett, s nekem még a lélegzetem is elállt egy pillanatra.

Hiába vallottuk be érzéseinket a másik iránt lassan már három hete, néha még most is képtelen vagyok felfogni, hogy Ő tényleg az enyém. Hogy engem ölel, csókol, s nekem mondja azt, hogy szeret. Ez volt minden, amire valaha is igazán vágytam és most, hogy megkaptam olyan az életem, mintha egy álomvilágba csöppentem volna.

Eszembe jutott a májusi találkozásunk, hogy mekkora kétségbeesés lett úrrá rajtam, miután elhagytam a kávézót. A sok gyötrődéssel eltöltött hét, hónap vagy az a majd’ nyolc év, amit nélküle kellett eltöltenem. Tudatában a jelennek, azt gondolom, hogy minden egyes könnycseppet megért. Minden elhibázott döntésemnek, s rosszul alakult kapcsolatomnak megvolt az oka.

A személy, aki az egész világot jelentette számomra.

Az egyetlen olyan ember a világon, aki képes azt kiváltani belőlem, mint Chace. Pusztán a - hangja, a szavai, melyeket hozzám intéz, a mosolya, egyetlen rám vetett futó pillantása, a jellegzetes illata, az érintése - hatására a bőröm bizsereg, a testem felhevül, s a szívem… a szívem majd kiugrik a helyéről, olyan hevesen ver, s minden egyes dobbanás egyetlen szót kiállt a belsőmben: Szeretem!

Az a személy, aki már csak egy lépésre állt tőlem, s kezét nyújtotta felém, hogy aztán magához húzhasson. Mosolyogva fűztem össze ujjainkat, s hagytam, hogy minimálisra csökkentse a köztünk lévő távolságot. Másik kezével végigsimított arcomon, miközben arcán kaján mosoly játszott. Ujjai óvatosan végigsimítottak állam vonalán, majd hátra a tarkómra, hogy még közelebb kerüljek hozzá. Amint hozzám ért, végigfutott testemen a bizsergés – amelyet már jól ismertem, ám még most is az újdonság varázsával hatott rám minden egyes alakommal – és kizártam minden zavaró tényezőt csakis rá koncentrálva. Nem foglalkozott az információra éhes újságírókkal, a figyelmére áhítozó rajongóival, csak rám figyelt. Eközben én szemei kékségben merültem el, s mire feleszméltem, ajkait már az enyémekre nyomta, s egy gyengéd csókot lehelt rájuk.

- Gyönyörű vagy! – suttogta a fülembe, miután elváltunk egymástól.

- Köszönöm. – mosolyogtam rá.

A tömeg teljesen felbolydult, hiszen senki sem számított rá, hogy ilyesmit fog látni már az este kezdetén. Ugyan a díjátadót követően már folytak a találgatások, hogy vajon mi lehet köztünk, de pontosan senki sem tudhatta, mi pedig nem tartottuk fontosnak, hogy a nagyérdeműt tájékoztassuk. 

Chace valamiért most mégis úgy döntött, hogy az egész világ tudtára adja, hogy az övé vagyok, hozzám tartozom, ami be kell, hogy valljam – annak ellenére, hogy engem is kissé váratlanul ért, s picit bosszús voltam, hogy nem szólt előre, mire készül, mégis - szívet melengető érzéssel töltött el.

Chace jobb karját derekamra fonta, s válaszolt néhány kérdésre, míg az én ajkaimon csupán egy bárgyú mosoly játszott.

Aztán pár perc múlva Nate és Nora intett, hogy lejárt az időnk, így lassan megindultunk a terem felé, ahol már minden készen állt arra, hogy mindenki elé tárjuk az elmúlt hónapok munkáját. A könyvet, amely végül ilyen közel sodort minket egymáshoz, melynek a szerelmemet köszönhetem.

A könyvet, amely még egy kicsit közelebb hozza a rajongóihoz, de csak a barátai és én tudhatom igazán, hogy milyen is valójában a rivaldafényen túl…

Vége

40. fejezet

Sziasztok!
És elérkeztünk az utolsó előtti fejezethez.
Valahogy már megszokhattam volna, hogy az égiek mindig közbe szólnak és nem igazán alakulnak úgy a dolgaim, ahogy azt előre elterveztem. Tudom, megint késtem vele nem is keveset és felesleges mentegetőznöm. A fejezet... nos az egyik eddigi leghosszabb lett, de nem vagyok teljesen megelégedve vele, legalábbis a második felével nem, de... valahogy nem éreztem rá annyira erre a díjátadósdira. Sajnálom. Remélem ettől függetlenül elnyeri a tetszéseteket és hogy írtok nekem pár sort, hiszen én még mindig kíváncsi vagyok a véleményetekre.
Ami a részhez tartozó képet illeti: nem photoshoppolt, pusztán a véletlen műve, hogy sikerült olyan főszereplőt találnom Chace mellé, akinek nem egy közös képe van vele :D
A zenéket pedig egy kis nyári hangulat felidézése végett ajánlom elindítani olvasáshoz.
Az Epilógus ha törik, ha szakad, jövő héten érkezik. :)
Legyetek jók!
Kellemes olvasást!
Puszi, Csillu

Simple Plan - Summer paradise

40. fejezet

A nap melegének arcomat cirógató kellemes érzése hozott vissza az álmok világából. Fáradtan pislogtam párat, majd szemeimet megdörzsölve a telefonom után nyúltam. Meglepetten konstatáltam, hogy még csak negyed nyolc van. Kissé fájt a fejem, s a szemeim is könnyeztek a sok ásítozástól. Aztán rövid gondolkodást követően rájöttem, hogy az időeltolódás miatt vagyok ilyen használhatatlan állapotban. A szervezetem nem volt hálás azért, hogy ilyen változásnak teszem ki. Bele sem mertem gondolni mi lesz, ha holnap délután már útban leszünk Plano felé.

Egy ideig az ágyon ücsörögtem és kómásan bámultam ki a fejemből, amint sikerült egy kicsit magamhoz térnem, a mai szerelésemet összeszedve a fürdőbe vonultam.

Halkan osontam be és igyekezve a legkevesebb neszt csapni letusoltam. Mivel az időjárás jóval melegebb volt már most is kint, mint New Yorkban, így egy türkiz színű pánt nélküli felsőt és egy szürke farmer rövidnadrágot kaptam magamra. A hajamat laza kontyba felkötöttem, fogat mostam, majd azzal a céllal indultam meg, hogy lemegyek a medence mellé.

Ahogy kiléptem a hálóból feltűnt, hogy Chace szobájának ajtaja nem volt becsukva és én kíváncsiságommal nem bírva osontam oda, hogy belessek.

A hatalmas francia ágy közepén feküdt mozdulatlanul, s halkan szuszogott. Egyedül mellkasa egyenletes emelkedése nyugtatott meg afelől, hogy még életben van. Haja kócosan terült el a szélrózsa minden irányába. Ajkain gyermeki mosoly játszott, arca végtelen nyugalmat és boldogságot árasztott. Olyan védtelennek tűnt, mint amilyennek talán még én sem láttam soha. Úgy éreztem, hogy az idők végezetéig képes lennék gyönyörködni békésen alvó alakjában, s szemeim ugyanúgy falnák a látványát minden egyes alkalommal.

Ugyanakkor vonzott is. Legszívesebben mellé feküdtem volna és mellkasára hajtva a fejemet élveztem volna a közelségét. Arcán végigvezettem volna kezemet, hogy kisimítsak egy szemébe lógó tincset, élvezve a bőrünk érintkezése által bennem keletkező bizsergést.

De nem tehettem meg!

Ajkamba harapva fojtottam el egy feltörni készülő sóhajt, s már éppen megfordultam volna, hogy elhagyjam a szobát. Ám ekkor elkezdett valamit motyogni. Ijedten kaptam tekintetem a szemére, de az továbbra is csukva volt, hosszú pillái - szemgödrére árnyékot vetve – takarták előlem a gyönyörű kékséget. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, mely a következő másodpercben újfent bennem rekedt.

- Kérlek… - mormolta egyre érthetőbben a szavakat – Caro… én édes kicsi Carom… 

Az a gyengéd hangnem, s bársonyos hangszín, valamint hogy becézett és ilyen jelzőkkel illetett, könnyeket csalt a szemembe.

Dermedten álltam és vártam, hátha mond még valamit, de nem tette, csupán hasra fordult és párnáját átölelve aludt tovább. Így halk léptekkel az ajtóig osontam, majd meg sem álltam egészen a korábban kiszemelt célomig.

A medence mellett lévő sátrak egyike alatt elhelyezett kanapén ücsörögtem és bámultam ki a fejemből. A pár perce történteken agyaltam, miközben a kávémra vártam, amit a recepciós megígért, hogy utánam küldd egy pincérrel.

A régi becenevemet emlegette... Bár jobban belegondolva, nem is tudom, miért lepődöm meg ezen. Hiszen már a kórházban is szólított így többször és azt követően is. De mégis ritkán hallhattam tőle, viszont akkor szívmelengető volt és visszarepített gondolatban a felhőtlen gyerekkoromba, amikor még minden rendben volt és nem kellett az élet szeszélyes változásaihoz alkalmazkodnom, s a legnagyobb problémám annyi volt, hogy nem kaphattam meg valami játékot, amit szerettem volna, vagy anyu beparancsolt, mert sötétedett én pedig Chaceszel és Bennel akartam még lenni.

Velem álmodott! – suhant át az agyamon a gondolat egy másodperccel később. Ajkaimra egy levakarhatatlan mosoly ült ki. Hiszen… valamit csak jelent, ha álmainak szereplője vagyok!  

Valahogy sokkal magabiztosabbnak éreztem magamat és még inkább reménykedtem az este pozitív kimenetelét illetően.

Egyre gyorsabban cikázó gondolataimat az érkező pincér szakította félbe, aki nem csak a rendelt kávét, hanem két csokis croassont is hozott. Hálásan néztem rá, s köszöntem meg kedvességét, mit csak egy zavart legyintéssel és Ez a munkám, hölgyem! - kijelentéssel reagált le.

Éppen végeztem a reggelimmel, mikor az asztalon lévő telefonom egyre hangosodó dallamára lettem figyelmes. A kijelzőn anyu neve villogását látva mosolyra húzódtak ajkaim, s lelkesen szóltam bele a készülékbe.

Annak ellenére, hogy zűrös heteken vagyok túl, melynek eredménye az volt, hogy még magamra is alig jutott időm nem hogy a szüleimre gondolni, már nagyon hiányzott a családom. Nem csak anyu, apu megnyugtató szavai és szeret teljes, védelmező ölelése, a civakodások Lucasszal, és Olaszország is.

- És meddig maradtok Los Angelesben? – érdeklődött, miután elmeséltem neki, hogy éppen merre járok a nagyvilágban és magyarázatot adtam neki itt tartózkodásom okára is.

- Szombatig. Ebéd után indul a gépünk Dallasba. – feleltem, miközben tekintetemmel a felém közeledő Chacet figyeltem. Arcán megkönnyebbülés suhant át, amint pillantásunk találkozott.

- Dallas? – rántott vissza a beszélgetésbe anyu meglepett hangja.

- Igen. Planoba kell mennünk Patrick atyától egy engedélyt kérni, hogy a New Yorki székesegyházban lehessünk tanúk. Hivatalos eljárás, amit nem lehet megkerülni. – adtam részletes választ.

- Mikor mentek vissza New Yorkba?

- Majd csak hétfőn. Chace szeretne egy kis időt a szüleivel tölteni.

- Hát szívem, akkor érezzétek jól magatokat. – felelte.

A hangja felvett egy érdekes tónust eközben, mintha… mintha sejtene valamit, amire én még nem gondoltam, esetleg nem jöttem rá...

Eközben Chace leült mellém, s egy puszit nyomott a homlokomra, majd a másik – megmaradt - péksüteményemet lenyúlta és majszolni kezdte. Egy másodpercig felvont szemöldökkel, bosszússágot tettetve meredtem rá, ám angyali arcát meglátva kibukott belőlem a nevetés és felé nyújtottam a maradék kávémat is, amit szó nélkül elfogyasztott.

Anyuval megbeszéltük, hogy a divathetet megelőző hétvégén érkezik a városba, de apu csak a hét közepe felé tud jönni. Aztán elköszöntünk egymástól, ám előtte lelkemre kötötte, hogy mindenképpen adjam át üzenetét Chacenek. Sóhajtva ígértem meg, hogy első dolgom lesz, majd tényleg búcsút vettem tőle, s kinyomtam a hívást.

- Jó reggelt! – fordultam mosolyogva Chace felé – Minden rendben?

- Neked is jó reggelt! Most már igen, csak nem tudtam, hogy hova tűnhettél. Már megijedtem, hogy valami bajod esett. – felelte, mondandója végére egyre elhalkult a hangja.

- Nem akartalak felébreszteni, úgyhogy lejöttem ide. – vontam vállat. – Hosszú napod lesz, gondoltam jobb, ha kipihened magad.

- Ahogy neked is. – mélyesztette tekintetét az enyémbe.  Nem tudtam, mit reagáljak erre, így inkább igyekeztem más irányba terelni a beszélgetést.

- Anyu üdvözletét küldi, és azt üzeni, hogy szeretne találkozni veled, ha New Yorkban van. Ja és sok szerencsét kíván a ma estéhez.

- Oh, ez aranyos tőle. Én is szívesen találkozom vele, már nagyon régen nem láttam. – jegyezte meg elmerengve.

Anyu és Chace kapcsolata mindig is nagyon jó volt, szinte fiaként kezelte őt és Benjamint is. Ha kellett, akkor ő vigyázott mindnyájunkra és nem röstellte leszidni a fiúkat sem, ha valami rosszat csináltunk. És nem egy csínytevésünk volt, ami kiverte anyunál a biztosítékot...

Ahogy ezek az emlékek eszembe jutottak, kitört belőlem a nevetés. Chace értetlenül nézett rám, mire nagy nehezen kinyögtem neki, mi ütött belém. Ajkai mosolyra húzódtak, s másodpercek múlva már ő is velem együtt kacagott.

Sunrise Avenue - Hollywood hills

A délelőtt további részében sétáltunk egy kicsit a környéken. Annyira más volt itt lenni, mint New Yorkban. Sehol egy felhőkarcoló vagy őrjöngő sofőr, a levegőt az óceán sós illata töltötte be, nem pedig a szmog. Persze tisztában voltam vele, hogy ez csak Santa Monica ezen részére jellemző, Los Angeles központjában majd más lesz a helyzet. A város képét ott is a felhőkarcolók és egyéb magas épületek uralják, persze csak töredéke az otthoniaknak, mintha egy mini New Yorkot helyeztek volna át a Nyugati partra.

Amint visszaértünk a kis túránkról, egyenesen az étterembe mentünk. Az idő jócskán elszaladt, így már fél egy volt, mire újra átléptük a hotel küszöbét. Az ebédet követően felvonultunk a lakosztályunkba, hogy nekiálljunk készülődni.

Én bevetettem magamat a fürdőbe, hogy egy forró frissítő fürdővel kényeztessem magamat, amíg Chace valami sürgős elintéznivalóra hivatkozva elvonult. Miután végeztem belebújtam a szállodai fürdőköpenybe és a ruháim között kezdtem válogatni. Halk kopogást hallottam a félig nyitott ajtóból.

- Gyere csak. – szóltam ki. – Chace, szerinted melyiket vegyem fel? – fordultam felé két ruhával a kezemben. Az egyik egy fekete combközépig érő, testhez simuló pántnélküli csipkés ruha volt, melynek a mellrésze bézs színben pompázott. A másik egy lila ruha volt, szintén pánt nélküli, deréknál fekete övvel.

Chace egy futó pillantást vetett mindkettőre, miközben beljebb lépdelt a szobába. Csak ekkor tűnt fel, hogy egy nagy dobozt tart a kezében, amit letett az ágyamra.

- Mit szólnál, ha ezt vennéd fel? – kérdezte, s közben rám pillantott.

Kérdőn néztem rá, mire mosolyogva bíztatott, hogy nézzem csak meg.

Ahogy levettem a doboz tetejét, ami a ruhát rejtette előlem, szinte elállt a lélegzetem már az anyagának a színétől is. Lassan nyúltam felé, s emeltem ki. A piros, a fehér és halványszürke árnyalataiban tündöklő költemény földig érő volt. Ahogy az általam kiválasztott két darab, ez is pánt nélküli volt, s deréknál húzott. Az egyszerű szabás könnyeddé, légiessé tette.

- Na hogy tetszik? – érdeklődött kíváncsian a mellettem álló srác.

- Imádom. Köszönöm. – léptem oda hozzá és magamhoz öleltem. – De igazán nem kellett volna.

- Ugyan már! – nézett rám szúrósan, így a továbbiakban nem tiltakoztam csak még egyszer megöleltem.

Rövid hezitálás után egy konty és egy nagyon egyszerű smink mellett döntöttem, úgy gondoltam jobb nem túlzásokba esni. Oké, díjátadóra megyünk, de ez pont amiatt, hogy augusztusban rendezik, inkább a nyárról szól témáját és az öltözködést tekintve, nem pedig arról, hogy az ember minél drágább estélyikben lejtsen végig a vörös szőnyegen a sajtó előtt...

Késő délután volt – egész pontosan fél hat – mikor Chace bekopogott, hogy készen vagyok-e, mert lassan indulnunk kell. Még javában folytatta volna a mondandóját, mikor kinyitottam az ajtót. Ahogy meglátott félbehagyta a mondatot, s tekintetével engem fürkészett.

- Gyönyörű vagy! – csendült fel halkan a hangja, miközben szemeiben csodálkozás ült.

- Köszönöm! – feleltem elpirulva – De te sem panaszkodhatsz. – mosolyogtam rá, miután szemrevételeztem szerelését. Egy egyszerű fekete farmer és egy kék ing volt rajta, melynek hatására szemei szinte világítottak.

- Mehetünk? – érdeklődött.

- Egy perc, még gyorsan felveszem a cipőmet. – feleltem, s hátat fordítva neki az ágyam mellett lévő magas sarkúért indultam.

Ajkain játszó mosolyát látva meg sem lepődtem a következő mondaton, mely elhagyta a száját.

- Minden alkalmat megragadsz, hogy magasabbnak tűnhess egy kicsivel, nem igaz?

- Így legalább csak fél fejjel vagy nálam magasabb. – nyújtottam rá nyelvet, majd felnevettünk.

A hotel előtt beszálltunk egy sötétített üveges fehér BMW-be, amely a helyszínre vitt minket. Chaceszel a hátsó ülésen foglaltunk helyet. Ahogy közeledtünk úti célunk felé, sorra jutottak eszembe az eddigi incidenseink a sajtóval, s kezdett eluralkodni rajtam az idegesség. Halk sóhaj hagyta el ajkaimat, miközben tekintetemet a mellettünk elsuhanó tájra függesztettem.

- Minden rendben? – kérdezte Chace jobb kezével lágyan végigsimítva karomon.

- Persze. – feleltem minden meggyőződés nélkül, ami neki is feltűnt.

- Bármi sértőt is mondd egy újságíró egyszerűen hagyd figyelmen kívül, rendben? Mi tudjuk mi az igazság és ez bőven elég. – fordította maga felé arcomat és pillantását az enyémbe fúrta.

- Rendben. – suttogtam elhalóan, s tettem következményeivel nem törődve hajtottam fejemet a vállára.

Chace úgy helyezkedett, hogy át tudjon karolni és nekem is kényelmes legyen. Az út hátralevő részét a másikat ölelve néma csendben tettük meg. Ahogy a napfény játékát figyeltem a pálmafákon és a mögöttük lévő vízfelületen, háborgó gondolataim kezdtek megnyugodni. Melyet a mellettem ülő férfi gyengéd cirógatása – hol a hátamon, hol pedig vállaimon - és fülemben dobogó egyenletes szívverése is segített.

A kocsi lassan fékezni kezdett, majd megállt, s egy perc múlva kinyílt az ajtó. Chace bátorítóan megölelt, kiszállt és kezét felém nyújtotta, hogy kisegítsen.

Mosolyt varázsoltam ajkaimra, majd segítségét elfogadva szálltam ki a kocsiból, hogy aztán belékarolva induljunk el az őrjöngő tömeg felé. Ahogy közeledtünk egyre jobban hatalmasodott el a hangzavar, mely a rajongóknak és a média résztvevőinek volt köszönhető. Ahogy ráléptünk a vörös helyett - számomra kissé meglepő módon - kék szőnyegre és észrevették egymásba karoló párosunkat, minden teljesen felbolydult. A rajongók Chace nevét skandálták, s elvétve hallottam az enyémet is felcsendülni.

Aztán egy szervező lépett mellénk és egy fiatal nőhöz irányított, aki mikrofonnal a kezében várt ránk.

- Kedves nézőink, éppen most érkezett meg hozzánk egy újabb jelölt, Chace Crawford és partnere Caroline Salais. – kezdett bele mondandójába félig felénk, félig a kamera felé fordulva a lány. – Sziasztok! – mosolygott ránk kedvesen.

Viszonoztuk a gesztusát, s vártuk, hogy feltegye a kérdéseit.

- Chace, sokak szerint te vagy a legnagyobb esélyes a kategóriádban. Mit szólsz ehhez?

- Számomra már az megtiszteltetés, hogy jelöltek. De nem szeretnék találgatásokba belemenni.

- Ez az első olyan esemény, melyen nem egyedül jelensz meg. Ezek szerint fontos szerepet tölt be az életedben a melletted álló hölgy. – sandított rám a kérdező.

Arcomra egyből kiült a meglepettség, hiszen nekem erről a tényről fogalmam sem volt. Valahogy eszembe sem jutott, hogy ezt a témát firtassam bármelyik beszélgetésünk alkalmával. Chace azt szerette volna, ha vele jövök és engem ez leírhatatlanul jó érzéssel töltött el. Valahogy elég volt már maga a tudat is, - hogy azt akarta én legyek vele – ahhoz, hogy szárnyaljak a boldogságtól.

- Igen. – felelte, s ajkai halvány mosolyra húzódtak, miközben a szemeimbe nézett és úgy folytatta – Mindig is fontos szerepet töltött be és nem hiszem, hogy ez valaha megváltozna.

- Caroline, már korábban is ismerted Chacet? – szegezte nekem a következő kérdést a műsorvezető, mire kénytelen voltam elszakítani pillantásomat Chace elképesztően kék szemeitől.

- Igen, de többet nem szeretnék most erről mondani. Három héten belül úgyis minden világossá válik. – adtam szűkszavú választ.

Tisztában voltam vele, hogy azzal, hogy a saját nevemet adom a könyvhöz, az egész világ számára nyilvánvalóvá válik majd rövid időn belül, hogy Chace gyerekkori barátom. Ahogy azzal is, hogy magyarázatot várnak az eddigi „hitegetésekre” s az előszavamra is, hogy miért kezeltük egymást új ismerősként. De ez volt az, amit nem akartam a média elé tárni. Semmi közük nincs a magánéletemhez, a múltamhoz, jelenemhez, s ahhoz, aki talán a jövőm lehet...

Zenei produkciók váltottak köszönőbeszédeket, díjátadásokat ezzel kicsit megtörve az esemény monotonitását és megelőzve annak unalmassá válását. Chace mellett ülve élveztem a műsort, s azt vettem észre magamon, hogy izgatottabb vagyok, mint a mellettem helyet foglaló srác. A másik oldalamon Blake – Chace egyik munkatársa a sorozatból – mosolyogva figyelte fészkelődésemet és meg sem próbált nyugalomra inteni.

- Következzenek a legjobb női és férfi sorozatszínész kategória jelöltjei. – konferálta fel egy férfi, hogy mi is jön.

- Végre. – motyogtam magam elé, miközben Chace a kezemért nyúlt, összekulcsolta ujjainkat. Fejem felé fordítva némi izgatottságot véltem felfedezni rajta - melynek megjegyzem, eddig még egyetlen aprócska jelét sem mutatta - így bíztatóan szorítottam meg a kezét.

- És a nyertesek: Leighton Mesteer és Chace Crawford. – harsogta a hang a mikrofonba.

Chace mosolyogva pattant fel, hogy aztán engem is felrántson és megöleljen.

- Gratulálok! – motyogtam a fülébe, majd egy apró puszit nyomtam az arcára.

Esélytelen volt, hogy bármit is válaszoljon, mert kolléganője belé karolva finoman rángatta a színpad felé. Újra helyet foglaltam, s összemosolyogtam a sorozatot képviselő másik két színésszel, akik szintén a helyükön maradtak. Aztán tekintetemet az emelvényre szegeztem.

- Wow! Öhm… szóval, úgy gondolom… - Leighton nem csak a megfelelő szavakat kereste, a közönség hangos tapsvihara sem akart csitulni. - Szeretnénk köszönetet mondani a rajongóinknak. – szólalt meg egy kis hatásszünet után, mire mindenki elcsendesedett. - Ti srácok, elképesztőek vagytok.  A színészi gárda nagy része akkor és azért költözött New Yorkba, hogy megcsináljuk a sorozatot. A sorozatot, amiben hittünk, és amit már az elejétől szerettünk. És ezzel együtt megkaptuk a világ legjobb rajongóit.

- Pontosan! – helyeselt Chace - Nem állhatnánk most itt, ha nem támogattatok volna minket már a kezdetektől. Nélkületek mi csak senkik lennénk, srácok. Nagyon köszönjük, hogy ennyire szerettek minket. Nagyon szépen köszönjük, imádunk titeket!

- Igen, és szeretnénk köszönetet mondani a stáb tagjainak és a többi szereplőnek is, nem lehetnénk itt nélkülük.

- Igen, szeretjük őket, kivéve ezt az egyet. – mutatott Chace a mellette álló lányra, majd mosolyogva magához ölelte, ezzel jelezve, hogy egyáltalán nem gondolta komolyan.

A közönség nevetésben tört ki, majd újfent felharsant a tapsvihar, miközben Leighton és Chace levonult a színpadról.

Már jócskán kezdett sötétedni, mire elhagytuk az átadó helyszínét és az After Partynak helyet adó szállodába megérkeztünk. Az étteremben elfogyasztott közös vacsora után, melyen a győztesek és kísérőik vehettek csak részt, a kertbe vonultunk, ahol már javában tartott a buli. Bártrenderek keverték a legkülönfélébb koktélokat, pincérek szlalomoztak a táncoló tömegben hatalmas tálca pezsgőkkel a kezükben, míg egy másik bárban a legelőkelőbb alkoholokból válogathattak a szórakozni vágyók.

Türelmesen álltam Chace mellett, aki nem győzte fogadni a gratulációkat és mosolyogva üdvözöltem azokat, akiknek bemutatott. Ajkaim már kezdtek megfájdulni a rájuk erőltetett felfelé görbülő mozdulatoktól, de zokszó nélkül tűrtem. Tudtam, hogy ez ezzel jár, s az hogy láttam Chace is hasonlóképp szenved, valahogy megnyugtatott és kitartásra ösztönzött.

- Húsz percen belül lelépünk, ígérem! – suttogta a fülembe.

Időm sem volt reagálni az elmormolt ígéretre, mert újabb férfi lépett oda hozzánk, hogy rövid bájcsevejt folytasson a derekamat ölelő sráccal.

Nem tehettem mást, mint hogy vártam. Életem leghosszabb húsz perce állt előttem.

Döbbenetes az ember számára, mikor rájön, hogy valójában milyen változó sebességgel képes telni az idő. Ha boldog vagy, csak úgy pörögnek a másodpercek, s mire észbe kapsz már véget is ért az, amiért előtte napokig, hetekig, hónapokig esetleg évekig epekedtél. Ám az ezt megelőző várakozás, az igazán lélekölő tud lenni. Amikor úgy érzed, soha sem jön el az az ominózus pillanat, amikor az idő szabályszerűen vánszorog. Te pedig szenvedsz, aggódsz, bosszankodsz, vagy éppen izgulsz. Az én esetemben ez utóbbi volt a leginkább helytálló. Hiszen én is vártam. Vártam a megfelelő pillanatra, hogy őszinte lehessek vele, és hogy végre megbeszéljük mindazt, amit már hónapokkal ezelőtt meg kellett volna…