33. fejezet

Sziasztok!

A vártnál egy kicsit később érkezett meg ez a fejezet, - ha nem gond, akkor most nem mentegetőznék semmivel :) - de az a lényeg, hogy itt van. Köszönöm a kommenteket, üzeneteket és pipákat, jó érzés tudni, hogy tényleg tetszik az, amit írok :)
Nos, ami ezt a fejezetet illeti: a vége miatt el tudom képzelni, hogy nem fogtok szeretni :$ csak egy tegnap esti hirtelen jött ötlet következménye lett ez a befejezés :)) Meglátjuk mennyire tartatok majd gonosznak miatta :)
Most kivételesen nem egy képet találtok meg a fejezet előtt, hanem egy videót. Az első sorok miatt kicsit köthető Carrie gondolataihoz. Talán. Minden esetre szerintem szép szám, hallgassátok olvasás közben :)
Majd' elfelejtettem, a délután folyamán felkerült egy újabb almenüpont Díjak címmel, ahol az eddig tőletek kapott díjak képei és a kért feladat is megtalálható. Angel még egyszer köszönöm, a kérdéseidre a válaszokat is megtalálod itt.
Tényleg nem maradt már más hátra, mint hogy kellemes olvasást kívánjak! :)
Ne feledjétek, a véleményeitekre továbbra is szomjazom, ne fogjátok vissza magatokat! ;)

puszi, Csillu

33. fejezet

* Pár héttel később *

A szokatlanul nagy kánikula sokak örömére elhagyta New York városát és átadta helyét egy jóval elviselhetőbb időjárásnak. Így ha tehettem, próbáltam minél több időt a szabadban tölteni. Most is inkább gyalog siettem a találkozónk megbeszélt helyszínére.

A város zaja mellett a magas sarkúm ütemes kopogása kísérte utamat, de ez egyáltalán nem zavart. Igyekeztem magamba szívni a friss levegőt és nem koncentrálni semmi olyanra, ami elronthatja a kedvemet.  Újra az az életvidám, mindenkit és mindent szerető lány akartam lenni, mint majd’ egy évvel ezelőtt voltam.

Mikor még nem gyötörtek semmilyen álmok, melyek a múltammal voltak kapcsolatosak, s nem volt jelen az életemben teljes valójában Ő...

Mikor mosolyognom kellett, amikor felnéztem az égre és nem azon rágódtam, hogy vajon mit csinálhat most…

Amikor, ha unatkoztam, leültem a gépem elé és leírtam, ami az adott pillanatban foglalkoztatott, vagy éppen egy könyvet olvastam, nem pedig arról ábrándoztam, milyen volt, amikor először megcsókolt, szerelmet vallott...

Mikor még a napsütéstől nem az az élettel teli mosoly, hanem a tiszta és fájdalommentes melegség jutott eszembe, melyben oly’ szívesen sütkéreztem órák hosszát…

Ha el tudnám felejteni, évekkel ezelőtt megtettem volna, de nem megy és tulajdonképpen már nem is akarom. Rájöttem, hogy amikor Vele lehetek, úgy érzem, minden értelmet nyer. A szívem hevesen kalapál, mellette végre az vagyok, aki lenni szeretnék. És a gondolat, hogy nélküle éljem le az életemet… nem csak kibírhatatlan, hanem elképzelhetetlen is.

Igen, kénytelen voltam beismerni magamnak, hogy az érzéseim talán már sosem fognak megváltozni, történjék bármi, éljünk bármilyen messze egymástól sok- sok éven keresztül, én akkor is szeretni fogom Őt.

Nagyon sokat gondolkodtam a parkban történteken. Nem hittem volna, hogy Chace ezt készül elmondani nekem. Annyira nyugodtan feküdt ott rám várva, mintha csak egy hétköznapi beszélgetés miatt találkoztunk volna. Mintha meg sem fordult volna a fejében a visszautasítás lehetősége. Rengeteg időt töltöttünk együtt főleg az után, hogy szakított Sorellel és egyáltalán nem vettem észre, hogy közeledne hozzám. Ezért is lepett meg, hogy azt mondta velem akarja leélni az életét… hogy szereti azokat a tulajdonságaimat, amiket én sokszor a pokolba tudnék kívánni, – gondolok itt a szétszórtságomra és a tehetetlenségemre a számomra kínos helyzetekben – valamint, hogy úgy érezi, mellettem önmaga lehet. Többször is előfordult, hogy ezzel a délutánnal álmodtam és ahányszor felébredtem, mindig a fülemben csengtek az utolsó mondatai, - Szeretlek! És nem csak azért, amilyen vagy, hanem azért is, amilyennek a jövőt látom Veled!  - és éreztem kezei érintését.

Útközben elhaladt mellettem egy mentőautó, amelynek szirénázása óhatatlanul más irányba terelte gondolataimat.

Fél testemmel felé fordulva figyeltem az ágyon fekvő testét, de továbbra sem mozdultam el az ablak elől. Egy erősebb fuvallat a szemembe fújta néhány hajtincsemet, s miközben azokat igyekeztem eltüntetni, megszólalt egy kellemesen mély, bársonyos hang.

- Caro! – kezem megdermedt a mozdulatban. Azt latolgattam, hogy vajon már képzelődöm is, vagy tényleg az ő hangját hallottam. Felé kaptam a tekintetemet és a bennem felmerült kérdésre rögtön választ kaptam, amint pillantásunk találkozott.

- Chace! – sóhajtottam fel megkönnyebbülten, miközben pár lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot és megálltam az ágya mellet. – Úgy aggódtam, hogy valami komolyabb bajod lesz, én… - kezdtem magyarázni, de a szemébe nézve elállt a szavam. Elbizonytalanodtam. Nem tudtam, hogy kíváncsi-e egyáltalán arra, amit mondani akarok, vagy inkább a pokolba kívánna. Zavartan pislogtam rá, majd végül mégis csak folytattam, bár nem úgy, ahogy eredetileg terveztem. – Megyek, szólok a szüleidnek, hogy felébredtél.

- Várj! – szólalt meg, amint elindultam volna. – Ugye nem mész el?

A hangjából kicsendülő kétségbeesés megdöbbentett, de egy halvány mosolyt is csalt az ajkaimra.

- Nem, ha szeretnéd, akkor maradok. – feleltem, mire bólintott.

Miközben gondolataimba merültem, egy percre sem lassítottam, így hamarosan kirajzolódott előttem az ötödik sugárút forgataga. New York utcáit és köztereit még mindig uralta a rengeteg turista, ezáltal még nyüzsgőbbé téve az amúgy sem a nyugodtságáról híres várost.

Ahogy közeledtem a célomhoz, úgy váltam egyre biztosabbá abban, hogy a megbeszélt épület előtt az a személy vár, akivel találkozóm van, így mosolyogva integettem felé, amit rögtön viszonzott is. Pár perc múlva pedig a szokásos puszik kíséretében üdvözöltük egymást.

- Köszönöm, hogy elkísérsz! – szorította meg a kezem Nora hálásan.

- Ugyan drágám, ha már egyszer ilyen megtisztelő szerepem lesz a nagy napon, az a minimum, hogy ahol tudok, ott segítek. Amúgy is, ez a gyengém. – nevettem fel. – Egyébként hogy haladtok az előkészületekkel? – érdeklődtem, miközben elindultunk.

- Képzeld, Natenek sikerült valahogy elintéznie, hogy a templomi esküvő a Szent Patrik Székesegyházban legyen.

- Komolyan? Ez nagyszerű! – öleltem meg lelkesen.

Pontosan tudtam, hogy Nora már nagyon régóta álmodozik róla, hogy ott mondja majd ki a boldogító igent. Nate jobban ismeri, mint gondoltam…

- Bizony. Az esküvőszervező már el is intézte, holnap küldik ki a meghívókat.

- Kíváncsi vagyok nagyon, hogy milyet választottatok. – mosolyogtam rá.

Ahogy közeledtünk a kiszemelt célpontunk felé láttam, hogy Nora az ajkait rágcsálja. Csak nagyon ritkán látni tőle ilyet, de akkor vagy nagyon tart valamitől vagy bizonytalan.

- Baj van? – kérdeztem aggódón.

- Csak izgulok egy kicsit. Ha megvan a ruhám, akkor már nyugodtan alszom. Addig nem. – jelentette ki határozottan, mire megnyugodva mosolyodtam el. – Délután megyünk megnézni pár lehetséges helyszínt, amiket az esküvő szervező tanácsolt, úgyhogy nem lesz annyi időnk, mint szerettem volna…

- Csak nyugalom, akkor sem lesz semmi probléma, ha ma nem találod meg a ruhád.

- Egyébként, miért ide jöttünk először? – kérdezte felvont szemöldökkel.

- Anyu javasolta, mikor beszéltem vele tegnap és megemlítettem neki, hogy mi a mai programom. Hogy őt idézzem: „Ismerem már annyira Norat, hogy tudjam, milyen ízlése van. Biztos vagyok benne, hogy ott megtaláljátok a számára tökéletes menyasszonyi ruhát” – mondtam, majd be is léptünk az üzletbe.

- Remélem igaza lesz. – mosolygott, aztán figyelmét teljesen lekötötte az elénk táruló látvány.

A padlón világos krémszínű járólap csillogott, a helyiségben több próbababán kiállított menyasszonyi ruha díszítette az előteret. Egy üvegajtón átlépve pedig hosszú sorokba rendezett állványok tárultak elénk, melyeken felakasztva számtalan gyönyörű ruha lógott.

Alig tettünk meg pár lépést, egy kedves középkorú hölgy sietett elénk.

- Jó napot kívánok! – köszönt lelkesen, majd amint rám esett a pillantása, a szemei elkerekedtek és meglepetten nézett engem – Caroline? – kérdezte tétován.

- Igen. – bólintottam.

- Hihetetlen! – mondta félhangosan. – Hogy megnőttél!

Értetlenül pislogtam az előttünk álló nőre, fogalmam sem volt róla, hogy kicsoda és hogy honnan ismer.

- Evelin vagyok, édesanyád egyik barátnője. Nem emlékszel rám, igaz?

- Sajnálom, de nem.

- Még nagyon kicsi voltál, amikor találkoztunk…

A következő pár percben kérdezgetett anyuékról, Lucasról, rólam. Elmondta, hogy mennyire örült neki, mikor meghallotta, hogy átvettem a New yorki cég vezetését. Aztán mikor elmeséltem neki, hogy anyu küldött ide elmosolyodott.

- Van már elképzelésed a ruhát illetően? – nézett rám.

- Oh, nem, nem én vagyok a menyasszony. – emeltem fel kezeimet védekezően magam elé.

- Elnézést. Kisasszony? – pillantott barátnőmre.

- Nora. – nyújtott kezet felé, majd folytatta - Konkrét elképzelésem még nincsen, de az biztos, hogy nem szeretnék semmi habos- babos, túldíszített ruhát.

- Értem. Gyertek velem, hátul vannak a szebbek. – mosolygott ránk, majd elindult, mi pedig követtük őt.

Norával már egy jó ideje nézelődtünk, mikor megszólalt a telefonom.

- Jó reggelt! – köszöntem mosolyogva. – Hát te hogyhogy ilyen korán felkeltél? – kérdeztem, miután az órámra pillantottam, ami még csak kilencet mutatott.

- Nem ér piszkálni! – motyogta durcásan a telefonba.

- Na mi a baj? Nagyon nyűgös a hangod.

- Elegem van a gyógytornából. – sóhajtott fel.

- Tudod nagyon jól, hogy a gyors és teljes felépülésed érdekében elengedhetetlen. – jelentettem ki szigorúan.

- Oké, de akkor is. Unalmas.

- Chace ne csináld! – szóltam rá. – Mikor végzel ma?

- Háromkor.

- Rendben, a kórház előtt várlak.

Váltottunk még pár szót, majd elköszöntünk egymástól.

Nora velem szemben állt és engem figyelt. Egyszerűen képtelen voltam eltüntetni azt az idióta mosolyt az arcomról, ami kiült rá, ahányszor csak beszéltem Chaceszel.

- Tulajdonképpen mi történt a kórházban köztetek? – bökte ki végül a kérdését Nora, s közben újra a ruhák felé fordult és folytatta a nézelődést.

Rövid ideig hezitáltam, majd részletes mesélésbe kezdtem, miközben a jelenet újra lejátszódott előttem.

Úgy tettem, ahogy kért, leültem a székre és vártam, hogy mi is fog most következni.

Ő az arcomat fürkészte, de nem szólalt meg.

A tekintetünk összekapcsolódott. Milyen jó lenne, ha a szemei beszélni tudnának. Ha eltudnák mondani, hogy mit érez most, amikor rám néz. Hogy mit érez, amikor a pillantásunk találkozik, s nem engedi el egymást. Vajon benne is a jövővel kapcsolatos kérdések kavarognak? Hogy mi lesz most ezek után vele, velünk? Vagy éppen a múlton mereng? Nem tudom, hogy mit érez, vagy mire gondol ilyenkor, csak azt tudom, hogy én mit érzek. Ahányszor a szemébe nézek, magával ránt, a vonzáskörébe kerülök és elnyel, mint valami örvény, s nem tehetek ellene semmit…

Percekig néma csendben ültünk, mely az idő múlásával egyre zavaróbbá vált a számomra, így kénytelen- kelletlen megtörtem azt.

- Mivel nem hajtottál el, amint megláttál az imént, feltételezem, hogy beszélni szeretnél velem. Valamit azonban tudnod kell előtte. Először is: sajnálom! Tudom, hogy nem volt szép dolog elhallgatni előled ezt az információt ennyi időn keresztül. – kezdtem bele a mondandómba és örültem, hogy nem áll szándékában félbeszakítani, így határozottabban folytattam - De ott akkor az étteremben olyan szituációba kerültem, amire egyáltalán nem számítottam. Natettel már előtte is találkoztunk és az írói álnevemen mutatkoztam be neki, mert akkor még egyáltalán nem volt biztos, hogy együtt fogunk dolgozni. Aztán meg valahogy… nem zavart, így rá hagytam. Nagyon furán vette volna ki magát, ha akkor neked az igazi nevemet mondom. Két dolgot szeretnék még mondani, aztán ha akarsz, elküldhetsz akár a fenébe is, de ezekkel szeretném, ha tisztában lennél. – mondtam, miközben ránéztem. - Az egyik, hogy szándékomban állt elmondani. Eleinte elszántan kötöttem magam ahhoz, hogy majd csak akkor, ha végeztünk a közös munkával, de aztán Matt rávett, hogy jobb lenne minél előbb tisztában lenned ezzel. Én el is mentem hozzád, de te nem voltál otthon. Sorel nyitott ajtót… a folytatást ismered. – bólintott, így nem firtattam tovább - A másik dolog pedig, hogy akármennyire is úgy érzed, hogy átvertelek, félrevezettelek, tudnod kell, hogy nem. Amikor beszélgettünk én őszinte voltam veled, csak voltak olyan témák, amiket igyekeztem elkerülni, kevésbé feszegetni. Ha nem is a teljes, de mindig féligazságot mondtam. Nem tudnék olyan dolgot mondani, amiben hazudtam volna neked. Bánt nagyon, hogy így végződött ez az egész, de már nem tehetek ellene semmit. Ne haragudj rám, kérlek! – néztem mélyen a szemeibe könnyben úszó tekintettel.

Chace sokáig csak hallgatott és az arcomat fürkészte. Tudtam, hogy most dől el benne minden, így próbáltam türelmesen várakozni.

- Nem küldtelek el, mert úgy gondolom, mindenkinek meg kell adni az esélyt arra, hogy elmagyarázza, mit miért tett. – szólalt meg végül - Megértem, amit mondasz, és végiggondolva a szituációt könnyen elképzelhető, hogy én is hasonlóképpen cselekedtem volna. Tudod, számtalanszor volt olyan érzésem, amikor beszélgettünk, mintha már nagyon régóta ismernélek, mégsem jöttem rá, hogy ki is vagy valójában. Nem értem… egyelőre még felfoghatatlan ez a kialakult szituáció a számomra. Mégis… képtelen vagyok rá, hogy azt mondjam neked, hogy hagyj békén, nem akarlak látni többé. Nem teszem, mert az nem lenne igaz. De – gondolom ezzel te is tisztában vagy – nem folytathatjuk onnan sem, ahol félbeszakadt. Én… valahogy… megrendült benned a bizalmam, és ezen csak úgy tudunk változtatni, ha tiszta lapot nyitunk, és újra megismerjük egymást. Szeretnék beszélgetni veled, számtalan kérdés kavarog bennem már most is, de egy kis időre lenne szükségem. – nézett rám.

- Értem. Rendben, majd… hívj, ha úgy érzed, hogy készen állsz… - mondtam, majd tétován végigsimítottam az arcán és fölé hajolva egy puszit leheltem a homlokára.

Ahogy elhagytam a kórtermet és a kórházat, vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Egyrészt nagyon örültem, hogy valamilyen szinten meg tudott bocsájtani nekem. Másrészt olyan bizonytalan voltam a jövőnket illetően, mint talán még soha.

A következő három napot Nora társaságában töltöttem és csak akkor voltam hajlandó Chaceről beszélni, ha az a munkával volt kapcsolatos.

- Aznap hívott fel, hogy ha van kedvem és időm, menjek be hozzá, mikor hazaköltöztem tőletek. – fejeztem be mondandómat.

- És azóta találkozgattok?

- Igen. – bólintottam, majd a tekintetem megakadt valamin - Ezt nézd meg. – húztam elő egy tört fehér ruhát.

Nora hatalmas mosollyal az arcán nyúlt felé, s ebből tudtam, hogy már így is elnyerte a tetszését.

- Ezt fel kell próbálnom. – jelentette ki határozottan.

Amíg Nora és Evelin elvonultak az öltözőfülkébe én kényelembe helyeztem magamat az egyik krémszínű kanapén. A gondolataim továbbra is az elmúlt napok eseményein jártak.

Ugyan egy kicsit tartottam tőle, hogy mi fog kisülni ebből az egész „nyissunk tiszta lapot” elhatározásból, de azért bizakodva léptem át a kórház bejáratát. Meglepő módon nem éreztem sem idegességet, sem pedig zavart. Csupán a nyugodtság érzése kerített hatalmába, mikor benyitottam a szobába. De talán érthető is ez a reakció, hiszen nincs mitől tartanom. Végre nem fenyeget a lebukás veszélye, így teljesen önmagamat adhatom, ami teljesen felszabadított.

Chace az ágyban feküdt és unott tekintettel meredt maga elé.

- Szép jó napot! – köszöntem neki jókedvűen.

- Szia! – mosolyodott el halványan, mikor rám pillantott. – A lehető legjobbkor jöttél, már kezdtem halálra unni magam. – motyogta elégedetlen hangon a legnagyobb problémáját.

- Hoztam neked valamit! – emeltem meg a kezemben tartott táskát.

Az éjjeli szekrényére sorban kipakoltam néhány magazint, egy pendrive-ot és egy nagy doboz gyümölcssalátát, amit még az indulásom előtt dobtam össze neki.

- Csak nem? – csillantak fel szemei, miközben a műanyag dobozzal szemezett.

- De- de. Megszereztem a féltett receptet Candice segítségével. – jelentettem ki büszkén.

- Imádlak. Ide vele! – nyújtózkodott a szekrény felé.

- Várj, segítek. – előkerítettem egy kisebb tányért és kanalat, s szedtem neki egy jó nagy adagot.

Nevetve néztem, ahogy szabályszerűen rávetette magát és jóízűen falatozni kezdett.

- Ne ácsorogj már ott! – szólt rám és a fejével a mellette lévő szék felé intett.

Minden tiltakozás nélkül indultam el a kijelölt irányba és helyeztem magam kényelembe.

- Hogy vagy? – érdeklődtem csendesen.

- Remekül. – hitetlenkedve pislogtam rá. – De komolyan! Már fájdalomcsillapítóra sincs szükségem. Csak… csak írtóra viszket a lábam a gipsz alatt.

Egy szívből jövő nevetés tört fel belőlem, melyhez ő is csatlakozott pillanatokon belül.

- Amíg én ezt elpusztítom, mesélhetnél.

- Mire vagy kíváncsi?

- Mindenre, ami veled történt, és amiről eddig még nem hallottam. Tényleg! – nézett rám bíztatóan, mikor látta, hogy ráncolom a homlokomat.

- Kérdezz, én pedig válaszolok.

- Oké, akkor azt meséld el nekem, hogy hogyan lettél írónő? Mi volt az a tényező, ami miatt emellett döntöttél?

- Igazán tudni akarod? – néztem rá felvont szemöldökkel, mire határozottan bólintott. – Oké. Megígértem, hogy nem fogok neked hazudni, szóval akármennyire is kínos, kimondom: TE!