39. fejezet

Sziasztok!

És íme a következő rész. Lassacskán túl leszek a vizsgaidőszakon is és lesz egy nyugisabb hónapom, ha minden jól megy. Akkor legalább több időm lesz az írásra koncentrálni.
Ami a mai részt illeti, elképzelhető, hogy azt az érzést fogja kelteni bennetek, hogy szinte semmi nem történik benne. Igen, részben igazatok lehet, nem egy akció dús fejezetet hoztam, szinte alig van benne párbeszéd... Viszont Carrie elgondolkodik az elmúlt időszakon és  fontos dolgok zajlanak le benne, melyek engednek következtetni a folytatást/ befejezést illetően is :)
Említettem nektek, hogy nem fogok eltűnni, nem hagyom abba a blogolást. Ugyan szóba hoztam azt is, hogy egy kis szünetet fogok tartani. Hát az a helyzet, hogy csak nem bírtam magammal és megcsináltam az új történetem blogját. :$ A Prológus és egy rövid ismertető az oldalsávon már fent van, a folytatás viszont majd csak februártól várható :) Ha érdekel titeket katt ide: Végtelenszer végtelenül
És végül de nem utolsó sorban: Szeretnék előre is Kellemes Karácsonyi ünnepeket és Boldog Újévet kívánni nektek, drága olvasóim!
Köszönöm, hogy vagytok nekem és hogy a hosszú kihagyások ellenére is kitartotok mellettem, a történet mellett.
Most pedig nem maradt más hátra, mint hogy kellemes olvasást kívánjak a fejezethez. Remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket! :)
Puszi, Csillu

„Rengeteg átláthatatlan kérdés, amire nincs válasz. Ám mégis, van válasz. Van válasz, mégpedig benned.

Mert ezekre a kérdésekre senki sem válaszolhat helyetted. Csak te. És te pontosan tudod a választ.”

39. fejezet

Amint a taxink megérkezett a Viceroy Hotel elé, s Chace kisegített a járműből, az addig a környéket uraló nyugalom helyét a nyüzsgés vette át.

Épp, hogy csak kifizettük az utat a sofőrnek, máris két londiner rohamozott meg minket. Név szerint üdvözöltek, majd engedélyünket kérve kikapták a kocsi csomagtartójából a bőröndjeinket, s megígérték, hogy azok a szobánkban lesznek, mire elintézzük a papírokat.

Egy meglepett pillantást váltottunk Chaceszel, majd vállat vonva iramodtunk meg a bejárat felé. A recepciósból még nagyobb lelkesedést váltott ki megjelenésünk. Kedvesen mosolyogva köszöntött, s már kereste is elő a szobánkat nyitó mágneskártyákat.

Perceken belül túl is voltunk, minden formaiságon, Chace aláírta a szükséges papírt, majd egy rövid tájékoztatást kaptunk az étkezések időpontjáról – feltéve, ha azokat itt szeretnénk elkölteni – a bár nyitva tartásáról, valamint, hogy merre találjuk a medencét.

Figyelmesen végighallgattuk a monológot, majd megköszönve a segítőkészségét ott hagytuk a fiatal lányt, s a harmadik emelet felé vettük az irányt. Nem kell egy hatalmas szállodára gondolni, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy mi a legfelső szinten fogunk majd aludni. Mégis nekem már első látásra elnyerte a tetszésemet. Valószínűleg az is sokat nyomott a latba, hogy Santa Monicaban található és nem Los Angeles egy nyüzsgő részén, így talán nyugtunk lesz a fotósoktól is, amíg itt tartózkodunk.

Elképedve álltam hosszú percekig a nyitott szobaajtóban. Mit szoba, Nate egy egész lakosztályt képes volt lefoglalni. Lassú léptekkel merészkedtem beljebb, s futtattam végig a tekintetem a helyiségen.

A két hálószoba egymással szemben foglalt helyet. Mindkettőben a világos színek domináltak, s hatalmas franciaágyak foglalták el a tér nagy részét. Az egyik falát cseresznye-faburkolat borította, az ágy végében pedig egy fehér kanapé foglalt helyet. Míg a másik szobának az egyik fala egy hatalmas üvegből állt, a többi pedig fehér színben pompázott. Egy kisdohányzó asztal – rajta egy gyönyörű lepkeorchideával – és két szék állt az ablak előtt. A hely letisztultsága egyből magával ragadott.

- Chace? – kiabáltam a nevét, mialatt megfordultam, hogy megkeresessem, s meggyőzzem, hogy ez lehessen az én szobám.

Arra viszont nem számítottam, hogy jó fél méter távolságra áll csak tőlem, s engem figyel. Ijedtemben a szívemhez kaptam, majd kifújtam a tüdőmben rekedt levegőt.

- A frászt hoztad rám! Ne settenkedj, még a végén azt hiszem, hogy valami rosszban sántikálsz. – jegyeztem meg fél mosollyal az arcomon.

- Még az is meglehet. – felelte halkan, mialatt közelebb jött.

- Igazán? – érdeklődtem felvont szemöldökkel.

- Ühm. – motyogta, miközben még egy lépést tett felém, így a köztünk lévő távolság minimálisra csökkent.

Fejemet felemelve értetlenül néztem rá, nem tudtam, hogy mi ütött belé, miért viselkedik hirtelen ilyen különösen.

Aztán összekapcsolódott a tekintetünk. Kék íriszei hívogattak, követelték, hogy pillantásomat ne emeljem el róluk. És ki vagyok én, hogy képes legyek ellent mondani nekik?!

Ahogy a csillogó szempárban gyönyörködtem, a szívem hevesebben kezdett dobogni.

Néma csend vett minket körül, miközben a másik tekintetét fürkésztük. Kénytelen voltam, ha csak egy másodperc erejéig is, de lehunyni szemeimet. Ekkor hallottam, hogy megmozdul, azt hittem, hogy hátrébb lép, ám nem így cselekedett.

Egy gyengéd érintést éreztem meg az arcomon, melynek hatására a bőröm bizsergett, szívem még vadabb vágtába kezdett. Fejemet a tenyerébe hajtottam, s egy mélyről jövő sóhaj szakadt fel belőlem. Mutatóujját az állam alá csúsztatta, arcomat maga felé húzta.

Szemeim kinyitva újra az ő égető pillantásával találkoztam, ahogy figyelmesen engem pásztázott.

Lassan közelítettünk a másik felé, mikor éles késként hasított a csendbe a mobilom csörgése. Ijedten kaptam fejemet a kis táskám irányába, mely tőlünk nem messze hevert az ágyon. Egy zavart pillantást vetettem Chacere, aki továbbra is engem fürkészett, s keze még mindig az állam tartotta fogva. Ismét rá néztem, majd elléptem tőle, s a még mindig zenélő eszközért indultam. Tehetetlenül lehulló kezeit és az arcán - a másodperc töredékéig - átsuhanó csalódottságot látva bosszúsan nyúltam a táskámért.

- Tessék? – szóltam bele, s közben igyekeztem normalizálni légzésemet.

- Odaértetek? Minden rendben? – csendült fel Nora hangja a vonal túlsó végéről.

- Igen, minden oké, most foglaltuk el a szállásunkat. – motyogtam a vonalba, továbbra is háttal állva Chacenek.

- Szuper. – hangja kajánul csengett, de úgy döntöttem nem teszem szóvá, hogy sejtem, mi jár a fejében – Az előbb sikerült elérnem Patrick atyát, hétfőn délután négyre vár titeket. Azt mondta, hogy legalább lesz alkalma egy kicsit beszélgetni veletek, mert már nagyon régen nem látott titeket arrafelé. – nevetett fel Nora.

- Hát semmit sem változott? – mosolyodtam el én is.

- Látod. Engem is vagy fél órán keresztül boldogított. – aztán egy férfihang szűrődött be tompán a háttérből. – Tartsd egy kicsit. – szólalt meg majd telefontól elhajolva társalgott valakivel - Igen? Oké, egy pillanat… Carrie, Nate beszélni szeretne Chaceszel, de még ki van kapcsolva. A közeledben van? – intézte újfent hozzám a mondandóját.

- Igen. Adjam?

- Légy szíves.

- Chace, Nate beszélni akar veled. – fordultam a mögöttem álló sráchoz, s felé nyújtottam a készüléket. Ahogy elvette, egy röpke másodpercig hozzáért keze az enyémhez, melynek nyomán bőröm ismét bizseregi kezdett.

Elfojtottam egy kitörni készülő sóhajt és a nappaliba vonultam, a mini-hűtőből kivettem egy ásványvizet, s nagyot kortyoltam belőle.

Ez meg mégis mi volt? Megcsókolt volna, ha nem szakít félbe minket Nora? Vagy az utolsó pillanatban elhúzódott volna? De akkor mégis mi volt az a csalódott kifejezés az arcán?

A gondolataim vadul kavarogtak bennem, teljesen össze voltam zavarodva. A víz jólesően hűtötte torkomat, s segített egy kicsit lenyugodni.

Hajamba túrtam, felsóhajtottam, majd a bőröndömért mentem, hogy bevigyem a szobába.

Chace percekkel később ruganyos léptekkel közeledett felém. Kezembe nyomta a mobilt, majd gyors magyarázkodásba kezdett egy nem várt interjúról a holnapi díjátadó miatt.

Szabadkozva kért elnézést, hogy el kell mennie. Biztosítottam róla, hogy semmi gond, feltalálom magamat. Megígérte, hogy siet vissza, amit egy mosollyal az arcomon nyugtáztam.

Gyorsan elvonult lezuhanyozni, negyed óra múlva már átöltözve jött vissza. Egy gyengéd puszit nyomott a homlokomra és már ott sem volt.

Hirtelen felszabadult időmmel viszont nem igazán tudtam mit kezdeni. Rövid töprengés után végül előkaptam a laptopomat és írtam egy részletesebb bejegyzést a blogomba, ezzel próbálva kompenzálni, hogy mostanában - sajnálatos módon - eléggé elhanyagoltam az olvasóimat.

Ezt követően rendeltem magamnak ebédet, miután azt elfogyasztottam, tanácstalanul ültem a kanapén, nem tudtam, hogy mégis mivel tölthetném az időt, amíg Chace megjön.

Mivel túl sok kedvem nem volt egyedül a városban bóklászni, úgy döntöttem, kihasználom a jó időt, amíg még tehetem. Felvettem a fehér bikinimet, magamra kaptam egy laza felsőt, a táskába bedobtam a naptejet, a telefonomat és egy törölközőt, majd a szálloda medencéjéhez vonultam. Alaposan bekentem magamat naptejjel, nem szerettem volna vöröslő bőrrel megjelenni holnap ki tudja hány pletykára éhes fotós és tévériporter előtt.

A szálloda kerthelységét hatalmas tujasor takarta el a kíváncsi tekintetek elől. A medence hosszabbik oldalával párhuzamosan fehér sátrakat helyeztek el, melyek alatt kényelmesnek tűnő kanapék foglaltak helyet. A tuják közvetlen közelében pedig napozóágyakat és színes napernyőket helyeztek el, ezzel mintegy tarkítva a környéket.

A délután nagy részét úszással és napozással töltöttem.

A nap már lemenőben volt, rózsaszínes árnyalatba burkolva a környéket, amely egy különleges hangulatot keltett bennem. Én még mindig a medence partján ültem lábamat a vízbe lógatva, teljesen elmerengve meredtem magam elé, s figyeltem lábam játékát a hullámokkal.

Közben szabad utat engedtem gondolataimnak.

Elmúlt évek eseményei pörögtek lelki szemeim előtt, akár egy érdekes film a moziban.

A különbség csak annyi volt, hogy most minden egyes mozzanatnak tudatában voltam, mert főszereplője, vagy legalábbis fontos mozgatórugója voltam a cselekményeknek.

Ismertem a teljes történetet, mégis igyekeztem külső szemlélőként figyelemmel kísérni azokat a momentumokat, melyeket az agyam lejátszott nekem.

Először egy boldog kisfiú és kislány képe jelenik meg. A lány kíváncsian figyeli a fiút, aki hevesen gesztikulálva magyaráz valamit, majd vidám kacagás szakad fel belőle. A fiúcska durcásan pislog rá percekig, majd ő is csatlakozik a lányhoz, nevetésük betölti az egész környéket…

Aztán egy futó találkozás rajzolódik ki előttem, egy viszonzott köszönés, két bátortalan mosoly. Semmit mondó, felszínes kérdések és rájuk adott válaszok. Zavart viselkedés két kamasztól, akik évek óta alig kommunikálnak egymással. Percek múltán a lány megelégeli a kínos érzést keltő feszült társalgást és egy fontos találkozóra hivatkozva elköszön, és ott hagyja a fiút…

New York eltéveszthetetlen felhőkarcolóival jelentőségteljesen magasodik felénk. Aron keze végigsimít az arcomon, majd tarkómnál fogva maga felé húz, s arcomat figyelve hajol közelebb, de mivel nem lát rajta semmi ellenállást, magabiztosabban magához von, s ajkaink szenvedélyes csókban forrnak össze. A kapcsolatunk ott a naplemente által megvilágított üvegépületek között kezdődött nem messze a lakásomtól… Egy kis ugrás az időben, négy hónappal később a Noraval közös lakásunk kanapéján kucorgok üveges tekintettel magam elé meredve. Az előző nap ért felismerés után, miszerint képtelen vagyok teljes szívemből kimondani azt az egy szócskát neki, úgy döntöttem, mindkettőnk számára jobb, ha véget vetek ennek a kapcsolatnak…

Cameron mosolygós arca kúszott elém. Vacogó fogakkal tűrtem, hogy kisimítsa egyik esőtől arcomba tapadó hajtincsemet. Újabb kezdete egy talán még rövidebb románcnak, mint az előző volt…

Az első Vele kapcsolatos álom utáni reggel: hevesen verdeső szívvel ülök az ágyamban és meredek a takarómra. Ez meg mégis mi volt? És miért? Miért most? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarognak bennem egész nap… Hetek telnek el, egyre gyakrabban tér vissza ez az álom. Időközben mindenhonnan az Ő arca bukkan elém: a kiadóhoz menet a buszokon; a tévét épp akkor sikerül bekapcsolnom, mikor a sorozat aktuális részét adják, amiben szerepel; egy elkapott interjú egy rádióadóban, miközben kocsival igyekszem hazafelé a bevásárlásból…

Akaratom ellenére is egyre jobban férkőzött vissza az életembe, holott ez volt az, amit évek óta igyekeztem elkerülni.

A kis saját mozim folytatódik. Szinte már a jelenben járunk.

Az „első” személyes találkozásunk elevenedik meg: remegő kezeim, hevesen verdeső szívem. Zavart viselkedésem mégsem tűnik fel neki, ahogy az sem, hogy ő tulajdonképpen nagyon is ismer.

Az akkor érzett düh és keserűség ízét érzem a számban, ami egy kicsit visszaránt a valóságba, hogy aztán a balesete előtti fél óra emlékei sodorjanak el a Los Angeles-i hotelből a Central Parkba.

Végül a „filmem” a ma délután majdnem megtörtént csókkal zárul.

A gondolataim az elmúlt évek, hónapok, hetek, napok, órák között cikáztak vadul.

Igen, Bennek igaza volt, hülye módon eltaszítottam magamtól a boldogságot. Féltem valakit igazán, teljes szívemből szeretni, tartva egy esteleges visszautasítástól.

Egyszerűbb volt ellökni magamtól minden hímnemű egyedet, mielőtt komolyabbra fordult volna a kapcsolatunk. Könnyebb volt azt mondani, hogy képtelen vagyok őszintén szeretni az illetőt, mint bevallani magamnak, hogy rettegek attól, hogy majd valami okból kifolyólag eltaszít. Inkább elébe mentem a dolgoknak és én vetettem véget az egésznek, mielőtt az igazán elkezdődhetett volna vagy éppen egy magasabb szintre léphettünk volna…

Mindeközben azzal is tisztában voltam, hogy képtelenség még egy olyan embert találni, aki akkora hatással lesz majd rám, mint Chace volt már gyerekkoromban.

Sokat gondolkodtam rajta álmatlan éjszakáimon, hogy az, amit iránta éreztem, valóban szerelem volt-e. Többször is sikerült elbizonytalanodnom, de az első találkozás, az első csókunk, majd minden egyes együtt töltött perc, óra az elmúlt pár hónapban segített megbizonyosodnom benne. Nem csak egy gyermeki ragaszkodás volt az, hanem őszinte, mély szerelem. Olyan, melyet azóta sem éreztem senki iránt.

Ha szomorú voltam, valami rossz történt velem, önkéntelenül is a vele közös emlékeimet idéztem fel, az valahogy mindig megnyugtatott és egy kicsit jobban éreztem magam. Ahányszor rá gondoltam, felidéződtek bennem gyönyörű szemei, vidám nevetése, az arcom boldog mosolyra húzódott. De az pillanatokkal később le is lohadt, amint tudatosult bennem, hogy mennyire nem tartjuk a kapcsolatot.

Gyűlöltem magamat, azért mert kitudódtak az érzéseim, melyeket felé tápláltam. Azért, mert nem az én kezemben volt az irányítás. Számtalanszor játszottam el a gondolattal, hogy mi történhetett volna, ha én dönthetek. Talán akkor minden másképp alakulhatott volna.

De tulajdonképpen én vagyok a hibás, ott rontottam el az egészet, hogy olyan emberekben bíztam meg, akik képtelenek voltak tartani a szájukat. Ha kicsit okosabb lettem volna, akkor Benen kívül senkinek sem meséltem volna el. De a múlton már nem változtathatok...

Valaki elmondta, én pedig úgy éreztem semmi értelme tovább titkolni Chace előtt. Nem akartam a szemébe hazudni.

Még most is élénken bennem él az arckifejezése. Eleinte halvány mosoly játszott ajkain, s bíztatóan nézett rám, hogy mondjam csak el azt, ami a szívemet nyomja. Ám ezt a „lelkesedést” fokozatosan váltotta fel a döbbenet, a gyötrődés.

Elutasított… aztán ahogy teltek a napok, hetek, egyre jobban kezdett eltávolodni tőlem. Én persze bolond módjára mindig valami indokot gyártottam neki, hogy miért nincs velünk, ha Bennel találkoztunk. Egy kifogást, hogy nem ért rá, mert tanulnia kellett, hogy az osztálytársaival van, hogy anyukája biztos szobafogságra ítélte valami miatt… De ahogy ezek a magam által kovácsolt ürügyek számomra is egyre átlátszóbbak voltak, szembe kellett néznem a valósággal, melyet csak nagy nehezen ismertem be magamnak.

Én voltam az oka, és ennek a ténynek a tudata szíven ütött. Napközben igyekeztem erősnek mutatni magamat, de éjszakánként kitört belőlem minden elfojtott érzelem, és álomba zokogtam magam. Hónapokig tartott, de végül sikerült feldolgozni.

Az egyetlen ember, aki tudta, hogy valójában mi zajlik le bennem az Ben volt. Féltett, így addig- addig nyaggatott, míg ki nem adtam magamból, azt, ami a szívemet nyomja, s végül is neki köszönhetem, hogy valamilyen szinten el tudtam fogadni a történteket és nem folyton magamat hibáztatva rágódtam a múlton.

Aztán... Amikor először megláttam az étteremben felém közeledni, olyan dolog történt, amire nem számítottam. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy a régen elfeledett, elnyomott érzés újra feléledhet bennem. Mégis, ott azon a késő tavaszi délutánon mosolygós arcával és tekintetével ismét elrabolta a szívemet.

Chace jött és újra felforgatta a mindennapjaimat. Én meg buta módon hagytam, sodródtam az árral.

De ki gondolta volna még egy vagy másfél hónapja, hogy ez lesz belőle?

A kórházból úgy jöttem el tőle, hogy kizártnak tartottam, hogy valaha is újra igazán jóban legyünk.  

Én korábban azt hittem, ha két ember nem beszél majd’ tíz évig szinte semennyit egymással, akkor az iszonyú nagy szakadékot verhet közéjük. Hiszen, ha azt nézzük tíz év nem kis idő, és ha fiatalokról van szó, rengeteg változáson megy keresztül az ember, mind gondolkodás, mind viselkedés tekintetében. Aztán ahogy a közös munka mellett és a balesete után ismerkedtünk, beszélgettünk bebizonyosodott a számomra is, hogy ez koránt sem úgy van, mint ahogy én gondoltam. Ha két ember között megvolt az összhang nagyon sokáig és jóban voltak, akkor a kötődés annak ellenére is megmarad, hogy időközben felnőnek…

Mi sem mutatja jobban, mint hogy itt fekszem egy szálloda medencéje mellett Los Angelesben, holnap pedig a hivatalos kísérője leszek egy díjátadón, amin jelöltként vesz részt.

Viszont még mindig nem tudom, hogyan is állunk valójában. Ez a bizonytalanság pedig az őrületbe kerget, fojtogat.  

Beszélnem kell vele, őszintén. Bevallani, hogy az érzéseim mit sem változtak, tisztázni mindent. És ha kell… elengedni a másikat. – született meg bennem végül az elhatározás.

Egy mélyről jövő sóhaj szakadt fel belőlem és a szívem is belesajdult a legutóbbi gondolatomba. Agyam vadul tiltakozott még csak a feltételezés ellen is, hogy újra elveszíthetem őt. De ha nem kockáztatok, nem nyerek. Elegem van ebből a biztonsági játékból, ezúttal merész leszek.