6. fejezet

Sziasztok!

Péntek lévén én is itt vagyok! :)

Ivu, MyDream köszönöm a kommenteket! :) Akár hiszitek, akár nem, de tényleg sokat jelent és ez nem csak egy süket duma, amit mindenhol lehet olvasni! És természetesen a pipákat is!

A fejezetről csupán két dolgot jegyeznék meg: akiknek eddig is szúrta a szemét, annak előre szólok, hogy sok lesz a párbeszéd, de azért el lehet viselni. A másik pedig amit már többször említettem, ("három fejezeten belül" ) a mai részben képbe kerül a rejtélyes, közös gyerekkori barát Ben :)

Nem is nagyon húznám tovább a bevezetőt, a múltheti úgyis hosszúra sikeredett...

Kellemes olvasást! 

puszi, Csillu

 

6. fejezet

Továbbra is az kavargott a fejemben, hogy én ehhez gyenge vagyok.

Komolyan gondoltam azt, amit Noranak mondtam. Fel akarom bontani a szerződést. Habár mióta hazajöttem, úgy gondoltam, hogy túltettem magam valamennyire Chrisen. De úgy látszik tévedtem.

Szívem mélyén a beszélgetésünk alatt végig bíztam benne, hogy rájön, ismer engem. Egy másik részem viszont örült neki, hogy nem. Ha tudja, hogy ki vagyok, akkor biztos, hogy mind a ketten feszengtünk volna.
Újra a parkban ültem. A járókelőket figyeltem és próbáltam kitalálni mitévő lehetnék most. A telefonom sokadjára szólalt meg, de én ismét kinyomtam. Nem voltam hajlandó beszélni senkivel. Nyugalomra volt szükségem.
Nem érzékeltem az idő múlását. Számomra most egy jelentéktelen tényezővé vált. Mint ahogy körülöttem az összes járókelő.
A gondolataim a végletek közt csapongtak. Egyik pillanatban még fel akartam mondani, a másikban pedig úgy voltam vele, hogy amíg nem tudja, ki vagyok, addig megoldható a közös munka.
Egyszer csak Nora ült le mellém.

- Mennyire gondoltad komolyan azt, amit mondtál? - kérdezte csendesen.
- Teljesen.
- Ha csak a te szempontodból nézem az ügyet, akkor is kedvezőtlen következményei lesznek. Carrie, ha felbontom a szerződést, akkor be fognak perelni. Azt te sem akarhatod! Nem csak a hírneved miatt nem, hanem mert mivel te akarod megszüntetni a munkakapcsolatot, őket érné anyagi kár. Ebből pedig az következik, hogy nagyon sok kártérítést kéne fizetned. Gondolom, ezt te sem szeretnéd. Megpróbálhatok beszélni Natetel, hogy egyezzetek meg, de esélytelen. Nagyon büszke arra, hogy sikerült megszerezniük téged. Hidd el, nem fog egy könnyen elengedni.
- Ezt valahogy sejtettem... - sóhajtottam fel.
- Nézd a jó oldalát, könnyebb dolgod lesz. Mivel ismer téged, jobban fog menni a munka.
- Azt se tudja, ki vagyok. Annyira fogalma sincs róla, hogy én Caroline Salais vagyok, akivel évekig folyton együtt volt... Simán elhitte a másik nevem. - nevettem fel hisztérikusan.
- De hát!
- Hagyjuk! Akkor semmi esély, igaz?
- Sajnálom.

- Rendben, valahogy majdcsak túlélem. De pár napot még kérek, hogy legalább magamban lerendezzem a dolgokat. Ha Nate keres, mondd meg neki, hogy a következő két napra szerveztél nekem valamit.
- Ahogy gondolod.
- Köszönöm. Most megyek, majd jelentkezem.

A keddi napot a lakásban töltöttem. A telefonom még előző este kikapcsoltam. Nyugalomra volt szükségem és ehhez az kellett, hogy Nora ne tudjon óránként ellenőrizni.
Délelőtt nagytakarítást csináltam a lakásban. Ebéd után pedig letelepedtem a laptopom elé. Válaszoltam az e-mailjeimre. Majd felléptem a blogra.

Üdv mindenkinek!

Jelentem épségben hazaértem és üdítően hat rám ez az enyhébb időjárás. Rómában kánikula van, szerintem ott már csak a vízparton lehet elviselni a hőséget.
Kérdéseitekre válaszolva remekül éreztem magam. Persze a srácok nem is hagytak bent punnyadni. Minden reggel kész programmal álltak elő aznapra. Arra is sikerült rávennem magam, hogy velük tartsak futni. Mire nem jó két élsportoló ismerős, nemde? 

Na, de a rövid beszámoló után most már rátérek a lényegre, ami miatt tulajdonképpen ez a bejegyzés íródott.
Régebben valaki kérdezte, hogy nézek-e egy bizonyos sorozatot, én pedig azt válaszoltam, hogy nem. Mielőtt félre értenétek, szeretném leszögezni, hogy még mindig nem kezdtem el és nem is fogok ódákat zengeni róla. Pláne nem így látatlanban.
Azt hiszem eleget csigáztalak titeket. Tegnap kiderült, ki az illető, akivel az elkövetkezendő egy, két esetleg három hónapban rengeteg időt fogok eltölteni.
Dobpergést kérek! Eljött a nagy bejelentések ideje. Ahogy ígértem, ti lesztek az elsők, akik megtudják.
Mint említettem már korábban, egy számomra ismeretlen terepre merészkedek. Egy életrajzi könyv kategóriájába besorolt 'művet' fogok írni.
Az illető pedig, akiről szólni fog, nem más, mint a Gossip girl nagysikerű sorozat sztárja, Chace Crawford.
Hagyom, hadd emésszétek a híreket és ígérem, hogy megpróbálok a kérdéseitekre válaszolni.
Addig is tudjátok, legyetek jók!

puszi, Cheryl  

Miután ezzel végeztem, megnyitottam a keresőt, majd beírtam az imént említett nevet.

Rengeteg találatot dobott ki: képeket, interjúkat, fan portálokat, cikkeket.

Találomra megnyitottam az egyik oldalt. " Christopher Chace Crawford, született 1985. július 18-án Lubbockban. Édesapja Chris dermatológus, édesanyja Dana tanár."

Több dolog is eszembe jutott.

Az egyik, hogy megígérte, elmegyünk majd Lubbockba. Azt hiszem talán a közös olaszországi nyaraláson beszéltük meg. Aztán valahogy nem lett belőle semmi. A szüleink nagyon jó kapcsolatban voltak. Azt viszont nem tudom, mostanában beszélnek-e telefonon.
Ahogy anya is kedvelte Christ – vagy, ahogy most használja, Chacet - úgy az ő szülei is engem. Évekig tényleg elválaszthatatlanok voltunk. Amit aztán egy vallomással sikerült tönkre tennem.
Sokat gondolkodtam rajta, hogy helyesen cselekedtem-e. Vajon, ha nem mondom el neki, kevesebbet vagy többet szenvedek? Ha nem vallok be semmit, akkor is eltávolodtunk volna egymástól? Ilyen és ehhez hasonló kérdések gyötörtek hosszú időn keresztül.
Aztán valahogy elfogadtam a kialakult helyzetet. Nem mintha tehettem volna bármi mást. A múlton már úgysem tudok változtatni. Bár ha ez a lehetőség meg is adódott volna sem valószínű, hogy élek vele. Ki tudja, akkor lehet, hogy nem tartanék itt, ahol most.

Reggel bal lábbal keltem, ezt úgy tíz perc után kijelenthettem.

Először megégettem a nyelvem a kávéval, majd sikeresen le is ittam a pizsamámat. Aztán pedig valahogy sikerült levernem a kávésbögrét.

Még szerencse, hogy nem az volt a kedvencem. Miközben a törött darabokat szedtem össze, úgy döntöttem, én ugyan ki nem teszem a lábam a házból a mai napon.
Pár DVD és egy kis nassolni való társaságában kényelembe helyeztem magam a tévé előtt. Pillanatokon belül teljesen belemerültem a filmbe...
Valaki már vagy öt perce kopogott megállás nélkül. Dühösen keltem fel a kanapéról és indultam az ajtó irányába.
- Nora, a hagyj békén egy pár napig melyik részét nem értetted? - kérdeztem, miközben a kulcsom után kutattam.
Kinyitottam az ajtót, de legnagyobb meglepetésemre nem az állt előttem, akire tippeltem.
Pocsék hangulatom ellenére picit elmosolyodtam. Talán mégsem lesz olyan szörnyű ez a nap, mint gondoltam.
- Ben? Hogy kerülsz te ide?
- Neked is szia! Örülök, hogy látlak. Nem akarsz, mondjuk beengedni? - nevetett fel. Megölelt, majd arrébb tolt és a nappali felé indult.
Mire utolértem, már kényelembe helyezte magát. Már otthonosan mozgott nálam. Ha unatkozik, előfordul, hogy egyszer csak beállít és engem boldogít.

Ugyan sokszor elhajtottam, mert épp egy fejezet kellős közepén tartottam, most kimondottan örülök az itt létének. Majd ő eltereli a gondolataimat.
- Kérsz inni valamit? Esetleg enni?
- Mi ez a nagy kedvesség?
- Próbálok jó házigazda lenni. Ha már múltkor úgy elüldöztelek. Szóval hozzak valamit?
- Nem kell, köszi.
- Rég beszélgettünk nyugodt körülmények között. Mesélj, mi van veled mostanában?
- Semmi különös. Leköt az egyetem a csajok, na meg a haverok. Piszkosul élvezem. Annyival másabb itt lenni, mint Planoban. Valahogy még mindig nem szoktam meg.
- Tény és való, van egy különös varázsa a városnak. - mosolyodtam el, majd kinéztem az ablakon.

Az alattunk elterülő utcákat kezdtem figyelni. Az emberek egymást kerülgetve rohantak a munkahelyükre, megbeszélt találkozójukra vagy épp egy taxit igyekeztek fogni.
- Igen, ez igaz. De valójában nem emiatt jöttem, hogy New Yorkról beszélgessünk. – rántott vissza a valóságba.
- Hanem? - emeltem rá a tekintetem. Az arca komor volt.
- Ne játszd a tudatatlant! Ki vele, mi a gáz?!

- Ki mondta, hogy az van?
- Drága egyetlen volt szomszédom, ismerlek, mint a rossz pénzt! Pizsamában vagy délután háromkor a hét kellős közepén. A géped sehol, úgyhogy nem azért nem öltöztél át, mert belemerültél a munkába. Ha ez nem lenne elég, ott a morcos fejed, na meg hogy próbállak elérni telefonon, de mind hiába.
- Nem véletlen. Nem állt szándékomban beszélni senkivel... Te tudod a legjobban Noran kívül, hogy ilyenkor tanácsos békén hagyni. - morogtam.
- Igen. Ahogy azt is, ha hallgatok rád, akkor ez van, mint most. Most a legkomolyabban kérdezem, mi a baj?
- Csak egy nevet mondok: Christopher Chace Crawford. Ő maga teljes valójában a problémám okozója. - azzal felálltam és a konyhába mentem.
- Úgy tudtam nem tartjátok a kapcsolatot. Múltkor összefutottunk egy bárban, dumáltunk egy kicsit, de nem említett téged. - közölte Ben az ajtófélfának támaszkodva.
- Tényleg nem beszéltem vele azóta, hogy ide költöztem. Egészen hétfőig.
- Na, még a végén újra összeáll a kis csapatunk. - nevetett fel.

- Nem hiszem! Nem ismert meg. - visszafordultam a tűzhely felé és felraktam a vizet forrni a teának. - Jó, azért nem ilyen egyszerű a történet. - Majd elmeséltem neki mindent részletesen.

- Nap, mint nap láttátok egymást általánosban. Azóta ha jól emlékszem, körülbelül háromszor még gimi elején. Rengeteget változtál az évek során. Komolyan azt várod, hogy tíz év után is megismerjen?
- Igen. - jelentettem ki makacsan. - Én is tudtam, ki ő, amint meghallottam köszönni, pedig háttal ültem neki.
- Ha akarod hetente hallod a hangját a tévében...
- Igen, csakhogy én ritkán nézek Gossip girlt! Pontosan miatta.
- Nem ismert meg. Na bumm. Legalább nem kellett az ügynökének magyarázkodnod.
- Igaz...
- A másik meg, hogy így talán könnyebben megy majd a munka.

- Hogy már te is ezzel jössz! Igen, ő nem fog feszengeni, de én?! Napok óta viaskodok magammal és még mindig nem tudom, hogy képes vagyok-e ezt végig csinálni. - a hangom megremegett a dühtől. De próbáltam visszafogni magam és nem Ben-en levezetni a feszültségem.

A két bögrét a kezembe véve indultam felé, az egyiket leraktam elé, a másikkal pedig a vele szemben lévő székhez vonultam. Leültem, a lábaimat magam alá húztam, vettem egy mély levegőt majd ránéztem.
- Carrie, ne legyél hülye! Nálad kitartóbb, ambiciózusabb embert nem ismerek. Elvállaltad, innentől kezdve nincs mese, tudom, hogy végig fogod csinálni!
- Jó, hogy legalább te bízol bennem, ha már én nem...
- Csak egy kérdésem van - kezdte, mit sem törődve az iménti kijelentésemmel. - Szerinted van értelme annak, amit most csinálsz? Változtat ez valamit a dolgok jelenlegi állásán, az hogy a lakásodban kuksolsz és húzod az időt?
- Nem, nincs. - sóhajtottam fel, miután magamban is beláttam, hogy jól látja a dolgokat. Néha jobb, ha hallgat az ember azokra, akik tisztán átlátják a helyzetet és segíteni szeretnének.
- Na látod?! Megint csak a jó öreg Bennek van igaza. - hangosan felnevettem a kijelentésén.

- Ben bácsi hajlandó holnap velem pizzázni és hasznos tanácsokkal ellátni a jövőt illetően?
- Eléggé zsúfolt a napirendem, de megpróbállak beszorítani. - közölte komoly arccal.

Pár perc múlva már a hasunkat fogtuk a nevetéstől. A jelenléte üdítően hatott rám.

Órákig beszélgettünk mindenről, ami csak eszünkbe jutott. Majd filmeket néztünk.

Már esteledett, mikor visszaindult az egyetemre. Próbált győzködni, hogy menjek velük bulizni, de nem vitt rá a lélek.
Helyette inkább felmentem a tetőteraszra és gondolataimba merülve szemléltem az engem körülvevő magas épületeket.
Ben látogatása kétségtelenül helyrerázott bennem mindent. Teljesen igaza volt abban, hogy ezt végig csinálom még akkor is, ha belepusztulok. Az írás a mindenem. Ez pedig most dupla kihívás a számomra. Ha elbukok, akkor nem vagyok jó. Egy írónak pártatlannak kell lennie. Ha Chace olyat mesél majd, amit én is ismerek, arra kell törekednem, hogy a lehető legjobban az ő szemszögéből írjam le és a saját érzelmeim semmiképp ne jelenjenek meg a sorok között.

Nem lesz egyszerű feladat, de bízom magamban.
Ezen kívül arra is rávilágított, hogy feleslegesen gubbasztok a lakásomban, hiszen attól semmi nem fog megváltozni…

Reggel egy gyors készülődés után a park felé vettem az irányt. Méghozzá azzal az eltökélt szándékkal, hogy edzek egy kicsit. Persze egyedül nem olyan jó, mint a srácokkal volt a múlt héten, de úgy éreztem szükségem van a mozgásra. Főleg három nap semmit tevés után.
A nap sütött, az idő pedig kellemes volt. Mivel ma elég korán ébredtem és hamar elkészültem, még csak néhányan lézengtek a parkban.
Szerettem futni, kikapcsolt és nagyon sokszor eközben jönnek a legjobb ötletek egy-egy történet folytatásához.
Nem tudom, hogy mióta róhattam már a köröket, mikor úgy döntöttem ideje megállni egy kicsit pihenni.

Egy árnyékos pihenőhely felé vettem az irányt. Azt út szélén mentem és nem figyeltem eléggé, beleléptem egy gödörbe. Először csak egy kisebb, tompa szúrást éreztem majd egyre jobban kezdett lüktetni.
- A francba! Ezt nem hiszem el! Már megint. Csak én lehetek ilyen szerencsétlen... - kezdtem el szitkozódni.
Kivettem a fülhallgatót, majd a már korábban kiszemelt padhoz akartam elsétálni. Ahogy ráálltam a jobb lábamra, a fájdalom újfent belém hasított. Hangosan felszisszentem, majd erőt véve magamon fél lábon kezdtem el arrafelé ugrálni.
- Cheryl! Mi történt? - kérdezte aggódva egy ismerős hang. Pillanatokon belül átfogta a derekam, majd segített eljutni a kiszemelt célig. Az oldalam bizsergett az érintése alatt és az ereimben ha lehet, még hevesebben kezdett lüktetni a vér.
- Chace. - nyögtem ki a nevét nagy nehezen.
- Mid fáj?
- A bokám. - sziszegtem. - Valószínűleg kiment.
- Mutasd! - miután leültetett óvatosan kezébe vette a jobb lábam, majd lehúzta a cipőm. - Jézusom, ez szörnyen néz ki. Beviszlek a kórházba!
- Nem kell, ezt orvos nélkül is helyre tudjuk hozni. Feltéve, ha segítesz. – próbáltam rá mosolyogni. Kétkedve nézett engem, – szerintem épp azon gondolkodott, hogy mennyire vagyok normális - majd tétován bólintott.
- Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? Mi van, ha... ha rosszul csinálom? - kérdezte miután elmondtam, mi is lenne a dolga.
- Chace, nyugi. Bízom benned, menni fog! - jelentettem ki határozottan, a szemébe nézve.
- Oké. Háromig számolok és akkor. Egy... kettő... három...
Igyekeztem csak rá koncentrálni. Most tűnt csak fel, hogy ő is melegítőben van. Csak nem kocogni jár, hogy formában tartsa magát?! Merült fel bennem a kérdés. Az arcát kezdtem tanulmányozni. Tényleg alig változtak a vonásai. Megigézve figyeltem. Képtelenség, hogy még most is ennyire elvarázsol a látványa.
Egy apró szisszenés hagyta el csupán a szám, de ennyi épp elég volt, hogy észhez térjek.
- Jól vagy?
- Igen, már most érzékelhetően jobb.
- Honnan tudtad, hogy mit kell csinálni? - ült le mellém.
- Még régebben ugyanígy jártam. Akkor a bátyámmal futottam. Sérülések téren profi, egyből tudta, mit kell csinálni.
- Orvos?
- Nem, sportoló.
- Értem. Itt New Yorkban?
- Nem, Európában. Az Egyesült Államokban sajnos alig ismert a kézilabda. Neked van testvéred? - tettem fel a kérdést, hogy eltereljem a figyelmét rólam.
- Igen, egy húgom. Candicenek hívják. Egyetemre jár és mellette modellkedik is.

- Jól kijöttök egymással? - emlékeztem, hogy régen folyton vitatkoztak.
- Igen, már kinőttük az "utálom a tesómat" korszakot. - mosolygott.

A következő kérdését a telefonom csörgése zavarta meg. Bocsánatot kértem és kénytelen voltam felvenni, mivel anyu keresett.

Ilyenkor áldottam, hogy megtanították nekem az olasz nyelvet anyanyelvi szinten. Köszönés után egyből úgy kezdtem el beszélni vele.
Első dolga volt leszúrni, hogy már két napja nem ér el. Majd nagy lelkesedéssel kezdte el mesélni, hogy kivel beszélt a minap. Mivel szerinte úgysem találtam volna ki, megmondta. Dana. A név hallatán hisztérikus nevetés tört fel belőlem. Úgy látszik, a Crawford család újra felbukkan mindannyiunk életében.
"Te drágám, tulajdonképpen miért is beszélünk mi olaszul." - tette fel anyu hirtelen a kérdést.
Elmeséltem neki nagy vonalakban mindent. Nevek említése nélkül. Aztán gyorsan leráztam, mondván, ha egyedül leszek, felhívom.
- Bocsi. - sóhajtottam - Ha anyu belekezd valamibe, nehéz félbeszakítani.

- Ismerős. - nevetett fel - Olasz vagy? - kérdezte kicsit később.
A tüdőmben rekedt a levegő, de nem hagyhattam, hogy úrrá legyen rajtam a pánik. Gondolkozz Carrie, gondolkozz! Valamit ki kell találnom.
- Igen, félig. Nem régóta élek New Yorkban. - mondtam, de itt meg is akadtam. Nem tudtam, mit mondhatnék még. Csendben vártam, mit reagál.
A tekintete elrévedt, ajkai halvány mosolyra húzódtak, majd megszólalt:
- Nekem is van egy olasz származású barátom.

- És hogy hívják? – kérdeztem kissé akadozva.

- Caroline Salais