7. fejezet

Sziasztok!

Ismét itt vagyok a következő fejezettel :) Köszönöm a kommenteket.

Mint ahogy azt elárultam már chaten, mozgalmas fejezetben lesz részetek, remélem, hogy tetszeni fog!

Mást most nem fűznék hozzá, beszél helyettem a fejezet :)

Kellemes olvasást!

puszi, Csillu

7. fejezet

A bokasérülésem mégsem múlt el olyan hamar, mint ahogy arra számítottam. Így kénytelen voltam otthon pihenni.

Miután Chace ragaszkodott hozzá és hazakísért, az volt az első, hogy beborogattam.

Két nap múlva, mikor meglátogatott és rájött, hogy még mindig sántítok egy kicsit, addig nyaggatott, míg meg nem engedtem neki, hogy elvigyen egy orvoshoz. Aki persze semmi újat nem mondott, amit eddig ne tudtam volna. De Ő azóta is minden nap jön, és - ha csak pár percre is, de - benéz, hogy vagyok. Mintha ugyan Ő tehetne az egészről...

A napjaim azzal teltek, hogy összeszedjem Róla a legtöbb információt. Még arra is kényszerítettem magam, hogy megnézzek egy részt a sorozatból, amiben szerepel. Felkészülten akartam nekiállni a munkának.

Persze a helyzetem nem könnyítette meg, hogy múltkor megemlített. Egyrészt meglepett és meg is döbbentett egyben, hogy egyáltalán eszébe jutottam. Másrészt viszont dühített az egész kialakult helyzet. Gondol rám, de nem ismer fel. Pedig csak ki kéne nyitnia a szemét...

De akkor és ott talán a meglepettség miatt végül nem szóltam semmit, ahogy ő sem forszírozta tovább a dolgot.

A gondolataim a telefon szakította félbe.

- Drága Carriem, mit is ígértél nekem? - csendült fel vészjóslóan egy hang.

- Szia. Meg tudom magyarázni.

- Azt elhiszem. - nevetett fel - Ki vele, miért nem kerestél?! Azt ne mondd, hogy egész eddig a babérjaidon ültél!

- A helyzet bonyolultabb, mint gondolnád.

- Kíváncsian hallgatlak.

- Tudod, meséltem az új könyvről. Kiderült, hogy Vele kell együtt dolgoznom. Érted, Matt? És ami a legrosszabb az egészben, hogy meg sem ismert. Nem akarok, de kénytelen leszek hazudni neki.

- Várj! Jól értem, Chris vagyis Chace azt hiszi, hogy te Cheryl Davis vagy? Nem hiszem el, hogy nem jött rá...

- Pedig ez van. Úgyhogy most már arról is letehetek, hogy megbeszéljem vele a dolgokat.

- Még mindig...

- Mióta visszajöttem, még nem álmodtam vele. - válaszoltam meg a félbehagyott kérdést - Viszont így is túl sokat agyalok rajta. Először ki akartam lépni, visszamondani az egészet, de nem lehet.

- Sajnálom.

- Fogalmam sincs mitévő legyek...

- Ha vele vagy próbálj meg csak a jelennel s ne a múlttal foglalkozni! - szólalt meg rövid hallgatás után - Most újra megismerheted. Végtére is ezt akartad, nem?

- De.

- A többi meg majd idővel eldől. Mondanám, hogy valld be az igazat, de tudom, hogy az ellen csak tiltakoznál.

- Igen. - mosolyodtam el. Elképesztő, hogy mennyire ismer, holott nem sok időt töltöttünk el eddig együtt.

- Amúgy jól vagy?

- Aha, most már. Szerencsétlenkedtem egy sort, kiment a bokám, de már jól vagyok. Mikor jöttök? Hiányoztok.

- Most még egy hónapig biztos, hogy nem. A francia és spanyol bajnokságban is vannak meccsek. Aztán meg levezető edzések. Szóval szerintem... talán,  július közepe felé.

- Az még messze van...

A következő egy- másfél órában egymást szórakoztattuk. Sok minden szóba került ez alatt az idő alatt. Részletesen beszámoltunk az elmúlt napokról. Elmesélte, hogy ő is megsérült az egyik meccsen, de a profi orvosi stábnak köszönhetően hamar felépült.

Utána azon poénkodott, hogy engem nem szabad egyedül futni hagyni, mert ez lesz a következménye. Erre én bevágtam a durcit és csak úgy békéltem meg, hogy megígértettem vele, Luca-val két hétig nálam lesznek.

Aztán a könyvről kérdezősködött. Bár sok újdonsággal nem szolgálhattam neki.

- Mi volt ez? - kérdezte félbeszakítva előző mondatát.

- Valaki csengetett. - felálltam és az ajtó felé indultam.

- Ja, jó. - nem zavartatta magát - Szóval ott tartottam, hogy... tudom már. Azt akartam mondani... Figyelsz te rám?

- Persze, mondd csak. - közben épp az ajtót nyitottam ki.

- Az után a majdnem egy teljes hét után rettentően üresnek érzem az ágyam.

A mondat hallatán hangosan felnevettem. Ám a velem szemben álló személy arcára fagyott mosollyal nézett rám.

- Lökött vagy, Matt. Mintha olyan sok minden történt volna. De figyelj, le kell raknom. Ezt pedig majd később megbeszéljük.

- Rendben. Aztán csak okosan.

- Istenem, mintha csak a bátyám hallanám. - sóhajtottam fel - Na szia!

Chacere nézve biztos lehettem benne, hogy hallotta, amit Matthias mondott. Viszont nem értettem a döbbent kifejezését.

Lassan már kezdek hozzászokni, hogy munka után meglátogat. Bár most már nem azért, hogy leellenőrizze, jól vagyok-e, hanem beszélgetni. Egyik alkalommal láttam rajta, hogy nagyon feszült. Addig faggattam, míg elmondta, hogy mi a baj. Akár még a pszichológusának is felcsaphatnék...

Az utóbbi időben ugyanis elkezdte kiönteni nekem a lelkét. Kár, hogy ez soha nem lehet kölcsönös. Hogy soha nem lehetek vele teljesen őszinte.

Gyorsan kiűztem a fejemből a negatív gondolatokat.

- Hoztam magunknak egy kis olasz kaját, ha megéheznénk. - mosolyodott el.

- Szuper. Úgy sincs kedvem főzni.

A nappaliban telepedtünk le a kanapéra. A vacsoránk az asztalra raktuk, bár még egyikünk sem volt éhes, így megbeszéltük, majd később megmelegítjük.

- Ma te mesélsz magadról! - jelentette ki - Szeretnélek megismerni.

- Mire vagy kíváncsi?

- Rád. - nézett a szemembe.

- Nem szűkítetted le a kört. - nevettem fel – Azt már tudod, hogy olasz származású vagyok. A szüleim Rómában élnek. Apu ügyvéd anyunak pedig egy vállalkozása van. A bátyám, mint múltkor említettem, sportoló.

- Ennyi? – kérdezte egy perc csönd után.

- Mit mondjak még?

- Mikor jöttél New Yorkba?

- 2005-ben az Egyetem miatt. Már általánosban is az írással szerettem volna foglalkozni és azt is tudtam, hogy a NYU-n szeretnék tanulni.

- Egyedül nekivágni egy ekkora városnak.

- Nem voltam azért annyira egyedül. Noraval közös albérletben laktunk.

- Hogyhogy nem újságíró lettél?

- Nem ment annyira jól, mint egy általam kitalált történet megírása. Erre hamar rájöttem. Egyetem alatt már írogattam saját sztorit, amit aztán kíváncsiságból csináltam neki egy blogot. Legnagyobb meglepetésemre rengeteg olvasóm lett és tetszett nekik, amit alkottam.

- Mesélj a könyvedről! – mosolyodott el.

- Miután végeztem a sulival, fél évre rá fejeztem be az elsőt. A kiadó hamar megjelentette. Egyrészt, mert tetszett nekik és sok pénzt láttak benne. Másrészt pedig, mert Nora lett a felelős szerkesztőm és rendkívül dinamikusan dolgoztunk együtt. Fél szavakból is megértjük egymást, hamar kijavítottunk mindent, amit kifogásolhattak volna. A második könyvnek egy hónapja volt a bemutatója. A nagy sikernek köszönhetően kaptam egy hosszabb pihenőt. Nyár végére kell jelentkeznem egy új ötlettel. De nem aggódom, mert vannak vész esetére régi írásaim, amiket leporolok és remélhetőleg tetszeni is fog nekik...

- De miről szólnak?

- Először egy romantikus regényt írtam.  A mostani pedig egy lány életét mutatja be, ahogy egyre lejjebb csúszik a lejtőn és öngyilkos akar lenni. Az utolsó pillanatban ront rá az egyik barátja, aki rájön, hogy mire készült. Ezzel megmenti a lány életét és a kapcsolatuk is elmélyül… A végét nem mondom el, ha kíváncsi vagy elolvasod. – nyújtottam rá a nyelvem. Mikor ránéztem színtiszta érdeklődést véltem felfedezni az arcán. – Na de ennyi elég is belőlem.

- Szeretsz bulizni? - mint aki meg sem hallotta az utolsó mondatom.

- Egyetem alatt rengeteget jártunk a barátokkal. Voltak durva esték, de szerintem ez egy egyetemista életéből kimaradhatatlan. Azóta ritkábban megyek. Nem is nagyon volt időm rá. Bár szerintem az elmaradásaimat sikerült pótolni múltkor olaszban. - nevettem fel.

- Értem. Csak kíváncsi vagyok. Van barátod?

- Nincs. Egy- két komolyabb párkapcsolatom volt. De csúnyán végződtek… Jelenleg épp az igazira várok. - mosolyodtam el.

Az este további részében is különböző kérdésekkel bombázott. Még vacsora alatt is. Jó hangulatban telt az idő és ami meglepő volt a számomra, teljesen felszabadult voltam a társaságában.

 Az ajtóban kissé szomorúan köszöntem el tőle.

- Holnap mit csinálsz?  - érdeklődött.

- Bemegyek Norahoz az irodába. Meg kell beszélnem vele pár dolgot. Te?

- Fotózással kezdek, aztán interjú egy külföldi lappal. Utána újabb fotózás, megbeszélés és este forgatás. Ha jól emlékszem.

- Sűrű napod lesz. Siess haza pihenni.

- Rendben. Jó éjt, Cheryl! - megölelt majd adott két puszit.

- Jó... jó éjt! - dadogtam.

Becsuktam az ajtót. Kezemmel megérintettem az arcom. Az érintése helyén szabályszerűen bizsergett a bőröm.

Nagyot sóhajtottam majd ellöktem magam az ajtótól és a konyha felé vettem az irányt, hogy összepakoljak.

Reggel nyolc órakor már a taxiból szálltam ki a Random House Kiadónak is helyet adó épületkomplexum előtt. Belépve a bejáraton a liftek felé siettem volna, ám a portás megállított. Értetlenül sétáltam vissza, nem tudtam mit akar. Ekkor vettem észre, hogy egy számomra ismeretlen férfi ül ott.
Pillanatokon belül kiderült, hogy új még és fogalma sincs, ki vagyok. Elhadartam a nevem, majd újra indultam volna utamra. De akadékoskodni kezdett, hogy bizonyítsam neki, tényleg én vagyok Cheryl Davis. Kezdtem ideges lenni, a türelmem is fogytán volt. A srác pedig továbbra is valami igazolványt kért tőlem. Ekkor jelent meg a volt portás és közölte Jackel - mint kiderült így hívják - hogy jobb lesz, ha hisz nekem és elenged. Hálásan elmosolyodtam majd a megfelelő emelet felé vettem az irányt.
A kiadó recepciósa vidáman köszönt, majd megállított egy pillanatra. Megkért, hogy dedikáljam neki a könyvem. Beletörődve abba, hogy bármennyire is próbálok sietni, valaki mindig feltartóztat, gyorsan aláírtam, majd mentem tovább.

Nora irodájából férfihangok szűrődtek ki, így megálltam egy pillanatra. Mély levegőt vettem, hogy lenyugtassam magam, majd kopogtam.
- Szép jó reggelt! - mosolyogtam barátnőmre és Natere.
- Wáó, ez aztán az év szenzációja. Jól jegyezd meg Nate, mert ilyet nem mostanában látsz, hogy Cheryl nyolckor ide jön vagy hogy egyáltalán ébren van!
- Látom, jó kedved van. Ahelyett, hogy engem cukkolsz, inkább intézkedhetnél. Tudom, nem sokat járok ide, de hogy az új portás ne akarjon felengedni, több mint sok, még nekem is...
Nora egyből a telefon után nyúlt, én pedig ez idő alatt Natetel váltottam pár szót.
Negyed órával később már csak ketten ültünk az irodában. Volt egy olyan érzésem, kifogtam a szerkesztőmön. Mikor megtudta miért is jöttem, elgondolkodva ült, majd csak hosszas hallgatás után szólalt meg. Akkor sem mondott sok konkrétumot. Néha úgy éreztem szótár kell,
hogy megértsem.

"Ne a szokásos, százszor lerágott kérdéseket tedd fel neki."  Vagyis olvassak el sok interjút Chace-ről.
"Ne felejtsd, téged nem a felszín kell, hogy érdekeljen, hanem Ő."  Tehát az érzéseiről kérdezzem.

"A lényeg, hogy új dolgokat tudj meg. Olyat, amiket eddig nem mesélt."  Aha, ezt pedig úgy érhetem el, ha a rólam kialakult kép Chace szemében megbízható. Gondolom én.
"A legfontosabb, hogy ne görcsölj rá a dologra. Tudom, hogy ha elkezditek nem lesz baj, mert érdekel, hogy mi történt vele. Add magad és menni fog!"  A vesémbe lát, egy részem tényleg várta már, hogy halljam.
Ezen kívül azt is megbeszéltük, hogy nem fejezetekre lesz felbontva a könyv, hanem témák szerint címekkel tagolunk majd. Esetleg képeket is bele lehet rakni.
Nora még ma szerez nekem egy diktafont, azzal könnyen fog menni. Felveszem, utána pedig tudok alakítgatni még rajta és eldönteni, mit hagyok ki.
Miután mindent megbeszéltünk, nem akaródzott haza menni az üres lakásba, így tovább ültem a fotelben. Barátnőm értetlen kifejezését látva felvilágosítottam, hogy mi a problémám.
Tekintetem az asztal mellett tornyosuló majd' egy méter magas papírkupacra tévedt.
- Ne is kérdezd! - sóhajtott fel - Írói pályázatot hirdetett meg a kiadó. Mivel te is és Sam is szabin vagytok, rám bízták, hogy válasszam ki a legjobb ötöt. Még az előtt, hogy jött volna a felkérésed. Legkésőbb holnap neki kell állnom, olvasni őket.
- Ha szeretnéd, most segíthetek. Gondolom, a szokásosat kell csinálni: első tíz fejezetet elolvasni, ha jó, akkor marad, ha nem selejt.
- Ha szeretnél. Nekem még pár dolgot át kell néznem.
- Ide velük - mosolyodtam el.
A következő három órában belevetettem magam az olvasásba.

Voltak történetek melyek magukkal ragadtak és szinte fájt a szívem, hogy le kellett tennem. A másik véglet viszont... szenvedtem, míg a kiszabott résszel nem végeztem. Megdöbbentő tud lenni, hogy egyesek milyen helyesírással rendelkeznek.
Már épp nyúltam volna a következőért, mikor kopogtak.

Amint az ajtó kinyílt, egy a nevetéstől a hasát fogó menedzserrel találtuk szemben magunkat.
Gondolom az elé táruló látvány késztette erre.
Ugyanis az irodában lévő kanapén helyezkedtem el. Tőlem balra, az íróasztal mellett még mindig ott állt a méretes oszlop. Előttem pedig három csoportba sorolva - jó, közepes, felejtős - a történetek, mindegyikhez egy cetli tűzve, melyre röviden leírtam a tartalmat és a gyakran előforduló hibákat. A kanapén mellettem egy csomag gumicukor - nem tehetek róla, hogy imádom - a másik oldalamon a következő sztorit rejtő boríték. A cipőm a kibontott borítékok társaságában a földön hevert. Igen, azt hiszem pillanatok alatt sikerült belaknom a helyiséget.
Nora leteremtette a még mindig röhögő Nate-et. Majd felém fordulva közölte, hogy öt perc és indulunk ebédelni.
Az egyik közeli étterembe mentünk. Végig jó hangulat uralkodott. Beszélgettünk, nevettünk.
- Be kell néznem Chace-hez. Téged az irodába, ugye? - választ sem várt a kérdésére, felém fordult - Cheryl téged?

- Ha nem bánnád, akkor veled tartok. Beszélnem kéne Chace-el, hogy mikor tudunk kezdeni.

Egy számomra ismeretlen épület előtt álltunk meg. Kívülről nézve az ember gondolná inkább egy üzemnek, mint stúdiónak. Ahogy beléptünk az ajtón egy tágas térbe értünk. Nate egyből közölte a portással, bármikor jövök, engedjenek be.

Majd a recepciós lányhoz indult, megkérdezte hányas stúdióban forgatnak ma. Pár perccel később már a helyszínen is voltunk.

Épp egy jelenetet vettek, melyben Ő is szerepelt. Alig hogy elkezdte mondani a szövegét a rendező leállította, majd egyre hangosabban és idegesebben magyarázott neki. Oldalra néztem, de az imént még mellettem lévő srác már mozgósította magát.
Újra Chace felé fordultam. Az arca fáradtnak tűnt. A tekintete rám tévedt, majd halványan elmosolyodott. Intettem neki, hogy jöjjön ide hozzám.
- Szia! - ölelt magához - Hát te?
- Szia. Beszélni szerettem volna veled, de az most lényegtelen. Mi a baj?
- Semmi.
- Chace!
- Jó, jó. Nem megy ma a munka. Valamit mindig elrontok. Ezt is már ötödször vesszük újra. Nem tudom, mi van ma velem.
- Próbáld meg túlélni a mai napot. Van egy ötletem. Este hétre gyere értem. Akkor majd nyugodtan beszélgetünk, most viszont menj, mert várnak!
- Rendben.
Újra elindult a felvétel, mi pedig Natetel a kijárat felé tartottunk. Ő értetlenül állt a dolgok előtt, én pedig magyarázni kezdtem neki.
- Az a baja, hogy nem tudja kipihenni magát. Látszik rajta, napról napra egyre jobban. Komolyan. Szinte majdnem minden forgatás után interjúkra vagy fotózásra jár. Megértem, hogy fent kell tartani az érdeklődést, de azért ennyire... Mondj le párat, csinálj neki szabadidőt. Gondolom, te sem szeretnéd, ha valami baja lenne. Ahogy láttam a rendező sem repesett a mai teljesítményétől és valljuk be, ezek összefüggenek. Ha fáradt sokkal nehezebben tud a forgatásra koncentrálni...
- Igazad van, még ma intézkedem. Köszönöm.

A sütőben terjengő illatok ellepték a konyhát. Már majdnem kész volt a vacsora. Chace is bármelyik pillanatban betoppanhat. Amint ezt megállapítottam, megszólalt a csengő. Kinyitottam az ajtót, majd betessékeltem a nappaliba.

-          Egy pillanat és itt vagyok.

Kivettem a sütőből a vacsoránkat, majd tányérra rakva őket indultam is vissza hozzá.

-          Először egy pizzériába akartalak elvinni, de aztán úgy döntöttem, hogy itt kényelmesebb. Mellesleg anyunak hála, isteni pizzát tudok sütni. – dicsekedtem.

-          Hm, kíváncsian várom.

Miután végeztünk az evéssel és Chace ódákat zengett a vacsoráról – megjegyzem biztos, hogy direkt rájátszott- a kanapén ültünk. Pár percig néma csend uralkodott a szobán, amit én törtem meg.

-          Most, hogy jól laktál, mesélhetsz!

-          Mit?

-          Láttam délután, hogy nem csak a fáradtság miatt nem ment a színészkedés. Mi a baj? Nekem tényleg elmondhatod.

-          Lett volna egy filmszerep. Nehezen, de sikerült megszereznem. Egy musical feldolgozása, teljesen új történet. Tetszett, nagyon akartam volna játszani benne. De a rendező visszalépett, mondván, hogy nagyon lefoglalja egy másik produkció.  A stúdió most úgy döntött, hogy visszatér az eredeti sztorihoz. Így pedig már nem tetszik, tegnap vissza is mondtam a szerepet. Pocsék érzés, ha valamiért ennyire megdolgozok, mert tényleg sok munkám volt benne, aztán változtatnak az egészen. Mintha feleslegesen csináltam volna… Arról meg ugye ne is beszéljek, hogy egész héten rohanhatok majd mindenhova, mert Nate volt olyan drága, és teljesen betáblázott.

-          Ne legyél abban annyira biztos. Beszéltem vele, amíg hazahozott. Rávilágítottam egy két dologra, azt mondta, hogy intézkedik…

-          Te tényleg egy kincs vagy. – nézett komolyan a szemembe, majd a tekintete az ajkamra vándorolt…