24. fejezet

Sziasztok!

Ahogy ígértem, itt a következő rész. Remélem tetszeni fog :) és lehet, hogy naivnak tűnök és azt gondoljátok felesleges, de én azért továbbra is reménykedem, hogy kapok valami visszajelzést tőletek...
A 25. fejezet 2 hét múlva fog felkerülni. Sajnálom, de előbb nem megy. Vészesen közeledik az érettségi és készülnöm kell rá.
Kellemes olvasást!

puszi

24. fejezet

Hosszasan hallgatott a vonal túlsó végén. Éreztem, ahogy ennek hatására egyre jobban eluralkodik rajtam a félelem.
- Matt! - szóltam rá türelmetlenül.
- Minden rendben lesz. - közölte csendes, nyugodt hangon. - Figyelj, most le kell raknom. Majd hívlak, ha tudom már pontosan, hogy mikor érkezem. Szia!
Aztán már csak a búgó hangot hallottam...
Valami történt, ebben biztos voltam. Nem értettem, miért nem képes most elmondani, miért jó az neki, ha addig idegeskedem, míg ideér.
Észre sem vettem, hogy vadul szorítom a korlátot, amíg Chace le nem feszegette az ujjaimat onnan. Szembe fordított magával és aggódva nézett rám.
- Cheryl, mi a baj?
- Nem tudom. - néztem a szemébe kétségbeesetten. - Fel kell hívnom a bátyámat! - jutott eszembe hirtelen egy ötlet.
Nem voltam képes egy helyben maradni tovább, fel s alá mászkáltam, miközben arra vártam, hogy végre felvegye.
- Carrie, most nagyon nem alkalmas. - sóhajtott bele a telefonba.
- Nem érdekel, és meg ne próbáld letenni! - szóltam rá dühösen. Még magam is meglepődtem rajta, hogy a hangom egyre hisztérikusabban cseng. - Mit nem hajlandó Matt elmondani? Mi történt?
- Húgi, kérlek, nyugodj meg.
- Hogy nyugodjak meg? Felhív, hogy menjek elé a reptérre, mert ma idejön… Tegnap még pont erről beszéltünk, hogy fogalma sincs, mikor tudunk találkozni. Semmi konkrétat nem volt hajlandó mondani. De persze, ne idegeskedjek!
- Túlreagálod az egészet.
- Tudom, hogy tudod, mi folyik itt. Kérlek... - suttogtam sírós hangon a telefonba.
- Egy konzultációra megy. - felelt kitérően.

Azt, hogy kivel és milyen megbeszélésre jön, már nem sikerült kiszedni a bátyámból, aki türelmesen próbált nyugtatni. Pár perc múlva szabadkozni kezdett, hogy neki nagyon mennie kéne, így kénytelen voltam megszakítani a vonalat.
A korlátnak támaszkodva néztem le az alattunk elterülő mélységbe. Az utcákon nagy volt a forgalom, s a járdán a járókelők is serényen igyekeztek valamerre. A nap még hétágra sütött, lehunyt szemmel élveztem, ahogy sugarai az arcomat cirógatják. A lágyan lengedező szellő a hajammal játszott és néhány tincset a szemembe fújt.
Annyira jól alakult eddig a mai napom. Olyan jól éreztem magam. Chace-el pedig talán még soha ilyen őszintén nem beszélgettem, mint az imént a tetőn. De ezt a jókedvet pillanatok alatt elvágták egy titokkal teli hívásnak köszönhetően. Maradt helyette az idegesség és a félelem.
Halk sóhaj szakadt fel belőlem, s szemeimet kinyitva ellöktem magam a tető szélétől, majd a székek felé indultam. Lábaimat magam alá húzva telepedtem le az egyikre. Chace pár másodperccel később követett és leült velem szembe.
Tekintete az arcomat fürkészte, nem szólt semmit, nem is kérdezett, csak várt. Várt, hogy összeszedjem kusza gondolataimat, és ha akarom, megosszam vele. A szemébe néztem, mely mint mindig, most is teljesen elvarázsolt. Aztán megeredt a nyelvem és csak beszéltem, mondtam, ami épp a lelkemet nyomta. Türelmesen végighallgatott, nem szakított félbe. Mondandóm végére halvány mosoly kúszott az arcára. Értetlen pillantásom látva felvilágosított, hogy képes vagyok dolgokat eléggé túlreagálni, szóval lehet valami abban, amit a bátyám mond.

- Ne gondolkodj most azon, hogy mi történhetett, úgysem jössz rá magadtól. Így csak rémképeket gyárt az agyad és egy perc nyugtod sem lesz, amíg meg nem érkezik. - hajolt át az asztalon és simított végig az arcomon. Az érintése nyomán a bőröm bizsergett. A jól eső érzést figyelmen kívül hagyva próbáltam válaszolni.
- Rendben.
- Szeretnéd, hogy elmenjek? - kérdezte tétován, fogva tartva a tekintetem.
- Nem. - feleltem egy kis hezitálást követően.
Ha egyedül maradok, annak magamra nézve biztos nem lett volna jó vége. Így, hogy mellettem van, el tudja terelni a gondolataimat.
- Töltsek? - emelte fel a borosüveget.
- Ne, köszönöm. Ma még vezetek.
- Van kocsid? - csillant fel a szeme.
- Igen, bár sajnos többet kényszerültem az utóbbi időben taxizásra. Ha érdekel, majd megmutatom.
- Nem gondoltam volna. – nézett rám hitetlenkedve.
- Oh, sok mindent nem tudsz te még rólam. - villantottam rá egy mosolyt.
- Igazán? Mesélj! - dőlt előre érdeklődve a székében.
Persze ezek után hiába visszakoztam...

A reptérre érve meglepetten tapasztaltam, hogy ezen a kései órán is rengetegen várakoznak arra, hogy felszállhassanak egy gépre és elhagyják a várost, az országot. Vagy az érkező járatok egyikére, melyen családtagjuk, barátjuk, ismerősük utazik.

A termet betöltötte a különböző nyelvek kavalkádja. Az egész hely úgy nyüzsgött, mintha csak délután lenne. Holott már jócskán elmúlt tíz óra, Matt gépének pedig már itt kéne lennie. Türelmetlenül pislogtam arrafelé, ahonnan majd elő fog bukkanni. Nem értettem, hogy mi lehet az oka, annak, hogy még nem ért ide. De másodperceken belül megkaptam a választ a bennem felmerült kérdésre: a gép negyed órát késik.
Az idő mintha ólomlábakon vánszorgott volna, én pedig a percek lassú múlásával egyre idegesebb lettem. Most, hogy egy magam ülök itt, az agyam sorra vetíti elém az ijesztőbbnél ijesztőbb képeket, gondolatokat. Nem tudtam tovább nyugton ülni a széken, így felállva sétálgattam oda- vissza.
Aztán végre bemondták, hogy a Spanyolországból érkező járat leszállt. Nem sokkal később már egy népes tömeg tartott felém.

Elszorult torokkal pásztáztam a tömeget egy mosolygós kék szempárt keresve. Aztán végre megpillantottam, a tekintetünk összeakadt. Elmosolyodott, de ez a mosoly most valamiért más volt, árnyéka önmagának. Persze egyből ráfogtam arra, hogy kimerítette a kilenc órás út.

Páran jöttek előtte, így csak az arcát tudtam szemügyre venni. Mikor már csak egy méterre volt tőlem, már senki sem takarta előlem. Egy egyszerű farmer és fekete póló volt rajta, az egyik vállán hanyagul lógott az utazótáskája.

Amint odaért hozzám, az ölelésébe vont, - aminek hatására egy halk, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem - majd arcomon végigsimítva egy gyengéd csókot lehelt ajkaimra.

Mikor elválltunk egymástól, döbbenten vettem észre valamit, ami eddig nem tűnt fel, pedig sajnos nagyon szembeötlő. Értetlenül néztem a bekötözött bal kezét, aztán aggódva néztem fel rá. Az arcáról szomorúság és beletörődés volt leolvasható.

- Mi történt? - kérdeztem, miközben újra megöleltem.
- Ha nem baj, akkor majd nálad mesélnék el mindent.

- Rendben, ahogy gondolod. Gyere, menjünk. - nyújtottam felé a kezem és a parkolóba indultunk.

Mivel jelenleg semmi sem érdekelt jobban, mint hogy mi történt vele, - de megkért, hogy hazáig ne hozzam fel a témát, így - inkább nem kezdeményeztem beszélgetést. Némán ültünk egymás mellett, mígnem a nyomasztó csendet megelégelve bekapcsoltam a rádiót. A halk zene hatására megszűnt a kellemetlen érzésem, a gondolataim pedig szárnyra keltek.
Fél óra múlva már a mélygarázsban állítottam le a motort, épp a kilincs felé nyúltam, mikor észrevettem, hogy Matt nem mozdul. Felé fordulva láttam, hogy békésen alszik. Óvatosan simítottam végig az arcán egyszer, majd még egyszer. Szempillái megremegtek majd lassan nyitogatni kezdte szemeit.

- Megérkeztünk. - suttogtam, miközben a tekintetünk összekapcsolódott. Apró mosoly rajzolódott az arcára, mialatt engem figyelt.
- Mehetünk? - kérdeztem s éreztem, ahogy pír önti el az arcom.
Hangosan felnevetett zavaromon, majd bólintott és már szállt is ki az autóból.

Ugyan már tizenegy óra is elmúlt, de én teljesen éber voltam. A kanapén gubbasztva vártam, hogy végezzen a zuhanyzással és végre megtudjam, hogy mi is történt pontosan. Abban biztos vagyok, hogy a sérülése miatt van itt, de a pontos terveiről még semmit nem tudok. Gondolom minden a begipszelt karjától függ.
A gyomrom öklömnyi nagyságúra zsugorodott, mikor eszembe jutott az ominózus délutánon - mikor még azt hittem, hogy terhes vagyok - bennem megszületett elhatározás. Tudtam, hogy kell még egy kis idő, pár nap, amíg képes leszek felhozni előtte is a dolgot. Nem lesz egyszerű, abban biztos voltam.

Ideges sóhaj szakadt fel belőlem, majd felállva az ablakhoz sétáltam. New York éjszaka legalább olyan lenyűgöző volt, - ha nem még inkább - mint nappal. Még akkor is ott ácsorogtam, mikor Matt hátulról átkarolva magához húzott. Mellkasának dőlve vártam egy kicsit, majd karjai közt megfordulva várakozón néztem fel rá. Értette a célzást, a kanapéhoz terelt, majd mindketten kényelembe helyeztük magunkat.

- A délelőtti edzésen történt az egész. - kezdett bele - A héten már labdával is edzünk. Ma az edző két részre osztotta a csapatot. Az agresszív védekezés elleni dinamikus, könnyed, gyors támadást gyakoroltuk. Valahogy sikerült úgy fordulnom és löktek is rajtam egy kicsit, hogy kibillentem az egyensúlyomból és rosszul estem. A délelőtt további részét a kórházban töltöttem. Szalaghúzódásom van. Műteni nem lehet, de legalább egy hónap, mire újra edzhetek és kettő, mire ismét teljes értékű munkát végezhetek.
- Sajnálom, tudom, hogy mennyire nem jött ez most jókor. Nagyon fáj? - néztem rá.
- Csak egy kicsit, volt ennél már durvább sérülésem is, ahhoz képest ez egyáltalán nem komoly.
- Remélem, tudod, hogy a frászt hoztad rám ma délután! Halálra aggódtam magam, miután leraktad. Lucas tudna mesélni...
- Beszéltél vele?
- Miután olyan sietősen kinyomtad… - ironizáltam.
- Nem akartalak megijeszteni. – az arcán őszinte megbánás tükröződött.
- Félre ne érts, nem mintha nem örülnék neki, hogy itt vagy, de nem értem, miért volt ez ennyire sürgős. Lucas valamilyen konzultációt emlegetett. – szólaltam meg tétován.
- Igen, Martíneznek, az edzőnknek, van egy nagyon jó orvos ismerőse itt New Yorkban, aki a hasonló esetekre specializálódott. Martínez tudta, hogy te itt vagy nekem, így egyből intézkedett.
- És mit tud csinálni ez a doki?
- Állítólag vannak olyan bevált módszerei, amivel a gyógyulási időt jelentősen redukálni lehet. - a hangja bizakodón csengett.
- Értem, remélem nálad is beválik. Látom rajtad, hogy szíved szerint a csapattal lennél.
- Jó itt, veled. - nézett rám s a tekintetünk összekapcsolódott.
- Tudod, hogy hogy értettem.

Fejem a vállára hajtottam, szemeimet lehunytam és csak élveztem a közelségét. Az elmémbe tolakodott egy másik személy arca, de gyorsan elhessegettem. Nem gondolhatok rá, nem helyes.
A fáradtság kezdett eluralkodni rajtam, így perceken belül az ölében aludtam el.

A felkelő nap sugarainak cirógatására ébredtem. Egy ideig csak fáradtan pislogtam, mire realizálódott bennem, hogy az álom a kanapén ért minket. Matt még békésen szuszogott, de én már teljesen éber voltam.

Óvatosan felálltam mellőle, egy plédet keresve betakartam, majd halkan a szobámba osontam. Tisztában voltam vele, hogy nem éppen a legkényelmesebb helyen fekszik, de nem volt szívem felkelteni, én is pontosan tudtam, milyen megterhelő az időeltolódás.

A mai napra szánt ruhát magamhoz véve indultam a fürdőbe, hogy egy frissítő zuhanyt vegyek. Miután végeztem, felöltöztem. Egy farmer szoknyát és egy nyakba kötős fehér ujjatlan felsőt vettem fel. A hajamat csak átfésültem és hagytam, hogy szabadon a vállaimra omoljon. Felraktam egy halvány sminket, a szobámban még pár kiegészítőt, aztán elpakoltam a laptopomat a táskájába. A legszükségesebb dolgokat még mellé dobáltam és késznek nyilvánítottam magam.

A reggelivel nem szöszmötöltem sokat – csak pár szendvicset készítettem, hátha Matt megéhezik – úgyis egy kávézóban lesz találkozóm. Az órára pillantva láttam, hogy ideje lesz indulnom, úhgyhogy gyorsan egy papírt és tollat kerestem, hogy üzenetet írjak Mattnek.

Szép jó reggelt!

Sajnálom, de el kellett mennem… Chace-el találkozom, az egyik közeli kávézóban leszünk.

Muszáj haladnunk, mert augusztusban már csak a szerkesztői munkának szabadna vissza lennie. Mindegy, ez most nem lényeg…

Ha ma menned kell az orvoshoz és tudod már pontosan, hogy mikor, hívj fel! Mindenképpen én szeretnélek elvinni!!

Sietek haza. Légy jó és pihenj!

Oh, majd elfelejtettem, a hűtőben találsz pár szendvicset, de ha valami mást kívánsz, az ételszállítók étlapjait tudod, hol találod! 

Puszi, C.

A cetlit egy könnyen fellelhető helyre raktam, majd sietős léptekkel az ajtó felé indultam. Belebújtam egy fehér lapos talpú cipőbe és már ott sem voltam.

Az utat a Starbucksig gyalog tettem meg, ugyanis a kávézó talán tíz percre volt a lakásomtól. Ennek ellenére nem voltam rendszeres vendégük, ott valahogy mindig túl nagy volt a tömeg, a nyüzsgés, amit nagyon sokszor szerettem elkerülni. Nem is értem, Chace miért éppen a legismertebb kávézót választotta. Kíváncsi voltam, hogy fogunk tudni így dolgozni ma, de bíztam benne, hogy nem lesz semmi fennakadás.

Az utcákon már most nagy volt a tömeg, bele sem mertem gondolni mi lesz később. Kitartóan kerülgettem az előttem tébláboló turistákat, csak néha hagyta el a számat egy halk sóhaj.

Chace-el a bejáratnál futottam össze, egyszerre értünk oda.

- Jó reggelt! – mosolygott rám kedvesen.

- Szia! – üdvözöltem én is.

- Mehetünk?

- Persze.

Illedelmesen előre engedett, beálltunk az egyik sorba, majd miután megkaptuk a rendelést egy eldugottabb sarkot keresve letelepedtünk. Chace választása a múltkori jeges kávéra esett, én pedig egy karamellás kávécsoda mellett döntöttem s kértem mellé egy íncsiklandó croassant is.

- Miért éppen ide szerettél volna jönni? – kérdeztem, miközben beleharaptam a péksüteménybe.

- New York szerte itt adják a legfinomabb kávét. – vonta meg a vállát.

- Nem zavar a tömeg? – kíváncsiskodtam tovább.

- Amíg nem zaklatnak nem. – nevetett fel halkan. – Veled minden rendben? Megnyugodtál? – terelte el a témát.

- Igen.

Miután megettem a reggelimet neki is láttunk a munkának. Minden egészen jól ment egészen addig, amíg meg nem hallottuk az helységben egyre növekvő zajt és a vakuk kattogásának összetéveszthetetlen hangját. Döbbenten néztem a velem szemben ülőre, fogalmam sem volt, mi tévők lehetnénk most.

- Gyere! – szólalt meg Chace határozottan, miközben felállt.

Gyorsan összepakoltam az asztalon lévő dolgaimat, majd követtem Chacet. A kezemet megragadva húzott maga után feltehetőleg a hátsó kijárat felé, azt remélve, hogy le tudjuk rázni az újságírókat.

Az ajtón kilépve jöttünk rá, hogy mekkorát tévedett…