25. fejezet

Sziasztok!

Kissé nehézkesen ugyan - főleg a vége - de elkészült a fejezet. Rég volt már az előző friss, de azért remélem még emlékeztek, hogy ott hagytam abba, hogy Carrie (ha jobban tetszik, Cheryl) és Chace menekülni kényszerültek a kávézóból. Nos, bármily' a történet most innen fog folytatódni.
Aztán majd kikötünk a kórházban is. Ezzel kapcsolatosan szeretnék annyit megjegyezni, hogy én és a biológia nem igazán voltunk köszönő viszonyban az elmúlt három évben. A történetben szereplő infókat netről vadásztam össze, de remélem, hogy nem írtam nagy butaságokat. Ha esetleg van az olvasók között orvostanhallgató, orvos, vagy csak jobban kedvelitek a bioszt és értitek a dolgot, nézzétek el nekem :))
Nagyon- nagyon kíváncsi lennék a reakciótokra, miután az utolsó sorokat is elolvastátok. Kicsit pörgősebb fejezet lesz a mai, ami tartogat váratlan meglepetéseket.
Remélem elnyeri majd a tetszéseteket! (és esetleg szóra is bír titeket?)
Végezetül egy számot ajánlanék még a fejezet mellé. Nem a szövege, hanem a hangulata miatt: Bruno Mars - It will rain
Kellemes olvasást!
puszi, Csillu :)



"Ha valaki keresztezi az utunkat, az mindig hordoz valamilyen nekünk szóló üzenetet. Véletlen találkozások nincsenek."



 

25. fejezet

A pillanatnyi sokktól megtorpanva szemléltem a népes csoportot, akik a hátsó bejárat előtt türelmesen vártak ránk. Értetlenkedve néztem rájuk Chace válla felett, miközben továbbra is a kezét szorongattam. Nem tudtam, mi folyik itt, de jobb szerettem volna minél előbb magyarázatot kapni rá. Már nyitottam a szám, hogy a nyakába zúdítsam a bennem kavargó kérdéseket, mikor félig felém fordulva a következőket suttogta:
- Ne most! Ígérem, mindent elmagyarázok, amint kiszabadultunk innen.
- Rendben.

A tömeg egyre jobban zúgolódott, a vakuk megállás nélkül villogtak.

S amint az egyik szemfüles riporter kiszúrta összefonódó kezeinket és feltette a kérdését, - amelyben arra szerette volna megtudni a választ, hogy együtt vagyunk-e - hatalmas hangzavar támadt. Hirtelenjében mindenki faggatni kezdett minket, a kérdések csak úgy záporoztak felénk.
A lélegzetvételem egyre szaggatottabbá vált, a fejem ide-oda kapkodtam. Úgy éreztem nem vagyok képes elviselni tovább ezt a zűrzavart. Chace érzékelhette zaklatottságom, teljes testével felém fordult. Szemében aggodalom csillogott.
- Nyugalom, kiviszlek innen. - tekintete fogva tartotta az enyémet, miközben óvatosan végigsimított az arcomon.
Tudtam, hogy ez a megmozdulása csak olaj volt a tűzre, hogy alapot szolgáltattunk további számtalan mennyiségű velünk kapcsolatos pletykára, de nem érdekelt. Pár másodpercig lehunyt szemmel élveztem érintését. Úgy éreztem, ha velem van, bármit, akár még ezt az őrületet is képes vagyok elviselni.
- Tűnjünk el! - néztem fel rá sokkalta határozottabban.
Halvány mosoly kúszott az arcára. Megfordult, majd magabiztosan indult el a fotósok felé a kezemet egy percig sem elengedve. Chace egy másodpercig sem torpant meg, így a tömeg kénytelen, kelletlen szétnyílt előttünk. Persze a riporterek közben továbbra is találgattak, hogy mi lehet köztünk. Az ideg kezdte egyre jobban elönteni az agyamat, s mikor már csak pár lépés választott el minket a "szabadságtól" egy újabb őrült kérdést meghallva a türelmem végleg elveszítve fordultam meg.
- Most őszintén, belegondoltak már valaha abba, hogy milyen sértő, degradáló feltételezésekbe képesek bocsájtkozni? Miért kell egyből azt gondolni, hogy több van a dologban, mint hogy egy férfi és egy nő együtt dolgozik?! Mindkettőnknek párkapcsolata van, Chace és köztem a barátságon és a munkakapcsolaton kívül nincs semmi! - a monológomat befejezve indultam el a döbbenten ácsorgó Chace felé.
Az újságírók síri csendben emésztgették az imént hallottakat, mi pedig ezt kihasználva pillanatokon belül eltűntünk onnan. Fogtunk egy taxit és a lakásom felé vettük az irányt. A kocsiban ülve egyszer csak kitört Chaceből a nevetés. Értetlenül figyeltem, hogy mi üthetett belé, majd mikor nagy nehezen kinyögte, hogy az elképedt arcokon mulat ilyen jól, én is elmosolyodtam.
- Sajnálom, hogy belerángattalak ebbe. Rossz ötlet volt a Starbucksban találkozni. Mondhatnám, hogy nem sejtettem, hogy ez lesz , de az nem lenne igaz. Mégis abban reménykedtem, hogy nyugtunk lesz. Új még ez a fokozott érdeklődés, amit az utóbbi időben a média irányából kapok... - sóhajtott fel.
- Mégis mióta van ez a nagy őrület körülötted? - kérdeztem, miközben az autó lefékezett az épület előtt.
Hosszasan hallgatott, gondolom magában mérlegelte, hogy mivel jár jobban. Már azt hittem nem fog válaszolni, mikor végre megszólalt.
- Azóta a riport óta, amiben ugyanezt a témát tárgyalták, mint az imént a kávézó előtt.
Csak bólintottam, így már mindent értettem. Nem is tudom, hogy hihettem, hogy majd annyiban hagyják a dolgot, hogy nem hozzák fel még számtalanszor, ha együtt látnak minket. Ugyan bíztam benne, hogy ez a kis "nyilatkozatom" pontot tesz majd az ügy végére és nyugtunk lesz, de éreztem, hogy ez nem ilyen egyszerű. Lelki szemeim előtt már láttam, hogy vagy valamelyikünk lakására vagy pedig a Central parkban található eldugottabb területre korlátozódtunk.
- Nem vagy meglepve. - nézett rám felvont szemöldökkel.

- Már nem. - ráztam meg a fejem - Én is láttam aznap.
- Értem.

Még pár szót váltottunk egymással, majd elbúcsúztam tőle. A taxiból kiszállva intettem neki, majd a bejárat felé indultam. Az ajtóban megfordulva még elkaptam Chace pillantását, amint kifürkészhetetlen tekintettel engem néz. A kocsi már rég elhajtott, mire feleszméltem, így befelé vettem az irányt.
A liftben az elmúlt bő negyed óra eseményeit emésztgettem. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a róla készülő könyv mekkora szerepet játszik a rá irányuló fokozódó érdeklődésben. Jobb szerettem volna azt hinni, hogy ez az oka, nem pedig az, hogy sokat mutatkozunk együtt.

Aztán eszembe jutott egy arc, egy barna szemű, szőke göndör hajú lány megvető pillantása. Azokból kiindulva, amit Candice mesélt, a délután történtek miatt biztos, hogy Sorel tombolni fog. Hiszen először még csak megszeppenve szorongattam a barátja kezét, aztán meg felháborodva tagadom, hogy bármi is lenne közöttünk a baráti viszonyon túl. Bele se mertem gondolni, hogy mit fog ebből kihozni a sajtó...
Hatalmas sóhaj szakadt fel belőlem, miközben már a cipőmet vettem le.

Kétségtelen, hogy kezd kicsúszni a kezeim közül a dolgok irányítása. A könyv, a cég, a média koholmányai, Matt és a kusza érzelmeim... Éreztem, hogy lassan, de biztosan be fogok sokallni. A hűtőből az ásványvizet magamhoz véve roskadtam le az étkezőben az egyik székre. Az agyam kattogott, próbáltam kitalálni, hogy mitévő lehetnék.

Az első és legfontosabb dolog, hogy mihamarabb megejtsem a már egy ideje esedékes beszélgetést Mattel.

- Hű, ez aztán gyors volt. Még csak most küldtem el az üzenetet. Időközben megtanultál teleportálni? - tartott felém viccelődve Matt. Egy fekete szabadidő nadrág és egy fehér póló volt rajta. A haja még kicsit nedves volt, nem olyan rég szállhatott ki a zuhany alól. A begipszelt keze az oldala mellett lógott.
Egy pillanatig eltöprengtem, hogy mégis miről beszél, aztán hamar megvilágosodtam.
- Nem láttam, hogy írtál. - mosolyodtam el halványan.
- Mi történt? - ölelt magához, amint odaért hozzám.

Először csak megráztam a fejem, majd rájöttem, hogy felesleges tagadnom bármit is, úgyis látja, ha nem vagyok vele teljesen őszinte.
Megvártam, míg leül mellém, majd mindent elmeséltem, ami az imént történt.
- Azért ez szerintem várható volt. Na nem mintha én akkora szakértője lennék, de Chace színész, te pedig egy közkedvelt írónő vagy, akinek nem mellesleg nem is olyan rég csöppent az ölébe egy világmárka vezetői széke. Arról nem is beszélve, hogy New Yorkban vagyunk. Minden adott egy jó kis pletykához, szaftos címlapsztorihoz. Meséltem már, hogy rólam is terjesztettek elég merész dolgokat. Először nagyon zavart, de rájöttem, hogy az a legjobb, ha figyelmen kívül hagyom őket. Neked is ezt kell tenned vagy lassan, de biztosan ki fogsz készülni. - nézett mélyen a szemembe, miközben megszorította a kezem.

Jól eső érzéssel töltött el, hogy ennyire figyel rám és próbál megnyugtatni. Ugyanakkor belesajdult a szívem, amikor eszembe jutottak a napok óta bennem kavargó gondolatok...

Az asztaltól felállva indultam újra a konyha irányába, hogy elpakoljak. Igazából nem akartam, hogy még ha csak véletlenül is, de feltűnjön neki a zavarttá váló viselkedésem. Az ásványvizet beraktam a hűtőbe, majd a pultot kezdtem el törölgetni.

Hallottam, amint egy kicsivel később Matt is követ. Az agyam lázasan kattogott, hogy mit is mondhatnék. Amint felé fordultam és a kezére esett a pillantásom, egyből eszembe jutott.

- Mikorra van időpontod?
- Két óra múlva kell ott lennem.
- Oké. Akkor te most szépen lepihensz, amíg indulunk, én pedig elintézek egy-két dolgot.
- Nem vagyok fáradt. - vont vállat és továbbra is az ajtófélfának támaszkodva figyelt engem.
- Gyorsabban gyógyulsz. - indultam meg felé.
- Nem influenzás vagyok, hanem szalaghúzódásom van. - jelentette ki határozottan.
- És? - vontam fel a szemöldököm.
- Nem akarok feküdni.
Egyezkedtünk még egy ideig egymással, mire végre sikerült kiegyeznünk. Matt a nappali kanapéján helyezkedett el és tévét nézett, míg én az egyik fotelben ücsörögtem.

***

Már tíz perce ültünk a váróteremben és én kezdtem egyre türelmetlenebb lenni. Sosem értettem, hogy minek az időpont, ha egyszer nem hívják be csak jóval később az embert. Egy halk sóhaj hagyta el ajkaimat.  

Aztán láttam, hogy végre egy nővér közeledik felénk. Megkérte Mattet, menjen vele, hogy egy új röntgent- felvételt tudjanak készíteni.
A teremben rajtam kívül egy fiatal lány volt, aki nem sokkal utánunk érkezett a barátjával. A szobámban körülnézve talán csak az volt a szokatlan, hogy nincs tele különböző orvosi eseteket bemutató plakátokkal. A szoba teljesen letisztult volt, a falak törtfehér színűek voltak, helyenként néhány festmény törte meg az egyhangúságot. Két sötétbarna kanapé volt L alakban elhelyezve, előttük egy kis asztallal, melyen néhány prospektus és magazin hevert.
Miután Matt visszajött további negyed óra várakozás következett, de most az eredmény miatt.
Majd nyílt az ajtó és egy középkorú férfi lépett ki rajta. Mosolyogva nézett ránk, majd kért meg, hogy fáradjunk be a vizsgálóba. Meglepett a többes szám használata, de jól esett és örültem neki.

- Jó napot kívánok! A nevem Dr. Bryan Thomson. - állt meg az asztala előtt és felénk nyújtotta a kezét.
- Matthias Parker, ő pedig a barátnőm... - itt egy pillanatra megakadt, miközben rám nézett.
- Caroline Salais. - fejeztem be helyette.
- Elnézést, hogy megvárattuk önöket, de volt egy kisebb fennakadás.
- Semmi gond.
- Nos, akkor szerintem térjünk is rá a lényegre. A csapatorvosuktól ugyan megkaptam a röntgent képet, de jobb szerettem volna még egyet csinálni. Az imént kaptam meg az újat is.
- Ugye nem rossz híreket akar közölni? - érdeklődött félve Matt.
- Nem. - nevetett fel. - Egy szalaghúzódásnak három fokozata lehet. - kezdte el magyarázni - A képen tisztán látható, hogy ez második fokozatú.
- És ez mit jelent pontosan? - szóltam közbe.
- A bal kézben a szalagok erős fizikai hatásnak köszönhetően megnyúltak. A sérült ízületi részbe és az azokat körülvevő szövetrészekbe vér ömlött. Emiatt okoz fájdalmat a mozgatása. Szerencsére a megnyúlás szöge nem akkora, hogy műteni kelljen. Átlagembereknek ilyen sérülés esetében azt szoktuk javasolni, hogy borogassák, jegeljék, pihentessék. Egy élsportolónál viszont teljesen más a helyzet. A gyógyulás legalább hat hetet vesz igénybe. Vannak speciális módszerek, melyekkel ez az idő jelentősen leredukálható. Jelen esetben én az antiflogisztikus pakolást valamint a fényterápiát javasolnám, ez a kettő heti háromszori gyógy masszázzsal kombinálva lehet a leghatékonyabb.
- És ez egész pontosan mit takar? - kérdezett rá Matt.
- Az antiflogisztikus pakolás vérkeringés javító hatású. A bőr egyes területeire gyógyszereket juttatunk kenőcs formájában. Ez onnan felszívódva helyi vérbőséget idéz elő.
- Na és a fényterápia? - faggattam most én.
- Egy úgynevezett fényágyba fekszik be a páciens. A sérült felületet megvilágítva ez a polarizált fény körülbelül egy centiméter mélyen hatol be a bőr alá. A hajszálerekben keringő vér vörösvérsejtjeinek megnöveli az oxigén felvevő képességét, ezáltal felgyorsítva a gyógyulás folyamatát.
- Értem. Így mennyi ideig tarthat a kezelés?
- Három hét, ha jól reagál rá a szervezete. Ha nem, akkor lehet akár négy- öt hét is. De azt figyelembe véve, hogy nem a bal a lövő keze, négy hét múlva újra csatlakozhat a csapathoz és teljes igényű munkát végezhet. Persze fokozott figyelmet igényel majd legalább az első két hétben és a kézvédő használata is tanácsos két hónapig.
Szimpatikus volt az orvostól, hogy mindent ennyire részletesen elmagyarázott, hogy teljesen megértsük.
A következő tizenöt percben a kezelések pontos időpontját egyeztették. Nem sokkal később már jóval nyugodtabban hagytuk el a magán klinikát és szálltunk be a kocsimba. Titkon azért féltem, nehogy kiderüljön, hogy nagyobb a baj, de szerencsére nem ez történt. Sőt a reméltnél jobb híreket kaptunk. Matten is érzékelhető volt, hogy megkönnyebbült. Mióta itt van, mai délután láttam először őszintén elmosolyodni.
A piros lámpánál állva a váltón pihenő kezemért nyúlt s összekulcsolta ujjainkat.

Egy hét telt el a klinikán tett látogatásunk óta. A napok elképesztő gyorsasággal pörögtek egymás után.
Matt minden reggel Bryan doktornál kezdett, aztán elment futni Bennel - fontosnak tartotta, hogy a sérülésétől függetlenül a lehető legjobb formában legyen - majd délután újfent a kórházban volt a masszőrnél.
Én szinte egész nap Chace társaságát élveztem, kisebb szünetek kivételével folyamatosan a könyvön dolgoztunk. Ami Sorelnek nem tetszett, de egyikünknek sem volt más választási lehetősége, egyre jobban szorított a határidő. Mire hazaértem fáradt és néha nyűgös is voltam. De ettől függetlenül esténként próbáltam minél több időt Mattel tölteni.
A hét folyamán egy gondolat próbált mindig a tudatomba férkőzni, de igyekeztem elhessegetni onnan, hol több, hol kevesebb sikerrel...
Ma jóval korábban értem haza a megszokottnál. Chacenek egy fotózásra kellett mennie. Nem volt kedvem vele tartani, így inkább úgy döntöttem, főzök valami finomat, amíg Matt hazaér.
Épp végeztem a terítéssel, mikor nyílt a bejárati ajtó. Matt lépett be rajta, láttam az arcán, meglepődött azon, hogy ilyen korán itthon talál. Egy rövidnadrág és egy atléta volt rajta, a kezén a gipsz helyett egy sportolóknak kifejlesztett kézvédő, a nyakában pedig ott lógott az iPhone fülhallgatója.
Egy pillanatig a küszöbön állt megtorpanva, majd feleszmélt s halvány mosollyal az arcán indult el felém és köszöntött.

- Ha tudtam volna, hogy korábban hazaérsz, akkor jobban sietek. - kezdte, miközben én már az ételt szervíroztam.
- Váratlan alakult így, de örülök neki. Bánt, hogy ennyire lefoglal a munka, és hogy nem tudok annyi időt veled tölteni, mint amennyit szeretnék. - mondtam csendesen, miközben helyet foglaltam vele szemben.
- Ugyan már. - nyúlt át az asztal felett és simított végig az arcomon - Megértem, hogy most a könyv a legfontosabb. Egyébként sem unatkozom, amíg te Chace-el vagy, a kezelések kitöltik a napjaimat.

Csak megadóan bólintottam, majd nekiláttunk az evésnek.

Néma csendben fogyasztottuk el az ételt. De ez nem az a békés fajta volt, amikor élvezed, ahogy körbeölel és nem zavar, hogy egyikőtök sem szól, hogy csak figyelitek egymást. Nem, ez egyáltalán nem a megnyugtató, sokkal inkább az a bizonyos kínos csend volt. Legalábbis én így éreztem...
Miután végeztünk az evéssel Matt elment lezuhanyozni. Én bepakoltam a mosogatógépbe.

Aztán csak tehetetlenül mászkáltam a lakásban, mígnem megelégeltem és a tetőterasz felé vettem az irányt.
A kedvenc székemre kuporodtam, ahonnan a lehető legjobban be lehet látni mindent. Térdeimet felhúzva a karjaimmal öleltem körbe, államat pedig rájuk fektettem.

Egy mélyről jövő sóhaj szakadt fel belőlem. A környék jelenleg egyáltalán nem kötötte le a figyelmemet, a gondolataim pillanatok alatt maguk alá temettek.
Nem tudom, hogy mióta gubbaszthattam már ott mozdulatlanul, - lehet, hogy csak tíz perce, de az is lehet, hogy órák óta - mikor arra eszméltem fel, hogy Matt leül közvetlen elém, az asztalra.

Fejem felemelve néztem a szemébe.

- Mi nyomaszt? - szólalt meg nyugodt hangon a tekintetem fürkészve miközben kezemért nyúlt, s biztatóan megszorította azt.

A szavak a torkomra forrtak, egyszerűen nem voltam képes megszólalni. Zavartan nézelődtem mindenfelé, csak rá ne kelljen.

Arcomon éreztem égető pillantását, mikor újra felcsendült a hangja egészen közelről.

- Egész héten figyeltem a viselkedésedet és valami tagadhatatlanul megváltozott. Mintha zavarna a közelségem. Nem tudom, mi zajlik le benned, de szeretnélek megérteni. Miért próbálsz meg távolságot tartani? Történt valami, amiről tudnom kéne? - kérdezte előttem térdelve, arcomat kezei közt fogva, ezzel kényszerítve, hogy rá figyeljek.
Újra felsóhajtottam, miközben lesütöttem a tekintetemet. Úgy látszik mégsem sikerült feltűnés mentesen egy kicsit eltávolodnom tőle. Fejem felemelve a pillantásunk találkozott.

A szemébe nézve rájöttem, hogy nincs értelme tovább titkolóznom.
- Ami azt illeti, igen, történt valami. - kezdtem bele mondandómba halkan. - Már egy ideje szeretnék beszélni veled róla, de ez nem telefontéma. Inkább nem mentegetőzök tovább, de azt el kell hinned nekem, hogy ha nem kérdezel rá, akkor én hoztam volna fel pár napon belül.

- Carrie, nyugodj meg és meséld el érthetően, miről van szó.

- Rendben. Heteket késett a menstruációm. Először nem ijedtem meg, habár még soha nem fordult elő ilyen, de tekintve ezt a fokozott tempót, nem csodálkoztam volna rajta. Mikor egyik reggel rosszul éreztem magam felmerült bennem a gyanú, hogy lehet, hogy terhes vagyok. Egyből Norahoz rohantam, aki hozott nekem pár tesztet. Kiderült, hogy nem vagyok az. De az a pár óra, amit annak a tudatában töltöttem, hogy talán egy kis apróság növekszik a szívem alatt, rengeteg mindent átértékelt bennem. Nem fogok hazudni neked, bepánikoltam, nem is kicsit. Ugyan az eszembe sem jutott, hogy nem tartom meg, de megrémisztett a tudat. Nem érzem még készen magam az anyaságra. De nem csak erre jöttem rá…

- Hanem? – a hangja alig volt több mint suttogás.

- Arra, hogy akármennyire is kedvellek és vonzódom hozzád, nem vagyok szerelmes beléd. Annak ellenére, hogy ezt módszeresen próbálom tagadni, érzek Chace iránt valamit. Minél több időt töltök Vele, annál inkább tudom, hogy az érzések nem múlnak el, legfeljebb elhalványulnak. Akartam, el nem tudod képzelni, mennyire szerettem volna, hogy ez működjön közöttünk. – éreztem, ahogy a szemeim könnybe lábadnak. – De képtelen vagyok addig továbblépni, amíg nem beszéltem meg Vele mindent. Tisztában vagyok vele, hogy nem kérhetem azt és nem is fogom, hogy várd ki a végét. A legőszintébben mondom, hogy egy imádni való srác vagy és az egyik legjobb dolog volt az életemben, hogy megismertelek. Ugyan félek, hogy elveszíthetem a barátságodat, de nem akarlak tovább áltatni. Én nem érzem ugyan azt, mint Te.