27. fejezet

Sziasztok! :)


Meglepi! :)
Ugyan csak szombatra ígértem a frisst, de mégis itt van két nappal korábban. Orsi érdeme az egész, neki köszönjétek :) Addig kérlelt, míg beadtam a derekam :))
A következő fejezet már írás alatt áll, talán jövő héten fel tudom rakni, de ez még nem biztos.
Nos, ami a mai részt illeti, remélem nem fogtok megkövezni (a vége miatt :D ). A kép magáért fog beszélni. És lesz egy rész, ahol majd ajánlott hallgatni a linkelt videót/videókat :) "a szám" & "A mosoly" részeket alakítottam linké, de úgyis látni fogjátok.
Remélem, hogy elnyeri tetszéseteket és kifejtitek a véleményeteket! :)
Kellemes olvasást, és további szép hetet!! :)
Orsim, a fejezetet neked ajánlom :)) Remélem szeretni fogod :P


puszi, Csillu

27. fejezet

Érdeklődve néztem végig rajta. A fekete háromnegyedes ujjú pólójában, kék farmerében kezén a kedvenc karórájával egy egyszerű, hétköznapi srácnak tűnt, nem pedig egy közismert és milliók által kedvelt sorozatszínésznek. Jobb kezével a fejét támasztotta, míg a balban egy poháralátétet forgatott, miközben tekintete a semmibe révedt. Mellette egy pohár, aminek az alján már csak pár korty alkohol volt. Az arckifejezése - az általam várt düh helyett - beletörődöttséget és elkeseredettséget sugárzott.

Míg azon gondolkodtam, mit is mondhatnék neki, Adam lerakta elém a kért italt.
- Már meg sem lepődök rajta, hogy téged itt is ismernek. - szólalt meg halkan Chace - Bár nem úgy néz ki, - biccentett a fejével a pultos felé - mintha az egyik rajongód lenne.
Halk nevetés hagyta el a torkomat meghallva, hogy ez az ötlet az eszébe jutott.
- Mert nem is az. - erőltettem komolyságot a hangomra - Adam a volt kollégám. - vontam vállat, majd a poharamért nyúltam.
- Micsoda? - pislogott rám meglepetten.

- Itt dolgoztam egy ideig, még az egyetem alatt. Noraval a fejünkbe vettük, hogy szülői segítség nélkül, a saját lábunkon szeretnénk megállni. Ehhez viszont szükség volt egy munkahelyre is. Mivel délelőtt általában óráim voltak, egyértelmű volt, hogy valami ilyesmit kell keresnem. - intettem a pult mögött tevékenykedő felé. - Igazából szerettem itt dolgozni. Hamar összebarátkoztam mindenkivel és a munkába is gyorsan belerázódtam. Az emberek kedvesek voltak, s ha kicsit többet is ittak a kelleténél, nem agresszívvá váltak, sokkal inkább megeredt a nyelvük. Számtalan vicces, érdekes vagy épp szívfacsaró történetet hallottam már. Persze akadtak kivételek is, akik bepróbálkoztak, de Adam mindig vigyázott ránk. Felejthetetlen három év volt. - zártam le a beszámolómat.
Hosszú percekig csendben ültünk egymás mellett. Míg én az italomat kortyolgattam, Chace két pohár töményet húzott le egymás után. Homlok ráncolva figyeltem, mit művel, majd megcsóváltam a fejem, de egy árva szót sem szóltam.
- Hogy találtál meg?

- Nate. - az egy szavas válaszom mindent világossá tett számára.
- Sejthettem volna. - nyögött fel, s felállt - Tűnjünk el innen, mielőtt ideér.
- Nem jön. - csóváltam meg a fejem. - Mióta ez a törzshelyed? - kérdeztem mosolyogva.
Egy ideig még az arcomat méregette, talán azt latolgatva, hogy tényleg az igazat mondom-e vagy csak áltatom, ezzel mint egy itt tartva, míg a menedzsere meg nem érkezik, majd visszahuppant a helyére.
- Úgy egy éve körülbelül. Még Eddel bukkantunk rá egy őrült éjszaka során. - nevette el magát, amitől egy kicsit megnyugodtam. Talán még sincs annyira maga alatt.
Örültem neki, hogy nem zárkózott el előlem, így készségesen válaszoltam az őt foglalkoztató kérdésekre. Úgy látszik felkeltette az érdeklődését az, hogy itt dolgoztam, mert leginkább erről faggatott.
Elmeséltem neki, hogy mennyit szerencsétlenkedtem az első héten. Hogy szentül meg voltam győződve róla, hogy Abby kirúg, de hála az égnek, mégsem így történt.
Vicces és cikis sztorikban egyaránt gazdag volt az itt töltött három év, így volt miből szemezgetnem. Chace nevetve hallgatta a mondandóm.
Sőt, még arra is sikerült rávennie, hogy megcsináljam neki a specialitásom. Engem is meglepett, hogy ugyanolyan otthonosan mozgok a pult mögött, mintha továbbra is ezt csinálnám minden nap. Ösztönösen nyúltam az ital elkészítéséhez szükséges alapanyagok és segédeszközök irányába, amik változatlanul ugyanazon a helyen álltak, mint anno. Chace lenyűgözött pillantásai, amivel a mozdulataimat figyelte, hatalmas vigyort rajzoltak az arcomra. A szemem sarkából láttam, hogy Adam is engem néz. Felé fordultam, mire kacsintott egyet és összemosolyogtunk.
- Tessék. - raktam le Chace elé a poharat.
- Köszönöm. - pár másodpercig még bizonytalanul nézegette, végül belekóstolt. - Hm, nem is olyan rossz.
- Hogy mi? - néztem rá szúrós szemekkel, miközben a hangom egy oktávval feljebb csúszott.
- Jól van, jól van, - emelte fel védekezőleg kezeit - isteni lett. Most örülsz?
- Még szép. - húztam ki magam büszkén, s nyelvet nyújtottam rá.
Megcsóválta a fejét, majd halk kacagás tört ki belőle. Visszaültem a helyemre és tovább beszélgettünk.
- Köszönöm! - pislantottam fel Adamre, aki egy újabb italt rakott le elém. Jobban szemügyre véve az arcát egyből rájöttem, hogy miért kaptam.
- Ki vele, mit szeretnél?
- Úgy látszik túl jól ismersz. - sóhajtott fel színpadiasan.
- Sosem változol. - helyeseltem egy bólintás kíséretében.
- Két icipici szívesség lenne csak. Bár a második az inkább csak egy lehetőség, de...
- Ad! - szakítottam félbe.
- Oké. Várj egy percet.
Értetlenül figyeltem az elviharzó srácot, majd zavartan néztem össze Chace-el. Amilyen gyorsan el is tűnt, úgy keveredett elő pillanatok alatt kezét a háta mögött tartva.
Felvont szemöldökkel érdeklődtem, mit takargat előlem.
- Az unokahúgom nagy rajongód. Jövő héten lesz a születésnapja. Ma vettem meg az ajándékát. Aláírnád? - tolta elém az új könyvemet.
- Persze, hogy hívják? - kérdeztem mosolyogva és egy toll után kutattam a táskámban.
- Amelia.
- Szép név!
Magamon éreztem Chace tekintetét, miközben pár névre szóló kedves sort igyekeztem írni az első lapra. Felnéztem és a mosolygós arcával találtam szemben magam. Kérdő tekintetem láttán vállat vont.
- Fura téged ilyen szituációban látni.
- Ezt hogy érted?
- Hát hogy... nem tudom, picit olyan érzés, mintha valami nagy filmsztár lennél.
- Sosem gondoltál még bele hogy a rajongóid, az én esetemben pedig az olvasóim, tulajdonképpen a munkánk egyfajta elismerése? Hogy az esetlegesen átdolgozott nappalok és éjszakák nem voltak hiábavalóak? A legkétségbeesettebb időszakokban engem csak ez a tudat éltetett. Onnantól kezdve, hogy az első könyvem megjelent és sikeres lett, már nem csak magamnak írtam. Sokan számítottak, számítanak rám. És az olyan véleményeket olvasva, amiben kifejtik, hogy a történetemnek hála, hacsak rövid időre is, de kiszakadtak a szürke hétköznapokból, csak még nagyobb a késztetés bennem, hogy valami újat alkossak.
Mondandóm befejezte után Chace hosszan hallgatott. Reméltem, hogy nem bántottam meg semmivel.
- Mi a másik szívesség? - kérdeztem Adamet.
- Abby a délután folyamán szereltetett be egy karaoke gépet, nem lenne kedvetek tesztelni?
- Nem. - vágtam rá.
- De. - szólalt meg Chace is. Élénk fejrázásba kezdtem, hogy én aztán nem fogok énekelni.
Ad és Chace is győzködni kezdett, amivel a még hevesebb tiltakozásomat érték el. Nincs az az Isten, hogy én józanon felmenjek oda és énekeljek.
Adam már rég feladta, de Chace tovább sorolta az érveit, melyek szerint milyen jó lesz nekem, ha énekelek és egyébként is, utánam hajlandó ő is előadni valamit.
Egyszer csak székestől fordított maga felé és tekintetét az enyémbe fúrva egy szót ejtett csak ki halkan:
- Kérlek!
Hogy a szemei kéksége vagy esetleg mély, dallamos hangja volt rám olyan hatással, hogy végül rábólintottam, nem tudom. De tény, hogy öt perc múlva már a kis pódiumon álltam kezemben egy mikrofont szorongatva és arra vártam, hogy Ad kiválasszon egy számot. Viszonylag korán volt - már ha az ember a tizenegy órát még annak tekintheti - így rajtunk kívül csak pár ember lézengett a bárban, de nekem ez is bőven elég volt ahhoz, hogy visszakozzak. Chace hogy bátorítson - gondolom én - tapsolni kezdett, ahogy a színpadra léptem. Példáját a helységben lévők is követték. Azóta pedig minden szempár várakozón szegeződik rám. Azt hiszem érthető, hogy kezdek ideges lenni.
A következő, ami eljutott a tudatomig, az egy győzedelmes "Megvan!" kiáltás, majd megszólalt a szám.
Ahogy a gitár lassú játéka a fülembe kúszott halványan elmosolyodtam, s lehunyt szemmel kezdtem énekelni az első sorokat.

Emlékszel rám?
Úgy, ahogy én emlékszem rád?
Te is időről időre
ebben az emlékbe élsz?

A valóság belém hasított, csak most jöttem rá, hogy ez a dal, s főként az eleje szólhatna akár rólunk is. A szemeim hirtelen felpattantak s félve lestem a bárpultnál ülő srác felé. Bíztatóan mosolygott rám, hogy folytassam.
A következő fél sor, sóhajtás formájában tört ki belőlem.

Mert én - én egyedül sétálok végig az utcán -
Utálok egymagam lenni,
ezt bárki láthatja,
A padlón vagyok és  a poklok poklát élem át,
mikor arra gondolok, hogy másvalakivel vagy!

Felrémlett előttem az első csókunk s az azt követő vallomása is. Szemeim óhatatlanul is könnybe lábadtak. Emlékeztetnem kellett magam, hogy miért is vagyunk most ebben a bárban, lehunyt szemmel, teljes átéléssel kezdtem énekelni a refrént.

Valaki akar Téged
Valakinek szüksége van Rád
Valaki minden áldott éjjel Rólad álmodik
Valaki nem tud lélegezni,
Nélküled magányos
Valaki reméli, hogy egy nap majd észre veszed,
Az a valaki Én vagyok!

Hogy, mégis hogy fordult minden rosszra?
Annyira jó volt és most vége...
Minden éjjel elmondok egy imát, hogy újra találkozzunk
Ami a miénk volt nem veszett el végleg,
mert Te mindig itt vagy a gondolataimban.

A refrénhez érve kinyitottam a szemem, s pillantásommal az övét kerestem. Továbbra is mosolyogva hallgatott, s néha belekortyolt a poharába. Mit sem sejtve abból, hogy bennem mekkora vihar dúl…

Mindig az életem része leszel,
még akkor is, ha ez fordítva nem igaz,
mert az emlékeimben élsz!

Énekeltem a tekintetem az övébe fúrva. Éreztetni akartam vele, hogy ezek a sorok csakis Neki szólnak. Ott és akkor semmit sem akartam jobban annál, minthogy felismerjen. Elegem volt ebből a színjátékból, teljesen őszinte akartam vele lenni. Végre megbeszélni a dolgokat és, ha lehet még ezek után, helyre hozni a kapcsolatunkat. De tisztában voltam vele, hogy ezzel még várnom kell egy kicsit.


Valaki akar Téged
Valakinek szüksége van Rád
Valaki minden áldott éjjel Rólad álmodik
Valaki nem tud lélegezni,
Nélküled magányos
Valaki reméli, hogy egy nap majd észre veszed,
Az a valaki Én vagyok!
Az a valaki Én vagyok!

Suttogtam az utolsó két szót. Néma csönd, teljes mozdulatlanság. Az ajkamba harapva néztem körbe. Annyira elragadott a szöveg, hogy nem is figyeltem az előadásmódra, csak a szívemből énekeltem. Mindenki, mintha csak most ocsúdtak volna fel, egyszerre kezdett tapsolni.
Egy apró meghajlás után elhagytam a színpadot és Chacehez siettem. Hevesen verdeső szívvel és elszorult torokkal léptem elé. Leültem mellé, s belekortyoltam az italomba.
- Elképesztő hangod van! Nem értem miért kellett ennyit kéretni magad.
- Nem szeretek nagy közönség előtt énekelni, ezen kívül nem is volt hozzá hangulatom... - vontam vállat.
- Szép! - nevetett fel hangosan - És én ezek után énekeljek, mi?
- Persze, megegyeztünk!
- Majd még meglátom. - hiába a szúrós pillantások, amiket felé lövelltem, nem igazán hatotta meg.

Nem tudom, mikor csúszott ki a kezemből az irányítás, de az biztos, hogy megint én iszom meg a levét az egésznek. Néha komolyan eltűnődök magamban, hogy miért is ugrok egyből, ha valami történik Chaceszel és az a tudomásomra jut. Most is mennyivel egyszerűbb lett volna, ha hagyom, hogy Nate jöjjön ide és beszéljen vele, majd hazavigye. De nem, nekem erősködnöm kellett. Hát tessék, most megkaptam.

Összesen talán 15 percre hagytam magára, hogy beszéljek Bennel, de Neki ez az idő elég volt arra, hogy full részegre igya magát. Most pedig könyöröghetek Neki, hogy legyen olyan kedves és mozduljon meg végre, mert megjött a taxi.
- Adam, tudnál segíteni? - néztem a srácra elkeseredve, miután minden reményt feladtam azt illetően, hogy puszta érvekkel rávehetem a távozásra.
- Persze, egy pillanat, ezt még kiviszem. - kapott fel egy jól megpakolt tálcát. Másfél perc múlva már jött is vissza. - Na gyere, haver! - karolta fel Chacet és kitámogatta, majd besegítette a kocsiba.
A sofőr borús pillantással követte végig az események alakulását a visszapillantóból. Adam segítségét megköszönve elbúcsúztam tőle, majd én is beszálltam a kocsiba.
- Remélem, nem hányja össze a hátsó ülést. - jegyezte meg epésen a taxis.
- Azt én is. - vetettem oda hasonló hangnemben, majd bemondtam a címet, s a továbbiakban egy másodpercet sem szenteltem rá a figyelmemből.
A jármű elindult Chace pedig fejét hátravetve ült és halkan kuncogott valamin. Mint egy kisgyerek, aki valami rosszban sántikál. Egyszerűen nem tudtam dühös lenni rá, halvány mosollyal az ajkamon figyeltem, mit művel.

Majd fogta magát és egyszerűen eldőlt, fejét pedig az ölembe hajtotta. Dermedten vártam, hogy mi lesz a következő lépése, de nem mozdult. Tekintetét a plafonra szegezte és csak meredt maga elé. Óvatosan végigsimítottam az arcán, mire fejét a kezembe hajtotta. Mosolyogva néztem le rá, a pillantásunk összefonódott és az ő ajkaira is egy mosoly ült ki. Aztán egy számomra is ismerős dalt kezdett énekelni, rekedtes, számomra mégis gyönyörű hangján.

- A mosoly az arcodon tudatja velem, hogy szükséged van rám.  Az igazság a szemedben elárulja, hogy sosem hagysz el. A kezed érintése elmondja, hogy megfogsz, akárhová is zuhanok...

***

- Ah, szétmegy a fejem. – dünnyögött valaki a fülembe, s még jobban a hátamhoz simult, fejét egészen a nyakamba fúrva.

Egy pillanatig képtelen voltam elhelyezni magamat térben és időben. Aztán az előző este emlékképei szépen lassan az elmémbe kúsztak…