30. fejezet

Sziasztok!

És végre meghoztam a következő, szám szerint harmincadik fejezetet. Szép kerek szám :) a cselekmény pedig egy kicsit beindul :)
Remélem nem visel meg nagyon ez a hőség titeket. Ha tehetitek irány a vízpart vagy strand, ha pedig nem, akkor a következő pár napban, csak este merészkedjetek ki! :)) Addig pedig az unalmas perceitekben tudjátok olvasni a történetet :P

Livi ;) a fejezetet többek között neked és imádott "szerkesztőmnek" Ivettnek ajánlom! :)) Köszönöm, hogy hetek óta kifejted a véleményedet, nem tudod mennyit jelent ez nekem! Ivett, mit mondjak, amit eddig még nem hallottál?! Imádlak, és örökké hálás leszek, hogy vagy nekem! :)
Nem is fűznék mást most hozzá, beszél helyettem Carrie a következő majd' hat oldalban :))
Legyetek jók, élvezzétek a nyarat! :)
Kellemes olvasást!

puszi, Csillu

30. fejezet

Fáradtan pislogtam ki a taxi ablakán, amely a Central Park felé araszolt. Az idejét sem tudom már, mikor volt egy nyugodt, szabad napom az elmúlt egy hónapban. Rengeteg minden történt, gyakran csak a fejemet kapkodtam egy-egy újabb fejlemény hallatán.

Nora legnagyobb örömünkre és megkönnyebbülésünkre igent mondott Natenek, így ha lehet ezt mondani, még nagyobb a boldogság közöttük, mint valaha. Egy héttel a lánykérés után megtartották az eljegyzési partijukat, amit sikerült a legnagyobb titokban megszerveznem, így hatalmas meglepetést okozva. Az egész baráti társaságot összecsődítettem, nekik pedig csak egy szolid vacsorát ígértem hármasban a kedvenc helyünkön. Chace nem tudott sokáig maradni, mert másnap kötelező nyilvános szereplése volt. Őszinte leszek, megkönnyebbültem, miután elment. Tartottam tőle, hogy valaki lebuktat egy szerencsétlen véletlen folytán, de félelmem alaptalannak bizonyult.

Ezek után lelkesen kezdtek bele az esküvő tervezgetésébe, s egy kora őszi időpontban állapodtak meg. Csodálkoztam, hogy ennyire sürgetik a dolgot, de természetesen támogatom őket. Ha úgy érzik, hogy nem szeretnék tovább elvesztegetni az időt, akkor nincs is értelme sokat várni.

A következő hetekben Chaceszel belevetettük magunkat a munkába és befejeztük az interjúkat. Ezt követően pedig székhelyemet Noraékhoz helyeztem át, hogy a szükséges javításokat minél hamarabb el tudjuk végezni.

Ugyan Chaceszel továbbra is beszéltünk két- három naponta telefonon, de - legalább magamnak be kellett vallanom, hogy - hiányoztak az együtt eltöltött napok, a végig poénkodott órák és a közös programok.
Felrémlett előttem a Noraval pár napja megejtett beszélgetésünk.

Késő este volt, kint ültem a kertben a napozóágyon és a csillagos égben gyönyörködtem. Nyugodt nyári este volt, csak a tücskök ciripelése törte meg az éjszaka csendjét, a szél lágyan lengedezett. Gondolataim, mint oly sokszor mostanában, Chace körül kavarogtak. Halkan felsóhajtottam, majd lehunytam a szemem.
- Minden rendben? - csendült fel mellettem Nora hangja.
- Persze. - feleltem, de nem voltam túl meggyőző.
- Nem úgy néz ki. Napok óta ilyen szomorkás a hangulatod, alig látlak mosolyogni. Mi nyomaszt? – ült le mellém.
- Semmi. - bizonygattam.
- Látom rajtad, kár tagadni. Chace, igaz? - nézett rám kérdőn. Bólintottam, majd egy kis győzködés után végül mesélni kezdtem, mi nyomja a szívem.
- Mikor elkezdtük a közös munkát, reménykedtem benne, hogy hamar végzünk, és nem kell többet találkoznunk. Csakhogy elkövettem egy végzetes hibát, túlságosan közel engedtem magamhoz. Ahogy napról napra újra megismertem, egyre jobban éreztem, hogy kötődöm hozzá. Annyira megszoktam, hogy szinte minden nap találkozunk és rengeteg időt együtt töltünk, hogy hiányzik.
- Teljesen érthető, hónapokig dolgoztatok együtt, persze, hogy megszoktad a közelségét. - simított végig a karomon.

- Nem ez a bajom. - ráztam a fejem - Tudod, rájöttem, hogy legbelül megmaradt annak, akit én ismertem és az utóbbi időben egyre gyakrabban mutatta meg nekem ezt az énjét. Olyan hatással van rám, mint talán még soha senki. Ha hozzám ér, a bőröm bizsereg, a lélegzetem elakad egy pillanatra, majd a szívem vad vágtába kezd. Ha csak nézem őt, önkéntelenül is mosolyra húzódnak az ajkaim. Ha vele lehetek a boldogság és nyugalom különös egyvelege önt el. Azt hiszem... újra beleszerettem.
- Beszélj vele! - bíztatott kedvesen mosolyogva.
- Nem. - jelentettem ki határozottan.
- De hát miért nem?
- Legszívesebben elmondanám. Elmondanám Neki, hogy nem tudok másképp érezni ennyi idő után sem és hogy nem tudok felejteni, bármennyire is az lenne a legjobb. Őszinte lennék vele, hidd el nekem. Nem félnék attól, amit mond. De igazából rettegek. Iszonyatosan félek, hogy megint elrontom a kapcsolatunkat. Fáj, amikor eszembe jut, milyen jó volt régen és elszorul a szívem, ha a jelenre gondolok. Inkább leszek a barátja, mint hogy újra elveszítsem őt. - szemeimet szorosan lehunyva igyekeztem nem elsírni magamat...

Egy váratlan fékezés rántott vissza a valóságba.
- Elnézést kisasszony! - nézett rám bocsánatkérően a visszapillantóból a sofőr. - Úgy látszik ma mindenki meg van őrülve. - csóválta meg a fejét.
- Semmi gond. - mosolyogtam rá.
Igazából hálás voltam, hogy kirángatott az elmélkedésemből.
"Kisebb dugóba keveredtem, elképzelhető, hogy kicsit kések. Sietek! Puszi" - pötyögtem be és küldtem el az üzenetet, majd gondolataim újra az elmúlt hetekre terelődtek vissza.
Sajnos a Magic Fashionnél sem ment minden rendben, többször is be kellett mennem az irodába, de nem igazán tudtam a hasznukra válni, így anyu telefonos segítségével oldottuk meg a problémát.

Ha mégis volt egy kis szabadidőm, akkor az új könyvemen dolgoztam. Talán a tudatalattimban éreztem, hogy jót tesz az, ha teljes mértékben le tudom foglalni magamat. Nappal nem is volt gond, de az éjszakai visszatérő álmok ellen semmit sem tehettem.

Túlságosan is ismerős környezetben találtam magam, mégis voltak eltérések a megszokottól. A tó partja most is gyönyörű volt. A fák és a fű élénk színben pompázott, melyben a sárga virágok üde színfoltot jelentettek. Csakhogy a tó előtt két oszlopban székek voltak felsorakoztatva. Egészen közel a vízhez egy emelvény volt elhelyezve, mely előtt Chace állt és mosolyogva nézett rám, míg a pulpitus mögött egy pap várakozott. Ekkor tűnt csak fel a díszes vendégsereg, akik könnyektől elhomályosult tekintettel néztek rám. A fejemet oldalra fordítva apu büszke és szeretetteljes arckifejezésével találtam szembe magam. Letekintve először a vörös és fehér virágszirmokból szórt kis út tűnt fel, s csak utána a rajtam lévő hófehér gyönyörűség.

A szívem egy hatalmasat dobbant, - félő volt, hogy kiszakad a helyéről - majd hevesebb tempóra kapcsolva kezdett verni. Széles mosolyra húztam az ajkaim és úgy néztem újra az oltár felé. Ahogy fogyott közöttünk a távolság, egyre izgatottabb lettem. Amint odaértünk, apu megölelt, adott két puszit, majd a kezemet Chace kezébe helyezte, s leült anyu mellé. Minden figyelmemet az a boldogan csillogó gyönyörű kék szempár kötötte le, mely a velem szemben állóhoz tartozott. A pap elkezdte a szertartást, s mi eufórikus állapotban tettük, amit kellett, miközben a másik tekintetét egy pillanatra sem engedtük el. Aztán elértünk ahhoz a részhez, amely végérvényesen meg fogja változtatni mindkettőnk életét.
- Christopher Chace Crawford, akarod-e hites feleségedül az itt jelen lévő Caroline Salaist? - tette fel a pap a kérdést.
A szólásra nyitott száján egyetlen hang sem jött ki, a mosolya az arcára fagyott.
- Hogy... hogy kit? - bámult rám döbbenten.
Hát ennyi, itt a vége. Ilyen hosszas színjáték után életem legboldogabb napján derül ki a valóság. Mindez azért, mert gyáva voltam és nem mertem elmondani Neki.
- Caro? - nézett rám, s az arca teljesen elsápadt. - Nem, az nem lehet. Nem. - kezdte vadul rázni a fejét.
- Én... én... annyira sajnálom. - böktem ki sírástól rekedt hangon.
- Na nem, ezt ne mond nekem! Hogy voltál erre képes? Mégis hogy?
Éreztem, ahogy lefejti magáról a belé görcsösen kapaszkodó kezeim. Még egyszer a szemembe nézett, majd minden további szó nélkül hátat fordított nekem és elsétált.
- Chace! - kiabáltam utána - Chace, kérlek, beszéljük meg. Chace! - utána akartam indulni, de a könnyeim annyira elhomályosították a látásom, hogy esélyem sem volt utolérni.

Záporozó könnyekkel rogytam össze továbbra is a nevét mondogatva.

- Carrie! Carrie, nyugi, semmi baj. - csendült fel egy ismerős hang.
- Nate! - nyitottam ki a szemem, s kitört belőlem a zokogás.
- Shhh, semmi baj. Csak egy álom volt, egy rossz álom. Nem történt semmi. - vont a karjaiba és próbált megnyugtatni.

 

Nem ez volt az egyetlen alkalom, amikor olyan álmok gyötörtek, melyekben - valamilyen úton, módon, de - kiderült a valóság. Reménykedtem benne, hogy egy idő után majd csak elmúlnak, de nem ez történt. Lassan már egy olyan éjszakát nem tudnék mondani, amikor nyugodtan aludhattam volna. A lelkiismeretem nem engedte. Épp ezért jutottam elhatározásra…
Ami Lucast illeti, többször is beszéltem vele. Akármilyen furcsa is ezt kimondani, de szerelmes. Lassan két hónapja, hogy együtt van a barátnőjével. Ahányszor csak beszélünk, mindig áradozik róla. Már alig várom, hogy végre megismerhessem azt a lányt, aki képes volt ennyire elvarázsolni a bátyámat.

Mattel már két hete nem tudtam beszélni. Csak egy üzenetet küldött, melyben kifejtette, hogy besűrűsödtek a programjai, de amint egy kicsivel több szabadideje lesz, jelentkezik.

- Megérkeztünk, kisasszony! – fordult hátra a sofőr.

- Oh, elnézést. Annyira elragadtak a gondolataim, hogy észre sem vettem, hogy megálltunk.

Kifizettem az utat, majd kiszálltam. Percekig csak álltam ott egy helyben és néztem a magasba meredező fekete kovácsoltvas kerítést, mely a park bejáratát jelezte. Vettem egy mély levegőt, majd elindultam a megbeszélt helyre.

Az állatkert előtt elhaladva halványan elmosolyodtam az elmémbe toduló emlékek hatására.

- Jó ennyi volt! Nekem ez ma nem megy. - pattant fel a kanapéról Chace. - Gyere! - nyújtotta felém a kezét.
- Mégis hova? - néztem rá felvont szemöldökkel.
- Majd meglátod. Jó lesz, bízz bennem!
- Rendben. - vontam vállat, majd elfogadtam a felajánlott kezet.
Negyed órás séta után az állatkert előtt kötöttünk ki. Értetlenül követtem Chacet, aki határozottan haladt a bejárat felé. A pénztárnál vett két jegyet, majd már bent is voltunk.
A délután hátralevő részét a legkülönbözőbb állatfajok "társaságában" töltöttük. Nem gondoltam volna, hogy egy egyszerű állatkerti látogatás is lehet ennyire szórakoztató. Chace végig poénkodott. Képes volt a legapróbb megmozdulásával is megnevettetni. Rengeteget beszélgettünk és élveztük a másik társaságát.

Pár perc múlva már elém tárult a tó képe a háttérben elterülő híddal és a part közelében lévő hatalmas fával, mely alatt Chace heverészett kényelmesen.

Elmosolyodtam a látványán. Mintha az ég egy adta világon semmi egyéb dolga nem lenne, csak ott feküdni és élvezni a nyarat. Biztos vagyok benne, hogy egyik újságíró, rajongó sem gondolta volna róla, hogy ezzel tölti a szabad idejét.

Egy ötlet kezdett körvonalazódni bennem. Ha Norat és Natet sikerülne meggyőznöm, akkor írnék a könyv végére egy személyes véleményt Chaceről, hogy én milyennek ismertem meg a közös munka során.

Nem hallotta meg, hogy odaértem mellé, mert továbbra is lehunyt szemmel sütkérezett a félárnyékban. Lehuppantam a pokróc szélére, s óvatosan végigsimítottam az arcán, mire elmosolyodott, s fejét a kezembe hajtotta és csak pár másodperccel később emelte rám tekintetét. A pillantásunk összekapcsolódott és sokáig csak néma csendben fürkésztük a másik arcát. Figyelve a folyton változó arckifejezését hatalmába kerített egy érzés, mely azt sugallta, hogy ez a délután számtalan változást hoz mindkettőnk életébe és nem csak az én mondandóm miatt.

Chace arrébb ment a takarón, így helyet csinálva nekem is. Hátamat a fa törzsének támasztva helyeztem magam kényelembe. Chace mellettem ült keresztbe vetett lábakkal és épp egy napszemüveget bányászott elő a táskájából.

Miután sikeresen végrehajtotta a műveletet, beszélgetni kezdtünk. Elmeséltem neki, hogy halad a könyv és ő is beszámolt róla, hogy mi minden történt vele az elmúlt napokban, amióta nem hallottunk a másik felől. Társalgásunkat – lassan már mondhatom azt is, hogy szokás szerint – a telefonom csörgése szakította félbe. Chacetől bocsánatot kérve felvettem.

- Szia kiscsillag! – szólalt meg egy régen hallott hang a vonal túlsó végén. – Nagyon- nagyon sajnálom, hogy eddig nem jelentkeztem, de tényleg teljesen be voltam táblázva és…

- Matt örülök, hogy két hét után végre életjelet adsz magadról, de most nem a legjobbkor. Később felhívlak, oké?

- Oh, értem. Chace igaz? – suttogta az utolsó két szót.

- Igen. – mosolyodtam el.

- Jól van, este mesélsz. – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.

- Rendben. – egyeztem bele, majd elköszöntünk és leraktuk.

Biztos, hogy van egy különleges képessége, valahogy mindig akkor hív, amikor Chaceszel vagyok. Már szinte meg sem lepődtem rajta, hogy ő keresett.

-  Ne haragudj! – pislogtam bocsánatkérően a mellettem ülőre.

- Semmi gond. Kérdezhetek valamit?

- Persze.

- Anno mikor hazakísértél, mintha azt említetted volna, hogy nem vagytok együtt. Jól rémlik vagy csak beképzeltem a dolgot?

- Jól rémlik. – sóhajtottam fel halkan – Szeretem Mattet, de nem voltam szerelmes belé, jobbnak láttam, ha nem áltatom, így tisztáztuk a dolgokat és legnagyobb örömömre békés úton váltunk el egymástól. Azóta is sokat beszélünk.

- Értem. – bólintott.

- Na, mi az? Látom, hogy valami böki a csőrödet. – pillantottam oldalra, hogy rá tudjak nézni.

- Semmi csak… tudom, hogy van néhány ember, aki úgy gondolja, hogy tartanod kellene a kapcsolatot az exeddel, de én nem értek ezzel egyet. Én egyszerűen nem vagyok rá képes. – rázta meg a fejét.

- Biztos vagy te ebben? És mi a helyzet Sorellel? – vontam fel kérdőn a szemöldökömet, tudván hogy a mai napig is elég gyakran beszélnek.

- Az teljesen más!

- Nem hiszem. – jelentettem ki határozottan, majd szemeimet lehunyva élveztem a lábamat cirógató napsugarakat.

Amint vége ennek a hajcihőnek a könyvvel, biztos, hogy kiruccanok Olaszországba pár hétre aztán esetleg átnézek Spanyolországba is, meglátogatom Mattet. Úgyis megígértem neki. Nem tehetek róla, egyszerűen imádom a nyarat és ebben az évben nem sokat sikerült élveznem a nap jótékony hatását.

Chace fészkelődésére kinyitottam szemeimet és oldalra pillantottam. Teljesen felém fordulva törökülésben helyezkedett el, levette a napszemüvegét és az arcomat fürkészte.

- Igazából azért szerettem volna mindenképpen találkozni veled, mert beszélni akarok veled valamiről. – szólalt meg komolyan.

- Rendben. – villantottam rá egy halvány mosolyt és én is felültem vele szembe.

- Anyu mindig azt mondta, ha akarok valamit, küzdjek érte. Nos, tulajdonképpen ezért vagyok most itt. Életemben először küzdök valamiért, ami igazán fontos.

- Nem értelek. Mire akarsz kilyukadni? – kérdeztem kissé zavartan.

- Nézd, nem tudok mást mondani, csak azt, hogy Veled szeretném leélni az életemet! Még ha ez őrültségnek is hangzik. Azzal is tisztában vagyok, hogy csak most kezdjük igazán megismerni egymást. Elismerem, hogy ez után a kijelentésem után joggal gondolhatod, hogy őrült vagyok. De még soha életemben nem voltam semmiben ilyen biztos. Imádom, amikor olyan szétszórt tudsz lenni, vagy amikor zavarodban a földet bámulod. Azt, hogy bármilyen rossz kedve is van valakinek a környezetedben, fel tudod vidítani. Hogy kimondod az igazságot, még ha az fáj is. És ahogy rám nézel… mintha tényleg belém látnál, s tudnád ki vagyok, amikor nem pózolok, nem színlelek. Melletted tényleg önmagam lehetek. Ha esélyt adnál nekem, nekünk, egész hátralevő életemben igyekeznék bebizonyítani, hogy jól döntöttél. Szeretlek! És nem csak azért, amilyen vagy, hanem azért is, amilyennek a jövőt látom Veled! – mondandója végére félve ugyan, de megfogta a kezemet és reménykedve nézett rám.

Döbbenet. Hitetlenkedés. Boldogság.  Akadozó lélegzet. Hevesen dobogó szív. Könnybe lábadt szemek. Elszoruló torok. Pillanatok alatt felkorbácsolódó érzelmek. Düh. Harag.

- Tudod, ez mind szép és jó. Más esetben a karjaidba omlanék és boldogan rebegném viszont, hogy szeretlek. Tényleg, gyönyörű dolgokat mondtál nekem. Csak hogy van valami, amit még nem tudsz. Igazából nem is értem, hogy hogy nem jöttél rá eddig az igazságra. Nézz rám! A szemembe! De ne csak nézz, hanem láss is! Csak a tekintetemet figyeld. Nem ugrik be semmi? – zavartan figyelt, de tette, amire kértem aztán megrázta a fejét. Csalódottan felsóhajtottam, majd folytattam a mondandómat. – A legőszintébben mondom, hogy ha ezek a szavak nem most, nem itt hangoznak el, hanem mintegy tizenöt éve egy másik államban, akkor a világ legboldogabb embere lettem volna. Nem mentem volna annyi negatív dolgon keresztül, de az is biztos, hogy akkor most nem itt tartanánk. Nem Chace, túl sok mindent veszítettem már el, többek között a barátságodat is. Pont az, amit te annyira féltettél.

- Caro? – suttogta elhűlve.

Bólintottam. Úgy éreztem, hogy a szívem megszakad a rá nehezedő nyomástól, de felálltam. Ugyan úgy, mint anno, leporoltam a ruhámat, majd rá emeltem a tekintetemet. Továbbra is csak nagyokat pislogott és engem nézett.

- Nekem… most mennem kell. – sóhajtottam, majd pár másodpercnyi hezitálás után elindultam ott hagyva őt a tóparton.

Még hallottam, ahogy egyszer utánam szól, de hátra se nézve szaporáztam meg a lépteimet. Bepattantam a park előtt várakozó sárga járművek egyikébe és Noraékhoz vitettem magamat. A házhoz érve megkértem a sofőrt, hogy várjon meg. A szobámba rohantam és a bőröndömbe kezdtem bepakolni a legszükségesebb dolgokat, aztán - mivel senkit nem találtam itthon - hagytam egy üzenetet Noranak.
Tíz perc múlva már újra a kocsiban ültem a következő úti célom felé tartva.
Egyszer csak fülsértő szirénázásra lettem figyelmes, mely bekúszott a lehúzott ablakon. A szívembe szúró fájdalom hasított. Fejemet a fejtámlának döntve szorosan lehunyt szemmel ültem a taxiban, s próbáltam rájönni, hogy mi ez az éles szorítás a mellkasomban, amitől kapkodva kezdtem el venni a levegőt.

Nem tudtam, mi zajlik le bennem, de a félelem pillanatok alatt úrrá lett rajtam. Igyekeztem lenyugtatni magam és másra koncentrálni, de akkor meg Chace szavai zengtek bennem.
Tisztában voltam vele, hogy a lehető legrosszabban reagáltam le a szituációt, de már nem tehettem semmit.
Éreztem, ahogy a jármű lassít, majd megáll. Fizettem, kiszálltam és a bőröndömet magamhoz véve indultam el az épület bejárata felé.
- Jó napot! Miben segíthetek? - mosolygott rám kedvesen a pult mögött ülő fiatal lány.
- A legközelebb induló járatra szeretnék egy jegyet. - vágtam rá köszönés után.
- Két óra múlva indul Olaszországba, Franciaországba valamint Spanyolországba is egy gép. Mindegyiken van még szabad hely. - emelte rám a tekintetét a monitorról.
Szuper, tehát ezt sem bízhatom a véletlenre. Kínomban felnevettem és megdörzsöltem az arcom. Vacilláltam egy kicsit, hogy anyuékhoz, Lucashoz vagy Matthez menjek.
- A spanyolországi járatra kérnék egyet az első osztályra. - adtam meg végül a választ.
A repülőjeggyel a birtokomban ültem be az egyik kávézóba, hogy elüssem valahogy a hátralevő időt. Rendeltem egy cappucinot, majd előhalásztam a telefonomat, hogy felhívjam Mattet és megkérjem, jöjjön ki elém. Épp tárcsázni akartam, mikor a készülék megszólalt a kezemben. A kijelzőn Nora neve villogott. Nem tudtam, mitévő legyek. Ha felveszem, megvan rá az esély, hogy lebeszél az utazásról. De mi van, ha történt valami? - futott át az agyamon a gondolat, melynek hatására azonnal fogadtam a hívást.
- Szia. - szóltam bele félénken.
- Carrie, fogalmam sincs, hogy mit műveltetek, de nem is érdekes. Most azonnal ide kell jönnöd! - hallottam meg Nora sürgető hangját a vonalban.
- Hol vagy?
- A kórházban.
- Hogy mi? Mit keresel te ott? Jól vagy? Mi történt? - érdeklődtem, miközben az idegesség és aggodalom kezdett úrrá lenni rajtam.
- Nekem semmi bajom, de Chace...
- Mi van vele? - kérdeztem, s a tüdőmbe rekedt a levegő.
- Balesete volt, nemrég hozták be. - Nora hangja rekedten csengett a visszafogott sírástól.