2. fejezet

Sziasztok!


Kis késéssel ugyan, de meghoztam a következő fejezetet.
Pár mondatban, hogy miről is lesz szó: Carrie döntése miszerint megírja a könyvet, már visszanvonhatatlan. Aztán még egy kis utolsó pihenőt engedélyez magának és Olaszország felé veszi az irányt. És többet megtudhattok a rejtélyes Chrisről is, aki Carrie álmaiban folyton megjelenik.
Remélem tetszik majd a fejezet, és kapok róla valamiféle visszajelzést akár kommentben akár chat-en.


A szemfülesek észrevehették már, hogy felkerült egy újabb mellékoldal. A jövő hét folyamán egy rövidebb vagy esetleg hosszabb (érdeklődéstől függően) részt fel is rakok a következő fejezetből.
A képek menüpont alatt pedig a fejezetekhez kapcsolódó képeket találjátok meg. Ma egyébként több kép is felkerül.


Kellemes olvasást!


puszi, Csillu


Ui.: A fejezet vége felé nem teszi ki a párbeszédek elejére a gondolatjelet. Próbálkozok vele, hogy jó legyen, de a blogger ismét ellenem van :)

2. fejezet

Másnap olyan tíz óra körül ébredtem. Szépen lassan, kényelmesen megreggeliztem, majd nekiálltam készülődni. Fogtam egy taxit és a kiadó felé vettem az irányt. Persze fél tizenegy felé meglehetősen nagy a forgalom, így az út a szokásosnál tovább tartott. Az épületben egyből Nora irodája felé vettem az irányt.

- Halihó! - nyitottam be kopogtatás után.

- Szép jó reggelt! Látom sikerült még ebéd előtt beérned. - nézett fel rám a monitorról mosolyogva.

- Dugó volt. Egyébként meg tízkor keltem, szóval egy szavad sem lehet! - ültem le duzzogva a vele szemben lévő fotelba.

- Na igen...

- Ide a papírokat, aztán itt sem vagyok!

- Mi ez a nagy sietség?

- Ma tényleg el kell intéznem egy-két dolgot.

- Hát, pedig megígértem Natenek, hogy te viszed el neki a papírokat. Két utcával arrébb van az irodája. Ugye beszaladsz nekem velük? Rengeteg munkám van egész nap, nincs rá időm. - pislogott rám kiskutya szemekkel.

-  Csak hogy lásd, milyen jó szívem van. - mosolyogtam rá.

Fél órán belül végeztem és rohantam át Natehez. Reméltem, hogy még nem ment el ebédelni. Szerencsém volt, a portánál épp összefutottunk.

- Szia. De jó, hogy elértelek!

- Szia. Ebédelni indultam, velem tartasz? - mosolyodott el.
- Nem, köszönöm. Csak a szerződést hoztam. Még van pár elintézni valóm.
- Ugyan már, egy fél órát csak ráérsz!
- Rendben, menjünk.
Az étteremben rövid töprengés után a választásom salátára esett.
- Saláta? Ebédre?! Hát én komolyan nem értem a nőket... - ráncolta a homlokát nagy komolyan Nate.
Az elmúlt negyed órában csak úgy ontotta magából a poénokat. Nagyon megkedveltem.
- Tudod, tíz után reggeliztem. Szóval még nem igazán vagyok éhes.
- Hát igen, aki ugye megteheti...
- Héé, én megérdemeltem! El nem tudod képzelni, mennyi munka akad egy könyvvel. Amikor már harmadszor küldik vissza ugyanazt a fejezetet, hogy írj bele még valamit, vagy ez meg az ne így legyen, nem csak fárasztó, de idegesítő és kiábrándító tud lenni. Különben sem vagyok a korán kelés híve...
- Pedig tanácsos lenne hozzászokni. A forgatást legkésőbb kilenckor kezdik. Feltételezem, az első egy-két hétben ismerkedni szeretnél. A kölyök pedig eléggé be van táblázva, estére meg hulla fáradt. Szóval nagy valószínűséggel maradnak a szünetek. Apropó, ha már itt tartunk, pénteken találkozhatnánk, és akkor bemutatnálak titeket egymásnak.
- Most pénteken?
- Igen.
- Az nekem nem jó.
- Szombat vagy vasárnap?
- Öhm, az a helyzet, hogy mivel ez a munka nagyon hirtelen jött, már jóval előtte leszerveztem magamnak valamit. Egy hétig Olaszországban leszek. A szüleimhez megyek látogatóba. Nem tudom és nem is szeretném lemondani emiatt.
- Persze, érthető. Mikor jössz vissza?
- Jövő hét szombaton.
- Akkor csak később ismerkedtek meg. – jelentette ki, majd folytatta az evést.
- Ha adsz egy tollat és papírt leírom az e-mail címem, telefonon ugyanis nehezen érnétek el az időeltolódás miatt. De a leveleimet úgyis kénytelen leszek rendszeresen nézni. Szóval, ha bármi kérdése, kérése lenne valamelyikötőknek írjatok nyugodtan. – szólaltam meg miután végeztünk.
- Rendben.
- Ha más nem, akkor pedig ott van Nora, ő úgyis mindent tud.
- Már mész is?

- Igen, tényleg sietnem kell. Köszönöm az ebédet. Örülök, hogy jobban megismertelek!
- Nekem volt egy élmény. - hajolt meg mélyen.
- Lökött! - mosolyogtam, mire ő is elnevette magát. - Majd kereslek, ha hazaértem.
- Oké. Jó utat és kellemes pihenést! - ölelt meg.
- Köszi, szia.
Alig hogy kiléptem az ajtón, fordulhattam is vissza.
- A lényeg meg nálam maradt... - értetlen arcát látva kénytelen voltam folytatni. - Tessék, a szerződés.
- Látod, eszembe se jutott.
- Nekem is csak most. Megyek is, szia.
Újult erővel vetettem bele magam a délutánba. Két nap múlva utazom és szükségem volt még pár lengébb, nyári ruhára. Ott már most is jóval melegebb van, mint itt.
Egész estig jártam a várost, majd táskákkal megpakolva tértem haza.
Mivel arra már nem volt energiám, hogy nekiálljak főzőcskézni, rendeltem magamnak vacsorát.

***

Az utazásig hátralevő időben készülődtem, pakoltam valamint a szükségesnek vélt dolgokat átbeszéltük Noraval.
A repülőút eseménytelenül telt. Olvasgattam vagy épp a gondolataimba merültem az alatt a "röpke" hét óra alatt.
Az arcomon boldog mosollyal szálltam le a fiumicino-i reptéren. Ugyan ez a mosoly nem feltétlenül Rómának szólt. Mivel még nagyon kicsi koromban elköltöztünk Plano-ba, ezáltal pedig nincs sok emlék, ami ide kötne. Amikor én New Yorkba mentem, anyuék úgy döntöttek, visszaköltöznek ide.
Amint kiértem az utcára egyből egy taxi után néztem. Szerencsére nem messze tőlem állt egy szabadon.
- Jó napot, a Via della Polveriera 9-be legyen szíves! Köszönöm.
- Olasz a kisasszony? - kérdezte egy bólintást követően, miközben elindult.
- Igen. Honnan tudja?
- Akcentus nélkül beszéli a nyelvet. – amikor leszálltam a gépről úgy látszik teljesen automatikusan váltottam olaszra. Észre se vettem, annyira lefoglaltak a gondolataim.
- Ezt még sose mondta senki. Köszönöm. - mosolyodtam el.
- Nyaralni volt?
- Oh, nem. A szüleimhez jöttem. Tudja az Egyesült Államokban nőttem fel. Csak aztán a szüleim jó pár éve visszaköltöztek ide. Ha tehetem, meglátogatom őket.
Ha valamit nagyon szerettem az olaszokban, az a közvetlenségük volt. A turistáknak ez szokatlan, főleg ha egy vadidegen csak úgy leszólítja őket. New Yorkban ez sokakat meg is botránkoztatna, de az egy teljesen más világ ehhez képest. Az ember itt szabadnak és önfeledten jól érezheti magát.
A Rómában eltöltött hetek után mindig teljesen kipihenten tértem haza. Tele energiával és a pörgő életmódot teljesen átvéve. Aztán pedig eltartott egy ideig, mire sikerült visszarázódnom a régi kerékvágásba.
Ha teljesen őszinte akarok lenni, sose tudtam azt mondani, mikor anyuékhoz jöttem, hogy haza. Az nekem első sorban Planot valamint New Yorkot jelenti. Ha hosszabb ideig éltünk volna itt vagy lennének emlékeim, akkor biztos könnyebb lenne, de így egyszerűen nem megy. Igaz ezt senki sem tudja, nem akarok fájdalmat okozni anyuéknak. Nagyon jól érzem magam az országban, anyanyelvi szinten beszélek olaszul, mégsem tudom azt mondani, hogy haza megyek. Mindegy. Az viszont tény, hogy akárhányszor jövök, mindig lenyűgöz az életvitelük, a szokásaik, a kultúrájuk és a gasztronómiájuk egyaránt... És igenis büszke vagyok, hogy ha csak félig is, de olasz vagyok.
- Kisasszony, megérkeztünk! - zökkentett ki a gondolataim közül a sofőr.
- Köszönöm. Viszlát. - köszöntem el miután kifizettem a fuvart és a férfi segített kivenni a bőröndömet, majd elvitte a bejáratig.
Épp kopogásra emeltem volna a kezem, amikor az ajtó kivágódott. Anyu már ölelt engem, levegőt is alig kaptam, annyira megszorongatott.
- Drága kislányom! Végre itt vagy!
- Anya, megfojtasz.
- Jaj, ne haragudj. Gyere, ne ácsorogjunk itt, menjünk be!
- Apu?
- Még dolgozik. Ott kell lennie egy fontos tárgyaláson!
- Értem. Hmm, mennyei illatok. Mit főztél?
- A kedvenced. Menj, pakolj le, aztán eszünk!
Úgy tettem, ahogy anyu mondta. Egyrészt mert az évek során rájöttem, hogy nem tanácsos ellenkezni vele. Másrészt pedig már korgott a gyomrom. A bőröndöt bevittem a szobába és mivel nagyon jó idő volt úgy döntöttem gyorsan át is öltözöm. Egy apró kék sortot és egy világosszürke toppot vettem fel, a hajamat pedig feltűztem egy csattal. A fürdőben megmostam az arcom ezzel felfrissítve magam, majd a konyhába indultam.
Az ebéd isteni volt, jó sokat ettem. Anyu persze sopánkodott, hogy milyen sovány vagyok. Ki is tűzte célul magának, hogy a héten felhizlal. Tény, hogy New Yorkban egy-két étkezés néha kimarad, de nem is baj. Úgyis keveset mozgok. Ugyan mindig megfogadom, hogy majd eljárok futni, de legtöbbször valahogy mindig elmarad. Pedig közel van a park.
Miután végeztünk a mosogatással és törölgetéssel, a nappaliban telepedtünk le.
- Mesélj, mi történt veled mostanában? Remélem, sokáig itt leszel. Olyan ritkán látunk!
- Jövő héten szombaton a három órás járattal mennem kell vissza!
- Dehát miért?
- Munka...
- Mintha nem lenne mindegy nekik, hogy hol írsz! - fortyant fel anyu.
- Ez most más. Van egy sztár, ne kérdezd ki, még én sem tudom. Az ő életét, gyerekkorát fogom megírni. Interjúk, cikkek, beszélgetések... Valami újat akarok, nem egy száraz adatokkal teli könyvet. Olyat, amit a rajongói örömmel vesznek meg, olvasnak el.

Sok minden szóba került a következő egy- másfél órában. Többek között, hogy a bátyám a jövő hétre ígérte magát, ha szerencsém van, még láthatom is. Na igen, Lucasszal már karácsony óta nem sikerült találkoznom. Amikor én jöttem haza, ő nem tudott elszabadulni. Nekem pedig annyi időm nem volt, hogy elrepüljek hozzá Franciaországba. De már megszoktam. Azóta látjuk keveset egymást, mióta ő egy francia gimnáziumba járt. Igaz most már nem tanul, sportoló lett. A Montpellier nevű, nemzetközi viszonylatban is ismert kézilabdacsapat játékosa. Európában nagyon népszerű ez a sportág, ezzel szemben az Államokban egyáltalán nem. Eleinte az egész család kétkedve fogadta a bejelentését. Apa nem is értette miért nem a focit választotta, ha már olasz vér is csörgedezik az ereiben. De hamar kiderült, hogy nagyon tehetséges. Felfigyelt rá ez a csapat és már három, lassan négy éve ott játszik. Nekem már amikor először néztem a meccsét, nagyon megtetszett a sportág. Elmagyarázta a szabályokat és még jobban megkedveltem. Mivel a csapata a Bajnokok Ligájában is játszik, így azokat a meccseit meg tudom nézni az interneten. Erre mindig szakítok időt. Aztán felhívom és megdicsérem, vagy egy kicsit letolom. Persze sokszor megígértem már, hogy elmegyek majd egyszer és megnézem élőben, de Franciaország elég messze van New Yorktól és eddig sajnos még nem sikerült összehozni a dolgot. De próbálkozunk.

Már jó pár perce csendben ültünk, anya engem méregetett. Valamit kiszúrhatott, ami nem tetszett neki, mert a homlokát ráncolta és tovább figyelt.

-      - Mit szeretnél kérdezni? – sóhajtottam fel megadóan.

-      - Olyan fáradtnak tűnsz. Minden rendben van, szívem?

-      - Aha.

-      - Ez nem volt túl meggyőző. Na, ki vele!

-      - Rendben… emlékszel még Chrisre?

-      - Hogyne, épp a minap láttam a tévében. Nem is tudtam, hogy színészkedik. Nagyon ügyes.

-      - Pont ez az! New Yorkban minden ötödik utcában valamilyen úton-módon a képébe botlok, a tévéről meg nem is beszélve. Legalább egy hónapja csak vele álmodok minden éjjel. Mindig ugyanazt. És mindig ugyanakkor ébredek fel. Utána pedig nem bírok rendesen visszaaludni, csak forgolódok. Nem tudok mit csinálni.

-      - Nem találkoztatok mostanában?

-      - Nem. A gimi óta nem láttam személyesen. Pedig mint kiderült még egy városban is élünk.

-      - Még mindig nem szeretnéd elmondani, hogy miért romlott meg a kapcsolatotok?

-      - Végülis olyan mindegy… Szerettem! Már ovi óta – kicsit elmosolyodtam az emlékeken - és általánosban is. Azt hiszem talán negyedikes lehetett, mikor megtudta. De azt mondta, ha megváltoznék, csak akkor lehetne valami köztünk. Persze külsőre értette. Nem csodálkozom, amiért ezt mondta. Kamasz volt ő is, de én azt hittem más, mint a többiek. Annyira jól megértettük egymást és annyira jól éreztük magunkat együtt. De ezt te is láttad… ezek után szépen lassan egyre jobban eltávolodtunk egymástól. Hetedikben még mindig ugyanannyira oda voltam érte, nem tudta. Honnan is tudhatta volna, hiszen nem beszélgettünk?! Viszont az egyik barátnőm tudta, azt is, hogy szenvedek. Mégis összejött vele. Együtt látni őket felért egy kínzással. Éjszakánként sírva aludtam el. Nagyon fájt. Aztán ahogy figyeltem, rájöttem, hogy ő már nem ugyanaz, mint aki régen volt. Megváltozott és nem éppen a jó irányba. Nem tetszett, amit láttam. Talán ennek köszönhetően vertem ki a fejemből. Már nem érdekelt, nem foglalkoztam vele. Más célokat tűztem ki, amiket meg akartam valósítani. De újra feltűnt, egyre híresebb lesz, egyre többet foglalkoznak vele. Én pedig… ahányszor meglátom, nagyot dobban a szívem.

-       - Beszélned kéne vele!

-       - Mi? Nem, dehogy!

-       - Addig nem fogod tudni magad mögött hagyni, amíg nem tisztáztok mindent.

-       - De mi van, ha nem is akarom?! – tettem fel félhangosan a kérdést, amely inkább magamnak szólt.

-       - Akkor vedd fel vele a kapcsolatot! Találkozzatok, ismerjétek meg egymást újra! Szívem, én csak tanácsot adhatok. Hallgass erre idebent – tette a kezét a szívére – ő tudja a legjobban, hogy mit szeretne. Bárhogy is cselekszel, tudom, hogy jól fogsz dönteni. De nem szeretnélek szenvedni látni!

-       - Köszönöm! –öleltem át szorosan.

Nem sokkal később apu is hazajött. Órákig beszélgettünk minden féléről. Valahogy sehogy sem fogytak ki sem ők, sem én a kérdésekből. Este úgy döntöttek, hogy annak tiszteletére, hogy itthon vagyok. Hiába tiltakoztam, hajthatatlanok voltak.

Az egyik közeli hangulatos vendéglőbe mentünk. Jó volt újra velük lenni. Sokat érzetem, érzem magányosnak magam New Yorkban. Most egyszerűen boldog voltam s mosolyogva figyeltem, ahogy valami apróságon civakodnak.

Az este jó hangulatban telt. Amint hazaértünk, egyből a fürdő felé vettem az irányt. Egy kiadós fürdés után a legnyáriasabb pizsamámat vettem fel, mivel még most este is 25 ⁰C fölött volt a hőmérséklet.

Előkerestem a laptopom, gyorsan megnéztem az e-mailjeimet. Írtam pár sort Noranak, hogy ne aggódjon, minden rendben, épségben megérkeztem.

Majd megnyitottam a blogot is. Nem terveztem, hogy írok ma nekik, de rengeteg komment és kérdés várt a chaten, így meggondoltam magam.

Szép jó estét mindenkinek!

Gondoltam, majd valamelyik nap írok nektek. De megleptetek ezzel a nagy érdeklődéssel.

Jelentem épségben megérkeztem Olaszországba. Még egy kis pihenő, mielőtt belevetem magam az új munkába. Na igen, ha már itt tartunk. Látom, a kíváncsiság furdalja az oldalatokat. Még nem mutatták be az illetőt, akivel dolgozni fogok, addig pedig nem közlök új információkat a könyvről. A fejlemény az ügyben annyi, hogy aláírtam a szerződést. Szóval két héten belül újra nekiállok az írásnak. Tudom, ezzel a titokzatoskodással ismét kiérdemlem a gonosz nőszemély címet. De egy hetet és pár napot kibírtok.

Apropó, küldök felétek egy kis jó időt, itt még most is 20 ⁰C felett van a hőmérséklet.

A héten már szerintem ne nagyon számítsatok rám. Talán egy-két képet hozok, de másra nem nagyon lesz időm. Anyuék tuti lefoglalnak :D

Akik szintén a szabadságuk töltik, azoknak kellemes pihenést. Akik még a suliban görnyednek, azoknak kitartást, lassan nyári szünet. Akik pedig dolgoznak, azok nyugodjanak meg nincsenek egyedül és vigasztalja őket a tudat, hogy nemsokára én is csatlakozom hozzájuk!

Legyetek jók!

Majd jelentkezem.

Puszi: Cheryl

Mire ezt megírtam, majd lefeküdtem aludni már jócskán elmúlt tizenegy óra is.

Az utazás teljesen kimerített, így pillanatokon belül elaludtam.