1. Fejezet

Sziasztok!


Kérésetekre meghoztam az első fejezetet. Arra szeretném felhívni a figyelmeteket, hogy a Prológushoz képest 10 évvel később vagyunk :)


Előjáróban nem szeretnék semmit mondani, beszéljen helyettem a fejezet. Ami a prológusnál jöval hosszabb, öt oldal lett Wordbe :)
Kellemes olvasást!


puszi, Csillu

1.Fejezet

Egy álom félbe szakadásánál csak egy lehet frusztrálóbb, ha az a bizonyos álom már sokadszorra ugyanannál a momentumnál szakad félbe.

A telefonom éktelen csörgésére keltem. Fáradtan, még csukott szemmel kutattam a hangforrás után, hogy minél előbb megszüntessem azt. Majd nagyot sóhajtva ültem fel az ágyban és meredtem magam elé.

Az ébresztőnek köszönhetően az imént említett szituációban találtam magam.

Az elmúlt egy hónapban nem ez volt az első alkalom. Gyakorlatilag majdnem minden reggel így ébredtem. Egy idő után megtanultam hamar túltenni magam rajta és nem bosszankodni. Ám ma reggel ez valahogy nem sikerült. A gondolataim elkalandoztak s mire feleszméltem, már jócskán késésben voltam a barátnőmmel megbeszélt találkozóról.

Beszaladtam a fürdőbe, elvégeztem a reggeli teendőim, majd vissza a szobába felöltözni. A nappaliból felkaptam a táskámat, az előszobában a cipőm és rohantam is a kávézóba.

Nem volt messze, ezért gyalog mentem. Minden igyekezetem ellenére azért így is sikerült jó tíz percet késnem.

- Jó reggelt! Ne haragudj. - ültem le Noraval szembe.

- Szia! Semmi gond. - mosolygott. - A szokásosat rendeltem.

- Nagyszerű. Hogy vagy?

- Én jól. Te viszont az utóbbi időben egyre szétszórtabb vagy! - jegyezte meg. - Megint... - nem fejezte be. Mindketten tudtuk, hogy mire, vagyis egész pontosan kire gondol. Nagyot sóhajtottam és megadóan bólintottam.

- Chris. - ejtettem ki a nevet, amely mindent megmagyaráz. - Egyre jobban idegesít ez az egész. Nem értem, hogy miért, hiszen évek óta nem láttuk egymást... Aj, mindegy, hagyjuk! Nem akarok most erről beszélni.

- Rendben, ahogy gondolod.

- Mellesleg még mindig nem tudom, miért akartál ma találkozni. Két napja sincs, hogy beszéltünk. Ennyire nem hiányozhattam. - mosolyogtam rá, majd belekortyoltam a kávémba, amit a pincér időközben kihozott.

- Tudom, hogy éppen a megérdemelt pihenődet töltöd. A könyv bombasiker lett, viszik, mint a cukrot. Na meg, hogy megbeszéltük, 2-3 hónapig nem akarsz munkáról hallani, de lenne itt valami.

- Gyanús voltál nekem már tegnap is. - jegyeztem meg, miközben jobban szemügyre vettem. Tipikus... „felvette a szerkesztői arcát”. Lelki szemeimmel már előre láttam, hogy azon lesz, hogy meggyőzzön ez nekem való feladat. De bíztam benne, nála jobban senki sem ismer.

- Nagy vonalakban a következő a helyzet: összefutottam az egyik régi ismerősömmel, aki mint az kiderült menedzser lett. Beszélgettünk és amint megtudta, hogy szerkesztő vagyok a segítségemet kérte. Természetesen téged ajánlottalak neki. Tegnap keresett, hogy ma találkozni akar velünk.

- Jól értem a helyzetet, rendelésre akarsz könyvet íratni velem?! - hitetlenkedve néztem rá. Oké, ez biztos csak valami vicc...

- Ez nem egy átlagos könyv, nem egy kitalált történetet kéne megírnod. Hanem a menedzseltje életét.

- Ismersz, vad idegenekről és számomra ismeretlen témáról nem szeretek írni és nem is megy jól. Különben sem tudom, az életrajzi könyveket hogyan kell megírni. Lásd be, ez nem az én stílusom!

- Tíz percen belül már nem lesz idegen, ugyanis ide beszéltem meg vele a találkozót. A második problémád pedig könnyen megoldjuk. Mit gondolsz, mégis miért vagyok melletted, mint szerkesztő, ha nem azért hogy segítsek? - nevetett fel. - Carrie, ismerlek! Imádod a kihívásokat az életben és az írásban egyaránt!

- Rendben, majd meglátjuk. De mivel gőzöm sincs, ki a fickó, maradjunk az álnevemnél, oké? - Nora teátrálisan felsóhajtott, majd rábólintott.

A hátra lévő rövid időt néma csendben töltöttük. Persze most, hogy már felpiszkálta a fantáziámat, kíváncsi is voltam, de ez tényleg nagyon nem az én világom.

De mivel még túl kevés információ volt a birtokomban, nem határoztam el semmit előre. Ezen kívül azért haragudtam picit Norara, hogy nem tartotta magát a megbeszéltekhez.

 A szemébe néztem, láttam rajta, hogy mondani készül valamit, mikor egy a húszas évei közepén levő férfi megállt az asztalunk mellett.

Drága barátnőm egyből felpattant, hogy köszöntse.

- Szép jó reggelt a hölgyeknek! - én is felálltam, odajött hozzám. - A nevem Nathaniel Scott, de szólítson csak Natenek.

- Cheryl Davis, szerintem tegeződjünk. - mosolyogtam, s kezet fogtam vele.

- Rendben. Örülök, hogy időt tudtál szakítani rám. - hálásan nézett, én pedig egy szúrós pillantást vetettem Norara.

- Ugyan, semmiség. Most úgysem dolgozok semmin, szóval ráérek. De beavatnál a részletekbe? Kíváncsivá tettetek!

- Oh, hogyne. De először is szeretnék elnézést kérni, úgy volt, hogy nem egyedül jövök. Csak hát átszervezték a forgatási rendet így a srác nem tudott eljönni. – nézett ránk bocsánatkérően.

- Nekem nem gond, ha neki se. – mosolyodtam el.

- Oké. Szóval, van egy fiú, 25 éves. Három éve szerepel az egyik nagy sikerű sorozatban. A stúdió kitalálta, hogy írjuk meg ezt a könyvet. De eddig senkit nem találtunk, aki megfelelt volna a feladatra.

- Hogyhogy?

- Nem egy szokványos száraz életrajzi alkotás kell nekünk!  Kis szerencsével azt még én is meg tudnám írni. - nevetett fel. - Szeretnénk, ha lenne benne valami plusz is, ami az egészet különlegessé teszi.

- Miből gondolod, hogy én lennék erre a feladatra a megfelelő?

- Miután találkoztam Noraval, elolvastam a most megjelent könyved. A stílusod egyszerűen magával ragadó és lenyűgöző. Egyből tudtam, hogy te kellesz nekünk.

- Hmm... Honnan veszed, hogy én erre képes vagyok?

- Írónő vagy, méghozzá nagyon sikeres! Mindemellett nagyszerű szerkesztőd van. - kacsintott barátnőmre, aki csendben a székében hátra dőlve figyelte a társalgásunk. Rájött, hogy egyrészt tesztelem Nate-et, másrészt pedig most döntöm el, hogy elfogadom-e az ajánlatot vagy nem. Valószínűleg nem akarta feleslegesen megnehezíteni a munkáját, így nem szólt közbe, amíg nem volt szükséges.

- Tegyük fel, hogy elvállalom. Mi van, ha nem jövünk ki egymással?

- Ilyen problémád nem lesz, hidd el! Nagyon rendes, kedves, és ami a legfontosabb, nincs elszállva magától. Ha mégis gond lenne vele, szólsz nekem, én pedig helyre rakom.

- Lehet, hogy ezt még megbánom, de rendben. Legyen. Elvállalom! - szólaltam meg jó pár perc hezitálás után.

- Nagyszerű. Bíztam benne, hogy sikerül meggyőznöm. Hoztam is a szerződést. Átnézed most?

- Az Nora reszortja. Ő jobban ért hozzá. Nem hiába ő a szerkesztőm a menedzserem és a legjobb barátnőm egyaránt. Add oda neki, ha lesz ideje átnézi, és ha rábólint, aláírom.

- Ahogy gondoljátok. Ezen nem fog múlni. - mondta Nate.

- Ha nem bánjátok, én most mennék. Van még egy-két elintézni valóm. Nora majd csörögj rám, ha átrágtad magad rajta. Nate, örülök, hogy megismertelek.

- Én is örülök.

- Sziasztok.

- Szia.

Ahogy kiléptem a kávézóból mély levegőt vettem, majd kifújtam. Nem tudom mi ütött belém az előbb. Csak azt éreztem, hogy szabadulnom kell onnan.

Hogy lenyugtassam magam a Central Park felé vettem az irányt.

Bármilyen zaklatott vagy ideges voltam, ott mindig sikerült lehiggadnom. Az egész parkot úgy ismertem már, mint a tenyerem.

Hét éve, hogy New Yorkba költöztem. A gimi befejezése után mindenképpen itt szerettem volna tanulni és szerencsére felvettek a NYU irodalom tagozatára.

 Az egyetem alatt több magazinnál is dolgoztam gyakornokként. Ez idő alatt jöttem rá, hogy én nem újságíró akarok lenni. Tudtam, hogy a saját gondolataimat könnyebben és jobban ki tudom fejezni, mint egy adott témáról írni. Persze problémáim nem voltak vele, a tanárok is tehetségesnek tartottak. De ahogy visszaolvastam egy-egy cikket, éreztem, hogy nem az igazi, hogy én ennél többre vagyok képes.

Noraval már gimnázium óta nagyon jóba voltam, s mikor kiderült, hogy közös a vágyunk - eljutni New Yorkba - egy nagyon erős barátság kezdett kialakulni közöttünk.

Az egyetem alatt egy lakásban éltünk. Hamar szereztünk barátokat és a várost is jól kiismertük. Sokat jártunk szórakozni, de persze a tanulást sem hanyagoltuk el. Ő volt és még most is ő a legnagyobb kritikusom. Minden írásom csak aztán láthatta más, hogy kikértem a véleményét.

A diploma megszerzése után én neki láttam az első könyvem megírásának. Nora pedig az egyik kiadónál kapott állást. Az már csak a szerencsének köszönhető, hogy amikor elküldtem nekik a regényem, úgy döntöttek kiadják és drága barátnőmet kaptam meg szerkesztőnek.

 Biztos vagyok benne, hogy ez volt a legjobb döntésük. Hiszen Nora úgy ismer, mint a tenyerét. Ha valami nem tetszett neki, azt minden szívbaj nélkül kijelentette, írjam át.

Ugyanakkor, ha megakadtam, nem tudtam hogyan és miként tovább, jött a nagyszerű ötleteivel és segített.

Tűrte a hisztijeimet, támogatott, és ami a legfontosabb, bízott bennem.

A mai húzásával ugyan meglepett, de talán mégsem olyan rossz döntés elvállalni ezt a könyvet. Tetszett Nate hozzáállása, hogy a legtöbbet akarja kihozni ebből. Azt hiszem ez volt a döntő érv számomra, ami miatt elvállaltam. Talán sikerül valami egyedit és újat létrehozni ebben a stílusban. Próbáltam tőlem telhetően pozitívan állni a dologhoz. Különben is jót fog tenni a munka, legalább nem lesz időm Chrisen gondolkodni! Amint erre a következtetésre jutottam, megelevenedett előttem az álmom.

Annyira békés, idilli érzést keltett az egész. Az ég kék volt, egyetlen felhő sem úszott rajta. A szél lágyan fújt. Egy tengerparton ültem a homokban, s néztem, ahogy a hullámok a partot nyaldossák. Késő délután lehetett, a nap már alacsonyan járt. Gyönyörű volt, ahogy narancssárgás színnel festette meg a vizet. Egyedül voltam, a csendet csak a hullámok morajlása törte meg.

Egyszer csak egy kéz takarta el a szemem. A testem automatikusan reagált az érintésére. Ahol hozzám ért, a bőröm forróság öntötte el, a szívem pedig hevesebben kezdett dobogni. Egyből tudtam, hogy ki áll mögöttem.

-          Chris! – mosolyodtam el.

-          Ez nem igazság! Honnan vetted, hogy én vagyok? – duzzogva ült le velem szembe, háttal a tengernek. Komolyan, mint egy kisfiú. Holott már nem volt az.

-          Tudhatnád már… Mit csinálsz te itt?

-          Téged kerestelek. Beszélnünk kell! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, komor és kissé bizonytalan arccal.

-          Rendben.

-          Tudod, rájöttem valamire. Valamire veled kapcsolatban. Egy nagyon fontos dologra. Sokáig gondolkodtam, mit csináljak, de végül döntöttem. Tudnod kell, hogy én…

És ennyi! Megszólal az ébresztő a csengő vagy a telefon. Mindig itt sikerül felébrednem. Chris. Hát igen, megvan a közös múltunk…

Kiskorunkban szinte elválaszthatatlanok voltunk. Két házzal arrébb laktak tőlünk. Már oviba is együtt jártunk. Mindig egymással játszottunk. Aztán ő suliba ment én pedig maradtam még egy évet, mivel év vesztes vagyok. Általános iskolába is ugyanoda jártunk. Délutánonként a kötelező tanulás után szoktunk találkozni. Talán harmadikos lehettem, mikor kis csapatunk újabb taggal bővült Ben személyében. Minden nap a megszokott időben találkoztunk. Ami év közben a délután három órában merült ki. Nyáron reggeltől délig utána pedig, amíg be nem parancsoltak minket.

Persze sokat cukkoltak, hogy mi van Chris és köztem, de az igazat csak Ben tudta. Fülig szerelmes voltam, de nem mondtam el Neki.

 Ismertem őt, biztos voltam benne, hogy az érzéseim nem kölcsönösek. Éppen ezért láttam teljesen feleslegesnek, hogy elmondjam Chrisnek. Persze valaki elkotyogta neki, aminek a következménye egy kínos beszélgetés lett. Aztán egyre jobban eltávolodtunk egymástól. Alig találkoztunk, beszélgettünk. Végül egy idő után „kiszerettem” belőle.

Más gimibe jártunk, és ha nagy ritkán véletlen össze is futottunk csak köszöntünk egymásnak. Nem úgy, mint Bennel. Vele még egyetem alatt is sokszor összefutottam. Mindig képes volt feldobni a napomat.

Nagyot sóhajtottam. Ő kéne most nekem.

Az eső elkezdett szakadni, ezzel visszarántva a valóságba. Amilyen gyorsan csak tudtam haza szaladtam. Persze bőrig áztam, így miután az ajtót bezártam, első utam a fürdőbe vezetett. Megnyitottam a csapot, s jól teliengedtem a kádat forró vízzel. Pár perc múlva már a habokban merültem el. Talán egy órát lehettem benn, mire eléggé átmelegedtem.

Fáradtan vánszorogtam ki a fürdőből. A víz teljesen leszívta az energiámat. Annak ellenére, hogy még csak délután két óra volt, ledőltem az ágyra. Ám a pár percesre tervezett pihenőből kiadós alvás lett. Miután felkeltem úgy döntöttem, ma már nem megyek sehova.

 A pillantásom a telefonomra tévedt. Nora legalább ötször keresett. Gondolom, nem lehet rózsás kedvében, hogy nem ért el, így egyből tárcsáztam is a számát.

-          Szia. Miért kerestél?

-          Jól vagy? – támadt le egyből. Na, mit mondtam…

-          Persze. Miért ne lennék?!

-          Szabályszerűen úgy menekültél el a kávézóból, azóta pedig nem érlek el… Tényleg minden oké?

-          Igen. A parkban voltam, de elkezdett szakadni az eső. Teljesen eláztam, mire hazaértem, úgyhogy vettem egy fürdőt utána pedig elaludtam. Valószínűleg ezért nem hallottam a telefont. Mit szerettél volna?

-          Holnap bejöhetnél az irodába, alá kéne írnod a szerződést. A találkozó után egyből átnéztem.

-          Délelőtt első dolgom lesz, ígérem.

-          A kis cseles. – nevetett fel. – Nem tudom, mi bajod van a korán keléssel.

-          Maradjunk annyiban, hogy elszoktam tőle…

Még egy jó tíz percig beszélgettünk, majd elköszöntünk egymástól.

A takarómmal egyetemben kivonultam a nappaliba és bevackoltam magam a kanapéra. Az ablakon kinézve New York elképesztő és lenyűgöző látványa tárult elém. Annak ellenére, hogy már évek óta itt élek, még mindig nagy hatással tud rám lenni.

Bekapcsoltam a tévét és kapcsolgattam az adók között, de nem találtam számomra érdekesnek tűnő filmet vagy sorozatot, így az egyik zenei csatornán hagytam.

A laptopom magam elé véve az első oldal, amit megnyitottam a blogom volt. Régebben az írásaimat tettem közzé rajta. Aztán az első könyvem munkafolyamatiról szóltak a bejegyzések, ma már viszont csak az olvasóimmal tartom a kapcsolatot.  Amióta író lettem, az érdeklődők száma is megnövekedett. Persze van egy kisebb kör, akiket jobban ismerek, ők már a kezdetektől fogva olvastak és a véleményük érdeklődésük rengeteg erőt adott nekem. A tudat ott volt, hogy nem adhatom fel, nem hagyhatom abba, hiszen ők számítanak rám. Ez pedig nagyon ösztönző tud lenni, ha jobban belegondol az ember.

Egy új bejegyzésbe elkezdtem írni nekik pár sort.

Sziasztok!

Újra itt! Ne aggódjatok, nem tűntem el. Viszont most bejelenteni valóval jöttem. Ma voltam egy tárgyaláson (én naiv, csak egy kávézásnak gondoltam, de nem is tudom, egyáltalán miért csodálkozok még Noran).

Valami teljesen újba és számotokra meglepőbe fogok belekezdeni hamarosan. Vacilláltam rajta pár percig, hogy elvállaljam- e, hiszen ezzel ismeretlen vizekre eveznék. De végül úgy döntöttem, hogy megpróbálom.

Ha minden jól megy, holnap írom alá a szerződést.

Izgatott vagyok és egy kicsit tartok is a közös munkától. Igen, jól látjátok! Közös, de hogy milyen szempontból és kivel, az még titok! ;)

Részleteket még sajnos nem árulhatok el, már így is túl sokat fecsegtem :)

Kapok is érte holnap, azt hiszem…

Szóval idő előtt vége a pihenőmnek, de valamiért most nem bánom. Úgy érzem, egy kis nyüzsgésre van szükségem.

Amint lehet, jövök a részletekkel. Ígérem, ti tudjátok meg először! :)

Addig is vigyázzatok magatokra!

Sok puszi, Cheryl

Miután ezzel végeztem, úgy döntöttem mára ennyi elég volt és elmentem lefeküdni.

Az álom pár perc alatt utolért.