21. fejezet

Sziasztok!

És íme, meghoztam a következő részt. :)
Csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy a képek mappába ehhez a részhez már töltöttem fel képeket. Ha másért nem, Martin miatt megéri benézni ;)
Friss: nos, fogalmam sincs. Még nem álltam neki. Az biztos, hogy a 27-ei héten nem lesz. Meglátjuk, hogy haladok vele a jövő héten. Érdemes majd figyelni a facebook-os oldalt. 
Ehhez a fejezethez kellemes olvasást kívánok! Remélem, hogy tetszeni fog és hogy kifejtitek a véleményeteket.

puszi, Csillu

21. fejezet

Türelmetlenül doboltam a lábammal a kanapén ülve. A zajongásom ugyan csökkentette valamennyire a bézs szőnyeg, de így is hallható volt és nyugtalan idegállapotom tükrözte.
Kényelembe helyeztem magam a kanapén és vártam, mikor ér végre vissza Nora a gyógyszertárból. Nincs innen olyan messze, fél óra alatt bőven meg tud fordulni. De a délelőtti megérzésem függvényében minden egyes perc, amit várakozással kell eltöltenem, kétszer olyan lassan telik. Teljesen összezavarodva állítottam be pár órával ezelőtt barátnőmhöz, akit sikerült meglepnem a viselkedésemmel. Kisebb fajta pánikroham lett úrrá rajtam, amint felmerült bennem annak a lehetősége, hogy... Nem, egyszerűen nem tudtam kiejteni még magamban sem.
Ha a gyanúm beigazolódik, az teljesen megváltoztatná az életemet, életünket.
Sokkos állapotban érkeztem meg Nora lakására és a kétségbeesés marcangolt, amint beengedett látta, hogy valami nincs rendben, így egyből faggatni kezdett.
- Késik. Két hete. - nyögtem ki nagy nehezen.

- Csináltál tesztet? - kérdezte egyből.
Csak megráztam a fejem és könnybe lábadt szemekkel néztem fel rá. Leült mellém és próbált megnyugtatni, hatástalanul. Tíz perc múlva eltökélten állt fel és közölte, hogy el ne merjek menni innen, fél óra múlva itt van.
"Találgatásokkal nem megyünk semmire! Jobb, ha már biztosra tudod, akkor majd ráérsz eldönteni hogyan tovább." - mondattal hagyott magamra a házban.
Az órára pillantottam. Még tizenöt perc, mire ideér.
Igyekeztem elterelni valamivel a gondolataimat, mégis mindig valahogy a jelenlegi bizonytalan helyzetnél lyukadtam ki.
Egy mosolygós arc rajzolódott ki lelki szemeim előtt. Halk sóhaj hagyta el a számat. Be kellett ismernem magamnak, hogy hiányzik. Már három hete, hogy elment és egy hosszabb telefonhíváson és napi egy-két pársoros sms váltáson kívül nem igazán tudtunk beszélni. Az egyik oka az időeltolódás volt. Nagyon nehezen találtunk olyan időpontot, ami mindkettőnknek megfelelt volna. Vagy én nem értem rá, vagy ő.
Szórakozottan játszottam a kezemen lévő ékszerrel s elmosolyodtam, amint eszembe jutott az utolsó New Yorkban töltött napja.

- Ébresztő, Csipkerózsika! - keltegetett óvatosan.
- Csak még öt percet. - motyogtam halkan.
- Nem, nem. Tessék felkelni, most! - csodálkozom, hogy egyáltalán értette, amit mondtam.
- Ajj, Matt ne kínozz! - pislantottam fel rá félig kinyitott szemekkel, amint lerántotta rólam a takarót.
Csak egy apró mosolyt villantott rám, majd tekintete elkalandozott a testemen, amikor újra összekapcsolódott a tekintetünk, a szemében vágy csillogott. Gonosz vigyorral az arcomon fordultam a hasamra és helyezkedtem el kényelmesen az ágyon. A fejem alá húztam a párnát és kezeimmel átkarolva igyekeztem volna újra elmerülni az álmok világában.

Csakhogy ezt a tervemet keresztülhúzták.
Karjait a derekam köré fonta, felhúzott az ágyból, megfordított és az ölébe kapva indult ki a szobából. Mire feleszméltem, már a fürdő ajtaja záródott be mögöttünk.
- Neee! Matt, nem teheted ezt. Már ébren vagyok!
Mit sem törődve velem, beállított a zuhany alá.
A jéghideg víz másodpercek alatt lehűtötte a testemet, aminek köszönhetően hangos sikoly hagyta el a számat.
- Mondtam, hogy már ébren vagyok. Ez meg mire volt jó? – csapkodtam a mellkasát
- Csak biztosra akartam menni. – vonta meg a vállát.
- Oh, igen? Ez esetben...
Kisebb vízi csata vette kezdetét. Nevetve fröcsköltük a másikat. Aztán, mikor Matt megelégelte a kis játékunkat, az ajkaimra tapadt. A zuhanyzó falának nyomott és vadul faltuk egymást, nem törődve a ránk zuhogó vízzel. Egy ideig hagytam magam, elvesztem a szorosan ölelő, simogató karok közt. Aztán erőt vettem magamon és leállítottam, mert tudtam, ha most nem hagyjuk abba, akkor egy jó ideig nem is fogjuk. Durcásan nézett rám, mikor elkezdtem kifelé tessékelni először a kabinból, majd a fürdőből.
- Menj már! - toltam kifelé.
- Nem. Tudod, mit? – állt meg és csillogó szemekkel nézett rám - Segítek neked, megmosom a hátad. – villantott rám egy megnyerő mosolyt.
- Csábító ajánlat, de akkor sosem leszek kész.
Győzködtük még egymást pár percig. Végül ő adta fel előbb és a konyhába vonult kávézni.

Amíg lezuhanyoztam és elvégeztem a szükséges reggeli teendőimet, azon gondolkodtam, mivel békíthetném meg. Persze, tudtam én, hogy csak színleli, hogy meg van sértődve, de biztos vagyok benne, hogy nem fog tiltakozni...
Mosolyogva sétáltam a konyha irányába, ahol megdöbbentő látvány fogadott. Matt egyik kezében fakanállal állt a tűzhely előtt és a serpenyőben sülő - illatából ítélve - rántottát kevergette, közben halkan dúdolgatott egy számomra ismeretlen dalt. Az ajtófélfának dőlve szemléltem még egy rövid ideig, de aztán nem bírtam türtőztetni magam és mögé osontam.
Hátulról átölelve, kezeimet a mellkasán összefonva bújtam hozzá.
- Nem is tudtam, hogy konyhatündér vagy! - suttogtam, majd adtam egy apró puszit a füle alatti kis gödröcskébe.
- Sok mindent nem tudsz te még rólam. - fordult hátra félig s rám villantotta az ellenállhatatlan mosolyát.
Kikövetelt magának egy csókot, majd parancsba adta, hogy terítsek meg.
Nem tudom, hogy csinálta, de a rántottája valami isteni volt.
Reggeli után még mindketten elintéztünk pár telefonhívást, aztán belevetettük magunkat a város forgatagába.
Kézen fogva sétáltunk New York utcáin, nem törődve senki és semmi mással.
Először csak céltalanul bóklásztunk. Útközben megbeszéltük, hogy megnézünk egy filmet, így a mozi felé vettük az irányt.
Hagytam, hogy ő döntsön, mit nézzünk meg és egyáltalán nem lepődtem meg, hogy a választása egy horror filmre esett. Nem zavart túlságosan, hogy értelmetlen öldöklést kell néznem másfél órán keresztül. Egyrészt mert nem voltam annyira ijedős, másrészt pedig sejtettem, hogy az a célja, hogy hozzá bújva kövessem figyelemmel a vásznon zajló eseményeket és ez jó érzéssel töltött el.
Láttam, ahogy hatalmas mosoly kúszik az arcára, amikor egy-egy durva résznél erősebben szorítom a kezét és halkan felnevetett, mikor egy brutális jelenetnél a fejemet a nyakába fúrtam.
Ujjaival a kézfejemen apró köröket rajzolt s megölelve még közelebb vont magához.
Innentől kezdve nem igazán érdekelt a film, tökéletesen lefoglalt az arca tanulmányozása. 

A mozi után nézelődtünk még egy kicsit. Bementünk egy-két boltba, de végül nem vettünk semmit. Egy óra körül beültünk az egyik gyorsétterembe megebédelni. Az agyam azon kattogott, hogy mit csinálhatnánk még délután. Túl sok használható ötletem nem volt, így megkérdeztem Mattet. Azt mondta neki mindegy, a lényeg, hogy velem lehessen egész nap. Aranyos, de ezzel a válasszal sem voltam kisegítve.
- Elmehetnénk a Central Parkba. Te biztos, hogy jobban ismered, mint én. - vetette fel végül.
- Rendben.
A légkondicionált épületből kilépve megcsapott minket a hőség. Az utóbbi napokban ugyan csökkent a hőmérséklet, de még így is túl meleg volt. Mikor ezt Matt tudtára adtam, nevetve közölte, hogy náluk szeptember vége felé ilyen szavaival élve enyhe az időjárás. Amíg a parkhoz értünk a spanyol életéről beszélt. Elmesélte, hogy került a csapathoz, hogy milyen fura és néha ijesztő volt az ott töltött első pár hónap. Aztán hallhattam a Lucaval való megismerkedésük történetét. Aztán pár bulizós, őrült sztorit is. 

Hirtelen ötlet volt, hogy csónakázzunk egyet. Kétkedve néztem Mattre, de ő egy biztató mosoly kíséretében nyújtotta felém a kezét. Nevetve szálltunk be a csónakba.

Egy ideig a vizet kémleltem, de aztán jobban lekötött, hogy Mattet figyeljem, ahogy evez.
A tekintetem újfent magára vonzotta a jobb kezén lévő pólója ujja alól kicsit kilógó tetoválás. Megvártam, amíg megállunk, majd mellé telepedtem. Nem tudtam türtőztetni kíváncsiságom, így feltűrtem az útban lévő anyagot, hogy teljes egészében láthassam és el tudjam olvasni.

Az egész felkarját elfoglalta ez a két mondat, mely négy sorra tagolva helyezkedett el rajta. Elég nagy hétköznapinak nem mondható típusú betűk, a sorok között elválasztóként hullámos vonalak. Első ránézésre soknak tűnt, de még nézegetve egy kicsit, rájöttem, hogy illik a stílusához és jól is áll neki.
Picit elgondolkoztam, de végül sikerült lefordítanom magamnak.

"Tudom ki vagyok,
tudom honnan jöttem.
Tudom mit akarok,
ez az, amiért megélem a pillanatot."

- Mikor csináltattad? - érdeklődtem kíváncsian.
- Négy éve.
- Mi volt az indíttatása?

- A második spanyolországi szezonom után mentem el egy szalonba. Már régóta érlelődött bennem a gondolat, hogy magamra varratok valamit. Hallottam pár eléggé, hogy úgy mondjam sértő pletykát a spanyolországi életemről. Azt mondták, hogy teljesen elszálltam, nagyképű lettem. Persze tudtam, hogy az zavarja őket, hogy nem maradtam otthon. Főleg azok után, hogy megválasztottak az év kézilabdázójának. Olyan fiatalon ez még nagyobb megtiszteltetés volt, mint egyébként. Mégis ez adta meg a kellő löketet, hogy tényleg rászánjam magam. Az első két sorral arra akartam utalni, hogy az, hogy spanyolban sikeres vagyok, nem változtat a személyiségemen és nem felejtem el, hogy Szerbia a hazám. A másik két sor pedig az oka annak, hogy anno Spanyolországba igazoltam és úgy egyáltalán minden egyes döntésemnek, amit az életemben meghoztam.
- Mindig van valami, amivel képes vagy meglepni...
23 évesen egy ilyet magára tetováltat. Innen is látszik, hogy mennyire céltudatos és magabiztos. Más korabeli srácok előbb választottak volna az akkori divatnak megfelelő mintát, mintsem ezt.
Aztán gondolataim más irányba terelődtek. Eszembe jutott, hogy holnap elmegy. Hiányozni fog. Szerettem vele eltölteni a szabad perceimet.

Megérezhette a hangulatváltozásomat, mert egy apró csókot nyomott ajkaimra, majd arról érdeklődött, hogy én szeretnék-e tetkót.
Még legalább egy órát töltöttünk el a vízen egymást kérdezgetve minden féléről, ami épp eszünkbe jutott.
Mikor stabil talaj volt a lábunk alatt, úgy döntöttünk sétálunk még egy kicsit. A járda mentén az egyik padnál egy idős hölgy virágot árult. Mellette haladtunk el, mikor Matt megállított. Vett egy szál vörös rózsát, majd egy szívdöglesztő mosoly kíséretében nekem adta.
- Köszönöm! - néztem rá elpirulva.
Kezeinket összefonva haladtunk tovább. Elmesélte, hogy miket műveltek futás közben Bennel, amin persze jót derültem. Ekkor hallottam meg, hogy valaki engem szólít.
- Cheryl Davis? - kérdezte egy fiatal lány. Az egyik közeli fa tövében ült egy pokrócon kezében egy könyvvel.
Mosolyogva bólintottam, mire felpattant a helyéről és sietős léptekkel indult meg felénk. Bizonytalanul torpant meg előttünk s csak akkor vettem észre, hogy az egyik könyvem van a kezében.
- Sziasztok! - köszönt halkan. - Hihetetlen, hogy végre élőben is láthatlak. A nevem Amanda Golden, de lehet, hogy az AmG ismerősebb.
- Hát persze, blogger, ugye? - kezdtem én is lelkes lenni, ő az egyik legaktívabb olvasóm a kezdetektől fogva.
Matt elnézést kérve félre vonult, mert telefonon keresték.
- Megnyugtató látni. Már kezdtünk megijedni, hogy valami baj van, mert jó ideje nem adsz hírt magadról. De ahogy látom más az oka. - nézett rám, a kezemben tartott virágra majd a tőlünk nem messze telefonáló srácra.
- Teljesen besűrűsödtek a programjaim és nem volt időm rá. Nem csak miatta, ott a könyv és a cég is, totál lekötik a szabad időmet. De pár napon belül jelentkezem. Örülök, hogy személyesen is találkoztunk.

Beszélgettünk még egy keveset, közben megkért, hogy dedikáljam neki a könyvet, aztán elköszöntem tőle.
Mattel hazafelé vettük az irányt, még várt rá a pakolás.
Szomorú volt nézni, ahogy a ruháit sorra nyeli el a bőrönd, így inkább a nappaliba vonultam a laptopommal, hogy betartsam a délután tett ígéretemet. Sajnos tényleg nagyon elhanyagoltam a blogomat, amire már jó ideje nem volt példa. Ha nem is jelentkeztem hetekig, előtte szóltam, hogy tudják.
Miután megírtam a blogon a bejegyzést, meglepetten vettem észre, hogy már öt óra felé jár az idő. Feltápászkodtam és a konyhába vonultam, hogy nekiálljak vacsorát készíteni.
Tejszínes- gombás csirkemellet csináltam, desszertnek pedig egy az otthonához közeli ország jellegzetes desszertjét, Somlói galuskát. Kiskoromban, mikor még a nyár egy részét a nagyszüleimnél töltöttem, a nagymamám készített ilyet és ő tanította meg, hogyan kell.
Amint a húst beraktam sülni az édességet pedig a hűtőbe, a fürdőbe mentem letusolni és átöltözni.

A hajammal nem volt kedvem semmit csinálni, így egy kontyba tűztem. Felvettem egy barna hosszított felsőt majd az étkezőbe siettem, hogy megterítsek. Épp a gyertyákat gyújtottam meg, mikor Matt is megérkezett.
- Gyönyörű vagy! - ölelt át. Aztán mikor tekintete az asztalra tévedt, láttam, hogy meglepődik. - Igazán nem kellett volna.
- Dehogy nem. Ez az utolsó estéd New Yorkban, emlékezetessé akarom tenni. - húztam magamhoz, s hogy szavaim nyomatékosítsam, megcsókoltam.

Vacsora után - Matt, állítása szerint le volt nyűgözve, a somlóit pedig kimondottan imádta - a nappaliba helyeztük át székhelyünket.
Befészkeltem magam az ölébe és felnéztem rá. Lenyűgözve nézelődött kifelé az ablakon. Nem kapcsoltunk villanyt, mert még nem volt annyira sötét. A nap lenyugvóban volt, fényével narancsos színbe öltöztette a város magas üvegfalú épületeit.
Percekig vagy órákig ülhettünk ott néma csendben a másik közelségét élvezve.
Tisztában voltam vele, hogy legközelebb talán csak szeptemberben láthatom, ami ha azt nézzük, hogy még csak július van, rengeteg idő. Nem akartam, hogy itt hagyjon, egyedül. De tudtam, hogy nincs más választása. Ahogy nekem sem, maradnom kell, neki pedig mennie.
Kezei végigsimítottak az arcomon, mire felemeltem fejem a mellkasáról.
- Szeretnék adni neked valamit. - tiltakozni készültem, hogy igazán nem szükséges, de belém fojtotta a szót. - Várj egy percet!
Azzal ott is hagyott, feltehetőleg a szobába sietett. Mikor visszaért, a kezében egy ékszeres dobozt tartott.

- Csak, hogy legyen valamid, amire ha ránézel, eszedbe jutok. - mosolyodott el aranyosan.
- Mintha olyan feledhető lennél. - néztem rá szúrósan. - Köszönöm, de tényleg nem kellett volna!
- Nyisd csak ki! - adta a kezembe.
A doboz fedelét levéve elkerekedtek a szemeim. Egy gyönyörű csillagos ezüst karkötő volt benne.
- Ez az...
- Amelyiket kinézted magadnak, amikor városnézésen voltunk. Láttam, hogy mennyire megtetszett. Csak bízhattam benne, hogy nem veszed meg magadnak.
Nevetve öleltem meg, majd megkértem, hogy rakja fel. Egyszerűen gyönyörű volt, Mattnek pedig sikerült újra meglepnie.
- Köszönöm! - néztem a szemébe hálásan, majd magamhoz húztam egy lágy csókra. Ajkai rabul ejtették az enyémeket és nem engedett. Elkezdett hátrálni a kanapé felé továbbra is engem csókolva... 

Az ajtó csukódása rántott vissza a valóságba. Szemeimet kinyitva először pislogtam párat, majd amint realizálódott bennem, hogy hol vagyok, felpattantam a kanapéról és Nora elé siettem.
- Menj! - nyomott a kezembe egy kisebb zacskót. Három teszt volt benne. Megcsináltam őket, majd kimentem barátnőmhöz.
Tíz perc idegőrlő várakozás előtt álltam.
Leültem, de abban a pillanatban fel is pattantam, nem bírtam egy helyben maradni. Idegesen mászkáltam fel s alá.
- Oké, szeretem a gyerekeket, semmi bajom velük. Mattet is egyre jobban kedvelem, de ez még akkor is nagyon korai lenne. Én erre még egyáltalán nem vagyok felkészülve. Nem akarom itt hagyni New Yorkot, de ha tényleg... akkor muszáj lesz. - járkáltam türelmetlenül.
- Carrie, nyugodj meg, jó? Még egyáltalán nem biztos, hogy terhes vagy! Ülj le, vegyél mély levegőt és higgadj le!
- De mi van, ha...
- Akkor kitalálunk valamit. - szakított félbe. - Különben is, nem úgy ismertem meg Mattet, mint aki képes lenne faképnél hagyni. Sőt, szerintem a kezdeti sokktól eltekintve még örülne is neki.
- Nora, elég! Ez nem segít... - suttogtam és a kanapéra roskadtam.
Soha nem éreztem még ennyire bizonytalannak a jövőt. Már gyerekkoromtól kezdve tudtam, hogy mit akarok. De most...

Úgy éreztem, mintha minden széthullott volna körülöttem. Ha tényleg egy kis csöppség növekszik bennem, akkor az életem fenekestül felfordul és ez jelen pillanatban teljesen megrémisztett. A kétségbeesés kezdett egyre jobban eluralkodni rajtam. De nem tehettem semmit azon kívül, hogy várok.
Vannak időszakok az ember életében, amikor úgy érzi, hogy csak úgy röpülnek a percek. Ez a tíz perc nem tartozott bele ebbe a kategóriába, sőt óráknak tűnt az idegőrlő várakozással eltöltött idő. Nem bírtam nyugton maradni pár másodpercnél tovább, amikor pedig lejárt az előírt idő, egyszerűen megdermedtem. Úgy éreztem, nem vagyok képes megmozdulni. De aztán erőt vettem magamon és elindultam a fürdő felé.
Lassan vettem a kezembe az első, a második, majd a harmadik tesztet. Mindhárom kijelzőn ugyan csak halványan, de egy csík jelent meg.
Elbizonytalanodtam... Gyorsan a doboz után nyúltam, amiből hihetetlen gyorsasággal rángattam elő a használati utasítást.
Egy csík. Negatív. Nem vagyok terhes...