Prológus

Prológus

Nyári délután van. A nap hétágra süt. Egy mezőn ülünk a közeli tó partján. Teljes nyugalom vesz körbe minket, a csendet csak a szél által keltett hullámok halk moraja töri meg. Tekintetem a mellettem ülő srácra függesztem, s közben egy sóhaj szakad fel belőlem. Mosolygós arca és égszínkék szemei, most is, mint minden egyes alkalommal, teljesen elvarázsolnak. Mit meg nem adnék, ha tudnám, mit érez irántam vagy, hogy most épp mi jár a fejében. 
Évek óta szinte elválaszthatatlanok vagyunk, mondhatni legjobb barátok. Nagyon jól megértjük egymást. S ugyan ha az iskolában egyfajta álarcot is visel, én azon kevesek közé tartozom, akik ismerhetik az igazi énjét. Bizalmasának tekint, ez biztos. Olyan titkokba avat be, amiket más nem tudott róla és állítása szerint soha nem is fog. 
Ahogy az arcát figyeltem, egy újfajta elhatározás született meg bennem. Vagy most, vagy soha. Tökéletes alkalom, senki nem zavarhat meg minket, hiszen rajtunk kívül senki sincs itt. Tudtam, ha most nem teszem meg, egész életemben bánni fogom...
- Min gondolkodsz? - mivel nem válaszoltam, csak kérdőn felvontam a szemöldököm, hozzátette - Ha valami aggaszt vagy eltöprengsz, akkor ráncolod a homlokod. Nem, ne is tagadd, ismerlek már! Meséld el, hátha tudok segíteni! - mosolyodott el bíztatóan. 
Mély levegőt vettem, majd belekezdtem, mielőtt még meggondolhattam volna magam.
- Chris, tudnod kell valamit... Biztos vagyok benne, hogy te is hallottad már, amit a suliban terjeszt valaki rólam, rólunk - ő aprót bólintott, jelezve hogy tisztában van vele, mire is gondolok egész pontosan. - Szeretném, ha tőlem tudnád meg az igazat. Tényleg szeretlek! És nem azért, mert jól nézel ki. Én Téged ismerlek, nem úgy, mint néhányan, akik a barátjuknak neveznek. Imádom a nevetésed, azt hogy néha egy kis buta megjegyzésem után is képes fülig érni a szád. Azt, hogy gyakorlatilag bármiről képesek vagyunk beszélgetni, és ha mégsem jár megállás nélkül a szánk, akkor sem kínos a csend. Ha együtt vagyunk, valahogy mindig repül az idő. Szeretem azt a nyugodtságot és biztonságérzetet, ami eltölt, ha veled vagyok. Én egyszerűen csak... szeretlek! - suttogtam félve az utolsó szót, miközben tekintetemmel az övét kerestem. 
- Mégis mióta? - kérdezte elhűlve.
- Egy ideje. Csak sosem volt elég bátorságom elmondani. Amikor pedig rászántam volna magam, jöttél és elmesélted, hogy beleszerettél valakibe. Én boldognak szerettelek volna látni, így hallgattam. De nem bírom tovább magamban tartani. Ez az igazság. Szeretlek, és ez ellen nem tudok tenni semmit. A szívemnek nem szabhatok határokat. - vontam vállat.
Éreztem, hogy a szemem kezdik ellepni a könnyek, így a fejem lehajtva a földet kezdtem pásztázni és próbáltam nem elsírni magam.
Néma csend telepedett ránk, amit csak a madarak csiripelése, valamint a szél tört meg. Már épp azon voltam, hogy felállok, és magára hagyom, hadd eméssze az imént hallottakat, mikor megszólalt.
- Ezzel most komolyan megleptél. Carrie, kérlek, nézz rám! - tekintetem rá szegeztem - Szeretlek, de csak, mint az egyik legjobb barátomat. Nem hiszem, hogy ez működne köztünk... és azt sem akarom, hogy a barátságunk lássa a kárát annak, ha megpróbálnánk és rosszul végződne a dolog.
- Értem, de ne akard bemagyarázni, hogy a barátságunkat félted... - a hangom kissé rekedt volt az elfojtott sírástól.
Nem reagált semmit a kijelentésemre, ezzel mintegy beismerve, hogy igazam van. Jó tíz perc múlva - ami szótlanul telt - felálltam, leporoltam a nadrágom és rá néztem.
- Mennem kell. Anyunak megígértem, hogy elkísérem vásárolni. Nemsokára hazaér. Majd később találkozunk.
Ő odajött hozzám, adott két puszit - ami ugyan megszokott volt, de nem gondoltam volna, hogy ezek után is... - aztán átölelt. Ezzel még jobban meglepve. Karjaim automatikusan fontam a nyaka köré. Annyira természetesnek tűnt ez a mozdulat. Leírhatatlan érzéseket keltett bennem, ahogy magához húzott, én pedig hozzá simultam. Mintha ez már rég megszokott lett volna, pedig nem. Vettem egy mély levegőt, beszívva az illatát.
- Sajnálom! - suttogta - Tényleg szeretlek, de úgy látszik nem eléggé. - elengedtük egymást. Halkan sóhajtottam, majd felnéztem rá.
- Maradsz? - kérdeztem csendesen. 
- Igen, még egy kicsit. 
- Rendben. Akkor később - halvány mosolyt erőltettem ajkaimra, majd egy gyengéd puszit nyomtam az arcára, aztán otthagytam őt. 
Amilyen gyorsan csak tudtam, elmentem a mezőről. Amikor úgy éreztem elég messze vagyok tőle, leroskadtam a földre. A torkom elszorult, a szemeim szúrták a könnyek, képtelen voltam tovább visszatartani, másodperceken belül kitört belőlem a zokogás. Tudtam, annyira tudtam, hogy ez lesz. Mégis iszonyatosan fájt szembesülni a rideg valósággal. Úgy éreztem, mintha kitépték volna a szívem. Felhúztam a térdeim, s átkaroltam őket a kezemmel, s előre- hátra ringattam magam. A sírásom csak nem akart csillapodni. Éreztem, már ott és akkor éreztem, hogy elvesztettem egy barátot, aki számomra mindennél fontosabb volt.
Az alatt a röpke fél óra alatt lezajlott beszélgetés örökre beleégett az emlékezetembe, nyomot hagyva a szívemen. S biztos voltam benne, hogy semmi nem lesz képes kitörölni onnan...