12. fejezet

Sziasztok!

Sajnálom, hogy csak ma hozom a fejezetet... Tegnap késő este értem haza és a rész még nem volt teljesen kijavítva és befejezve sem... De most már teljesen kész vagyok vele, úgyhogy meg is hoztam :)
Az előző részekhez képest, azt hiszem kijelenthetem, hogy ez a leghosszabb :) Egész pontosan 2965 szó, majdnem öt teljes oldal :)
Örömmel láttam, hogy a látogatottság az imént lépte át az 1600 főt. Köszönöm!
Egy ki közérdekű információ: elkészült a blog facebookos oldala. Hét közben ott találtok majd frissebb információkat. Lájkolni ér! :D
Ahogy azt majd ti is észreveszitek, ennek a résznek az elején nem egy kép, hanem video van. A szám valamilyen formában meg fog jelenni a fejezetben. Ha nem is szeretitek az együttest vagy esetleg a rockot, azért egyszer hallgassátok végig. :)
Nem is szaporítom tovább a szót, kellemes olvasást!

puszi, Csillu

12. fejezet

Minden annyira nyugodt volt. Csak feküdtünk egymás mellett, mintha semmi más dolgunk nem lett volna. Tekintetem az eget pásztázta, melyen csak néhány felhő kúszott, igyekezvén eltakarni a napot. Az idejét sem tudom, mikor volt egy szabad percem csak így elterülni a Sheep meadow füvén. A nyár beköszöntével ugyan sok tehetős család vette célba kedvelt üdülőhelyét, a város még így is tömve volt az ide érkező turistáknak köszönhetően, így azon sem kellett csodálkozni, hogy rengeteg ember vesz minket körül. Persze ez egyikünket sem zavarta egészen addig, amíg békén hagynak minket. Szótlanul heverésztünk egymás mellett. A karjaink épp hogy csak egy kicsit, de összeértek. A bizsergés, amit a közelsége okozott már megszokott jelenségnek volt betudható nálam. Próbáltam nem nagy jelentőséget tulajdonítani. Az egész helyzet, hogy itt fekszem mellette, a gyerekkoromat idézte fel. Számtalanszor volt ehhez hasonló alkalom, mikor együtt vészeltük át az unalmas perceket.

Egy szívből jövő, mély sóhaj szakadt fel belőlem az emlék hatására. Ő persze rögtön megkérdezte, mi bajom. Egy kósza pillanatra elgondolkodtam, mi lenne, ha elmondanám, ami a szívem nyomja. Azt, hogy milyen helyzetbe kerültem, hogy mennyire gyűlölöm azokat a perceket, amikor nem lehetek őszinte Vele. Hogy milyen nagyon tud fájni, hogy ezt teszem. Hogy egyre gyakrabban kelek úgy, hogy azt érzem, én ezt nem bírom tovább, hogy valójában mennyire közel állok ahhoz, hogy feladjam. De hallgattam... Csak megráztam a fejem, és lehunytam szemeim, hogy nehogy kicsorduljon a könnyem negatív gondolataim hatására.
Gyengéd érintést éreztem, ami végigsimított az arcomon egyszer majd még egyszer, de a várt bizsergés nem érkezett. A kép pillanatokon belül elhalványult, majd egy hang is a tudatomba férkőzött.

- Carrie! Kelj fel kérlek!
Nehezen nyitottam ki a szemeim. Az első, amit megpillantottam, Matthias arca volt.
- Jó reggelt! - köszöntem csendesen, miközben azt emésztgettem, hogy hetek óta először álmodtam újra Chace-el.

Úgy látszik, az ajándékával felbolygatta lelki egyensúlyom.
- Tudom, hogy nem szereted, ha felkeltenek, de Luca nemrég beszélt édesanyátokkal, aki megemlítette, hogy két órán belül érted jön. Gondoltam jobb, ha én keltelek, mint a bátyád.
- Köszönöm! - mosolyodtam el, majd megöleltem. Arrébb mentem az ágyon, ő persze értette a célzást, egy perc alatt befészkelte magát mellém. - Mesélj, mi történt veled, amióta nem beszéltünk!
- Nem sok minden. Most lesz nagyjából egy hónap pihenőm. Rám fér. Komolyan, ha még egy hétig minden nap edzésre kellett volna járnom, nekem annyi. Fárasztó tud lenni egy idő után ez a feszített tempó. Ugyanakkor biztos vagyok benne, ha nem kézilabdázhatnék, az még rosszabb lenne. Ne tudd meg, mennyit szenvedek, ha egy sérülés miatt nem játszhatok. - nevetett fel.

- Azt még nem is mondtam, mennyire örülök, hogy itt vagytok! Köszönöm, hogy eljöttél te is! - bújtam hozzá.
- Ugyan már, ezt ki nem hagytam volna! - a mellkasára húzott, majd éreztem, hogy belepuszil a hajamba.
Annyira békés volt abban a pillanatban a minden. A nyugalom megszállta a testem és nem törődtem semmi olyannal, ami az átlagos hétköznapokon nyomasztani szokott. Jól esett a közelsége ezt nem tagadhatom, de tudtam, hogy barátságnál többet egyikünk sem érez a másik iránt. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne őt szeretni, suhant át az agyamon a gondolat, de gyorsan elhessegettem.
- Ugye maradtok még pár napot? - törtem meg saját hallgatásom - Megbeszéltem Chace-el, hogy majd csak jövő héten folytatjuk a munkát. Anyu ma gondolom, azért jön, hogy bevigyen a céghez és elmutogasson mindent, de utána szabad vagyok.
- Persze, te pedig elkalauzolsz minket a Nagy Almában.
- Kérésed számomra parancs! - nevettem el magam.

Még egy kis lustálkodást engedélyeztem magunknak, majd Mattet kitessékelve a fürdőbe vonultam.
Egy gyors zuhanyzás után jóval élénkebben készülődtem. A kedvenc fekete csőszáru nadrágom vettem fel, valamint egy fehér rövid ujjú inget. A hajamat egy csattal félig feltűztem. A sminket sem akartam túlzásba vinni, így csak leheletnyi szempillaspirált és szemceruzát használtam. Az öltözetemhez illő, kis táskába pakoltam a legszükségesebbet, majd a konyhába indultam.
A fiúk épp reggeliztek, mikor beléptem. Kiöntöttem magamnak egy bögre kávét majd leültem melléjük. Lassan kortyolgattam a forró italt és közben pirítóst majszoltam. Épp végeztem, mikor megszólalt a csengő.
- Srácok én megyek, biztos anyu lesz az. Érezzétek itthon magatokat, de azért a lakás maradjon egyben!- mosolyodtam el és két gyors puszi után felkaptam az egyik fekete magas sarkúm és már az ajtón kívül voltam.
- Jó reggelt, szívem! Indulhatunk?
- Szia anyu, persze.
- Csínos vagy.
Én csak mosolyogtam, miközben elindultunk az autó felé.
Az út során idegesen járattam a lábam. Anyu csak elnézően mosolygott izgatottságomon.

Imádtam a divatot, úgyhogy biztos voltam benne, hogy amennyire időm majd engedi, szeretném saját magam irányítani a dolgokat. Persze először még bele kell tanulnom az egészbe...
Lenyűgözve néztem az előttem tornyosuló épületet, amelynek a tetején levő logó azt hirdette, hogy az összes emelete a Magic fashion tulajdonában áll. Habár jó pár éve már New Yorkban élek, még csak egyetlen egyszer voltam itt. Az is még kiskoromban volt és be kell valljam, rengeteget változott azóta minden.
A fotocellás ajtókon belépve egy hatalmas előtérbe értünk. A falak a bézs árnyalataiban pompáztak. Több kanapét és dohányzóasztalt is elhelyeztek, melyek sötét barna színűek voltak. Ahogy közeledtünk a recepciós pult felé, az ott ülő lány szeme egyre jobban elkerekedett.

- Mrs. Davis? - kérdezte tétován.
- Jó reggelt Nicole!
- Nem tudtam, hogy a városban tartózkodik.
- Oh, igen, sokan nem tudják még. A lányomat látogattam meg és itt is el kell intéznem pár dolgot.
A lány bólintott, anyu pedig a liftek felé vette az irányt.
Alig, hogy becsukódott az ajtaja, megszólalt a telefonom. A nevet meglátva egy bocsánatkérő pillantás közepette vettem fel.
- Hello!
- Szia! Mit szeretnél?
- Ne akadj ki, jó? - sóhajtott Nora a telefonba.
- Mi történt?
- Valahogy elkeveredett az üzeneted, amiben a legutóbbi fejezetet küldted. Most akartam nekiállni átolvasni, de egyszerűen nem találom.
- Miből gondoltad, hogy felhúzom magam rajta? - értetlenkedtem és eközben a lift a kívánt emeletre ért. Gyors léptekkel követtem anyut, miközben folytattam a beszélgetést. - Mindegy. Mennyire sürgős?
- Eléggé.
- Ki van mentve pendrivera minden, ami kész. Lucasék otthon vannak. Menj be a szobámba, ott lesz valahol a laptop mellett.
- Te hol vagy?
- Most értünk be a céghez, úgyhogy le is rakom, oké?
- Persze! Nem zavarlak. Majd este jelentkezem.
- Rendben. Szia!

Beszélgetés közben sem tudtam figyelmen kívül hagyni az engem vizslató döbbent tekinteteket. Halvány mosolyra húztam ajkaim és próbáltam magabiztosan haladni anyu mellett.

Pár perc múlva egy irodába nyitott be, ami üresen állt.
Itt is a bézs - bár a lentihez képest sötétebb - valamint a barna színek domináltak. Egy asztal, székek, számítógép és egy szekrény adta a helyiség felszerelését. A tekintetem mégis egyből a hatalmas üvegablak vonzotta magához. Közelebb lépve kinéztem rajta és újra elámultam New York látványán. Körülöttem mindenhol ehhez hasonló, ám eltérő magasságú épületek, az utcákon hatalmas forgalom, a járdákon pedig csak úgy nyüzsögtek az emberek.
Visszafordultam, majd leültem az egyik székre, anya pedig bele is kezdett.

- Az elmúlt öt évben rengeteget változott a cég. Mint azt te is tudod, amikor megalapítottam elsődleges célom egy saját márka létrehozása volt. Aztán elkezdtem felvenni az általam tehetségesnek vélt tervezőket.

Amikor nekiálltunk a katalógus készítésének, megtapasztaltam, hogy rengeteg jó adottsággal rendelkező fiatal van, akiknek csupán egy továbbképzés lenne szükséges ahhoz, hogy ezt modellként kamatoztatni tudják. Azóta folyik oktatás itt az épületben kezdő modellek számára. Aztán később egyre több magazin kért fel minket divatfotózásokra. Így idővel a gyakornokok is megjelentek a fotósok mellett, akik a legjobb művészeti iskolákba járnak.

Amint látod elég komplex: van saját kollekciónk, sok divattervezőt foglalkoztatunk, modell továbbképzés, divatfotózás, mondhatni gyakorló iskola a fiatalok számára.

Mindig is fontosnak tartottam, hogy a kezdők megkapják a lehetőséget a kibontakozásra, ezért is foglalkoztatunk ilyen sok fiatalt.
- Wáó! Azt hiszem szépen le voltam maradva. Ugyan meséltél róla, mi van itt, de ennyire részletesen, átfogóan soha. Remek ötlet, így tényleg egyértelmű, miért is kezd egyre ismertebb és kedveltebb lenni a cég. De nekem mégis mit kéne itt csinálnom?
- Aláírni a szerződéseket, esetleg egy-két tárgyaláson részt venni. Ha hetente egyszer benézel, akkor minden rendben lesz. Ivy majd segít neked mindenben.
- Kicsoda?

Egy halk kopogás zavart meg minket, majd egy fiatal barna hajú lány lépett be a helyiségbe.
- Oh, drágám a lehető legjobbkor jöttél! - szólalt meg anyu megpillantva az érkezőt.
- Jó reggelt! - mosolyodott el kedvesen.
- Carrie, ő itt Ivy Taylor Stewart. Ivy, ő a lányom Caroline Salais. - mutatott be minket egymásnak.
- Örülök, hogy megismerhetlek! - nyújtottam felé illedelmesen a kezem.
- Részemről a szerencse. - egy újabb kedves mosolyt eresztett felém.
- Ivy már azóta itt dolgozik, hogy elkezdte az egyetemet. Ugyan akkor még csak gyakornokként, de miután végzett felvettem állandóra. Ő lesz a segítségedre. Mindent el fog magyarázni, amit tudnod kell, és ha nem vagy az irodában ő lesz a helyettesed.
Míg tőlem egy egyszerű bólintásra futotta, addig a lány sűrű hálálkodásba kezdett.
- Jesszusom, Gabriella ez igazán megtisztelő! Köszönöm. Én nem gondoltam volna, hogy...
- Remekül végzed a munkád, megbízok benned és tudom, hogy Carrie jó kezekbe kerül! - szakította félbe anyu.
- Szuper, de készülj fel, hogy nem feltétlenül leszek egyszerű eset. És mivel egyetemen sem ilyesmit tanultam, el kellhet egy kis türelem hozzám. - kijelentésem hatására kitört belőle a nevetés.
- Azt hiszem, jóban leszünk. Na gyere, körbevezetlek! - karolt belém. Anyu egyetértően bólintott így pillanatokon belül el is tűntünk a szeme elől.
Az biztos, hogy Ivy nagyon közvetlen személyiség. Nem zavartatta magát, vidáman csacsogott velem mindenről az utunk alatt. Kiderült, hogy egy idősek vagyunk. Persze szóba jött a divat is és a kérdés, amitől egy kicsit tartottam...
- Mivel foglalkozol?
- Írónő vagyok. - feleltem kisebb tétovázás után.
- Igazán?
- Ha esetleg anyu említette mond meg nyugodtan.
- Az az igazság, hogy mivel itt édesanyádat mindenki csak Gabriella Davisként ismeri, elmondta és meg is kért, hogy nyilvánosság előtt, ha lehet Cherylnek vagy Miss Davisnek szólítsalak. Akkor kérdeztem rá, hogy te vagy-e az írónő és elmesélte, hogy igen. De nyugi, bennem megbízhatsz, tartom a szám! - mondta komolyan.
- Ez kedves! Megsúgok Neked valamit. Ez az álnév mondhatni rám ragadt. Nem a kilétem titkolása végett használom még mindig, hanem a régi olvasóim miatt.
- Értem.

Míg körbejártunk minden általa fontosnak tartott helyet az épületben, mindenhol furcsán méregettek. Akik mellett pedig elhallgattak egy pillanat erejéig. Zavartan kérdeztem rá, hogy most mégis mi van. Mire Ivy közölte, hogy csak annyit tudnak az alkalmazottak, hogy igazgató váltás lesz, de az okokat és a személyt nem ismerik.

Miközben újra az irodám - még belegondolni is fura volt - felé vettük az irányt, azt is megtudtam, hogy ma lesz a hivatalos bemutatásom, méghozzá perceken belül. Gondolatban áldottam magam, hogy reggel voltam olyan előrelátó, hogy kicsit elegánsabban öltöztem fel.

Először egy nagyobb tárgyalóterembe mentünk, ahol a magasabb posztú vezetőkkel ismerkedtem meg és bejelentették Ivy előléptetését. Azokat az elkerekedett, döbbent szemeket. Biztos vagyok benne, hogy mindenki abban bízott a jelenlévők közül, hogy majd őt fogják kinevezni. Hát ez mégsem jött össze nekik. Bár így ránézésre is megmondom, hogy anyu a lehető legjobban választott. A többiek olyan önelégülten ültek itt bent, mintha övék lenne az egész épület és ez már eleve unszimpatikussá tette őket.
Miután itt végeztünk, az aula felé vettük az irányt, ami csordultig telt az itt dolgozókkal. Pár szóban nekik is ismertetve lettek a változások. Miután a tömeg eloszlott anyu intett a portásnak, aki beengedte a kint ácsorgókat. Elhűlve néztem, ahogy tizenöt- húsz újságíró rohamos léptekben indul meg felénk.

- Erről nem volt szó! - sóhajtottam fel csendesen.
- Sajnálom. Gondoltam jobb, ha minél előbb túlesünk ezen is. Gyere!
Amint helyet foglaltunk a nekünk kikészített székeken volt egy kis időm jobban körülnézni. Egy sajtótájékoztató megtartására külön kialakított teremben voltunk. Nem is tudom, miért lepődök meg, hogy itt ilyen is van.
Vártunk pár percet, míg mindenki leül majd anyu - ma már harmadszor - megtette a 'nagy' bejelentést. Mikor elhangzott a bűvös mondat - lehet kérdezni - kisebb hangzavar alakult ki. Sorra jöttek a kérdések mi pedig nem győztünk válaszolni.

- Mi lesz a könyvével? Vagy ez azt jelenti, hogy amint befejezte visszavonul? - érdeklődött egy középkorú nő. Oh, remek, tehát felismertek.
- Természetesen folytatom a munkát, pár hónapon belül fog megjelenni a könyv. Nem áll szándékomban visszavonulni, rengeteg ötletem van még, amiket szeretnék papírra vetni. Mivel író vagyok, gyakorlatilag kötetlen a munkaidőm, szóval nem lesz itt probléma. Meg tudom oldani, hogy a két dolog ne ütközzön.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor végeztünk. Anyuval megbeszéltük, hogy holnap este nálam vacsoráznak. Sietősen léptem ki az épületből és intettem le egy taxit, hogy hazafelé vehessem az irányt.

- Sziasztok, megjöttem! - köszöntem hangosan miközben a cipőmet vettem le magamról. Majd a nappali felé indultam, ahol egy álmosan pislogó Mathiasszal találtam szembe magam.
- Oh, felébresztettelek, ugye? Bocsi!
- Semmi baj. Tévét néztem, nem volt semmi jó, aztán elaludtam. Még szoknom kell az időeltolódást.
- Na igen, ebbe bele se gondoltam... Tényleg sajnálom! Lucas?
- Elment. Egy régi ismerősével találkozik. Azt üzeni, estig ne nagyon számíts rá.
- Értem.
- Na és milyen volt az első napod?
- Mit szólnál hozzá, ha gyorsan átöltöznék, elmennénk valahova ebédelni és közben mesélnék?
- Remek ötlet!

Húsz percet kértem, annyi idő alatt biztos végzek. Egy gyors zuhany után végre az időjárásnak megfelelő ruhát vehettem fel, ami egy laza fehér felsőből és egy farmer sortból állt.
Az ígért időn belül végeztem, ám hiába csipkedtem magam, Matt már indulásra készen várt.
Az utat az étteremig gyalog tettük meg. Az egyik közeli, hangulatos vendéglőbe mentünk csak. Jó negyed óra séta után már ott is voltunk.

Egy kiadós ebéd után, ami jó hangulatban beszélgetéssel és viccelődéssel telt, a további programot tervezgetve indultunk vissza a lakásba.
Több ötletet is felvetettem, de Matt mindegyiket leszavazta.

- Akkor találd ki te, mit szeretnél csinálni. - morogtam vele miközben a bejárati ajtó felé siettem. Bíztam benne, hogy Lucas az, de Nora állt velem szemben.
Beljebb invitáltam, miközben ö az ecsetelte, hogy délelőtt közbe jött neki valami és nem tudott eljönni a fejezetekért.
- Hova készültök? - érdeklődött mosolyogva.
- Egyelőre még mi sem tudjuk. Mondtam, hogy megmutatom a várost, de azt majd Lucaval együtt szeretné megnézni. Más tervem pedig nem igazán van.
- Menjetek el Long Beachre. Ezt a hőséget úgysem lehet máshol elviselni, csak a vízparton.
Egyszerre tört fel belőlünk a helyeslés, mire Nora csak felnevetett. S miután megkapta, ami miatt jött, magunkra is hagyott minket.
Mi pedig nekiálltunk készülődni. Felvettem a rózsaszín bikinimet majd egy strandtáskába pakoltam törölközőt, naptejet, egy labdát, ha esetleg kedvünk támad, tudjunk játszani. Mire a konyhába értem már Matt is végzett. A hűtő ajtóra ragasztottam egy kis cetlit, ha Lucas esetleg előbb hazaér, legyen fogalma róla, merre is járunk. Hogy miért éppen a hűtőre ragasztottam? Mert ismerem már őt annyira, hogy tudjam, amint haza ér első útja a konyhába vezet.

Amikor a lift nem állt meg a szokott emeleten értetlenkedő pillantásokat kaptam a mellettem álló irányából.

– Kocsival megyünk. 

– Van jogsid?

– Szerinted hogy vittem anyuékat Norahoz?

– Taxival?

– Nem. Ez lenne az, szállj be. – mondtam, miután kinyitottam az ajtót.

– Hűha, nagyon jól néz ki.

– Köszi!

Ugyan nem vagyok egy nagy autómániás és gyakrabban járok taxival, rájöttem, hogy jó, ha van egy saját autóm. Mindemellett ezt a barna metál fényezésű Audi R8-at tényleg imádtam.

Már vagy egy fél órája a dugóban rostokoltunk. Szórakozottan kapcsolgattam a rádióadók között, mikor felcsendült egy ismerős, régen hallott szám. Elmosolyodtam, majd halkan dúdolni kezdtem.
- Szereted a rockot? - kérdezte meglepetten.
- Nem mindegyik zenekart, de van, amelyiket igen. Ez például kimondottan nagy kedvencem.
- Mik ki nem derülnek rólad. - nevetett fel - Nem gondoltam volna!
Megvontam a vállam, majd a figyelmem újra a számnak szenteltem.
A sor, végre megindult előttünk, és jó harminc perc múlva már a parkolóban állítottam le a motort. Az ajtót kinyitva rögtön megcsapott minket a forróság. A cuccainkat magunkhoz véve indultunk meg a strandra.
Az előttünk elterülő hatalmas fehér homokos területen rengetegen voltak. A környék színeslett a felállított napernyőktől és kiterített törölközőktől. A kora délutáni időpont ellenére is nagy volt a nyüzsgés.
Tekintetemmel Matthias arcát kezdtem vizslatni s mosolyogva konstatáltam, hogy a látvány teljesen lenyűgözte. Megértettem, engem is mindig magával ragadott a hely. Ugyan az elmúlt egy- két évben sajnos nem sok lehetőségem volt eljutni ide - tavalyelőtt a könyvem írása foglalt le, tavaly pedig Olaszországban töltöttem a nyarat - mégis ismerősen mozogtam. Köszönhetően annak, hogy az egyetemi éveink alatt Noraval és a barátokkal gyakran megfordultunk Long Beachen. Rengeteg szép emlék köt ide, mondhatni belopta magát a szívembe ez a hely.
Leterítettünk egy pokrócot, bekentük magunkat naptejjel, majd pár perc múlva a hívogató tenger felé vettük az irányt. A víz kellemes volt, a lengedező szél kisebb hullámokat keltett.
A következő pár órát a tengerben vagy a parton napozással töltöttük. Sőt egy meccs erejéig még röplabdázni is beálltunk. Négy óra tájékában kezdtünk összeszedelődzködni.
- Tényleg nagyon ügyes voltál! - hajtogatta már vagy két perce.
- Köszönöm. Régen rengeteget játszottunk. - sóhajtottam, miközben emlékek hada lepte el az elmém.

Élükön azzal a bizonyos közös olaszországi nyaralással...

Mezítláb kezemben a papucsommal sétáltam a forró homokban tekintetem magam elé szegezve.
Matt észrevehette a hangulatomban beállt változást és más irányba terelte a témát.
- Na és este mit csinálunk?
- Összeszedjük Lucast, a többit pedig majd meglátod.
- Mondd el!
- Nem, nem! - vigyorodtam el.
- Naaa!
- Nem, titok! - nyújtottam rá nyelvet.
Hirtelen átölelt, magához húzott, majd csikizni kezdett. Már fájt a hasam a nevetéstől és kegyelemért könyörögtem, mikor végre abbahagyta.
Az arca csak centikre volt az enyémtől, körém fonódó karjai szorosan tartottak, nem hagyva lehetőséget a menekülésre.
- Elárulod? - szemei mélyen az enyémbe fúródtak.
- Nem! - suttogtam megmakacsolva magam. - Úgysem szeded ki belőlem! - mosolyogtam rá magabiztosan.
Vártam, hogy fojtatja "kínzásom", már éreztem, ahogy mozdítja a kezét, miközben kajánul mosolyog. Aztán hirtelen megmerevedett egy mögöttem lévő pontot fixírozva. Értetlenül pislogtam rá, mire ő csak abba az irányba intett a fejével, amerre nézett.

Megfordultam az ölelésében. Pillantásom egy ismerős, minket kíváncsian vizslató szempárral találkozott.
- Sziasztok! - csendült fel a hangja, melynek hallatán a szívem vad vágtába kezdett...

11. fejezet

Sziasztok! :)

Végre ismét péntek van! :) Már hétfő óta vártam, hogy hétvége legyen és bár meglepően gyorsan pörögtek a napok, a mai iszonyat lassan akart eltelni (lehet azért, mert ma hét órám volt? :D ) Mindegy, nem is ez most a lényeg.
Hanem, hogy meghoztam a következő fejezetet. Ismét visszatérünk a normál kerékvágásba. A 10. fejezet az csak egy kis ízelítő volt a könyvből, amit Carrie ír :)
Ahogy azt a fejezet elején lévő kép is mutatni fogja, a mai részben ünnepelni fogunk. Hogy mit? És ki az ünnepelt? Mivel eddig nem írtam konkrét dátumot egyik részben sem, csak sejteni lehetett, nem volt megkötve a kezem :) Kíváncsi vagyok, hogy TI kire tippeltek ;)
Köszönöm a pipákat és a kommentet MyDreamnek! :)
És akit nem hagyhatok ki, mert rengeteget segít: egy hatalmas köszönet Ivumnak is, hogy mindig átnézni nekem a fejezeteket és segít, elmondja ha úgy érzi valami hiányzik az adott részből :) Remélem, hogy ez a végleges verzió már teljes egészében tetszik és tudod, tessék bemásolni a véleményed ide is :P
Valamint meglepődve vettem észre, hogy a látogatottság lassan eléri az 1500 főt, köszönöm! :)

Na, de ennyi elég is belőlem mára :) Remélem, megleptek jó pár kommenttel, nagyon örülnék neki :D A képeknél pedig találtok fent majd ehhez a fejezethez tartozókat is.

Kellemes olvasást! :)

puszi, Csillu

 

11. fejezet

Egy hónap telt el azóta, hogy Chace-el elkezdtük a közös munkát. Azt gondolná az ember, hogy ez alatt az idő alatt nem sok minden történhet.
Nos, a mi esetünkben ez a feltételezés nem igaz. Az események pillanatok alatt felpörögtek. Miután Joelel, Chace új filmjének rendezőjével beszélgettem, lélegzetvételnyi időm sem akadt.

Rengeteget voltam Chace-el forgatáson, fotózáson, interjúkon. Nem volt más dolgom, mint figyelni, hogy viselkedik a különböző helyzetekben. Valamint, ha szabad percei akadtak, nem pazaroltuk el, hanem folytattuk a munkát.
Pár hete a segítségemmel összehozott egy grillpartit, hogy a barátaival lehessen és engem is be szeretett volna mutatni nekik. Felejthetetlen este marad, az biztos. Rendkívül jól éreztem magam velük, mind nagyon kedvesek voltak.

Persze nem lehet minden szép és jó. Sajnos már rég rájöttem, hogy az élet nem ilyen egyszerű. Ezt bizonyítja az is, hogy Chace három hete összejött Sorelel. Ugyan nem mondom, hogy kellemes érzés maga a tudat, de el kell viselnem, hiszen úgysem tehetek mást...

Nem mindenki reagált ilyen nyugodtan a hírre, Ben-t ez a fejlemény teljesen megváltoztatta. A nagy macsó, akit oly szívesen és gyakran eljátszott, eltűnt, 21 napja teljesen maga alatt van. Ugyan próbálom benne tartani a lelket, napi szinten beszélek vele, ha más nem telefonon. De szinte mind hiába. Úgy látszik tényleg szerelmes...

Most is épp Chace lakásán ülünk és vadul gépelem a szavait, miközben ő csak mondja és mondja. Nincs is olyan problémám, hogy úgy kell kihúznom belőle a szavakat. Ami tök jó, csak győzzem írni.
Épp egy mondat közepén tartott, mikor megszólalt a telefonom. Intettem neki, hogy mondja csak, befejezte én leírtam majd kértem pár percet.
- Szia anya! Mi újság?
- Szívem hol vagy? Úgy volt, hogy kijössz elénk?!

- De hisz csak 18-án jöttök!
- Igen és az ma van!
- Jesszus! Üljetek be az egyik kávézóba, maximum fél óra és ott vagyok!
Amint leraktam a telefont, elmentettem a megnyitott Word fájlt, majd kapcsoltam is ki a gépet. Közben összeszedtem a cuccaimat.
- Cheryl, történt valami?!
- Azon kívül, hogy elfeledkeztem róla, hogy ma 18-a van? Semmi.
- Miért mi van ma? - kérdezte követve az előszobába.

Felkaptam a cipőmet majd felé fordultam.
- Csak a születésnapom és anyáék jönnek én pedig elfelejtettem kimenni értük. Igazság szerint azt se tudtam, milyen nap van ma. Mindegy, most rohannom kell! Holnap után találkozunk! - hadartam egy szuszra, egy gyors puszit nyomtam az arca jobb oldalára, majd már ott sem voltam.
Ugyan kétlem, hogy bármit is megértett abból, amit mondtam, de most az volt a legfontosabb, hogy minél előbb kiérjek a reptérre. Chacenek ráérek majd később is magyarázkodni.
Míg odaértem, azt emésztgettem magamban, hogy tényleg kiment a fejemből. Mármint az, hogy ma jönnek a szüleim.
Szerencsére nem volt dugó, ami hátráltatott volna, így az ígért időn belül sikerült odaérnem.
Anyu amint észrevette, hogy közeledem, felpattant és hozzám sietett majd mosolyogva ölelt magához.
- Sajnálom. Az utóbbi időben annyira belemerültem a munkába, hogy fogalmam sem volt róla, hányadika van ma.
- Pihenned is kéne néha! Nem tesz jót, ha agyon hajszolod magad! - jegyezte meg apa, miközben a karjaiba vont.
Az út élménybeszámolóval telt. Először ők faggattak ki mindenről aztán pedig rajtam volt a sor.
A csengőhangom szakította félbe anyut. Nora nevét meglátva vidáman vettem fel.
- Szia! Mi a helyzet?
- Carrie, az... azonnal ide kell jönnöd! - szipogott a telefonba. Az arcomra pillanatokon belül kiült a rémület.
- Mi történt?
- Majd el... elmondom, csak gyere!
- Kirakom anyuékat és indulok, oké?
- Ne, most! Hozhatod őket is. Csak siess!
- Rendben, addig próbálj megnyugodni! Tíz perc és ott vagyunk.
Miután leraktam közöltem anyáékkal, hogy változott a terv és Nora felé vettük az irányt.

Aggódtam érte, nagyon is. Nem szokott ő kis dolgok miatt kiakadni.
Ahogy odaértünk kiszálltam és szóltam anyuéknak, hogy kövessenek. Nem vesződtem a csengővel, a kaput kinyitva az ajtóhoz siettem. Láttam, hogy a szobájában ég csak a villany, így gondoltam felesleges kopognom, egyből benyitottam. Koromsötétség fogadott.
- Nora, merre vagy? - kérdeztem hangosan.
Épp a kapcsoló felé nyúltam, mire hirtelen világos lett és szembe találtam magam egy kisebb tömeggel - élükön barátnőmmel - , akik egyszerre harsogták azt a bizonyos két szót.
- Te! - csóváltam a fejemet! - Remek színésznő lehetnél. Ugye tudod, hogy a frászt hoztad rám?!
Először a megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, majd miután felfogtam, kikkel is állok szemben, nevetve és a meghatódottságtól könnyes szemekkel öleltem meg mindenkit.

- Luca! - láttam meg a sor végén szeretett bátyám. - Hát te is itt vagy?
- Mi az, hogy? Isten éltessen, húgi! Itt az egyik meglepid! - mutatott a hátam mögé.
Megfordultam és letörölhetetlen vigyor rajzolódott ki az arcomra. Alig hittem a szememnek.
- Matt?!
Magához húzott és olyan szorosan ölelt, hogy nem kaptam levegőt.
- Boldog szülinapot, kiscsillag!

Az este eufórikus állapotban telt el. Persze rajtam kívül mindenki - még a szüleim is - tudott már két hónapja a dologról. Nora elmondása szerint gyerekjáték volt megszervezni így, hogy Chace lefoglal.
Barátnőm házának alsó szintje teljesen fel volt díszítve, még kint a medence körül is.
Itt voltak a legjobb barátaim, akikkel már egyetem óta jóban vagyunk, sőt még Nate is. És akin meglepődtem, hogy sikerült rávenni, hogy eljöjjön, Ben. Bár kinézem Norából, hogy megfenyegette valamivel...
A hangulat egyszerűen remek volt, nagyon jól éreztem magam.
Anyuék közölték velem úgy egy órával később, hogy fáradtak és lepihennek. Mikor haza akartam vinni őket, azt mondták maradjak csak, egy hotelben vettek ki szobát. Pedig mondtam, hogy nálam elférnek, hiába, hajthatatlanok voltak.
Mint ahogy az szokott lenni, miután a szülők leléptek még jobban beindult a buli...

Jó pár óra múlva álmosan, de végtelenül boldogan szálltam ki a liftből.
Az ajtó elé érve újabb meglepetés ért. A földön egy kis doboz állt rajta egy csokor rózsával. Felvettem, majd bevittem magammal. A fáradtságom mintha el is tűnt volna. Helyét a kíváncsiság vette át.
Kinyitva a csomagot egy bőrkötésű füzetet és egy gyönyörű tollat találtam, valamint egy pár soros levelet, melyben ez állt:

Valakitől azt hallottam, hogy ugyan a számítógép elengedhetetlen a mai világban, ő szívesen írna hagyományos módon.
A lehetséges akadályok elhárultak. Remélem, egy újabb elképesztő és magával ragadó történettel írod tele a lapjait ennek a füzetnek!

Boldog születésnapot!

Ui.: Azért még számolunk, hogy a legutolsó pillanatban és csak véletlenül tudtam meg, hogy ma van! J

Chace

Hitetlenkedve raktam le a kis kézzel írott papírt.

Két dolgot egyből leszűrtem. Egy: jobban figyel a szavaimra, mint gondoltam volna. Kettő: még mindig egy kedves, figyelmes pasi.

Nagyon meglepett ezzel a kis akciójával. Képes volt még most este valami ajándékot keresni és ide hozni.
Hirtelen belegondoltam, hogy mi lett volna, ha anyuékkal itt vagyunk, mikor jön. Be kellett volna hívnom, és ha meglátja őket, akkor biztos rájön mindenre... Nem szabad, hogy találkozzanak!
Ezekkel a gondolatokkal a fejemben dőltem le az ágyra. Egy kis forgolódás után a fáradtság felülkerekedett rajtam és hamar az álmok világába sodort.

Másnap délelőtt kissé kómásan kevergettem a kávémat, miközben arra vártam, hogy a reggelim elkészüljön.
Már épp végeztem a koszos edények elmosogatásával is, mikor megszólalt a csengő. Kitárva az ajtót a szüleimmel találtam szembe magam.

- Sziasztok! Gyertek beljebb.
- Jó reggelt, szívem!
A nappaliban foglaltak helyet, míg én kerítettem innivalót.
- Carrie, akkor szeretnénk még egyszer nagyon boldog születésnapot kívánni! Tegnap nem akartuk odaadni az ajándékodat a bulin, mert ez egy kicsit komolyabb annál! - nyújtott át anyu egy mély bordó mappát. Kinyitva a legfelső lap tetején kiszúrtam egy ismerős lógót. Értetlenül néztem fel szüleimre, akik csak mosolyogtak.
- Anya, mit jelentsen ez?
- Szívem, van valami, amit egész eddig nem mondtunk el neked. Már anno úgy készült el a szerződés, hogy amint te betöltöd a 25-ik életévedet, a Magic Fashion New York-i cége a tiéd. A mai naptól fogva te vagy a tulajdonosa, és ha vállalod, az igazgatója is.

Lesokkolva hallgattam anyu szavait. Nem hittem el az egészet. Mégis miből gondolja, hogy ez jó döntés volt? Nem értek én ehhez. Miután megköszöntem, meg is osztottam aggodalmaimat velük.
Persze hiába mondtam anyunak, a belém vetett hite úgy látszik megingathatatlan. Megbeszéltük, hogy egyik nap majd bemegyünk együtt a céghez és a lényeges dolgokat elmagyarázza.
Aztán a szó elterelődött egy teljesen más irányba. Chace került előtérbe, és ami meglepő volt, apa hozta fel a témát.

- Röviden annyi, hogy kezdünk összebarátkozni.
- És ha mi részletesebben szeretnénk hallani?!
- Értettem. Azon a héten, mikor bemutatták teljesen kiborultam, de a szerződésem miatt nem léphettem ki. Aztán jött a bizonyos bokasérülés, amiről már tudtok. Egy hétig pihentetnem kellett, ő pedig minden nap meglátogatott. Úgy viselkedett, mintha az ő hibája lett volna az egész. Azokban a napokban mondhatni közelebb kerültünk egymáshoz. A munka szerencsére jól és könnyen megy, úgyhogy nincs probléma.

A délelőtt további beszélgetéssel telt. Délben anyuék elvittek a kedvenc éttermembe. Utána ők a szállodába mentek lepihenni, én pedig Norahoz vettem az irányt.

Ahogy sejtettem nagyban takarított így én is gyorsan beálltam. Nemsokára legnagyobb meglepetésemre a bátyám és Matt is előkeveredett. Mint kiderült, barátnőm szállásolta el őket éjszakára. Luca azt mondta csak pár napig tudnak most maradni. Nora hamar megelégelte, hogy csak téblábolnak körülöttünk: Lucanak egy hosszú bevásárló listát adott. Én meg kezébe nyomtam egy lakás-, és kocsi kulcsot majd értetlen arckifejezését látva közöltem vele, hogy szedje össze a cuccaikat és vigye át azokat hozzám, mert ott alszanak és kész.
Negyed órára rá, hogy Lucas elment, kopogás zavart meg minket. Nate volt az újabb látogató, de nem egyedül jött. Meglepetten meredtem Chacere, majd a tekintetem a mellettem álló másik srácra kaptam. Látszólag kedvesen mosolygott, de közben az arcomat vizslatta, hogy miként reagálok. Csak egy megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem, hogy a bátyám nincs itt.
Üdvözöltem a két érkezőt, bemutattam őket Matthiasnak majd megköszöntem Chace ajándékát.

- Tényleg, ha már itt tartunk. A szüleidtől mit kaptál? - kíváncsiskodott Nora.
- Anyuék teljesen megdöbbentettek... Ma közölte velem, hogy a New York-i Magic Fashion az én tulajdonom. Állítólag kezdetektől fogva úgy szólt a szerződés, hogy amint 25 leszek, enyém. Egyszerűen nem tudom, miből gondolja, hogy nekem menni fog a vezetése. - sóhajtottam fel.
- Wáó! Gratlulálok főnökasszony.
- Ne kezd! - szóltam rá, majd elnevettem magam.

Takarítás közben megbeszéltem Chace-el, hogy tartunk egy hét szünetet.

Gondolataimba merülve törölgettem az asztalt, most valahogy nem tudtak foglalkoztatni a többiek. Túl sok mindent kellett hirtelenjében megemésztenem. 
Már majdnem kész voltunk, mikor Matt odajött hozzám és kihívott.
Leültem az egyik napozóágyra, ő pedig velem szemben telepedett le. Megfogta mindkét kezem majd a szemembe nézve kérdezte meg, mi a bajom.
Tagadólag megráztam a fejem, hogy az égvilágon semmi, de nem hitt nekem.
- Carrie! - suttogta határozottan.
- Fáj, oké? Próbálom figyelmen kívül hagyni, hogy ahányszor a közelemben van heves dobogásba kezd a szívem, de nem igazán megy. Nem tehetek semmit, csak elfogadhatom a kialakult helyzetet, azt hogy nem ismer meg és mégis újra a barátjának tekint és azt is hogy barátnője van. Ez van és kész! - a hangom elcsuklott és pár könnycsepp is kibuggyant.
Magához ölelt, ennek köszönhetően még több sós folyadék gördült le az arcomon.
- Mesélj, beszéld ki magadból! Hidd el, hogy jobb lesz. - bíztatott.
Én pedig szabad folyást engedtem a szavaimnak. Mindent elmondtam neki, ami a szívemet nyomta és igaza lett. Pár perc múlva kezdtem jobban érezni magam. Kibontakoztam a karjaiból és rá néztem. Ujjaival letörölte még azt a pár csepp könnyet, majd elmosolyodott.
- Szép kép alakulhatott ki benned rólam. - nevettem fel - Ahányszor találkozunk, mindig elbőgöm magam.
- Ugyan már! Tudod, hogy ez nem igaz és ezt most én hoztam ki belőled.
Egy kicsit még beszélgettünk, majd mosolyogva indultunk vissza a többiekhez.
- Minden rendben? - kérdezte Chace.
- Persze.
Furcsán nézte a kettősünket, aztán Matthiast kezdte méregetni.
Ekkor szólalt meg a csengő. Ijedten néztem Norara. Mindketten tudtuk, hogy a bátyám az. A helyzetet imádott Mattem mentette meg.
- Megjött a taxi. Jössz kiscsillag?
- Persze. - válaszoltam rögtön majd elköszöntem a srácoktól.
Nora egyből felajánlotta, hogy kikísér. A fiúkat pedig felszólította, hogy üljenek le, mert utána beszéde van velük.
Kisiettünk a kocsimhoz, kipakoltuk belőle azt a három táskát, amit Luca vásárolt, és egy gyors köszönés után már ott sem voltunk.
Megkönnyebbülten rebegtem hálát útközben Mattnek, hogy ilyen gyorsan eszébe jutott valami.
Luca értetlen kifejezését látva gyorsan felvázoltam a történteket.
Miután leparkoltunk a mélygarázsban a lakásom felé vettük az irányt. A két jómadár már a liftben bejelentette, hogy éhen halnak, így első utam a konyhába vezetett. Míg Luca megmutatta a lakást összedobtam nekik pár szendvicset. A nappaliban voltak és valamit nagyon bőszen olvastak. Leraktam a tányérokat az asztalra, majd a válluk fölött meglestem, hogy mit néznek. Halk sóhaj szakadt fel belőlem. Persze, hogy szemet szúrt nekik.
- Carrie, ugye ez csak egy vicc? Mondd, hogy ez nem igaz?! – kérdezte dühösen Lucas.

Talán a számon kérő hangsúlynak vagy a hetek óta bennem felgyülemlő elfojtott érzéseknek köszönhetően, de nem hagytam annyiban a dolgot.
- Miért minek látszik? Szerintem egy kedves gesztus volt tőle.
- Mi az, hogy az utolsó pillanatban és véletlenül tudta meg? Évek óta ismeritek egymást!! Mit műveltél? - értetlenkedett.
- Látod, épp ez a baj veled. Nekem ugrassz úgy, hogy semmit sem tudsz. Nem mintha annyira érdeklődtél volna az utóbbi időben... - a hangom elcsuklott.

Vettem egy mély levegőt, majd faképnél hagytam őket.
A szobámba menekültem és ott már nem tudtam visszatartani a könnyeimet.
Sírtam, mert úgy éreztem nem bírom a feszültséget és sírtam, mert rájöttem, hogy valamilyen szinten igazam van. Szeretem a bátyámat, de egy ideje már nem állunk olyan közel egymáshoz, mint régen. Az oka egyértelműen a távolság és hogy keveset találkozunk. Persze beszélgetünk rengeteget, de vannak dolgok az életemben, amiket úgy gondolom, hogy nem telefonon kéne, így nem is mesélek róla. Egy halk kopogás hallatszódott majd ki is nyílt az ajtóm.
- Sajnálom, oké? Nincs jogom semmit sem számon kérni rajtad - kezdett bele Lucas.
- Van egy- két dolog, amiről még nem tudsz, - szakítottam félbe - de nem azért mert nem akartam, hanem mert jobb szerettem volna személyesen és nem akartam, hogy még miattam is aggódj vagy valami... Elmesélek mindent, feltéve, ha érdekel.
Lucas bólintott én pedig egy nagy sóhaj után neki is kezdtem.

- Amikor anyuéknál voltunk, tudtad, hogy ki vagyok borulva Chris miatt. A hazautazás időpontjáig sikerült dűlőre jutnom, miszerint beszélni fogok Vele és tisztázunk mindent.  Egyetlen dologgal nem számoltam csupán. Bármennyire is szerettem volna én irányítani az eseményeket, a sors sikeresen keresztülhúzta a terveimet.  Kiderült, hogy akiről a könyvet kell írnom, nem más, mint Chris.  Megijedtem, hogy az eltervezettnél hamarabb találkozok vele, és el sem tudtam képzelni a közös munkát. Aztán jött az első döbbenet, mosolyogva mutatkozott be, akkor jöttem rá, hogy fogalma sincs, ki is vagyok valójában.

- Akkor ő most azt hiszi, te Cheryl Davis vagy?

- Igen.

- Hát ez durva. Pedig olyan rengeteget nem változtál.

- Nézőpont kérdése! Ha azt figyelembe veszed, hogy gimi második osztálya óta nem látott… Na de visszatérve a lényegre: nem mondhattam, hogy Carrienek hívnak, mert a menedzserének már úgy mutatkoztam be, hogy Cheryl vagyok. Akkor még nem bíztam meg annyira benne, aztán meg már mindegy volt. Azt meséltem anno telefonban, hogy sikeresen lesérültem futás közben. – felpillantottam rá, ő pedig bólintott, hogy emlékszik – Chace pont akkor futott arra, meglátott, segített hazajutni. Onnantól kezdve mindig benézett, hogy hogy vagyok. Napról napra egyre többet beszélgettünk és elkezdtünk összebarátkozni.

- Akkor most minden rendben van köztetek?

- Nem hagytad, hogy folytassam. Egyik este áthívtam pizzázni, mert láttam, hogy ki van borulva. Elmesélte, hogy mi volt a baja. Aztán egyszer csak… - bátyámra néztem és a torkomon akadt a szó.

- Mi történt? – hangjában sürgetést véltem felfedezni, így ha nehézkesen is, de befejeztem a félbehagyott mondatot.

- Megcsókolt.

-  És te hagytad? – kérdésére csupán bólintottam. – Ugye nem csókoltad vissza?

- De. Nem is ezzel van a baj, hanem hogy miután elhúzódott nyögte csak ki, hogy kialakulóban van egy kapcsolata.

- Mit csináltál?
- Szerinted? Semmit. Megígértem, hogy hallgatok és a történtek kettőnk közt maradnak.
- Volt pofája még erre kérni? - háborodott fel Lucas.
- Nem...
- Akkor meg?
- Hagyjuk, lényegtelen!
Pár percig néma csendben ültünk. Láttam, hogy feszülnek meg az izmai a karján, már lélekben készültem egy dühkitörésre, de az végül elmaradt.
- Mindig is tudtam, hogy Chace hülye, de hogy ennyire, azt nem sejtettem. - kijelentése hallatán kitört belőlem a nevetés. Végül Lucas is elmosolyodott miközben magához ölelt.

- Miért nem beszéltél apuval?  - szólalt meg újra – Ha ő nem is, de az egyik itteni ügyvéd barátja pillanatokon belül megoldotta volna a problémád.
- Nem bántam meg, hogy elvállaltam. Lehet, hogy azt gondolod, ez az egész munka szenvedés, de nem! Kezdem magam kicsit úgy érezni, mint régen, amikor még minden rendben volt közöttünk. És végtere is ezt akartam elérni már egy jó ideje.

- Mit csinálsz, ha rájön?

- Semmit, mert nem fog. Szerinted majd pont most fog eszébe jutni, hogy jé, én ismerem őt?!

- Mi van, ha elszólod magad?

- Már jó párszor közel álltam hozzá. Azt is megtudta, hogy tegnap volt a születésnapom. Emlékszel régen, milyen partikat rendeztek anyuék a szülinaposok tiszteletére? Tudja, hogy Carrienek is akkor van. Ha egy kicsit is a dolgok mögé látna, már rég rájött volna mindenre, hiszen olyan kézenfekvő ez az egész. De nem, szóval…

- Nem félsz tőle mi lesz, ha mégis kiderül minden?

- De. Nincs nap, hogy nem jutna eszembe, mi lesz akkor. Az biztos, hogy az egyik részem örülni fog neki, hogy végre abbahagyhatom ezt a színjátékot, de a másik… A másik vissza fogja sírni ezeket a napokat!

10. fejezet

Halihó!


A szokásoshoz képest egy kicsit későn ugyan, de itt vagyok.
Egy dolgot meg szeretnék említeni, mert igencsak kikívánkozik belőlem. A 8 és 9. fejezethez egyetlen komment sem érkezett. Amit őszintén szólva nem egészen értek. Persze tudom, hogy újra suli van, mindenkinek kevesebb ideje van, higgyétek el, ezt én is tapasztalom saját magamon...
Nekem NEM áll szándékomban komment határt szabni, mert... egyszerűen nem akarok és kész.
Bevallom, egy kicsit rosszul esik, hogy itt vagytok immáron tizennyolcan, a fejezet végén kapok tíz pipát - amit ezúton is köszönök! - és senki nem hajlandó leírni a véleményét. Pedig én tényleg kíváncsi vagyok rá, a pozitív és negatív kritikákra egyaránt!! Hogy mi tetszett az adott részben esetleg mi az, ami nem. Ha nem világítotok rá az általatok hibának vélt dolgokra, akkor azon nem fogok tudni változtatni...
Azoknak akik eddig leírták a véleményeiket nagyon köszönöm, egyrészt jó érzéssel töltöttel el, másrészt mindig adott egy hatalmas löketet, ha épp nem ment az írás. Tényleg fontos, hogy mit gondoltok a történetről, hiszen nem csak magam miatt írom és csinálom a blogot, hanem értetek is!


A másik, amit még meg kell említenem: egy újabb díjat kaptam. Sophie köszönöm szépen még egyszer! Viszont, ha nem haragszotok meg, nem írnék és nem is küldeném tovább, de oldalra kiteszem!


Most pedig rátérnék a fejezetre. Ahogy azt az érdeklődök olvashatták, nem hoztam a hétvégén előzetest. Az oka egyszerű, a mai fejezet rendhagyó lesz. Nem nagyon van tervbe véve több hasonló, de ha nektek tetszik és igénylitek, lehet róla szó, hogy írjak még ilyet :)
Nem fejteném ki előre, hogy miben más ez a többitől, úgyis rá fogtok jönni pillanatokon belül.
A képek almenüben pedig ehhez a fejezethez is jó pár kép került fel (köztük gyerekkori is :D ) érdemes megnézni!


A következő fejezetet ha minden jól megy, jövő pénteken - remélhetőleg egy kicsit korábbi időpontban - hozom.


Nos, így ezután a kisregény után nem maradt más hátra, minthogy kellemes olvasást kívánjak!


Ui.: Kérlek, kommenteljetek! Köszönöm!


puszi, Csillu

10. fejezet

A mai délelőttöt azzal töltöttem, hogy a végletekig tökéletesítsem azt a két apróbb részletet, amit meg akarok mutatni Chacenek. Bár ez nem a pontos kifejezés, nem én akarom, hanem ő. Tegnap már kezdett az agyamra menni a győzködésével, így kénytelen, kelletlen, de beadtam a derekam. Nem állt szándékomban addig megmutatni neki, míg teljesen kész nem vagyok vele, mert ismertem már magam annyira, hogy tudjam, nagyon sok minden változhat még addig, amíg a kész verzió elé nem kerül.

Ma, miután teljesen magamhoz tértem, újra átfutottam. A lehető legnagyobb alapossággal olvastam el, hogy nincs-e benne túl sok szóismétlés esetleg helyesírási hiba vagy elírás. Hogy mégis miért? Ha másnak nem, de magamnak be kellett valljam, hogy egy kicsit izgulok. Fontosnak tartottam, hogy milyen vélemény alakul ki Chaceben az írásomról.

Mivel nem tudtam mihez kezdeni magammal három óráig, elhatároztam, hogy rendbe szedem a lakást. Épp végeztem a takarítással, mikor megszólalt a csengő.

Gyorsan az ajtóhoz siettem, kinyitottam, majd beengedtem Chacet. A nappaliba tereltem, majd a kezébe nyomtam a frissen nyomtatott négyoldalnyi szöveget.

Írás helyett színészet.Vajon miért? 

Planoban születtél. Három éve itt élsz és az egyetemen is kollégista voltál. Nem hiányzik a családod?

Tény, hogy az utóbbi években nem látom őket olyan sűrűn, de minden nap beszélek velük. Legalábbis ami a szüleimet illeti. Candice már más tészta.

Miért? Talán nem jöttök ki jól egymással?

Mikor kicsik voltunk sokat veszekedtünk, martuk a másikat. Folyton a nyakamon akart lógni és mivel anyuék elfoglaltak voltak többször előfordult, hogy nekem kellett vigyáznom rá. Ez eleinte nagyon nem tetszett. De aztán azt vettem észre, hogy felnéz rám és tisztel, ami azért valljuk be, hízelgő.

A kapcsolatunk egy év alatt gyökeresen megváltozott. Először csak ő jött, ha valami problémája volt. Jó báty lévén igyekeztem mindig segíteni neki, ha arról volt szó, hogy csúfolták vagy esetleg szerelmi bánata volt.

Később már én is egyre több mindent meséltem el neki. Ő tudta meg elsőnek, hogy fontolgatom a dolgot, hogy megpróbálkozom a színészettel és addig, addig noszogatott, míg meg nem tettem az első lépést.

Kicsi köztünk a korkülönbség, így könnyen megértettük egymást. Sokszor együtt jártunk bulizni is.

Mikor ideköltöztem New York-ba gyakran meglátogatott. Mostanában viszont nagyon leköti a munkája, így kevés ideje marad rám.

De egyben biztos vagyok, mindketten tűzbe tennénk a kezünket a másikért.

Azt mondod, napi kapcsolatban vagy a szüleiddel. Ebből arra következtetek, hogy jóban vagy velük. Ez mindig is így volt?

Abszolút. Őket nem lehet nem szeretni, esetleg sokáig haragudni rájuk.

Mindig a mi érdekeinket tartották szem előtt. Rengeteget segítettek mindkettőnknek, amiért nagyon hálásak vagyunk. Ugyan nem volt mindig könnyű.

Apu bőrgyógyász, sokszor előfordult, hogy csak késő este ért haza.

Anyu abban az általános iskolában tanít, ahová mi is jártunk.

Talán ennek köszönhető, hogy elég szorgalmas voltam és ott tartok, ahol, nem pedig egy link alak lett belőlem.

Ha már így szóba hoztad. Malibuban jártál egyetemre.

Igen. Másfél évig. Csodás volt. Nehéz elhinni, hogy ott van az egyetem a tengerpart mellett.

Újságírást tanultál. Milyen indíttatásból?

Suliban sosem volt bajom a fogalmazásokkal. Az igazat megvallva szerettem is írni és könnyen ment. Aztán mikor ott álltam tanácstalanul, hogy hogyan tovább, elgondolkodtam, hogy mit szeretnék. Mi az, amit szívesen tanulnék. Így döntöttem az írás mellett.

Miért pont Malibu?

Két okból kifolyólag. Az egyik, mint említettem ott a tengerpart. Elég nyomós érv egy tizenéves számára. A másik, hogy ki akartam próbálni, mennyire tudok megállni a saját lábamon.

És? Hogy ment?

Meglepően jól. A kollégium nem volt messze sem az egyetemtől, sem a parttól. A tanulás mellett volt időnk szórakozni is. Szerettem ott lenni, felejthetetlen emlékekkel jöttem el.

Szeretted az írást, élvezted az ott létet. Akkor mi az oka annak, hogy abbahagytad?

Mint azt már említettem, megszületett bennem az elhatározás, hogy színészkedni akarok. Döntöttem és beadtam a jelentkezésem egy kisebb ügynökséghez. Bejutottam néhány komolyabb helyre, ekkor következett néhány siker, persze egy év után. Ingáztam oda vissza, próbáltam elmenni a meghallgatásokra. Aztán mikor visszamentem a suliba frusztrált voltam, nehéznek tűntek az órák. Elmondtam apámnak, hogy ezt így nem bírom tovább, mire ő azt felelte, hogy akkor fejezzem be az iskolát. Azt mondta: „Chace, tedd meg, fiam. Csak menj!”

Nem bántad meg, hogy így döntöttél?

Nem. Eleinte számomra is meglepő volt, de sokkal jobban élvezem, mint az írást.

Persze nem azt mondom, hogy életem végéig ezzel szeretnék foglalkozni, de amíg megkeresnek egy szerepre és van időm, miért ne vállalnám el?!

Azt pedig, hogy utána mivel szeretnék foglalkozni, azt hiszem, ráérek kitalálni.

Gyerekkori barátságok, melyek örökre köttettek… legalábbis kezdetben

Két név hangzott el az eddigi beszélgetéseink alatt, akikről eddig még nem hallhattunk. Mesélsz róluk egy kicsit?

Közel lakott hozzánk mindkettőjük, mondhatni szomszédok voltunk.

Carrie-vel már kezdetek óta ismerjük egymást. Két házzal lakott arrébb, mint én. Nagyon sok a közös bennünk és eléggé egy hullámhosszon mozgunk. Aztán eltávolodtunk egymástól. Egy kicsit mindegyikünk megváltozott. Azóta nem hallottam róla, mióta gimibe kerültem. A szülei, ha jól tudom, Rómában élnek, de hogy Vele mi lehet, sajnos fogalmam sincs.

A másik illető pedig Ben. Ő Carrievel szemben lakott. Ha jól emlékszem, negyedikes voltam, mikor Plano-ba költöztek. Két évvel fiatalabb nálam. Jó srác. Vele azóta is össze szoktam futni, nagyon jókat beszélgetünk. Remek humora van és valamilyen rejtélyes módon megérzi, ha rossz kedvem van. Mindig a lehető legjobbkor bukkan fel.

Azt lehet tudni, miért csak Vele tartod a kapcsolatot?

A legegyszerűbb az lenne, ha most egyből rávágnám, hogy azért, mert fiú és lány között nincs barátság. De ez ennél jóval összetettebb. Kamaszodtam, lázadtam én is. Ő is változott. Egy idő után nem kereste a társaságom. Amit egyébként nem csodálok…

Mire gondolsz?

Rengeteg közös emlék, élmény köt minket össze. Én mégis képes voltam sutba vágni mindent, csak mert olyan emberek vettek körül, akik azt sugallták, jobb, ha nem töltök Vele olyan sok időt… Rájuk hallgattam, a barátságunk pedig tönkre ment.

Értem. Gondolom nem egy- két csínytevést követtetek el…

Nem voltunk mi olyan rosszak. Persze a szabad perceinket le kellett kötni valamivel. Műveltünk bolondságokat. Ha eszembe jut, csak mosolygok rajtuk.

Mesélnél esetleg?

Lehet róla szó. (nevet)

Talán kilenc éves lehettem. Rózsaszirmokból akartunk Hawaii nyakláncot készíteni. Délután álltunk neki és még késő este is azt csináltuk. Talán még meg is van valahol anyuéknál egy dobozban. Mániákusan gyűjtötte az „alkotásaimat” (mosolyodik el). Arra is emlékszem, hogy Ben nem volt ott, de hogy miért, arról fogalmam sincs.

A másik, ami rögtön beugrik, az egy nyári zivatarhoz kapcsolódik. Kint beszélgettünk hárman az utcánkban. Jó gyerekek lévén, az út kellős közepén ülve. Elkezdett szemerkélni az eső. Ben kitalálta, ha lefekszik a száraz földre, akkor a nyoma majd meg fog maradni. Így is tett, de szerencsétlenségére pont akkor jött egy kocsi, így fel kellett állnia. Akkor szakadt a legjobban, nem volt értelme utána újra visszafeküdnie. Utána úgy várta az esőt minden nap, mintha az élete múlott volna rajta. Ha jól emlékszem, csak egy hét múlva volt legközelebb egy nagyobb zivatar. Akkor sikerült a terve, képet is csináltatott róla velünk…

Ezen kívül, ami felejthetetlen, azok a grill partik. Benéknél, Carriéknél vagy nálunk. Délutántól éjszakába nyúlóan szoktak tartani. Általában kéthetente tartottunk egyet. Beszélgettünk, játszottunk, gitároztunk, énekeltünk. Volt egy sajátos stílusa, amit egy parti vagy buli soha nem fog tudni visszaadni.

Nem hiányoznak azok az idők?

Ó, dehogynem! Főleg egy fárasztó nap után hazaérve. A kikapcsolódást nekem mostanában a reggeli futás jelenti.

Ha esetleg van időm és a parkban sétálok, látom a kisgyerekeket játszani, eszembe jut, milyen jó is volt gyereknek lenni.

De nem panaszkodhatok, azt csinálom, amit szeretek.

9. fejezet

Halihó!

Már másodjára kezdem írni a bejegyzést, remélem a blogger ma már nem szúr ki velem többet! 

Pár nap suli után ugye nem csak én érzem úgy, hogy ez már most sok volt? :) 

Mindegy, most nem is ez a lényeg, hanem itt a hónap első fejezete! Remélem, hogy most Tényleg(!) kapok pár véleményt, kíváncsi vagyok mit gondoltok a fejezetekről!! Persze annak is nagyon örülök, hogy pipálgattok, de egy- két szóban leírnátok kinek mi tetszett nagyon vagy épp mi az ami nem, az sokat segítene! :) Valamint chaten már megköszöntem, de szeretném itt is, hogy túlléptük az ezer fős látogatottságot valamint az újabb díjat is! Köszönöm!!

Nem szaporítom tovább a szót.

Kellemes olvasást!


Ui.: a képek mappaba felkerült pár kép, ami a fejezettel kapcsolatos. A hétvégén pedig, ahogy időm engedi pótlom az elmaradásokat is! Valamint egy kicsit át is szeretném variálni :)

puszi, Csillu

9. fejezet

A magas sarkúmmal a kezemben szálltam be a liftbe. Az órámra pillantottam és megállapítottam, hogy akár tetszik, akár nem, késésben vagyok. Bíztam benne, hogy Chace ez egyszer nem lesz pontos. Mondjuk dugóba kerül vagy elalszik, vagy bármi más…

Míg a lift a kívánt emeletre ért, a kulcsom szerettem volna elővenni, de nem találtam. Keresésem egy apró hang szakította félbe, mely jelezte, hogy a megfelelő emeleten vagyok. Fel sem nézve indultam el a lakásom felé. Ma reggel újfent rájöttem, miért nem szeretem ezt a táskámat. Egyáltalán nem praktikus, kicsi és szabályszerűen elnyeli a dolgaimat.

Kezdtem egyre idegesebb lenni. Hol olasz, hol pedig angol, publikusnak nem nevezhető mondatok hagyták el a számat. Dühöngésem a telefonom csörgése állította le.

-          Szép jó reggelt! – köszöntem negédesen – Ugye tudod, hogy ezért számolunk? – rekedt hangomon még hallatszott, megviselt a tegnap éjszaka.

-          Ugyan, azt ne mondd, hogy nem élvezted!

-          Nem is említettem ilyet. Csak azért vagyok kiakadva, mert megbeszéltünk valamit. És betartottad? Nem. – morogtam.

-          Jó, tudom. Sajnálom! Ne durcizz, oké?

-          Jellemző, még neked áll feljebb… Mindegy. Miért hívtál?

-          Itt maradt a kabátod.

-          Tudom, nem találtam sehol. Kölcsön vettem az egyik pulcsid.

-          Sejtettem. Majd beugrok, aztán cserélünk. – nevetett

-          Oké, köszi. Amúgy közlöm veled, te vagy a hibás! Nem elég, hogy most esek haza, még a fejem is szétmegy.

-          Minek iszik, aki nem bírja?

-          Bagoly mondja verébnek. Figyelj, leraklak, mert így sosem jutok be. Majd jelentkezem, ha van időm.

-          Vagy, ha bulizni akarsz.

-          Aha, én is szeretlek! – jegyeztem meg kissé ironikusan. – Na szia!

A készüléket a zsebembe süllyesztettem és teljes figyelmemet a táskának szenteltem. Egyik kezemben a táskám tartalmával egyensúlyoztam, míg a másikkal tovább kutattam. Nagy nehezen végre sikerült megtalálnom a kulcsom. Már a frász kerülgetett, hogy elhagytam. A portás biztos nem örült volna nekem. Arról nem is beszélve, hogy nem akartam még egyszer lemenni aztán visszajönni. Mikor elfordítottam a zárban, egy jól hallható torokköszörülésre lettem figyelmes.

Fejem felkapva tekintetem találkozott Chace-ével. Akarva, akaratlanul is a szívem hevesebben kezdett dobogni. És hogy ez az ijedtség vagy csupán maga a látvány számlájára írható? Jó kérdés.

-          Oh, jó reggelt! Öhm, észre se vettelek.

-          Szia!

-          Gyere be! Ne haragudj, régóta vársz?

-          Nem, talán tíz perce.

-          Az a helyzet, hogy még csak most…

-          Semmi gond. – szakított félbe egy mindent tudó mosollyal az arcán – Egyig ráérek, menj csak, fürödj le vagy, amit szeretnél.

-          Rendben. Helyezd magad kényelembe, sietek.

Remélem, hogy Ben megállás nélkül csuklik. Nem éppen a legszebb gondolatok fogalmazódtak meg bennem vele kapcsolatban.

A fürdőben gyorsan ledobáltam magamról a ruháimat és beálltam a zuhany alá. Sietős mozdulatokkal mostam meg magam, majd felfrissülve léptem ki a kabinból. A szobámban magamra kaptam egy egyszerű melegítő nadrágot és egy fehér pólót, összefogtam a hajam, majd Chace keresésére indultam.

A nappaliban ült és valamilyen sportközvetítést nézett. Úgy látszik ezt a jó szokását még megtartotta.

A pillantásom az asztalra tévedt, amin még ott állt pár sörös és egyéb alkoholos üveg. Felkaptam őket és a kuka felé indultam. Útközben megkérdeztem, kér-e valamit. Pár perc múlva már mindketten a frissen főtt kávénkat szürcsöltük.

-          Látom jól sikerült az éjszaka. – törte meg a csendet.

-          Igen. Nyugis estét terveztem, de kissé elvadultak a dolgok.

-          Értem – nevette el magát.

Zavartan néztem rá, majd letettem a bögrét és a laptopomért indultam. Közben kifejtettem neki, hogyha nem lenne nagy probléma, akkor ma azzal dolgoznánk. Mivel semmi kivetnivalót nem talált a dologban, így perceken belül neki is állhattunk a munkának. Vagyis állhattunk volna. Egy ideig csendben ültem és gondolkodtam, hogyan is kezdhetnénk bele. Aztán eszembe jutottak Nora szavai: „ A legfontosabb, hogy ne görcsölj rá a dologra. Tudom, hogy ha elkezditek nem lesz baj…”

Igen, és itt pontosan az elkezdés volt a lényeg, ami egyelőre nem nagyon ment. Lepörgettem magam előtt jó pár interjút, amiket róla olvastam, hátha találok valami támpontot, ami alapján el tudok indulni.

-          Oké. Ne nevess már! – mosolyodtam el én is – Te vagy életem első interjú alanya. Per pillanat halványlila gőzöm sincs, hogy kezdjem.

-          Micsoda megtiszteltetés. Figyelj, képzeld az, hogy ez is egy történet, amit te kreáltál. Ha mondjuk, a könyvedbe kellene egy riportot készítened valakivel, aki iránt érdeklődik a média, milyen kérdéseket tennél fel. Nyugi, nem harapok ám.

-          Nem is rossz ötlet. Oké. Szóval, jobb lesz, ha az elején kezdjük. Kénytelen leszel a gyerekkorodról is mesélni.

Kissé morcosan tekintett rám, szerintem most bánta meg, hogy tanácsokat osztogatott nekem. Felvilágosítottam róla, hogy ugyan a stúdió beleegyezett a változtatásba, de kikötötte, hogy legalább tíz- tizenöt oldalt kell írni erről is. Amin persze egyből ki is akadt, hogy mit akarok én annyi oldalon keresztül taglalni. Próbáltam nyugtatni, hogy észre sem veszi és meglesz a kívánt mennyiség, hogy majd szép hosszú mondatokat mond.

Már épp sikerült rászednem, hogy kezdjük el, mert így nem jutunk semmire, mikor megszólalt a telefonja és szabadkozva kiment a nappaliból, hogy felvegye. A hangfoszlányokból leszűrtem, hogy Sorelel beszél, szóval igyekeztem nem oda figyelni. A minél kevesebbet tudok, annál jobb nekem elvet követve.

Közben én a konyhába siettem és összeütöttem egy kis reggelit. A kávén kívül még semmi nem volt a szervezetemben, és ha belemerülünk a munkába, nem hiszem, hogy lesz időnk enni. A rántottákat és két pohár narancslét felraktam egy tálcára – emlékeztem, hogy anno, mikor kicsik voltunk, ezt nagyon szerette. Remélve, hogy nem változott sokat az ízlése, döntöttem emellett. – és a nappaliba mentem.

Talán tíz perc is eltelt összességében, mire Ő is visszajött. Vidáman konstatálta, hogy az asztalon gőzölgő étel az övé és neki is esett az elpusztításának, ám előtte még kijelentette, hogy ez a lehető legjobbkor jött, mert már irtó éhes volt.

Mire tényleg sikerült elkezdeni a beszélgetést, már majdnem kilenc óra volt.

Kérdeztem a gyerekkoráról, a kapcsolatáról a szüleivel és testvérével. Elmondta, hogy ugyan ritkán van alkalma meglátogatni őket, de minden nap beszél velük telefonon. A húgával lévő kapcsolata, mint kiderült sokat javult, és amíg ideje engedte, elég sokszor látogatta meg Chacet és töltött itt napokat, esetleg heteket.

Megtudtam, hogy anyukája segített neki kiköltözni az egyik kollégájával közös lakásukból majd’ egy éve. Ezt a tényt akaratlanul is megmosolyogtam, miután magam elé képzeltem, ahogy két pasi együtt él. Chace persze egyből sejtette, mi jutott eszembe és megnyugtatott, hogy hetente járt hozzájuk egy takarító nő. Meg egyébként is, ő nem szereti a nagy rendetlenséget és próbált minél nagyobb rendet tartani, nem úgy, mint Ed. Egyrészt emiatt is döntött úgy, hogy külön költöznek. Az oka annak, hogy egy fedél alatt tengették a napjaikat az volt, hogy bizonytalan volt a sorozat folyatása és Ed még sosem élt távol a családjától, na meg persze a takarékosság is közre játszott.

Visszatereltem a témát az eredeti medrébe, mire egy morcos kifejezéssel reagált. Újra a gyerekkoráról faggattam.

Egyszer csak megemlítette Ben nevét, aztán az enyémet is. Szerencsére csak futólag, már épp fellélegeztem, mire kijelentette, hogy erről még mesélhet később. Nesze nekem, kellett előre örülnöm. De tehetetlen voltam, hiszen nem mondhatom meg neki, hogy bocsi, de ezt hagyjuk inkább...

Szóba jött még a gimnázium és az egyetem is. Kíváncsian csüngtem a szavain és írtam le a lényeget. Végre számomra új információk. Kértem, hogy ha lehet, ezt már részletesebben mesélje, mert ez fogja adni a könyv lényegét. Az elhatározás, ami alapján a színészkedés mellett döntött és nem író lett, mint jó magam.

Az munka meglepően gördülékenyen ment és sokszor hangos nevetésben törtünk ki. Az újabb kérdésemet a telefonja csörgése szakította félbe. Miután lerakta közölte, hogy mennie kell, késésben van a forgatásról. Megdöbbenve jöttem rá, hogy már jócskán elmúlt egy óra. Sietősen megölelt majd rohant is.

A gyomrom korgása jelezte, hogy ideje valamit ennem. Nem volt kedvem főzőcskézni, így rendeltem magamnak olasz kaját. Amíg az ebédemre vártam, visszaültem a gép mellé. Most még úgyis benne vagyok a dologban, így elkezdtem finomítani a kérdéseken és a válaszokon. A munkát a megszólaló csengő szakította félbe. Kifizettem a futárt, majd nekiálltam az étel elfogyasztásának. Aztán újra elmerültem az írásban.

Voltak részek, amiket ki kellett vennem, mert az nem feltétlenül tartozott a fejezethez. Úgy döntöttem, hogy címek alapján fogom tagolni maga az interjú, de mégis kiad egy egészet. Közben felírtam magamnak vázlatszerűen, hogy holnap miről lesz szó.

Teljesen más érzés volt, nem engedhettem szabadjára a fantáziámat és ez egy kissé frusztrált, de nem mondhatom azt, hogy rosszul ment. Még barátkoznom kell ezzel a helyzettel.

Mire végeztem, már három óra fele járt az idő. Gondoltam, hogy beugrok egy kicsit Norahoz, és megmutatom neki, mit műveltem ma. Nem tagadom, jól jött volna egy kis bíztatás. Gyorsan átöltöztem, majd lefelé vettem az irányt.

Persze ez is egy elhamarkodott ötlet volt tőlem, háromkor taxiba ülni. Nem kis dugó alakult ki, így a máskor tíz perces út megtétele most negyvenet vett igénybe.

A portás legnagyobb szerencséjére nem állta utamat, így pillanatokon belül a kiadó szintjén találtam magam. Az már más kérdés, hogy én mennyire voltam peches. Greg – az igazgató - épp akkor jött ki az irodájából és egyből meg is állított. Kedvesen érdeklődött, hogy halad a könyv, én pedig nagy vonalakban meséltem neki. Az volt az mázlim, hogy sietnie kellett valahova, így nem tudott sokáig kérdezősködni.

Már majdnem négy óra volt, mikor Nora ajtaján kopogtattam.

-          Szia!

-          Szia. Sejtettem, hogy benézel. – mosolyodott el.

-          Hűha, mikor lettem ennyire kiszámítható?

-          Csak az utóbbi pár évben.

-          Szuper… akkor azt is tudod, hogy hoztam is valamit. – kinyújtott kezébe ejtettem az általa már jól ismert pendirve-ot, majd kényelembe helyeztem magam.

A következő öt perc azzal telt, hogy ő olvasott, én pedig türelmesen vártam. Láttam, hogy néha ráncolta a homlokát, ami annyit jelentett, ismét talált benne kivetni valót. Bíztam benne, hogy nem egy elírás, mert legalább kétszer végigolvastam mielőtt elmentettem.

-          Na?

-          Nem rossz. Sőt, nagyon is tetszik. Mondtam én, hogy nem lesz itt gond.

Hogy kijelentésére rácáfoljak elkezdtem mesélni. Persze a késéssel indítottam, így a téma hamar egy másik mederbe terelődött. Ki kellett térnem a sétára, hogy találkoztam Bennel, hogy feljött, iszogattunk, bulizni mentünk, és nála ébredtem. Aztán újra nekikezdtem a mai nap taglalásának. Úgy utólag belegondolva tényleg csak el kellett valahogy kezdeni, onnantól ment, mint a karikacsapás. Az idő csak úgy repült és megdöbbentett, hogy már egy óra is elmúlt és Chacenek mennie kellett dolgozni.

Még jó egy óra hosszát boldogítottam Norat, aztán ismét taxiba szálltam és egy bevásárlóközpontba vitettem magam. A hűtőm tartalma szépen megfogyatkozott, így szükséges volt megejteni egy nagyobb bevásárlást.

Késő délután volt, mire haza értem.

Másnap reggel talán nyűgösebben keltem, mint eddig bármikor. Nem volt kedvem semmihez. Kisebb hisztit levertem, mire végeztem a reggeli készülődéssel. Már kilenc óra is elmúlt, szóval sietnem kellett.

Nem sokkal később már a stúdióhoz legközelebbi kávézóból léptem ki a kezemben két pohár, éltető nedűvel. Persze nem őrültem meg, hogy mind a kettőt megigyam. Az egyiket Chacenek hoztam.

Tegnap mondta, hogy ma nem tud jönni én pedig előrukkoltam az ötlettel, mi szerint mi lenne, ha ma bejönnék és megnézném munka közben. Esetleg beszélnék egy- két kollégájával is. Először tiltakozni akart, mondván hogy még alig ismerik egymást. Miért nem egy Gossip girl forgatásra megyek inkább?! Megnyugtattam, hogy majd arra is benézek, de jelenleg csak ez van. Nem rajongott annyira a tervemért, amit ugyan nem értek, de hamar belátta, hogy úgysem tud lebeszélni a szándékomról, így nem is tiltakozott tovább.

A portás kedvesen rám köszönt, majd azt is elmondta, hogy hol találom Chacet.

Két aprót kopogtattam az öltözője ajtaján. Az ajtó épp abban a pillanatban nyílt ki, mikor visszaengedtem a kezem magam mellé.

-          Szép jó reggelt! – üdvözöltem kissé meglepetten.

-          Szia. – mosolyodott el.

-          Tessék, ezt neked hoztam. – nyomtam a kezébe az egyik poharat.

-          Életmentő vagy, épp kávét szerezni indultam.

Beterelt az öltözőjébe. Gyorsan helyet csinált nekem a kis barna kanapén, amit elleptek a ruhái. Mosolyogva konstatáltam, hogy kisebb kupi uralkodik a helyiségben. Ami meglepő volt tőle azok után, amit mesélt, de feltehetően időhiány következtében alakulhatott ki.

Majd leült mellém és belekortyolt a forró italba, ami megégette a nyelvét, így elrántotta a szájától, amivel sikerült elérnie azt, hogy leöntse a fehér pólóját.

Próbáltam elfojtani a nevetésemet, de nem sikerült. Valahogy már meg is feledkeztem róla, hogy mennyire nem akartam a mai napot. Tudtam, hogy nem fogok unatkozni, sőt talán még élvezhetem is ezt az egészet. Hiszen régen jóban voltunk, most miért ne lehetnénk. Akkor szerettem, mégis a barátja tudtam lenni, most sem lehet semmi probléma.

Chace durcásan nézett rám, majd mit sem törődve velem, lekapta a felsőjét és előhalászott egy feketét a székről, ahová az előbb a kupacot rakta. A lélegzetem egy pillanatra elállt. A felsőteste tökéletesen ki volt dolgozva, ahogy felvette a másik pólót, az izmai megfeszültek. Szemem elszakítva a látványtól minden figyelmem a kávémnak szenteltem és próbáltam megőrizni a higgadtságom.

Pár percig élveztük a körülöttünk lévő csendet, amit pillanatokon belül meg is tört egy túlbuzgó asszisztens. Chacenek mennie kellett, várta a fodrász és a sminkes aztán pedig a munka.

Amíg a felvételre ’készítették elő' én sem tétlenkedtem, hanem beszélgetésbe elegyedtem a két lánnyal. Kérdezgettem őket a munkájukról és természetesen Chaceről is. Ők pedig nem zavartatták magukat, meséltek és véleményt nyilvánítottak róla.
Következő utunk a stúdióba vezetett. Bemutattak a rendezőnek, aki első pillantásra egy szimpatikus, kedves férfi volt.
A stúdió felépítése nagyon érdekes volt. Teljes szélességében le volt választva üvegfallal egy pár méter széles terület, ahol két kanapé, pár szék és egy asztal volt elhelyezve.
Mielőtt elkezdték volna a munkát, helyet foglaltam a kanapén.

Chacere néztem. Teljesen más volt így látni őt. Az arcára több naposnak látszó borosta került és Suzy, a sminkes addig játszott a színekkel, mígnem sikerült elérnie egy sápadt, beesett arcot. Egy fekete térd alá érő kabát, kapucnival a fején és sötét nadrágban garantálta az igen csak szokatlan külsőt. A zord tekintete pedig egyértelműen jelezte, hogy beleélte magát a szerepbe, készen áll a munkára.

És ekkor felhangzott a bűvös szó, felvétel.
Feszült figyelemmel követtem az eseményeket. A történet, holott nem ismerem az egészet, pillanatok alatt magával ragadott. Elképesztett, hogy Chace milyen jól vissza tudja adni a karaktere érzéseit. Nem értettem - már akkor sem, mikor mesélte - hogy mi vonzotta ennyire a színészkedésben. Ahogy most néztem őt, láttam rajta, hogy mekkora élvezetet jelent neki ez az egész, hogy ezt csinálhatja. Egy percig sem vonom kétségbe az épelméjűségét, hogy ezt választotta...
Az idő nagyon gyorsan telt. Együtt ebédeltünk az egyik közeli étterembe, majd amint visszaértünk volt olyan szerencsénk, hogy a rendező ígéretet tett, hogy a nap végén szán ránk, rám egy negyed órát.
Újfent a lassan már megszokott helyemen ültem és Chace tehetségén álmélkodtam, mikor az ajtó nyitódását hallottam. A zaj irányába kaptam a fejem.

Nate jött felém, köszöntünk egymásnak, majd lehuppant mellém.
Visszafordultam, hogy figyelemmel követhessem az eseményeket. Épp állt a forgatás és Ő az egyik statisztának magyarázott valamit, miközben hevesen gesztikulált hozzá. Akaratlanul is, de elmosolyodtam rajta. Nate pedig ezt a pillanatot látta a legalkalmasabbnak, hogy megszólaljon.

- Szereted?
Egy pillanatra rákaptam a tekintetem, majd vissza a bent zajló eseményekre.
- Tudod kemény 'munka' volt és sokáig tartott, míg úgy tudtam rá gondolni, mint egy ismerősre. De a távolság segített. Most kezdem újra megismerni. Rengeteget változott az évek során, már máshogy gondolkozik. De akármi is lesz, nem engedhetem meg magamnak, hogy újra beleszeressek. Nemcsak Sorel miatt... Szenvedtem eleget Chace iránti érzéseimnek köszönhetően, többet már nem akarok!
- Nem értek egyet veled, de közben csodállak is. Én a helyedben nem bírnám ki, hogy ne dörgöljem a képébe, hát nem ismersz fel idióta!
- Nem egyszerű, az biztos, de meg kell birkóznom vele. De ha már itt tartunk mi van veled és Noraval?
- Semmi. Miért?

- Ha semmi nem lenne, akkor nem találkoznék veled mindig, ha Norához megyek...

- Nem tudom. Jóban vagyunk, jól érezzük magunkat együtt.
- Nate, kedvellek, de ne játssz vele és az érzéseivel, mert megbánod! Egyszer már összetörték a szívét, el nem tudod képzelni, mennyire maga alatt volt. Próbált a munkába menekülni, nem járt el sehova, arról nem is beszélve, hogy a pasik felé egyáltalán nem nyitott. Te vagy az első azóta, akivel úgymond tartja a kapcsolatot. Ne játszd el a bizalmát!
- Úgy beszélsz, mintha a testvére lennél.
- Mert úgy szeretem, mint a testvéremet. Ha nem gondolod komolyan, hogy lehetne köztetek valami, akkor most hagyd békén. Ha pedig igen, akkor lépj! - mosolyogtam rá.

Egy percig még tétován ült a helyén, aztán megölelt és öt percen belül már ott sem volt.
Én nem mozdultam, mert tudtam, hogy ma még dolgom van itt. Bejött egy asszisztens, hozott nekem üdítőt, beszélgettünk egy kicsit, aztán ő is ment a dolgára.
Egyedül maradtam a gondolataimmal, melyek Nate kérdése körül kavarogtam. Rájöttem, hogy mennyire igaz az, amit neki mondtam. Nem hagyhatom, hogy újra megtörténjen!