8. fejezet

Sziasztok!


Az előző bejegyzésben ígértem, hogy még ma felrakom a részt. Aminek az elejét érdemes amúgy elolvasni, mert az elején van egy két fontosabb információ is :)
Gyorsan csak pár sort írnék, mert a ma estére beígért vihar megérkezett a Balcsihoz :/
Szeretettel köszöntöm a két új rendszeres olvasót is, remélem, hogy megörvendeztettek a véleményeitekkel hétről hétre.
Köszönöm a három kommentet és 11 pipát.


Jó olvasást!


puszi, Csillu

"Megint csatát vesztett, fuldoklott az elméjét elárasztó emlékek tengerében. Zokogni kezdett. Először csendesen nyüszített, aztán hangosan felsírt, ahogy szíve mélyéből előtört a fájdalom. Hallotta a saját fájdalmát. Minden könnycsepp egy segélykiáltás volt, amelyre most is, mint mindig, hiába várta a választ."

8. fejezet

A szívem hevesebben kezdett verni, amint rájöttem mire készül. De nem tettem semmit, nem álltam fel valamilyen indokkal, nem mozdultam. Csak vártam. Akartam, hogy megtegye! A józan eszem felett már akkor győzedelmeskedett a szívem, mikor elkezdtünk találkozgatni a sérülésem után munkán kívül. Bolond módon azt akartam, hogy legalább barátok legyünk.
Láttam rajta, hogy egy pillanatig még hezitál, majd egyik kezével végigsimított az arcomon. Az érintése nyomán bizsergést éreztem. A szemembe nézett, közelebb húzott magához, míg csak pár milliméter választott el minket egymástól. Lehelete perzselte a bőrömet. Aztán ajkait másodperceken belül az enyémre tapasztotta. Gondolkodás nélkül csókoltam vissza és simultam a karjaiba. A kezemet a nyaka köré fontam, és ha lehet, még közelebb vontam magamhoz. Éreztem, ahogy a szívünk egy ritmusra ver. Leírhatatlan érzés volt... Aztán egyik pillanatról a másikra véget vetett neki. Megfogta a kezem, lefejtette a nyakáról a homlokát az enyémnek döntötte, majd halkan megszólalt.
- Ezt nem kellett volna! 

Elhúzódott tőlem, s felállt a kanapéról. Felnéztem az idegesen toporgó Chacere. Az arcán zavartság tükröződött és talán egy kis megbánás, de a szemében csak a vágyat láttam. Persze, könnyen lehet, hogy azt csak én képzeltem oda.
A fejemben csak egy kérdés zakatolt, melyet minden tétovázás nélkül fel is tettem neki.
- Miért?

Néma csend. Csak az óra kattogását lehetett hallani.
Az arcomat a kezeimbe temettem és próbáltam higgadt maradni.
Hallottam, ahogy mélyet sóhajt. Majd egy kéz fonódott a csuklóm köré, hogy megszüntesse tökéletesnek hitt fedezékem.
Előttem guggolt, fürkésző tekintettel nézett rám. A pillantásunk összekapcsolódott én pedig ismét elvesztem abban a kékségben.
- Cheryl, tudom erről még nem meséltem neked, - szólalt meg végül - de van... van valaki az életemben... nem olyan régóta, de... nos, tagadhatatlanul kezd kialakulni valami. Én sajnálom, nem tudom mi ütött belém.
Lesokkolva ültem a kanapén és hallgattam a szavait. Csupán egy apró bólintásra futotta, mellyel jelezni kívántam, hogy megértettem, amit mond.
Nem üvöltöttem vele, nem vádoltam semmivel, nem vágtam pofon. Még csak lesújtó pillantást sem vetettem rá. Egyfajta tompultság lett úrrá rajtam.
Felálltam és elkezdtem összepakolni a nappaliból. Majd mikor végeztem, elé álltam. Tudtam, hogy a következő beszélgetés miatt még átkozni fogom magam, de mit tehettem volna?! Dühösnek kellett volna rá lennem, megvetni azért, amit művelt. De jelen pillanatban – bármennyire is szerettem volna - ez még nem ment…
- Figyelj, ha attól félsz, nem fogom elmondani senkinek. – jelentettem ki.
- És mi lesz velünk? Úgy értem...
- Ha akarod semmi nem fog változni. Megbízhatsz bennem. Pár nap múlva pedig neki kell állnunk a könyvnek. – szakítottam félbe és tereltem el a témát. Ismertem magam annyira, hogy tudjam, ez a higgadtság nem fog sokáig tartani.
- Rendben.
- Fáradt vagy, látom rajtad. Menj haza, pihenj!
Az ajtó felé indultunk.

- Nem sokára kereslek! - erőltettem mosolyt az arcomra.
- Jó éjt!
- Neked is!
- És Cheryl, köszönöm a vacsorát és hogy beszéltél Natetel. Igazi jó barát vagy! - tétován ugyan, de megölelt, majd elindult a lift irányába.
Miután becsuktam az ajtót, neki dőlve roskadtam le a földre.
Nem kellett volna... Van valakim... Barát vagy...
A szavai megállás nélkül visszhangzottak bennem, mint valami mantra.

Már másodszor taszít el magától. A felismerésnek köszönhetően kitört belőlem az eddig visszatartott zokogás. A szememet csípték a könnyek a torkom elszorult, alig kaptam levegőt.
A fájdalom átjárta az egész testem. Nem hittem volna, hogy ismét ennyire a szívembe lopja magát. De úgy látszik mégis, és ha csak tudtán kívül is, de sikerült újra összetörnie.

Szabadulni akartam ettől az érzéstől, nem akartam gondolkodni semmin. A tudatlanságba akartam menekülni. Kitörölni ugyan nem tudtam örökre az elmúlt fél óra eseményeit, de egy időre enyhíteni szerettem volna… Erre pedig csak egy módszer ugrott be. Ugyan nem szoktam ilyet csinálni, de úgy éreztem, erre most szükségem van.
Feltápászkodtam a földről és a nappaliban lévő italos szekrény felé indultam. Ha emlékezetem nem csal, kell még ott lennie jó pár üveg alkoholnak még Nora meglepetés bulijából.
Bingó! Magamhoz vettem kettőt majd a kanapé elé telepedtem.
Egyik után a másik pohárral csúszott le a folyadék a torkomon. A kívánt hatás pedig nem maradt el...

Arra ébredtem, hogy valaki a vállamat rázza és kétségbeesetten magyaráz, hogy ébredjek fel. Nagy nehezen félig kinyitottam a szemem. Egy aggódó Noraval és Natetel találtam magam szemben. Óvatosan felültem és az előttem térdelő barátnőm könnyes szemébe pillantottam. Egy megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőle, majd magához szorított.

Pillanatokon belül iszonyatos hányinger tört rám, így amilyen gyorsan csak tudtam a mosdó felé rohantam számra szorított kézzel. Pár perc múlva kissé még ingatag léptekkel vonultam vissza a nappaliba. Láttam, hogy Nora épp a földön lévő üres üveggel szemez.

-          Ezt mind egyedül ittad meg?

-          Nem, amint látod valamennyi kiborult belőle. – ingattam a fejem. A hangomban érezhető volt egy cseppnyi irónia.

-          Egész nap hívogattalak, de nem vetted fel. Van fogalmad róla, hogy mennyire aggódtam miattad? Aztán idejöttünk, az ajtó még csak be sem volt zárva. Téged meg itt találtunk. – mutatott a földre – Mi történt?

Az este emlékképei újra derengeni kezdtek. A sírás újfent rázni kezdte a testem. Összeroskadva ültem a földön és bőgtem, mint egy kisgyerek. Szánalmas volt a helyzet, tény és való, de nem tudtam uralkodni magamon.

Aztán hirtelen ölelő karok között találtam magam. Nate felhúzott a földről és a kanapéhoz kísért. A fejem a mellkasába fúrtam és próbáltam megnyugodni.

- Én... itt volt, vacsoráztunk, beszélgettünk és...  – kezdtem bele.
- Rájött? – szakított félbe Nora.
- Dehogy! Árulj el nekem valamit! - fordultam Nate felé - Igaz, hogy Chacenek van valakije?
Visszafojtott lélegzettel vártam a választ. Nem tudtam, mit viselnék el könnyebben. Azt, ha tényleg van barátnője vagy pedig azt, ha erre hivatkozva próbált meg lerázni, mert megbánta, amit tett.
- Ha Sorelre gondolsz, akkor igen.
- Nem értelek, ha nem tudja, akkor... – próbálkozott újra Nora.
- Beszélgettünk, itt. – folytattam türelmetlenül. - Pont azt meséltem neki, hogy beszéltem veled miután kijöttünk a stúdióból. Azt mondta, hogy: Te tényleg egy kincs vagy! - idéztem magam elé a pillanatot - Aztán megcsókolt. Láttam, hogy mire készül, de én hülye, hagytam. Utána hirtelen elhúzódott és magyarázkodni kezdett, hogy ezt nem kellett volna, mert van valakije.
Újra feltört belőlem a zokogás.
- Shhh, Carrie nyugodj meg!
- Már... másodszor... Nora én... ezt nem... nem tudom végig csinálni. Azt hittem, hogy menni fog, képes leszek felülemelkedni a helyzeten, de így… - próbáltam elmagyarázni neki, de nem nagyon tudtam összefüggően beszélni. Aztán eljutott a tudatomig, hogy az előbb nem Nora próbált csitítani. - Te... te honnan? Kitől? Mióta?
Nate halkan felnevetett, letörölte a könnyeim, majd megszólalt.
- Már akkor is ismerős voltál, mikor először találkoztunk és tudtam, hogy nem az újságokból. De csak akkor jöttem rá, hogy honnan, mikor az irodában megláttam egy régebbi közös képet. - nézett barátnőm felé - Még egyetem alatt többször is előfordult, hogy együtt buliztunk.
- Hogyhogy nem emlékeztem rád?
- Mert mire Nate odaért, te már hogy úgy mondjam, elég illuminált állapotban voltál - magyarázta Nora.

Csendben ültem a helyemen és próbáltam emészteni a hallottakat. Egy kicsit megkönnyebbültem, hogy eggyel kevesebb embernek kell hazudnom.
- Verd ki a fejedből az ötletet, hogy nem csinálod tovább! – rántott vissza a valóságba Nate.
- Ne adj neki ötleteket, kérlek! Nem fogom tudni még egyszer lebeszélni... - sóhajtott fel drága szerkesztőm.
- Felötlött bennem, de csak egy röpke pillanatra. Viszont most már csak azért is megcsinálom, ha törik, ha szakad! Ugyan kikészít a tudat, hogy lehet, hogy rólam fog mesélni nekem, de ugyanakkor kíváncsi is vagyok...

- Te most miről beszélsz?

-  A teljes nevem Caroline Salais. Jobban ismerem Chacet, mint azt ő gondolná. Ha valaha emlegetett egy Caro nevű lányt... az én voltam.
- Nem is sejted, hogy mennyit. Főleg az utóbbi időben. Meg akar keresni.
- Mi? –a levegő a tüdőmben rekedt.

- Beszélni akar veled, de nem tudja, hol élsz. Ben pedig azt mondja neki, már évek óta nem találkoztatok.

- Ami azt illeti, múlt hét pénteken. Én kértem, ha szóba jövök, ködösítsen. Pár napja kereste Dana anyut, de rólam még nem volt szó. Chace ugyan anyu számát meg tudja szerezni, de nem aggódok, tudom, hogy ő majd kitalál valamit.

Elmeséltem, hogy milyen egy nyomorult helyzetbe kerültem az álnevem miatt.
- Egyszerűbb lenne, ha elmondanád neki...
- Nem, nem, nem. Felejtsd el! Abból semmi jó nem sülne ki. Ha megtudja, akkor lőttek a könyvnek. Képtelen lennék úgy együtt dolgozni vele... Nate értsd meg, már sok éve nem vagyunk jóban...

- Ő pedig ezt szeretné tisztázni.

- Akartam én is. Ezzel az eltökélt szándékkal jöttem haza Rómából, de aznap húztátok keresztbe a számításaimat, mikor bemutattál neki.

A szavak ömleni kezdtek belőlem. Elmeséltem, mi történt a múltban. Ahogy azt is, milyen érzés volt Chace előtt állni és szembesülni vele, hogy fogalma sincs róla, ki vagyok. Hogy min mentem keresztül az utána lévő egy napban.  Kitértem arra is, kezdtünk jóba lenni, és hogy én ennek mennyire örültem. Aztán közöltem, hogy ezt sikeresen tönkretette, ismét a lelkembe, a szívembe gázolt. Majd mondandóm végén még hozzáfűztem, hogy ha eljár a szája, azt meg fogja bánni.

Sírni már nem tudtam. Az egész kialakult helyzetet szánalmasnak tartottam, ahogy magamat is.

A kanapén ülve New York-ot tanulmányozva már vagy századszor fogadtam meg, hogy soha többé nem leszek ilyen felelőtlen. És úgy egyáltalán hasonló kaliberű munkát sem fogok elvállalni.

Okolhattam volna Norat mindenért, de azzal semmit nem értem volna el. Tudtam nagyon jól, hogy én nem voltam elég körültekintő. Bár ha jobban belegondolok, elég kicsi volt a valószínűsége, hogy pont én és pont róla fogok írni. Ebben a sors keze is benne van. És ha az égiek azt akarták, hogy útjaink annyi év után ismét keresztezzék egymást, hát kíváncsian állok a következő hónapok elébe…

Másnap délután a jó idő csak úgy, mint több ezer New yorkit – pocsék hangulatom ellenére – engem is kicsalogatott a szabadba. Ennek köszönhetően a Central Parkban is hatalmas tömeg volt. Aki csak tehette kint lézengett. Fiatal gimnazisták lepték el a Sheep meadow területét. Pokrócokon fekve beszélgettek, szívták magukba a napfényt és nevettek. Látszólag mind gondtalannak tűntek.

Aztán ott voltak még a szerelmespárok – akik, természetesen velem szembe – kézen fogva sétálgattak és tökéletesen jól érezték magukat a saját kis világukban.

Ezzel szemben az én hangulatom még az átlagosnál is borúsabb volt. A jó kedvemet a hétfő este történtek árnyékolták be. Nem tudtam magamat túltenni a dolgokon. Chace viselkedésén, a csókon és azon, ahogy reagáltam. Bevallom, nem gondoltam volna, hogy ezt váltja ki belőlem. Régen sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy hogyan csókolna meg és az milyen lenne… de ez, minden képzeletet felülmúlt.

A mennyekig emelt majd a pokolba taszított. Hogy miért? Egyszerű: elhitette velem egy pillanat alatt, hogy nem vagyok közömbös számára, aztán közölte, hogy van valakije.

Ha ez az új Chace Crawford – ezt tette vele az elmúlt öt év – akkor köszönöm, de én nem kérek belőle. Előbb vagy utóbb meg fogja tanulni, hogy nem gázolhat át csak úgy az emberek érzésein. És az, azt hiszem keserves lecke lesz a számára.

Órákon át céltalanul bolyongtam a parkban. Utam során számtalan, számomra ismeretlen kis eldugott ösvényre lettem figyelmes, amiket eddig még nem vettem észre. Az egyik egy apró füves területre vezetett, ahol egy lapos sziklaszerű kő állt ki a földből. Egy fiatal srácot láttam meg rajta ülni. Hosszú kék farmert, egy háromnegyedes ujjú fehér felsőt és ahhoz színben passzoló sportcipőt viselt. Már azon voltam, hogy megfordulok és békén hagyom, mikor az arcára esett a pillantásom. Elmosolyodtam majd magabiztosan indultam meg felé. Nagyon elgondolkodhatott valamin, mert észre se vette, hogy odaértem.

-          Hahó! Föld hívja Bent. Jelentkezz! – nevettem fel az orra előtt hadonászva.

-          Carrie?! Szia. Hát te?

-          Csak sétáltam. – vontam vállat – Inkább azt meséld el, hogy kerülsz te egy verőfényes délutánon a parkba teljesen egyedül. Nem a városban kéne lenned a haverokkal?

-          De. – sóhajtott fel.

-          Ajaj. –leültem vele szembe törökülésbe – Oké, ki vele! Mi a gond?

-          Lényegtelen.

-          Nem Ben, nem az! Te is mindig meghallgatsz. Ez a legkevesebb, amit megtehetek. – egy pillanatra megölelt majd a napszemüvegét levéve mesélni kezdett.

-          Pár hete megismertem valakit. Kedves, aranyos, intelligens és gyönyörű. Nagyon jól érzem magam mellette. Azóta összefutottunk párszor. Egyszer elmentünk egy kávézóba és órákig csak beszélgettünk. Tudom, ez most furán fog hangzani tőlem, de azt hiszem beleszerettem. Nincs olyan perc, hogy valami kapcsán ne jutna eszembe.

-          Hűha. Ez komolynak hangzik, nem mindennap mondasz ilyeneket egy lányról. És mi a probléma?

-          Az, hogy Chace mutatta be. – a név hallatán mozdulatlanná merevedtem – Eléggé jóban vannak, és ahogy látom vonzódnak is egymáshoz. Nem akarok keresztbe tenni neki.

-          Hogy hívják a lányt? – suttogtam

-          Sorel. Sorel Eastwood.

Lehunytam a szemem, és igyekeztem higgadtságot erőltetni magamra. Mind hiába. Egy hisztérikus nevetés tört fel belőlem. Majd éreztem, hogy dacára összeszorított szempilláimnak, egy könnycsepp gurul végig az arcomon. Amilyen gyorsan csak tudtam letöröltem, de már késő volt. Ben észrevette.

Értetlen kifejezését látva belekezdtem a hétfő esti események taglalásába. Nem csodáltam, hogy megdöbbent. Valahogy még én sem hittem el, hogy ez az egész megtörtént.

-          Szóval, hacsak Chace nem ismer több Sorel nevű lányt, akkor…

-          Nem tudok róla.

-          Akkor ugyanarról a személyről van szó – fejeztem be a félbehagyott mondatot.

Időközben kezdett beesteledni ezzel együtt a levegő is lehűlt. Javaslatomra, miszerint a beszélgetést folytassuk nálam, Ben rábólintott. Az utat a lakásomig – ami úgy 5-10 perc lehetett – szótlanul tettük meg.

Mindketten a kialakult helyzetet emésztettük. Viszont a mellettem sétáló srác némasága fura volt. Gyerekkorom óta ismerem, de olyan még nem volt, hogy ennyire csendesnek, komolynak láttam volna.

Amint becsuktam az ajtót, egyből a mosdó felé vettem az irányt, míg ő a nappaliba indult. Miután végeztem meghallottam a hangját.

-          Carrie… Chace keres.

-          Ugye nem engedted be? – rohantam arra, amerről a hangját hallottam.

-          Telefonon – mutatta a még mindig csörgő készüléket. A fotelban ült szemben az asztalon ott állt a bizonyos üveg…

-          Bontsd csak ki, egy napja szemezek vele én is – mutattam a Jack Daniel’s-re majd elnevettem magam. Aztán a még mindig csörgő mobilra pillantottam, komolyságot erőltettem a hangomra és felvettem. – Szia… Nem, mondjad csak… üzentem Natetel, úgy látszik nem kaptad meg… Mikor végzel?... Rendben, akkor utána… Hol?... Oké… Jó éjt, szia.

-          Mit akart?

-          Holnap tíz körül jön át. El kell kezdeni a munkát.

-          Tudod, nem irigyellek. Főleg ezek után…

Egy órával később és majd’ fél üveg alkohollal a szervezetünkben már vidáman sztorizgattunk a régi időkről. Szóba jött szinte minden. Az óvodától kezdve az általánoson át egészen a gimnáziumig.
- És arra emlékszel, amikor táborban voltunk és ti kimentetek a viharban az udvarra? - röhögött fel.
- Nem is volt vihar csak egy nyári zápor. Úgy teszel, mint aki még nem csinált hasonlót! Különben meg ti is röpiztetek szakadó esőben. Nekem a legemlékezetesebb, tudod mi volt?
- Na?
- Amikor titeket sminkeltünk ki. Istenem, még életemben nem hallottam annyit nyafogni egy pasit, mint akkor. - nevettem fel szívből.
- Csodálkozol? Soha nem fogom megérteni, mit szeretnek benne a lányok. - borzongott meg.
- Azért valljuk be, hogy Adamnek és neked állt a legjobban. - cukkoltam.
- Persze...
- Bár szó se róla, Chris se volt semmi a bolond ballagásukon. Amikor először megláttam csak néztem, aztán képen röhögtem szegényt.
- Tudod, egy valamit sose értettem…
- Mit?
- Mindenkit leüvöltött, aki Chrisnek hívta, kivéve téged. Ha szóltál neki, egyből odafordult és egy rossz szava sem volt. Miért?
- Ezen még sosem gondolkodtam el. Talán mert én is elviseltem, hogy Caronak hív. Jó persze szívem mélyén örültem is neki.
- Ha engem kérdezel, szerintem ő is szeretett téged. Csak erre akkor jött rá igazán, mikor eltávolodtatok egymástól. Titkon mindketten szenvedtetek.
- Ugyan, ez hülyeség!
- Akkor mondd meg, miért nem volt eddig egyikötöknek sem igazán komoly kapcsolata!
- Hogy neki miért nem volt, azt én nem tudhatom. Ami engem illet, egy csalódás után mindig nehezen bízol meg egy újabb férfiban, aki az életedbe lép. Minél többször történik ez meg, annál nehezebb lesz. Bizalmatlanságra pedig nem lehet egy kapcsolatot építeni. Tudom ez elcsépelt, de várom az igazit. - mosolyodtam el.
- Honnan fogod tudni, hogy ki az? Szerinted milyen a csók a nagy Ő-vel?
- Szavakkal leírhatatlan. Úgy érzed az a minden, ha nem érezheted az érintését, az ajkait a szádon, akkor semmi vagy és magányos. Elindít benned valamit, a szíved úgy érzed nem képes már hevesebben verni. Maga a pokol és menny egy az egyben.
- Mintha ma már hallottam volna hasonlót.
A másodperc töredékéig értetlenül bámultam rá, majd hirtelen minden megvilágosodott előttem. Magam elé meredve ráztam a fejem, próbáltam tagadni a számára oly nyilvánvalót. Közben a kezeim az asztalon lévő üveg felé indultak. Töltöttem még egy pohárral, aztán lehúztam.
- Oké, ez így unalmas. Öltözz! - nézett rám sürgetően.
- Minek?
- Elmegyünk valahova bulizni!
- Adj tíz percet.
Tényleg siettem. Villámgyors átöltözés, sminkelés után már indulhattunk is. Ben azt mondta jó úgy, ahogy van így az épületből kilépve egyből belevethettük magunkat a New yorki éjszakába.

Jobban ki akartam kapcsolódni, mint eddig bármikor. Ben pedig most megadja a módját, ebben biztos voltam. Hogy miért? Habár még nem voltam vele szórakozni, de tudtam, hogy ezt az éjszakát még jó ideig emlegetni fogom. Az ok pedig egyszerű: ugyan egyikünk sem mondta ki, de így is nyilvánvaló volt, hogy mindketten a padlón vagyunk.

Ezen kívül reméltem, hogy, ha csak egy kis időre is, de el tudom felejteni a kérdést, ami azóta nem hagy nyugodni, mióta ma este szóba jött. Egy kérdést, ami megfogalmazódott bennem és nem akartam tudni rá a választ. Egy kérdést, ami így hangzott: lehet, hogy újra beleszerettem?

Közérdekű információk & Díjak :)

Sziasztok!


Három napig nem voltam és zajlanak az események a blog környékén :)


Először szeretném kezdeni egy kis közérdekű közleménnyel. Mint ahogy azt mindenki tudja, jövő héttől suli - nekem sajnos már szerdán - ez a blogot csak kisebb mértékben érinti.
A friss fejezetek ugyanúgy pénteken fognak felkerülni, viszont az előzeteseket nem fogom tudni felrakni hét közben. Idén leszek végzős és rengeteg időmet el fogja venni a suli, nem hiszem hogy arra lesz energiám, hogy gép elő üljek. Így arra a döntésre jutottam, hogy vasárnaponként rakom fel a részleteket és akkor olvassátok el, amikor szeretnétek! :) A rendszeres frissekkel azt hiszem nem lesz gond. Ugyan jelenleg még csak a 11. fejezetet írom, de jövő héten próbálok még egy kis előnyt kovácsolni magamnak, hogy amiatt, hogy nincs befejezve, ne kelljen még többet várnotok egy- egy részre.


Rátérek a másik dologra, ami miatt ez a bejegyzés íródott.


Hatalmas köszönettel tartozom MyDreamnek és Biának, hogy megkaptam tőlük a következő díjat:

 

Valamint ismételten MyDreamnek a következőért:

Ha nem gond, akkor azt a hét dolgot én most egybe vegyíteném :)


1) Imádom New Yorkot, egyik nagy álmom eljutni oda és talán ott is élni :) ki tudja, talán egyszer megvalósul :)


2) Veszprémi lévén mindenem a kézilabda (ahogy az a 3. fejezetből ki is derül :) ) kedvenc csapatom az Mkb Veszprém (mily meglepő :D ) kedvenc játékosom pedig: Iváncsik Tamás :)) ♥


3) Öt évig én is kézilabdáztam, de aztán végül idő hiánya miatt abba kellett hagynom.


4) Ha jobban belegondolok az Alkonyat hatására kezdtem el rengeteget olvasni és tulajdonképpen írni is. Ennek köszönhetően kezdtem el blogolni, az Igaz szerelem egyik főszereplője pedig Rob volt, a történetet először egyedül, majd barátnőmmel közösen írtam.


5) Szívesen dolgoznék egy Könyv kiadónál, mint szerkesztő.


6) Kedvenc sorozatom: Gossip girl :) Kedvenc színész pedig Chace Crawford ♥


7) A zene terén szinte "mindenevő" vagyok, de leginkább a hangulatomtól függ, hogy épp mit hallgatok.


A hét személy, akinek szeretném tovább adni a díjakat, pedig a következők:

Ivcsi

nyc_girl

Pixie 

Clary

Vic

Bri

Noncsi

  Mindenkinek mind a két díjat küldöm, mert mindegyik történet fantasztikus! :)

Szabályok:
1) Tedd ki a logót a blogodra!
2) Köszönd meg a díjat akitől kaptad!
3) Írj magadról hét dolgot!
4) Küldd tovább hét embernek!
5) Hagyj üzenetet a blogjukon, hogy meglepetés várja őket!

 Ui.: Még ma este megpróbálom feltenni a következő fejezetet! :)


Puszi, Csillu

7. fejezet

Sziasztok!

Ismét itt vagyok a következő fejezettel :) Köszönöm a kommenteket.

Mint ahogy azt elárultam már chaten, mozgalmas fejezetben lesz részetek, remélem, hogy tetszeni fog!

Mást most nem fűznék hozzá, beszél helyettem a fejezet :)

Kellemes olvasást!

puszi, Csillu

7. fejezet

A bokasérülésem mégsem múlt el olyan hamar, mint ahogy arra számítottam. Így kénytelen voltam otthon pihenni.

Miután Chace ragaszkodott hozzá és hazakísért, az volt az első, hogy beborogattam.

Két nap múlva, mikor meglátogatott és rájött, hogy még mindig sántítok egy kicsit, addig nyaggatott, míg meg nem engedtem neki, hogy elvigyen egy orvoshoz. Aki persze semmi újat nem mondott, amit eddig ne tudtam volna. De Ő azóta is minden nap jön, és - ha csak pár percre is, de - benéz, hogy vagyok. Mintha ugyan Ő tehetne az egészről...

A napjaim azzal teltek, hogy összeszedjem Róla a legtöbb információt. Még arra is kényszerítettem magam, hogy megnézzek egy részt a sorozatból, amiben szerepel. Felkészülten akartam nekiállni a munkának.

Persze a helyzetem nem könnyítette meg, hogy múltkor megemlített. Egyrészt meglepett és meg is döbbentett egyben, hogy egyáltalán eszébe jutottam. Másrészt viszont dühített az egész kialakult helyzet. Gondol rám, de nem ismer fel. Pedig csak ki kéne nyitnia a szemét...

De akkor és ott talán a meglepettség miatt végül nem szóltam semmit, ahogy ő sem forszírozta tovább a dolgot.

A gondolataim a telefon szakította félbe.

- Drága Carriem, mit is ígértél nekem? - csendült fel vészjóslóan egy hang.

- Szia. Meg tudom magyarázni.

- Azt elhiszem. - nevetett fel - Ki vele, miért nem kerestél?! Azt ne mondd, hogy egész eddig a babérjaidon ültél!

- A helyzet bonyolultabb, mint gondolnád.

- Kíváncsian hallgatlak.

- Tudod, meséltem az új könyvről. Kiderült, hogy Vele kell együtt dolgoznom. Érted, Matt? És ami a legrosszabb az egészben, hogy meg sem ismert. Nem akarok, de kénytelen leszek hazudni neki.

- Várj! Jól értem, Chris vagyis Chace azt hiszi, hogy te Cheryl Davis vagy? Nem hiszem el, hogy nem jött rá...

- Pedig ez van. Úgyhogy most már arról is letehetek, hogy megbeszéljem vele a dolgokat.

- Még mindig...

- Mióta visszajöttem, még nem álmodtam vele. - válaszoltam meg a félbehagyott kérdést - Viszont így is túl sokat agyalok rajta. Először ki akartam lépni, visszamondani az egészet, de nem lehet.

- Sajnálom.

- Fogalmam sincs mitévő legyek...

- Ha vele vagy próbálj meg csak a jelennel s ne a múlttal foglalkozni! - szólalt meg rövid hallgatás után - Most újra megismerheted. Végtére is ezt akartad, nem?

- De.

- A többi meg majd idővel eldől. Mondanám, hogy valld be az igazat, de tudom, hogy az ellen csak tiltakoznál.

- Igen. - mosolyodtam el. Elképesztő, hogy mennyire ismer, holott nem sok időt töltöttünk el eddig együtt.

- Amúgy jól vagy?

- Aha, most már. Szerencsétlenkedtem egy sort, kiment a bokám, de már jól vagyok. Mikor jöttök? Hiányoztok.

- Most még egy hónapig biztos, hogy nem. A francia és spanyol bajnokságban is vannak meccsek. Aztán meg levezető edzések. Szóval szerintem... talán,  július közepe felé.

- Az még messze van...

A következő egy- másfél órában egymást szórakoztattuk. Sok minden szóba került ez alatt az idő alatt. Részletesen beszámoltunk az elmúlt napokról. Elmesélte, hogy ő is megsérült az egyik meccsen, de a profi orvosi stábnak köszönhetően hamar felépült.

Utána azon poénkodott, hogy engem nem szabad egyedül futni hagyni, mert ez lesz a következménye. Erre én bevágtam a durcit és csak úgy békéltem meg, hogy megígértettem vele, Luca-val két hétig nálam lesznek.

Aztán a könyvről kérdezősködött. Bár sok újdonsággal nem szolgálhattam neki.

- Mi volt ez? - kérdezte félbeszakítva előző mondatát.

- Valaki csengetett. - felálltam és az ajtó felé indultam.

- Ja, jó. - nem zavartatta magát - Szóval ott tartottam, hogy... tudom már. Azt akartam mondani... Figyelsz te rám?

- Persze, mondd csak. - közben épp az ajtót nyitottam ki.

- Az után a majdnem egy teljes hét után rettentően üresnek érzem az ágyam.

A mondat hallatán hangosan felnevettem. Ám a velem szemben álló személy arcára fagyott mosollyal nézett rám.

- Lökött vagy, Matt. Mintha olyan sok minden történt volna. De figyelj, le kell raknom. Ezt pedig majd később megbeszéljük.

- Rendben. Aztán csak okosan.

- Istenem, mintha csak a bátyám hallanám. - sóhajtottam fel - Na szia!

Chacere nézve biztos lehettem benne, hogy hallotta, amit Matthias mondott. Viszont nem értettem a döbbent kifejezését.

Lassan már kezdek hozzászokni, hogy munka után meglátogat. Bár most már nem azért, hogy leellenőrizze, jól vagyok-e, hanem beszélgetni. Egyik alkalommal láttam rajta, hogy nagyon feszült. Addig faggattam, míg elmondta, hogy mi a baj. Akár még a pszichológusának is felcsaphatnék...

Az utóbbi időben ugyanis elkezdte kiönteni nekem a lelkét. Kár, hogy ez soha nem lehet kölcsönös. Hogy soha nem lehetek vele teljesen őszinte.

Gyorsan kiűztem a fejemből a negatív gondolatokat.

- Hoztam magunknak egy kis olasz kaját, ha megéheznénk. - mosolyodott el.

- Szuper. Úgy sincs kedvem főzni.

A nappaliban telepedtünk le a kanapéra. A vacsoránk az asztalra raktuk, bár még egyikünk sem volt éhes, így megbeszéltük, majd később megmelegítjük.

- Ma te mesélsz magadról! - jelentette ki - Szeretnélek megismerni.

- Mire vagy kíváncsi?

- Rád. - nézett a szemembe.

- Nem szűkítetted le a kört. - nevettem fel – Azt már tudod, hogy olasz származású vagyok. A szüleim Rómában élnek. Apu ügyvéd anyunak pedig egy vállalkozása van. A bátyám, mint múltkor említettem, sportoló.

- Ennyi? – kérdezte egy perc csönd után.

- Mit mondjak még?

- Mikor jöttél New Yorkba?

- 2005-ben az Egyetem miatt. Már általánosban is az írással szerettem volna foglalkozni és azt is tudtam, hogy a NYU-n szeretnék tanulni.

- Egyedül nekivágni egy ekkora városnak.

- Nem voltam azért annyira egyedül. Noraval közös albérletben laktunk.

- Hogyhogy nem újságíró lettél?

- Nem ment annyira jól, mint egy általam kitalált történet megírása. Erre hamar rájöttem. Egyetem alatt már írogattam saját sztorit, amit aztán kíváncsiságból csináltam neki egy blogot. Legnagyobb meglepetésemre rengeteg olvasóm lett és tetszett nekik, amit alkottam.

- Mesélj a könyvedről! – mosolyodott el.

- Miután végeztem a sulival, fél évre rá fejeztem be az elsőt. A kiadó hamar megjelentette. Egyrészt, mert tetszett nekik és sok pénzt láttak benne. Másrészt pedig, mert Nora lett a felelős szerkesztőm és rendkívül dinamikusan dolgoztunk együtt. Fél szavakból is megértjük egymást, hamar kijavítottunk mindent, amit kifogásolhattak volna. A második könyvnek egy hónapja volt a bemutatója. A nagy sikernek köszönhetően kaptam egy hosszabb pihenőt. Nyár végére kell jelentkeznem egy új ötlettel. De nem aggódom, mert vannak vész esetére régi írásaim, amiket leporolok és remélhetőleg tetszeni is fog nekik...

- De miről szólnak?

- Először egy romantikus regényt írtam.  A mostani pedig egy lány életét mutatja be, ahogy egyre lejjebb csúszik a lejtőn és öngyilkos akar lenni. Az utolsó pillanatban ront rá az egyik barátja, aki rájön, hogy mire készült. Ezzel megmenti a lány életét és a kapcsolatuk is elmélyül… A végét nem mondom el, ha kíváncsi vagy elolvasod. – nyújtottam rá a nyelvem. Mikor ránéztem színtiszta érdeklődést véltem felfedezni az arcán. – Na de ennyi elég is belőlem.

- Szeretsz bulizni? - mint aki meg sem hallotta az utolsó mondatom.

- Egyetem alatt rengeteget jártunk a barátokkal. Voltak durva esték, de szerintem ez egy egyetemista életéből kimaradhatatlan. Azóta ritkábban megyek. Nem is nagyon volt időm rá. Bár szerintem az elmaradásaimat sikerült pótolni múltkor olaszban. - nevettem fel.

- Értem. Csak kíváncsi vagyok. Van barátod?

- Nincs. Egy- két komolyabb párkapcsolatom volt. De csúnyán végződtek… Jelenleg épp az igazira várok. - mosolyodtam el.

Az este további részében is különböző kérdésekkel bombázott. Még vacsora alatt is. Jó hangulatban telt az idő és ami meglepő volt a számomra, teljesen felszabadult voltam a társaságában.

 Az ajtóban kissé szomorúan köszöntem el tőle.

- Holnap mit csinálsz?  - érdeklődött.

- Bemegyek Norahoz az irodába. Meg kell beszélnem vele pár dolgot. Te?

- Fotózással kezdek, aztán interjú egy külföldi lappal. Utána újabb fotózás, megbeszélés és este forgatás. Ha jól emlékszem.

- Sűrű napod lesz. Siess haza pihenni.

- Rendben. Jó éjt, Cheryl! - megölelt majd adott két puszit.

- Jó... jó éjt! - dadogtam.

Becsuktam az ajtót. Kezemmel megérintettem az arcom. Az érintése helyén szabályszerűen bizsergett a bőröm.

Nagyot sóhajtottam majd ellöktem magam az ajtótól és a konyha felé vettem az irányt, hogy összepakoljak.

Reggel nyolc órakor már a taxiból szálltam ki a Random House Kiadónak is helyet adó épületkomplexum előtt. Belépve a bejáraton a liftek felé siettem volna, ám a portás megállított. Értetlenül sétáltam vissza, nem tudtam mit akar. Ekkor vettem észre, hogy egy számomra ismeretlen férfi ül ott.
Pillanatokon belül kiderült, hogy új még és fogalma sincs, ki vagyok. Elhadartam a nevem, majd újra indultam volna utamra. De akadékoskodni kezdett, hogy bizonyítsam neki, tényleg én vagyok Cheryl Davis. Kezdtem ideges lenni, a türelmem is fogytán volt. A srác pedig továbbra is valami igazolványt kért tőlem. Ekkor jelent meg a volt portás és közölte Jackel - mint kiderült így hívják - hogy jobb lesz, ha hisz nekem és elenged. Hálásan elmosolyodtam majd a megfelelő emelet felé vettem az irányt.
A kiadó recepciósa vidáman köszönt, majd megállított egy pillanatra. Megkért, hogy dedikáljam neki a könyvem. Beletörődve abba, hogy bármennyire is próbálok sietni, valaki mindig feltartóztat, gyorsan aláírtam, majd mentem tovább.

Nora irodájából férfihangok szűrődtek ki, így megálltam egy pillanatra. Mély levegőt vettem, hogy lenyugtassam magam, majd kopogtam.
- Szép jó reggelt! - mosolyogtam barátnőmre és Natere.
- Wáó, ez aztán az év szenzációja. Jól jegyezd meg Nate, mert ilyet nem mostanában látsz, hogy Cheryl nyolckor ide jön vagy hogy egyáltalán ébren van!
- Látom, jó kedved van. Ahelyett, hogy engem cukkolsz, inkább intézkedhetnél. Tudom, nem sokat járok ide, de hogy az új portás ne akarjon felengedni, több mint sok, még nekem is...
Nora egyből a telefon után nyúlt, én pedig ez idő alatt Natetel váltottam pár szót.
Negyed órával később már csak ketten ültünk az irodában. Volt egy olyan érzésem, kifogtam a szerkesztőmön. Mikor megtudta miért is jöttem, elgondolkodva ült, majd csak hosszas hallgatás után szólalt meg. Akkor sem mondott sok konkrétumot. Néha úgy éreztem szótár kell,
hogy megértsem.

"Ne a szokásos, százszor lerágott kérdéseket tedd fel neki."  Vagyis olvassak el sok interjút Chace-ről.
"Ne felejtsd, téged nem a felszín kell, hogy érdekeljen, hanem Ő."  Tehát az érzéseiről kérdezzem.

"A lényeg, hogy új dolgokat tudj meg. Olyat, amiket eddig nem mesélt."  Aha, ezt pedig úgy érhetem el, ha a rólam kialakult kép Chace szemében megbízható. Gondolom én.
"A legfontosabb, hogy ne görcsölj rá a dologra. Tudom, hogy ha elkezditek nem lesz baj, mert érdekel, hogy mi történt vele. Add magad és menni fog!"  A vesémbe lát, egy részem tényleg várta már, hogy halljam.
Ezen kívül azt is megbeszéltük, hogy nem fejezetekre lesz felbontva a könyv, hanem témák szerint címekkel tagolunk majd. Esetleg képeket is bele lehet rakni.
Nora még ma szerez nekem egy diktafont, azzal könnyen fog menni. Felveszem, utána pedig tudok alakítgatni még rajta és eldönteni, mit hagyok ki.
Miután mindent megbeszéltünk, nem akaródzott haza menni az üres lakásba, így tovább ültem a fotelben. Barátnőm értetlen kifejezését látva felvilágosítottam, hogy mi a problémám.
Tekintetem az asztal mellett tornyosuló majd' egy méter magas papírkupacra tévedt.
- Ne is kérdezd! - sóhajtott fel - Írói pályázatot hirdetett meg a kiadó. Mivel te is és Sam is szabin vagytok, rám bízták, hogy válasszam ki a legjobb ötöt. Még az előtt, hogy jött volna a felkérésed. Legkésőbb holnap neki kell állnom, olvasni őket.
- Ha szeretnéd, most segíthetek. Gondolom, a szokásosat kell csinálni: első tíz fejezetet elolvasni, ha jó, akkor marad, ha nem selejt.
- Ha szeretnél. Nekem még pár dolgot át kell néznem.
- Ide velük - mosolyodtam el.
A következő három órában belevetettem magam az olvasásba.

Voltak történetek melyek magukkal ragadtak és szinte fájt a szívem, hogy le kellett tennem. A másik véglet viszont... szenvedtem, míg a kiszabott résszel nem végeztem. Megdöbbentő tud lenni, hogy egyesek milyen helyesírással rendelkeznek.
Már épp nyúltam volna a következőért, mikor kopogtak.

Amint az ajtó kinyílt, egy a nevetéstől a hasát fogó menedzserrel találtuk szemben magunkat.
Gondolom az elé táruló látvány késztette erre.
Ugyanis az irodában lévő kanapén helyezkedtem el. Tőlem balra, az íróasztal mellett még mindig ott állt a méretes oszlop. Előttem pedig három csoportba sorolva - jó, közepes, felejtős - a történetek, mindegyikhez egy cetli tűzve, melyre röviden leírtam a tartalmat és a gyakran előforduló hibákat. A kanapén mellettem egy csomag gumicukor - nem tehetek róla, hogy imádom - a másik oldalamon a következő sztorit rejtő boríték. A cipőm a kibontott borítékok társaságában a földön hevert. Igen, azt hiszem pillanatok alatt sikerült belaknom a helyiséget.
Nora leteremtette a még mindig röhögő Nate-et. Majd felém fordulva közölte, hogy öt perc és indulunk ebédelni.
Az egyik közeli étterembe mentünk. Végig jó hangulat uralkodott. Beszélgettünk, nevettünk.
- Be kell néznem Chace-hez. Téged az irodába, ugye? - választ sem várt a kérdésére, felém fordult - Cheryl téged?

- Ha nem bánnád, akkor veled tartok. Beszélnem kéne Chace-el, hogy mikor tudunk kezdeni.

Egy számomra ismeretlen épület előtt álltunk meg. Kívülről nézve az ember gondolná inkább egy üzemnek, mint stúdiónak. Ahogy beléptünk az ajtón egy tágas térbe értünk. Nate egyből közölte a portással, bármikor jövök, engedjenek be.

Majd a recepciós lányhoz indult, megkérdezte hányas stúdióban forgatnak ma. Pár perccel később már a helyszínen is voltunk.

Épp egy jelenetet vettek, melyben Ő is szerepelt. Alig hogy elkezdte mondani a szövegét a rendező leállította, majd egyre hangosabban és idegesebben magyarázott neki. Oldalra néztem, de az imént még mellettem lévő srác már mozgósította magát.
Újra Chace felé fordultam. Az arca fáradtnak tűnt. A tekintete rám tévedt, majd halványan elmosolyodott. Intettem neki, hogy jöjjön ide hozzám.
- Szia! - ölelt magához - Hát te?
- Szia. Beszélni szerettem volna veled, de az most lényegtelen. Mi a baj?
- Semmi.
- Chace!
- Jó, jó. Nem megy ma a munka. Valamit mindig elrontok. Ezt is már ötödször vesszük újra. Nem tudom, mi van ma velem.
- Próbáld meg túlélni a mai napot. Van egy ötletem. Este hétre gyere értem. Akkor majd nyugodtan beszélgetünk, most viszont menj, mert várnak!
- Rendben.
Újra elindult a felvétel, mi pedig Natetel a kijárat felé tartottunk. Ő értetlenül állt a dolgok előtt, én pedig magyarázni kezdtem neki.
- Az a baja, hogy nem tudja kipihenni magát. Látszik rajta, napról napra egyre jobban. Komolyan. Szinte majdnem minden forgatás után interjúkra vagy fotózásra jár. Megértem, hogy fent kell tartani az érdeklődést, de azért ennyire... Mondj le párat, csinálj neki szabadidőt. Gondolom, te sem szeretnéd, ha valami baja lenne. Ahogy láttam a rendező sem repesett a mai teljesítményétől és valljuk be, ezek összefüggenek. Ha fáradt sokkal nehezebben tud a forgatásra koncentrálni...
- Igazad van, még ma intézkedem. Köszönöm.

A sütőben terjengő illatok ellepték a konyhát. Már majdnem kész volt a vacsora. Chace is bármelyik pillanatban betoppanhat. Amint ezt megállapítottam, megszólalt a csengő. Kinyitottam az ajtót, majd betessékeltem a nappaliba.

-          Egy pillanat és itt vagyok.

Kivettem a sütőből a vacsoránkat, majd tányérra rakva őket indultam is vissza hozzá.

-          Először egy pizzériába akartalak elvinni, de aztán úgy döntöttem, hogy itt kényelmesebb. Mellesleg anyunak hála, isteni pizzát tudok sütni. – dicsekedtem.

-          Hm, kíváncsian várom.

Miután végeztünk az evéssel és Chace ódákat zengett a vacsoráról – megjegyzem biztos, hogy direkt rájátszott- a kanapén ültünk. Pár percig néma csend uralkodott a szobán, amit én törtem meg.

-          Most, hogy jól laktál, mesélhetsz!

-          Mit?

-          Láttam délután, hogy nem csak a fáradtság miatt nem ment a színészkedés. Mi a baj? Nekem tényleg elmondhatod.

-          Lett volna egy filmszerep. Nehezen, de sikerült megszereznem. Egy musical feldolgozása, teljesen új történet. Tetszett, nagyon akartam volna játszani benne. De a rendező visszalépett, mondván, hogy nagyon lefoglalja egy másik produkció.  A stúdió most úgy döntött, hogy visszatér az eredeti sztorihoz. Így pedig már nem tetszik, tegnap vissza is mondtam a szerepet. Pocsék érzés, ha valamiért ennyire megdolgozok, mert tényleg sok munkám volt benne, aztán változtatnak az egészen. Mintha feleslegesen csináltam volna… Arról meg ugye ne is beszéljek, hogy egész héten rohanhatok majd mindenhova, mert Nate volt olyan drága, és teljesen betáblázott.

-          Ne legyél abban annyira biztos. Beszéltem vele, amíg hazahozott. Rávilágítottam egy két dologra, azt mondta, hogy intézkedik…

-          Te tényleg egy kincs vagy. – nézett komolyan a szemembe, majd a tekintete az ajkamra vándorolt…

6. fejezet

Sziasztok!

Péntek lévén én is itt vagyok! :)

Ivu, MyDream köszönöm a kommenteket! :) Akár hiszitek, akár nem, de tényleg sokat jelent és ez nem csak egy süket duma, amit mindenhol lehet olvasni! És természetesen a pipákat is!

A fejezetről csupán két dolgot jegyeznék meg: akiknek eddig is szúrta a szemét, annak előre szólok, hogy sok lesz a párbeszéd, de azért el lehet viselni. A másik pedig amit már többször említettem, ("három fejezeten belül" ) a mai részben képbe kerül a rejtélyes, közös gyerekkori barát Ben :)

Nem is nagyon húznám tovább a bevezetőt, a múltheti úgyis hosszúra sikeredett...

Kellemes olvasást! 

puszi, Csillu

 

6. fejezet

Továbbra is az kavargott a fejemben, hogy én ehhez gyenge vagyok.

Komolyan gondoltam azt, amit Noranak mondtam. Fel akarom bontani a szerződést. Habár mióta hazajöttem, úgy gondoltam, hogy túltettem magam valamennyire Chrisen. De úgy látszik tévedtem.

Szívem mélyén a beszélgetésünk alatt végig bíztam benne, hogy rájön, ismer engem. Egy másik részem viszont örült neki, hogy nem. Ha tudja, hogy ki vagyok, akkor biztos, hogy mind a ketten feszengtünk volna.
Újra a parkban ültem. A járókelőket figyeltem és próbáltam kitalálni mitévő lehetnék most. A telefonom sokadjára szólalt meg, de én ismét kinyomtam. Nem voltam hajlandó beszélni senkivel. Nyugalomra volt szükségem.
Nem érzékeltem az idő múlását. Számomra most egy jelentéktelen tényezővé vált. Mint ahogy körülöttem az összes járókelő.
A gondolataim a végletek közt csapongtak. Egyik pillanatban még fel akartam mondani, a másikban pedig úgy voltam vele, hogy amíg nem tudja, ki vagyok, addig megoldható a közös munka.
Egyszer csak Nora ült le mellém.

- Mennyire gondoltad komolyan azt, amit mondtál? - kérdezte csendesen.
- Teljesen.
- Ha csak a te szempontodból nézem az ügyet, akkor is kedvezőtlen következményei lesznek. Carrie, ha felbontom a szerződést, akkor be fognak perelni. Azt te sem akarhatod! Nem csak a hírneved miatt nem, hanem mert mivel te akarod megszüntetni a munkakapcsolatot, őket érné anyagi kár. Ebből pedig az következik, hogy nagyon sok kártérítést kéne fizetned. Gondolom, ezt te sem szeretnéd. Megpróbálhatok beszélni Natetel, hogy egyezzetek meg, de esélytelen. Nagyon büszke arra, hogy sikerült megszerezniük téged. Hidd el, nem fog egy könnyen elengedni.
- Ezt valahogy sejtettem... - sóhajtottam fel.
- Nézd a jó oldalát, könnyebb dolgod lesz. Mivel ismer téged, jobban fog menni a munka.
- Azt se tudja, ki vagyok. Annyira fogalma sincs róla, hogy én Caroline Salais vagyok, akivel évekig folyton együtt volt... Simán elhitte a másik nevem. - nevettem fel hisztérikusan.
- De hát!
- Hagyjuk! Akkor semmi esély, igaz?
- Sajnálom.

- Rendben, valahogy majdcsak túlélem. De pár napot még kérek, hogy legalább magamban lerendezzem a dolgokat. Ha Nate keres, mondd meg neki, hogy a következő két napra szerveztél nekem valamit.
- Ahogy gondolod.
- Köszönöm. Most megyek, majd jelentkezem.

A keddi napot a lakásban töltöttem. A telefonom még előző este kikapcsoltam. Nyugalomra volt szükségem és ehhez az kellett, hogy Nora ne tudjon óránként ellenőrizni.
Délelőtt nagytakarítást csináltam a lakásban. Ebéd után pedig letelepedtem a laptopom elé. Válaszoltam az e-mailjeimre. Majd felléptem a blogra.

Üdv mindenkinek!

Jelentem épségben hazaértem és üdítően hat rám ez az enyhébb időjárás. Rómában kánikula van, szerintem ott már csak a vízparton lehet elviselni a hőséget.
Kérdéseitekre válaszolva remekül éreztem magam. Persze a srácok nem is hagytak bent punnyadni. Minden reggel kész programmal álltak elő aznapra. Arra is sikerült rávennem magam, hogy velük tartsak futni. Mire nem jó két élsportoló ismerős, nemde? 

Na, de a rövid beszámoló után most már rátérek a lényegre, ami miatt tulajdonképpen ez a bejegyzés íródott.
Régebben valaki kérdezte, hogy nézek-e egy bizonyos sorozatot, én pedig azt válaszoltam, hogy nem. Mielőtt félre értenétek, szeretném leszögezni, hogy még mindig nem kezdtem el és nem is fogok ódákat zengeni róla. Pláne nem így látatlanban.
Azt hiszem eleget csigáztalak titeket. Tegnap kiderült, ki az illető, akivel az elkövetkezendő egy, két esetleg három hónapban rengeteg időt fogok eltölteni.
Dobpergést kérek! Eljött a nagy bejelentések ideje. Ahogy ígértem, ti lesztek az elsők, akik megtudják.
Mint említettem már korábban, egy számomra ismeretlen terepre merészkedek. Egy életrajzi könyv kategóriájába besorolt 'művet' fogok írni.
Az illető pedig, akiről szólni fog, nem más, mint a Gossip girl nagysikerű sorozat sztárja, Chace Crawford.
Hagyom, hadd emésszétek a híreket és ígérem, hogy megpróbálok a kérdéseitekre válaszolni.
Addig is tudjátok, legyetek jók!

puszi, Cheryl  

Miután ezzel végeztem, megnyitottam a keresőt, majd beírtam az imént említett nevet.

Rengeteg találatot dobott ki: képeket, interjúkat, fan portálokat, cikkeket.

Találomra megnyitottam az egyik oldalt. " Christopher Chace Crawford, született 1985. július 18-án Lubbockban. Édesapja Chris dermatológus, édesanyja Dana tanár."

Több dolog is eszembe jutott.

Az egyik, hogy megígérte, elmegyünk majd Lubbockba. Azt hiszem talán a közös olaszországi nyaraláson beszéltük meg. Aztán valahogy nem lett belőle semmi. A szüleink nagyon jó kapcsolatban voltak. Azt viszont nem tudom, mostanában beszélnek-e telefonon.
Ahogy anya is kedvelte Christ – vagy, ahogy most használja, Chacet - úgy az ő szülei is engem. Évekig tényleg elválaszthatatlanok voltunk. Amit aztán egy vallomással sikerült tönkre tennem.
Sokat gondolkodtam rajta, hogy helyesen cselekedtem-e. Vajon, ha nem mondom el neki, kevesebbet vagy többet szenvedek? Ha nem vallok be semmit, akkor is eltávolodtunk volna egymástól? Ilyen és ehhez hasonló kérdések gyötörtek hosszú időn keresztül.
Aztán valahogy elfogadtam a kialakult helyzetet. Nem mintha tehettem volna bármi mást. A múlton már úgysem tudok változtatni. Bár ha ez a lehetőség meg is adódott volna sem valószínű, hogy élek vele. Ki tudja, akkor lehet, hogy nem tartanék itt, ahol most.

Reggel bal lábbal keltem, ezt úgy tíz perc után kijelenthettem.

Először megégettem a nyelvem a kávéval, majd sikeresen le is ittam a pizsamámat. Aztán pedig valahogy sikerült levernem a kávésbögrét.

Még szerencse, hogy nem az volt a kedvencem. Miközben a törött darabokat szedtem össze, úgy döntöttem, én ugyan ki nem teszem a lábam a házból a mai napon.
Pár DVD és egy kis nassolni való társaságában kényelembe helyeztem magam a tévé előtt. Pillanatokon belül teljesen belemerültem a filmbe...
Valaki már vagy öt perce kopogott megállás nélkül. Dühösen keltem fel a kanapéról és indultam az ajtó irányába.
- Nora, a hagyj békén egy pár napig melyik részét nem értetted? - kérdeztem, miközben a kulcsom után kutattam.
Kinyitottam az ajtót, de legnagyobb meglepetésemre nem az állt előttem, akire tippeltem.
Pocsék hangulatom ellenére picit elmosolyodtam. Talán mégsem lesz olyan szörnyű ez a nap, mint gondoltam.
- Ben? Hogy kerülsz te ide?
- Neked is szia! Örülök, hogy látlak. Nem akarsz, mondjuk beengedni? - nevetett fel. Megölelt, majd arrébb tolt és a nappali felé indult.
Mire utolértem, már kényelembe helyezte magát. Már otthonosan mozgott nálam. Ha unatkozik, előfordul, hogy egyszer csak beállít és engem boldogít.

Ugyan sokszor elhajtottam, mert épp egy fejezet kellős közepén tartottam, most kimondottan örülök az itt létének. Majd ő eltereli a gondolataimat.
- Kérsz inni valamit? Esetleg enni?
- Mi ez a nagy kedvesség?
- Próbálok jó házigazda lenni. Ha már múltkor úgy elüldöztelek. Szóval hozzak valamit?
- Nem kell, köszi.
- Rég beszélgettünk nyugodt körülmények között. Mesélj, mi van veled mostanában?
- Semmi különös. Leköt az egyetem a csajok, na meg a haverok. Piszkosul élvezem. Annyival másabb itt lenni, mint Planoban. Valahogy még mindig nem szoktam meg.
- Tény és való, van egy különös varázsa a városnak. - mosolyodtam el, majd kinéztem az ablakon.

Az alattunk elterülő utcákat kezdtem figyelni. Az emberek egymást kerülgetve rohantak a munkahelyükre, megbeszélt találkozójukra vagy épp egy taxit igyekeztek fogni.
- Igen, ez igaz. De valójában nem emiatt jöttem, hogy New Yorkról beszélgessünk. – rántott vissza a valóságba.
- Hanem? - emeltem rá a tekintetem. Az arca komor volt.
- Ne játszd a tudatatlant! Ki vele, mi a gáz?!

- Ki mondta, hogy az van?
- Drága egyetlen volt szomszédom, ismerlek, mint a rossz pénzt! Pizsamában vagy délután háromkor a hét kellős közepén. A géped sehol, úgyhogy nem azért nem öltöztél át, mert belemerültél a munkába. Ha ez nem lenne elég, ott a morcos fejed, na meg hogy próbállak elérni telefonon, de mind hiába.
- Nem véletlen. Nem állt szándékomban beszélni senkivel... Te tudod a legjobban Noran kívül, hogy ilyenkor tanácsos békén hagyni. - morogtam.
- Igen. Ahogy azt is, ha hallgatok rád, akkor ez van, mint most. Most a legkomolyabban kérdezem, mi a baj?
- Csak egy nevet mondok: Christopher Chace Crawford. Ő maga teljes valójában a problémám okozója. - azzal felálltam és a konyhába mentem.
- Úgy tudtam nem tartjátok a kapcsolatot. Múltkor összefutottunk egy bárban, dumáltunk egy kicsit, de nem említett téged. - közölte Ben az ajtófélfának támaszkodva.
- Tényleg nem beszéltem vele azóta, hogy ide költöztem. Egészen hétfőig.
- Na, még a végén újra összeáll a kis csapatunk. - nevetett fel.

- Nem hiszem! Nem ismert meg. - visszafordultam a tűzhely felé és felraktam a vizet forrni a teának. - Jó, azért nem ilyen egyszerű a történet. - Majd elmeséltem neki mindent részletesen.

- Nap, mint nap láttátok egymást általánosban. Azóta ha jól emlékszem, körülbelül háromszor még gimi elején. Rengeteget változtál az évek során. Komolyan azt várod, hogy tíz év után is megismerjen?
- Igen. - jelentettem ki makacsan. - Én is tudtam, ki ő, amint meghallottam köszönni, pedig háttal ültem neki.
- Ha akarod hetente hallod a hangját a tévében...
- Igen, csakhogy én ritkán nézek Gossip girlt! Pontosan miatta.
- Nem ismert meg. Na bumm. Legalább nem kellett az ügynökének magyarázkodnod.
- Igaz...
- A másik meg, hogy így talán könnyebben megy majd a munka.

- Hogy már te is ezzel jössz! Igen, ő nem fog feszengeni, de én?! Napok óta viaskodok magammal és még mindig nem tudom, hogy képes vagyok-e ezt végig csinálni. - a hangom megremegett a dühtől. De próbáltam visszafogni magam és nem Ben-en levezetni a feszültségem.

A két bögrét a kezembe véve indultam felé, az egyiket leraktam elé, a másikkal pedig a vele szemben lévő székhez vonultam. Leültem, a lábaimat magam alá húztam, vettem egy mély levegőt majd ránéztem.
- Carrie, ne legyél hülye! Nálad kitartóbb, ambiciózusabb embert nem ismerek. Elvállaltad, innentől kezdve nincs mese, tudom, hogy végig fogod csinálni!
- Jó, hogy legalább te bízol bennem, ha már én nem...
- Csak egy kérdésem van - kezdte, mit sem törődve az iménti kijelentésemmel. - Szerinted van értelme annak, amit most csinálsz? Változtat ez valamit a dolgok jelenlegi állásán, az hogy a lakásodban kuksolsz és húzod az időt?
- Nem, nincs. - sóhajtottam fel, miután magamban is beláttam, hogy jól látja a dolgokat. Néha jobb, ha hallgat az ember azokra, akik tisztán átlátják a helyzetet és segíteni szeretnének.
- Na látod?! Megint csak a jó öreg Bennek van igaza. - hangosan felnevettem a kijelentésén.

- Ben bácsi hajlandó holnap velem pizzázni és hasznos tanácsokkal ellátni a jövőt illetően?
- Eléggé zsúfolt a napirendem, de megpróbállak beszorítani. - közölte komoly arccal.

Pár perc múlva már a hasunkat fogtuk a nevetéstől. A jelenléte üdítően hatott rám.

Órákig beszélgettünk mindenről, ami csak eszünkbe jutott. Majd filmeket néztünk.

Már esteledett, mikor visszaindult az egyetemre. Próbált győzködni, hogy menjek velük bulizni, de nem vitt rá a lélek.
Helyette inkább felmentem a tetőteraszra és gondolataimba merülve szemléltem az engem körülvevő magas épületeket.
Ben látogatása kétségtelenül helyrerázott bennem mindent. Teljesen igaza volt abban, hogy ezt végig csinálom még akkor is, ha belepusztulok. Az írás a mindenem. Ez pedig most dupla kihívás a számomra. Ha elbukok, akkor nem vagyok jó. Egy írónak pártatlannak kell lennie. Ha Chace olyat mesél majd, amit én is ismerek, arra kell törekednem, hogy a lehető legjobban az ő szemszögéből írjam le és a saját érzelmeim semmiképp ne jelenjenek meg a sorok között.

Nem lesz egyszerű feladat, de bízom magamban.
Ezen kívül arra is rávilágított, hogy feleslegesen gubbasztok a lakásomban, hiszen attól semmi nem fog megváltozni…

Reggel egy gyors készülődés után a park felé vettem az irányt. Méghozzá azzal az eltökélt szándékkal, hogy edzek egy kicsit. Persze egyedül nem olyan jó, mint a srácokkal volt a múlt héten, de úgy éreztem szükségem van a mozgásra. Főleg három nap semmit tevés után.
A nap sütött, az idő pedig kellemes volt. Mivel ma elég korán ébredtem és hamar elkészültem, még csak néhányan lézengtek a parkban.
Szerettem futni, kikapcsolt és nagyon sokszor eközben jönnek a legjobb ötletek egy-egy történet folytatásához.
Nem tudom, hogy mióta róhattam már a köröket, mikor úgy döntöttem ideje megállni egy kicsit pihenni.

Egy árnyékos pihenőhely felé vettem az irányt. Azt út szélén mentem és nem figyeltem eléggé, beleléptem egy gödörbe. Először csak egy kisebb, tompa szúrást éreztem majd egyre jobban kezdett lüktetni.
- A francba! Ezt nem hiszem el! Már megint. Csak én lehetek ilyen szerencsétlen... - kezdtem el szitkozódni.
Kivettem a fülhallgatót, majd a már korábban kiszemelt padhoz akartam elsétálni. Ahogy ráálltam a jobb lábamra, a fájdalom újfent belém hasított. Hangosan felszisszentem, majd erőt véve magamon fél lábon kezdtem el arrafelé ugrálni.
- Cheryl! Mi történt? - kérdezte aggódva egy ismerős hang. Pillanatokon belül átfogta a derekam, majd segített eljutni a kiszemelt célig. Az oldalam bizsergett az érintése alatt és az ereimben ha lehet, még hevesebben kezdett lüktetni a vér.
- Chace. - nyögtem ki a nevét nagy nehezen.
- Mid fáj?
- A bokám. - sziszegtem. - Valószínűleg kiment.
- Mutasd! - miután leültetett óvatosan kezébe vette a jobb lábam, majd lehúzta a cipőm. - Jézusom, ez szörnyen néz ki. Beviszlek a kórházba!
- Nem kell, ezt orvos nélkül is helyre tudjuk hozni. Feltéve, ha segítesz. – próbáltam rá mosolyogni. Kétkedve nézett engem, – szerintem épp azon gondolkodott, hogy mennyire vagyok normális - majd tétován bólintott.
- Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? Mi van, ha... ha rosszul csinálom? - kérdezte miután elmondtam, mi is lenne a dolga.
- Chace, nyugi. Bízom benned, menni fog! - jelentettem ki határozottan, a szemébe nézve.
- Oké. Háromig számolok és akkor. Egy... kettő... három...
Igyekeztem csak rá koncentrálni. Most tűnt csak fel, hogy ő is melegítőben van. Csak nem kocogni jár, hogy formában tartsa magát?! Merült fel bennem a kérdés. Az arcát kezdtem tanulmányozni. Tényleg alig változtak a vonásai. Megigézve figyeltem. Képtelenség, hogy még most is ennyire elvarázsol a látványa.
Egy apró szisszenés hagyta el csupán a szám, de ennyi épp elég volt, hogy észhez térjek.
- Jól vagy?
- Igen, már most érzékelhetően jobb.
- Honnan tudtad, hogy mit kell csinálni? - ült le mellém.
- Még régebben ugyanígy jártam. Akkor a bátyámmal futottam. Sérülések téren profi, egyből tudta, mit kell csinálni.
- Orvos?
- Nem, sportoló.
- Értem. Itt New Yorkban?
- Nem, Európában. Az Egyesült Államokban sajnos alig ismert a kézilabda. Neked van testvéred? - tettem fel a kérdést, hogy eltereljem a figyelmét rólam.
- Igen, egy húgom. Candicenek hívják. Egyetemre jár és mellette modellkedik is.

- Jól kijöttök egymással? - emlékeztem, hogy régen folyton vitatkoztak.
- Igen, már kinőttük az "utálom a tesómat" korszakot. - mosolygott.

A következő kérdését a telefonom csörgése zavarta meg. Bocsánatot kértem és kénytelen voltam felvenni, mivel anyu keresett.

Ilyenkor áldottam, hogy megtanították nekem az olasz nyelvet anyanyelvi szinten. Köszönés után egyből úgy kezdtem el beszélni vele.
Első dolga volt leszúrni, hogy már két napja nem ér el. Majd nagy lelkesedéssel kezdte el mesélni, hogy kivel beszélt a minap. Mivel szerinte úgysem találtam volna ki, megmondta. Dana. A név hallatán hisztérikus nevetés tört fel belőlem. Úgy látszik, a Crawford család újra felbukkan mindannyiunk életében.
"Te drágám, tulajdonképpen miért is beszélünk mi olaszul." - tette fel anyu hirtelen a kérdést.
Elmeséltem neki nagy vonalakban mindent. Nevek említése nélkül. Aztán gyorsan leráztam, mondván, ha egyedül leszek, felhívom.
- Bocsi. - sóhajtottam - Ha anyu belekezd valamibe, nehéz félbeszakítani.

- Ismerős. - nevetett fel - Olasz vagy? - kérdezte kicsit később.
A tüdőmben rekedt a levegő, de nem hagyhattam, hogy úrrá legyen rajtam a pánik. Gondolkozz Carrie, gondolkozz! Valamit ki kell találnom.
- Igen, félig. Nem régóta élek New Yorkban. - mondtam, de itt meg is akadtam. Nem tudtam, mit mondhatnék még. Csendben vártam, mit reagál.
A tekintete elrévedt, ajkai halvány mosolyra húzódtak, majd megszólalt:
- Nekem is van egy olasz származású barátom.

- És hogy hívják? – kérdeztem kissé akadozva.

- Caroline Salais