Idézetek + Extrák

Sziasztok! :) 

Még November elején írtam egy kis szösszenetet, - nevezzük mondjuk novellának :D - ami igazából a Szerelmem lapjaihoz köthető, ám egyik fejezetbe sem építettem bele. 
Annyiban tér el az eddig megszokottaktól, hogy jelen időben íródott, s nem említ neveket sem, viszont találtok benne pár sort ami korábbról ismerős lehet. 

Egy kis apróság nektek, nehogy csak úgy "porosodjon". Gondoltam hátha érdekel titeket ;) 

puszi, Csillu

„Nem én sírok, a lelkem könnyezik.”

Egy szívből jövő mély sóhaj szakad fel belőlem, de nem hozza a várt megkönnyebbülést. Fejemet a térdemre hajtom, s kezeimmel átkarolom felhúzott lábaimat. A környéket szemlélve ücsörgök az egyik padon talán már fél órája. Imádom New Yorkot, a folytonos pörgést, hogy ez a város sosem alszik, de van az úgy, hogy egy idő után besokall az ember és ki akar szabadulni a betonrengetegből, hogy ne csak a feje fölé tornyosuló épületeket lássa. De nem áltathatom magamat sem, nem csak emiatt menekültem a Central Parkba. Szükségem volt egy kis magányra, ki kellett szakadnom a nyüzsgésből legfőképp azért, hogy rendezzem zavaros gondolataimat.

Halkan felsóhajtok, összehúzom magamon a pulóveremet, s tekintetemet az előttem elterülő tóra szegezem, melynek vízét lehullott levelek sokasága tarkítja. A környéken az összes fa a sárga és vörös legkülönbözőbb árnyalataiban pompázik, a háttérben New York jellegzetes felhőkarcolóival pedig a látvány elképesztő. Az emberek többsége az őszhöz automatikusan a pusztulást, öregedést társítja, de ha csak egy kis időt is eltöltenének itt, rájönnének, milyen varázslatos is tud lenni.

Csak úgy, mint a ma délutáni égbolt az én hangulatom is eléggé borús… a gondolataim hetek óta egy személy körül kavarognak. Újra megelevenedik előttem kedves, megnyugtató mosolya, gyönyörű kék szemei, vidám nevetése. Ahogy a közösen eltöltött percek, a bolondozásaink, valamint a komoly beszélgetések is. Amikor vele lehettem mindig azt kívántam, hogy tartson örökké a pillanat. Aztán egyszer csak minden megváltozott… Fejemet oldalra fordítva tekintetem megakad egy közelben lévő szobron. Rómeó és Júlia alakja fonódik szenvedélyesen egymásba. A kudarcra ítélt fiatal szerelmesek jelképévé vált pár… Ajkam keserű mosolyra húzódik. Az emlékek késként hasítanak a szívembe, miközben lelki szemeim előtt megelevenedik az ominózus délután, amikor elvesztettem azt, aki a legfontosabb volt számomra.

- Sajnálom! – suttogta – Tényleg szeretlek, de úgy látszik nem eléggé. – kibontakoztam öleléséből, halkan felsóhajtottam, majd felnéztem rá.

- Maradsz? – kérdeztem csendesen.                                                                                                   

- Igen, még egy kicsit.
- Rendben. Akkor később találkozunk.

Amilyen gyorsan csak tudtam, elmentem a mezőről. Amikor úgy éreztem elég messze vagyok tőle, leroskadtam a földre. A torkom elszorult, a szemeim szúrták a könnyek. Másodperceken belül kitört belőlem a zokogás. Tudtam, annyira tudtam, hogy ez lesz. MégÚgy éreztem, mintha kitépték volna a szívem. is iszonyatosan fájt szembesülni a rideg valósággal. Úgy éreztem, mintha kitépték volna a szívem. Felhúztam a térdeim, s átkaroltam őket a kezemmel, s előre, hátra ringattam magam. A sírásom csak nem akart csillapodni…

Egyszerűen nem értem, hogy juthattunk idáig… Hiányzik, hogy vele lehessek, hogy érezzem az illatát. Hogy az érintése nyomán bizseregjen a bőröm, a vérem felpezsdüljön. Az a megnyugtató érzés, ami mindig magával sodor, ha vele vagyok. Ahogy a padon kuporgok és a közös emlékeinket idézem fel, végtelenül egyedül érzem magam. Kétség kívül szerettem és fájt, hogy nem lehetek vele. De vajon még most is így érzek, vagy csak a múlt árnyékától elvakítva gondolom ezt?

Az arcomon lecsorduló könnyek egyértelmű választ adnak a felmerült kérdésre.

--------------------------------------

A fejezetek elején megjelent idézetek: 

1. fejezet:

"Álom volt és fáj az ébredés. Álmaimban mégis visszatérsz. Álmaimban téged látlak mindig, most is még.

Álom volt és fáj az ébredés. Álmaimban mégis visszatérsz. Álmaimban rólad szól a dal, most is, mint rég. Úgy, mint rég"

2. fejezet:

„El kell fogadnunk a tényt, hogy bizony van pár ember, aki mindig a szívünkben marad, még akkor is, ha az életünkben már nem szerepel…”

4. fejezet:

„Vannak történetek, amelyek félbeszakadtak. Ezek a történetek sokkal inkább jelen vannak, mint a többi, és amíg nem zárjuk le őket, addig nem tudunk továbblépni.”

5. fejezet:

"Szomorú tud lenni, hogy változnak az idők. Amikor elsétálsz valaki mellett, akivel régen órákig tudtál beszélni, most pedig még csak rád sem néz. "

8. fejezet:

"Megint csatát vesztett, fuldoklott az elméjét elárasztó emlékek tengerében. Zokogni kezdett. Először csendesen nyüszített, aztán hangosan felsírt, ahogy szíve mélyéből előtört a fájdalom. Hallotta a saját fájdalmát. Minden könnycsepp egy segélykiáltás volt, amelyre most is, mint mindig, hiába várta a választ."

13. fejezet:

„El kell engedned a múltad, hogy lehessen jövőd!”

14. fejezet:

"New York, concrete jungle where dreams are made of.
There's nothing you can't do.
Now you're in New York.
These streets will make you feel brand new.
Big lights will inspire you.
Hear it New York, New York, New York."

25. fejezet:

"Ha valaki keresztezi az utunkat, az mindig hordoz valamilyen nekünk szóló üzenetet. Véletlen találkozások nincsenek."

30. fejezet:

„Vettem egy mély levegőt és meghoztam életem legnehezebb döntését. Elsétáltam…”

31. fejezet:

„Ültem a földön. Csak ültem… Nem tudom, hogy hány percig vagy óráig… Csak ültem.

Arra gondoltam, milyen volt az illatod, hogyan fogtad meg a derekam, amikor puszit adtál, hogy böktél meg, amikor viccelődtünk…

Csak magunkat láttam. Együtt…

Lehetőségem lett volna odabújni hozzád, megcsókolni, kérni, hogy szeress. Könyörögni!

Akartalak ott, akkor, mindig és most!

Akarom újra, hogy láthassalak, halljam a hangod, érezzem az illatod és azt, hogy ne féljek ezt kimondani.

Akarom! Mert kellesz. Mert szerettelek… szeretlek!”

32. fejezet:

"A várakozásnál nincs lélekölőbb."

34. fejezet:

„Senki sem képes arra, hogy visszamenjen az időben és ismét elkezdje a történetét,

de bárki újrakezdheti ma, és teremthet egy új befejezést.”

35. fejezet:

„Még ha meg is tud bocsájtani egymásnak két ember, vajon el tudják felejteni mindazt, ami történt?

És meg tudunk igazán bocsátani, ha nem tudunk felejteni?” 

36. fejezet:

„Néha megáll egy pillanatra az idő. Egy-egy jelenet úgy marad meg bennünk, mint egy kimerevített kép: elhalkuló hangok, lelassuló mozdulatok, és mi sem változik. Aztán elmúlik a pillanat.”

37. fejezet:

„A változás úgy jön, mint egy apró fuvallat, ami meglebegteti a függönyöket - úgy kúszik elő, mint a fűben rejtőző vadvirágok titkos illata.”

39. fejezet:

„Rengeteg átláthatatlan kérdés, amire nincs válasz. Ám mégis, van válasz. Van válasz, mégpedig benned.

Mert ezekre a kérdésekre senki sem válaszolhat helyetted. Csak te. És te pontosan tudod a választ.”

Epilógus:

„Senki sem képes arra, hogy visszamenjen az időben és ismét elkezdje a történetét.

De bárki újrakezdheti ma és teremthet egy új befejezést.”