32. fejezet

Sziasztok!

Ahogy ígértem, nem állunk le. Íme a következő fejezet.
Most nem nagyon van hozzáfűznivalóm.
A véleményetekre továbbra is kíváncsi vagyok akár komment, akár chat, akár hozzászolás formájában facebookon. Remélem nem nagy kérés pár sorocska, melyben kifejtitek gondolataitokat :))
Kellemes olvasást! :)
puszi, Csillu

"A várakozásnál nincs lélekölőbb."

32. fejezet

Egy folyamatosan és idegesítően sípoló hang rángatott vissza álom és ébrenlét határáról a kegyetlen valóságba.

 Az biztos, hogy ez nem az ébresztőm, annak nem ilyen kellemetlen jelzése van. Ezen kívül tudtam, hogy nem kell korán kelnem, Noranak az irodában akadt valami elintézni valója, így csak ebéd után tudunk nekiállni dolgozni.

De akkor mi a fene lehet ez? – morfondíroztam magamban.

A hang csak nem akart elhallgatni, így egy megadó sóhaj mellett kinyitottam a szemeimet.

Az elém táruló kép sokkolóan hatott rám. Mégis mit keresek én egy kórteremben?

Miközben az elmém kitisztult és rájöttem, hogy mi történt, hogy valójában ki miatt vagyok itt, az ajtó kivágódott és két orvos és nővér rontott be rajta és rohantak oda a kórházi ágyhoz, amelyen Chace feküdt.

- Gyengül a szívverése… gyorsan… vagy elveszítjük! Töltést… még egyszer…

Sokkos állapotban ültem a fotelban és néztem, ahogy a férfi életéért küzdenek, akit szeretek. Zihálva szedtem a levegőt és könnybe lábadt szemekkel ráztam a fejem, miközben kezeim a karfát szorították, olyannyira, hogy ujjaim teljesen elfehéredtek az erőlködéstől.

- Nem, ez nem lehetséges! Nem teheted ezt velem! Chace hallod, nem hagyhatsz itt! – fakadtam ki, mire az egyik nővér odajött és megpróbált a folyosóra terelni, de én egy tapodtat sem mozdultam.

- Kisasszony, kérem! Nem maradhat itt bent!

- Chace! – ejtettem ki esdekelve a nevét, s kitört belőlem a zokogás.

- Carrie! – hallottam meg a suttogást, mire a szemeim kipattantak.

- Chace? – fordultam az ágy felé.

Látva, hogy békésen alszik és semmi baja, megkönnyebbülve dőltem hátra. Él, jól van, csak egy álom volt, csak egy álom.

Szorosan lehunyt szemekkel ültem pár percig, s igyekeztem még az emlékét is kitörölni a rémálmomnak. Mikor úgy éreztem, hogy sikerült kicsit összeszednem magam, az előttem guggoló lányra néztem. Arcán tisztán kivehető volt, hogy tudja, mi zajlott le bennem.

Hálásan pislogtam rá, miközben igyekeztem elűzni az ismét felgyülemlő könnyeket, mielőtt legördülnének az arcomon.

- Gyere! – nyújtotta felém a kezét Candice. 

- Hova megyünk? – kérdeztem, miközben elfogadtam a felém nyújtott jobbot.

- Hazaviszlek. – jelentette ki egyszerűen.

- Nem akarok menni, megvárom, amíg felébred.

- Már lassan egy napja, hogy nem mozdultál ki innen. A doki azt mondta, hogy olyan erős gyógyszereket kap, amik gyakorlatilag egész napra kiütik. Elkísérlek a lakásodba, letusolsz, átöltözöl, eszel valamit, és ha nagyon szeretnéd, akkor visszajössz.

- Rendben. – adtam meg magam végül és követtem Candicet.

Értetlenül néztem rá, amikor a kórházat a hátsó bejáraton át hagytuk el, ahol már egy taxi is várt minket.

- A sajtó tudomást szerzett a balesetről, nem egy fotós ólálkodik a környéken, hogy megtudjanak valami információt.

- Értem.

Néma csendben ültünk egymás mellett a jármű hátsó ülésén. S mikor az lefékezett a lakásomnak helyet adó épület előtt bizonytalanul szólaltam meg.

- Feljönnél addig? – néztem tanácstalanul a mellettem álló lányra.

- Persze.

A liftben is szótlanul álltunk, mely a lakásomba lépve is kitartott. Zavart voltam, nem tudtam, mi is lenne a helyes viselkedés. Hiszen Candice Chace húga, aki miattam fekszik még mindig eszméletlenül a kórházban.

- Menj csak! – mosolyodott el halványan.

- Oké. A konyha, étkező, és nappali. – mutattam végig az említett szobákon. – De ha bármire szükséged van, csak szólj. Sietek.

- Rendben.

A szobámban ledobtam magamról a már igen csak megviselt ruhákat és meg sem álltam a fürdőig. Tényleg sietni akartam, de a kellemesen meleg víz alatt egy kicsit el tudtam lazulni. Egészen addig, amíg fel nem csendültek bennem Chace szavai: Veled szeretném leélni az életemet… soha életemben nem voltam semmiben ilyen biztos… Melletted tényleg önmagam lehetek… Szeretlek!

Szeret. Tényleg azt mondta, hogy szeret. Engem! Vagy legalábbis azt az énemet, akit nyugodtan meg mertem mutatni neki. Cherylt…

Így utólag, higgadt fejjel átgondolva a parkban történteket, majdhogynem teljesen biztos voltam benne, most másképp cselekednék. Ha akkor nem uralkodik el rajtam a düh, nem vágom a fejéhez annyira keményen az igazságot. Nem menekülök el, nem kell utánam rohannia, nem éri baleset.

De valamiért mégis így történt, és én hiszek benne, hogy ennek oka van.

Mindig minden okkal történik. Ha nem is gondoljuk így az adott pillanatban, de a történtek - ha máshol nem is, de - a távoli jövőben majd előnyünket szolgálják.

Az én esetemben, ha nem látom meg Chacet a kórházi ágyon megtörten, holtsápadtan feküdni, nem jövök rá, hogy valójában mennyire is szeretem Őt az eltelt idő és távolság ellenére is.

Talán igaza volt Bennek és emiatt nem volt soha igazán komoly kapcsolatom… nem mertem túlságosan közel engedni magamhoz senkit, inkább ellöktem magamtól az illetőt és szenvedtem, mintsem hogy hagyjam, hogy valaki átvegye Chace helyét a szívemben.

Azt mondják az első szerelmek mindig kitörölhetetlen nyomot hagynak az emberben, de azt sosem gondoltam volna, hogy ennyire…

Mikor rájöttem, hogy már percek óta folyatom magamra a vizet és csak állok bambán a zuhany alatt, elzártam a csapot és kiszálltam a fülkéből.

Sietősen megtörölköztem, a szobámban felvettem egy farmert és egy egyszerű szabású fekete pólót, a hajamat lófarokba kötöttem és már mentem is, hogy megkeressem Candicet.

A nappaliban ült és az ablakon meredt kifelé.

- Gyönyörű! – mondta, amint meghallotta, hogy közeledem felé, de nem fordult hátra.

- Az. New York látványa engem is mindig magával ragad, annak ellenére is, hogy már jó pár éve itt lakom. Valahogy nem tudom megunni…

- Összedobtam neked pár szendvicset, egyél egy kicsit. – szakította el tekintetét a városról, s rám nézett.

- Nincs étvágyam. – suttogtam halkan.

- Figyelj, hallottam, amit Bennek meséltél. Nem hiszem, hogy magadat kéne okolni. Chace volt figyelmetlen, te nem tehetsz róla.

- De, ha nem hagyom ott, akkor…

- Akkor sem biztos, hogy nem történik vele hasonló. – fejezte be helyettem a mondatot - Carrie, kérlek, ne emészd magad emiatt! Senki nem hibáztat téged, Te se tedd!

Bólintottam, majd megöleltem. Régen nem igazán voltunk jóban egymással.

Nem azt mondom, hogy nem szerettük egymást, inkább csak túlságosan felületes volt a kapcsolatunk.

De mióta New Yorkban van, egészen a szívemhez nőtt.

- Köszönöm! – motyogtam halkan a fülébe.

- Nyomás enni. – kezdett az étkező irányába tolni.

Egy szendvicset nagy nehezen sikerült letuszkolni a torkomon, majd egy pohár kávét is megittunk, míg a taxit vártuk.

Épp a fotocellás ajtón léptünk ki, mikor a telefonom bejövő hívást jelzett. A kijelzőn Matt neve villogott, gondolkodás nélkül nyomtam meg a fogad gombot.

- Végre felvetted! Már számtalanszor hívtalak és hagytam üzenetet is. Miért nem jelentkeztél?

- Szia. Ne haragudj, de teljesen kiment a fejemből.

- Történt valami? – csengett aggodalmasan a hangja a vonal végén.

- Ami az illeti, igen. Mondhatni elég eseménydús órákon vagyok túl. Chace kórházban van, most is épp hozzá tartok. – közöltem vele a tényeket meggyötörten.

- ¡Dios mió! Mi történt? – kérdezte döbbenten.

- Ezt most így hosszú lenne elmesélni, a lényeg, hogy elütötte egy taxi. Órákig volt a műtőben és még mindig nem tért magához.

- Sajnálom Miel!

- Figyelj, ha rendeződtek a dolgok, felhívlak és mindent elmesélek, oké?

- Persze. Ha beszélni szeretnél valakivel, hívj nyugodtan. Bármikor, akár az éjszaka kellős közepén is, rendben?

- Igen, köszönöm. Majd jelentkezem.

- Vigyázz magadra, kiscsillag! – hallottam még hangját, mely féltőn csengett.

Mire letettem a mobilomat, a taxis már a hátsó bejáratnál fékezett le. Kiszálltunk és sietős léptekkel közelítettük meg az ajtót, melyet egy fekete ruhás biztonsági őr nyitott ki nekünk.

A szobába lépve mindent változatlanul találtunk, beleértve sajnos Chace állapotát is.

Az ablakhoz mentem és kicsit kinyitottam azt, hogy friss levegőt engedjek be.

- Carrie?

- Igen? – fordultam Candice felé.

- Beszélek az orvossal, aztán elugrok Chace lakására, hozok neki pár dolgot, amire majd szüksége lesz. Meg leszel addig?

- Persze. – bólintottam határozottan.

- Oké. Igyekszem vissza.

Újabb bólintás és egy esetlen integetés volt a kizárólagos reakció tőlem. Pillanatokon belül újra egyedül maradtam a szobában.

Leültem Chace ágya mellett lévő székbe és csak figyeltem őt.

Vártam, hátha végre magához tér, kinyitja a szemét és rám villantja szívdöglesztő mosolyát. Kezeim önkéntelenül indultak meg az arca felé, melyen óvatosan végigsimítottam. Aztán végig a karján egészen a kézfejéig, melyre ujjaim rásimultak.

Halkan felsóhajtottam. Nem tehettem mást, minthogy vártam és reménykedtem, hogy mihamarabb felgyógyul és, hogy… hogy valaha az életben megbocsájt nekem azért a hibáért, amit elkövettem.

Gondolatban eltöprengtem, vajon mi minden történik másként, ha akkor azon a bizonyos találkozón azt a nevet mondom, hogy Caroline Salais.

Mennyivel lett volna könnyebb vagy esetleg nehezebb az elmúlt majd’ három hónap? Akkor is megcsókolt volna az ominózus vacsoránk után?

Számtalan ilyen és ehhez hasonló kérdés kavargott bennem, melyekre úgysem fogom megtudni a választ. De bíztam benne, hogy értelmes felnőttek módjára meg tudjuk majd beszélni a történteket.

Nem tudom, hogy mióta lehettem már vele kettesben, mikor nyílt a szoba ajtaja és két rég nem látott ismerős személy lépett be rajta. Már kezdett felülkerekedni rajtam az álmosság és a fejem Chace karján pihent, így meglepetten kaptam fel, mikor tudatosult bennem, hogy kik is állnak velem szemben.

- Hogy van? – kérdezte a nő, tekintetét le sem véve az ágyban fekvő fiúról.

- A bal lábában olyannyira meghúzódott az ínszalag, hogy műteni kellett. Ezen kívül belső vérzése volt, de sikeresen elállították. Az orvos azt mondta, nincs maradandó sérülése, de hosszabb időt vesz igénybe, míg a lába teljesen meggyógyul. Az altató már kiment a szervezetéből, de eddig olyan erős gyógyszereket kapott, hogy még nem tért magához. – feleltem, miközben felálltam és lefejtettem a kezeimet Chace karjáról és tettem a nő és a mellette álló férfi felé egy bizonytalan lépést.

- Oh, hála az égnek! Már azt hittük valami komolyabb baja van. – mondta megkönnyebbülten Dana, s rám emelte pillantását, ahogy a férje is.

Rövid ideig mindketten meglepetten néztek rám, majd Chace édesanyja szólalt meg először.

- Carrie drágám, hát te vagy az?

- Igen. – bólintottam, az arcomra valószínűleg kiülhetett a bizonytalanság.

- Gyere ide, had öleljelek meg! – minden további tétovázás nélkül léptem oda hozzá, s hagytam, hogy a karjait szorosan körém zárja.

Ezek után Christopher is megölelt, majd helyet foglaltak a szobában lévő szabad székeken.

- Candice nemrég ment el Chace lakására, hoz neki pár ruhát és egyéb dolgot.

- Beszéltünk vele, mikor leszállt a gépünk. – közölte egyszerűen Chace apukája.

Zavartan bólintottam és vártam, hogy történjen valami. Nem tudtam, mi tévő is lehetnék most, valamit csak kéne mondanom. Lázasan gondolkodtam rajta, mi is lehetne most az ideillő téma, de az agyam cserbenhagyott, semmi nem jutott eszembe.

- Mégis hogy történt? Candice nem tudott sokat mondani, mikor felhívott minket. – törte meg a kínossá váló – számomra legalábbis mindenképpen – csendet Dana.

- Nem voltam ott, így az elmondottak alapján csak annyit tudok, hogy sietett, a padkánál elvesztette az egyensúlyát és kizuhant az útra. Ugyan még fel tudott állni, de a taxis elütötte. – feleltem szűkszavúan. - Nem feltétlenül az ő hibája ez az egész. – jegyeztem még meg halkan, mire szinte egyszerre hagyta el a szájukat a Mire célzol? kérdés.

- Ez egy hosszú történet, de…

- Ráérünk, mesélj! – szólalt meg határozottan Dana.

És hát ki vagyok én, hogy ennek a felszólításnak ellenszegüljek?

Szépen mesélni kezdtem, egészen az elejétől. Persze nem a legapróbb részletekbe menően, természetesen voltak olyan dolgok, amiket jobbnak láttam nem az orrukra kötni Chace és a magam védelmében. Aztán, ha később Chace úgy dönt, hogy elmeséli nekik, az az ő dolga…

Mondandóm végére tisztában voltak vele, hogy Chace nem ismert fel, hogy gyakorlatilag hónapokig átvertem, megvezettem, hazudtam neki. Fogalmazhatok akárhogy, nem túl szép színben tűntettem fel magamat.

 Ahogy azzal is, hogy velem találkozott Chace a parkban. Nem láttam értelmét eltitkolni, így elmondtam nekik azt is, hogy miket mondott Chace, hogy én erre miként reagáltam, és hogy véleményem szerint ez lehetett a legfőbb oka a figyelmetlenségének.

- Bár azt nem értem, hogy miért is rohant utánam… - fejeztem be elhaló hangon.

- Nézd drágám, őszinte leszek veled. Az egész utat végigaggódtuk mindketten. – ült le mellém Dana és kezét a karomra tette - Rettegtem, hogy mi baja lehet, felépül-e, lesznek-e maradandó sérülései... De látva, hogy mégsem olyan komoly a baj, én nyugodt vagyok. Egyrészt, mert tudom, hogy túl fogja élni, hónapokon belül el is felejti, hogy fájt valamije. Másrészt pedig miattad. Látom, hogy legalább annyira félted, mint mi és ebből csak arra tudok következtetni, hogy fontos a számodra. És téged ismerve, – mosolyodott el halványan, s bíztatóan megszorította a kezemet – aki fontos szerepet játszik az életedben, az számíthat rád, történjék bármi is.

Percekig néma csendben ültünk ott mindannyian, mikor az ajtó újra kinyílt.

- Anya, apa, sziasztok! – sietett szülei felé Candice.

Megölelte őket, majd a kezében lévő sporttáskát a földre ejtette az ágy mellé.

- Mi ez a fagyos hangulat? – nézett rám megrovóan – Kutya baja sem lesz.

- Elmondtam a szüleidnek, hogy mi történt. – motyogtam halkan.

- Carrie! – csendült fel most Christopher hangja, mire felé fordultam. - Azt tudnod kell, hogy mi egyáltalán nem tartunk hibásnak téged, senki sem okol a történtek miatt, és ahogy azt Candice is mondta, Chacenek pár héten belül semmi baja sem lesz.

Egy újabb esetlen bólintás… úgy látszik, ma nem igazán tudok bánni a szavakkal. Fogalmam sem volt, mégis mit mondhattam volna. Elhiszem és örülök is neki, hogy nem engem okolnak, de ettől függetlenül az érzéseim és meglátásaim nem változnak.

Az ablakhoz sétáltam, hogy egy kis friss levegőt szívjak, mert egy kicsit megszédültem.

A város egy nyugodtabb környékén voltunk. Ugyan itt is körülvettek a felhőkarcolók, de nem olyan sok és rettentően magas, mint a New York más részein. Egy szívből jövő sóhaj szakadt fel belőlem, miközben a környező épületeket figyeltem.

Rá kellett jönnöm, hogy Dana jobban ismer, mint azt én valaha is hittem. Csinálhat bármit Chace, történhet velünk akármi, én akkor is ott leszek neki és ezt tudnia kell.

A múltat ugyan nem tudom megváltoztatni, de azért tehetek, hogy a jövőm másképpen alakuljon. Ha egy barátra van szüksége, én ott leszek, és nem hagyom, hogy újra eltávolodjunk egymástól. Ha pedig az érzésein mit sem változtat a teljes igazság ismerete… nos, én minden esetre kíváncsian állok a rám váró események elé…

A gondolataim megint túlságosan elragadtak. Mire feleszméltem, arra lettem figyelmes, hogy újra ketten vagyunk a szobában. Chace és én…

Fél testemmel felé fordulva figyeltem az ágyon fekvő testét, de továbbra sem mozdultam el az ablak elől. Egy erősebb fuvallat a szemembe fújta néhány hajtincsemet, s miközben azokat igyekeztem eltüntetni, megszólalt egy kellemesen mély, bársonyos hang.

- Caro!

Szómagyarázat:

¡Dios mió! – Te jó ég!

Miel! - édesem

31. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet. Nem kínozni akartalak titeket, azzal hogy ennyire megvárakoztattalak benneteket, csak egyszerűen nem ment a dolog. :(
Már a chatben is hangoztattam, hogy annyira elbizonytalanodtam, hogy azon voltam, hogy abbahagyom. DE ez a növekvő érdeklődés, ami az elmúlt pár hétben a történetet övezte, adott egy löketet, a fejezet elkészült és elszántan ülök le a következő napokban, hogy tovább írjam a sztorit. És ha már itt tartunk, üdvözlet a két új rendszeres olvasónak is! 
Ami a mai fejezetet illeti: egyik régi kívánságotok is teljesülni fog :) de hogy mi volt az? Nem árulom el :) Majd kiderül a fejezetből ;) A megszokott kereteket túllépve 5 és fél oldal, remélem kicsit kárpótollak vele titeket!
A véleményetekre nagyon kíváncsi vagyok, szóval ne fukarkodjatok a szavakkal, ha kérhetem! :))
Kellemes olvasást!
Ui.: a blogger kicsit meg van ma őrülve, úgyhogy ha valahol a szövegnek fehér háttere van, az nem az én hibám. Sajnos nem engedi átállítani :/

puszi Csillu

„Ültem a földön. Csak ültem… Nem tudom, hogy hány percig vagy óráig… Csak ültem.

Arra gondoltam, milyen volt az illatod, hogyan fogtad meg a derekam, amikor puszit adtál, hogy böktél meg, amikor viccelődtünk…

Csak magunkat láttam. Együtt…

Lehetőségem lett volna odabújni hozzád, megcsókolni, kérni, hogy szeress. Könyörögni!

Akartalak ott, akkor, mindig és most!

Akarom újra, hogy láthassalak, halljam a hangod, érezzem az illatod és azt, hogy ne féljek ezt kimondani.

Akarom! Mert kellesz. Mert szerettelek… szeretlek!”

31. fejezet

Jeges félelem markolt a szívembe, miközben az agyam egy pillanatra leblokkolt, s a tudatomban csak egyetlen szó visszhangzott. Kórház.

A valóság belém hasított, s így másodpercek töredéke alatt pattantam fel ültőmből.

- Azonnal indulok. – szóltam bele a fülemnél lévő készülékbe, majd köszönés nélkül kinyomtam. Az asztalra dobva a még ki sem hozott cappuchinom árát, sietősen hagytam el a kávézót és a reptér épületét egyaránt. Fogtam egy taxit és a kórházba vitettem magam. Egész út alatt türelmetlenül doboltam hol a kezeimmel, hol pedig a lábaimmal. Különböző rémképek jelentek meg lelki szemeim előtt, így pattanásig feszült idegekkel érkeztem meg. A helyzetet csak tetézte, hogy nem voltak hajlandóak megmondani, hogy pontosan hova vitték Chacet. Kénytelen voltam felhívni Norat. Nem sokkal később a lift ajtaja már a megadott szinten nyílt ki. A folyosón a kint uralkodó szikrázó napsütés ellenére is félhomály derengett. A fal mentén elhelyezett széksorok egyikén ült barátnőm és Candice, Nate pedig idegesen mászkált fel, s alá.

- Mi történt? – kérdeztem halkan, ahogy hallótávolságon belülre értem.

- Hova készülsz? – méregetett döbbenten Nora valószínűleg a nálam lévő bőrönd miatt.

- Már sehova. Ez most nem fontos. Mi történt? – ismételtem meg az imént feltett kérdésem. – Hogy van Chace?

- Az állapotáról semmit sem tudunk, még vizsgálják. Egy srác elmondása szerint – aki látta, mi történt és kihívta a mentőket – Chace kirohant a parkból valakit keresve. A padka szélénél nem tudott megállni, elvesztette az egyensúlyát és kiesett az útra. Épp felállt, de az érkező taxi elől már nem tudott elugrani, így az elütötte. – mesélte a történteket Chace húga.

- Szóval azt mondod, hogy az egész a park előtt történt?- suttogtam, mire a válasza egy határozott bólintás volt.

A közelemben lévő székre roskadtam a felismerés hatására. Fejemet a térdeim közé hajtottam és hitetlenkedve ráztam a fejem.

- Carrie, mi folyik itt? Nem úgy volt, hogy együtt töltitek a délutánt? – guggolt le elém barátnőm.

Tekintetemet rá emeltem, s remegő kezekkel igyekeztem eltűrni az arcomba lógó tincseket.

- Én… mi csak… miattam… az én hibám! – próbáltam összerakni egy értelmes mondatot, de a gondolataim vadul cikáztak.

- Hé, nyugodj meg, rendben?! – ült le mellém Nate, s a vállamat kezdte simogatni.

- Találkoztunk a parkban, sokat beszélgettünk, aztán egyszer csak… szerelmet vallott nekem. – hangomon a döbbenet és hitetlenkedés érződött – Olyan szépeket mondott. – sóhajtottam fel – de engem elkapott a düh és a harag és… közöltem vele, hogy nem akarom még egyszer elveszíteni a barátságát. Ezután ismert csak fel, de én… én otthagytam. Nem volt elég bátorságom ott maradni és vállalni a következményeket. Ami pedig ezt illeti – biccentettem a bőröndöm felé – már a reptéren voltam, mikor hívtál.

- Hova akartál menni?

- Spanyolországba. Azt gondoltam jó lesz, ha egy ideig távol leszek tőle. Bőven van mit átgondolnom… - feleltem, miközben letöröltem pár az akaratom ellenére is elszabadult könnycseppet.

- Gyere ide! – tárta ki karjait Nora, s magához szorított.

- Felhívom Bent. – jelentettem ki megtörten, mikor elválltunk egymástól.

Miután megkértem, hogy jöjjön ide, s leraktam a telefont, egy nővért láttam meg közeledni. Azonnal elé siettünk Candiceszel, hátha megtudhatunk valamit. Próbáltunk hatni rá, de csak annyit volt hajlandó elmondani, hogy Chacenek belső vérzése van, az előbb tolták át a műtőbe, aztán otthagyott minket, mondván, hogy neki meg kell találnia a doktor urat.

Igyekeztem megtartani az egyensúlyomat a nővér monológja alatt, de amint elment a falnak támaszkodva csúsztam lefelé, s rogytam le végül a földre. Nora és Nate is felém kapott, de megráztam a fejemet és egy halkan elsuttogott Hagyjatok! után nem is próbáltak felsegíteni. A padlón ültem és magamba roskadva meredtem magam elé. Nem értettem, hogy juthattunk el idáig. Egy egészen jónak induló nap vált rémálommá.  

Ahogy a sokkosan álldogáló Candicere néztem, láttam, hogy az ő arcára is kiült a rettegés. Ha eddig nem is mutatta ki igazán, most már érzékelhető volt rajta is, hogy aggódik a bátyjáért.

A lift kinyílt, mire a folyosó vége felé kaptam a tekintetem. Egy fekete pólót és kék farmert viselő, kezében napszemüveget fogó fiatal srác közeledett felém. A - szinte mindig - mosolygós arca most értetlenséget és félelmet tükrözött. Amint odaért hozzám leguggolt elém és gondolkodás nélkül vont a karjaiba.

- Ben! – motyogtam a nevét és kitört belőlem a zokogás.

Nem voltam képes tovább visszatartani. A sírás rázta a testemet, miközben fejemet a mellkasába rejtettem. Miután kicsit megnyugodtam, s zokogásom szipogássá szelídült, a fejemet lehajtva bámultam a semmibe. Holott tudtam, hogy Ben soha sem ítélkezne felettem, nem mertem a szemébe nézni. Megérezhette, mert az állam alá nyúlva felemelte azt, így tekintetünk összekapcsolódott.

- Az… én hibám az egész! – mondtam rekedt hangon, majd szemeimből újra ömleni kezdtek a könnyek.

- Shhh, nyugodj meg! Ez egyáltalán nem olyan biztos. – simított végig az arcomon.

- De...

- Oké, akkor meséld el, mi történt!

Meglepett, hogy mennyire higgadtan kezeli a helyzetet. Ahelyett, hogy rögtön azt kérdezte volna, mi van Chaceszel, velem és az érzéseimmel foglalkozik. Holott láttam rajta, hogy legszívesebben már azt tudakolná meg, hogy mi baja van Chacenek.

Szakadozó beszéddel ugyan, de mindent elmondtam Bennek. Mikor Chace vallomását és az én reakciómat meséltem, halványan elmosolyodott.

- Mi az? – kérdeztem kíváncsian.

- Nem is ti lettetek volna, ha nem ez történik. – csóválta meg a fejét. Nem fűztem semmi megjegyzést a mondandójához, csak hátamat a falnak döntöttem és ültem percekig néma csendben.

- Egyszerűen… álmomban sem gondoltam volna, hogy pont az Ő szájából fogom ezeket a szavakat hallani. – suttogtam, miközben tekintetem a semmibe révedt. – Valahogy az évek során már beletörődtem, hogy nem kellek Neki, most meg tessék, szerelmet vall… Azt mondta, hogy: „Szeretlek! És nem csak azért, amilyen vagy, hanem azért is, amilyennek a jövőt látom Veled!” Egy normális lány ebben a helyzetben már régen a karjaiba omlott volna. De engem csak feldühített ez az egész szituáció. – gesztikuláltam hevesen, majd egy rövid hallgatás után szólaltam csak meg újra - Mindegy, azt hiszem, most már feleslegesen bánkódom. Már nagyon régen elrontottam mindent. Az első találkozásunkkor el kellett volna mondanom Neki, hogy ki is vagyok valójában. Akkor valószínűleg most nem itt tartanánk… - sóhajtottam fel keserűen, s Ben vállára hajtottam a fejemet.

- Lehet, hogy igazad van, de az is lehet, hogy nem. – simított végig gyengéden az arcomon - Tudod, az ilyen kérdéseken nem szabad gondolkozni. Mi lett volna ha? Sosem tudod már meg, hogy miképp alakulnak az események, ha egyetlen döntésed is másképp hozod meg.

- Ben? Ugye jól lesz? És nem lesz semmi baja? – kérdeztem kétségbeesetten.

- Biztos vagyok benne, hogy az orvosok megtesznek mindent, amit csak tudnak és ismerjük Chacet, nem szokása feladni semmit. Meg fog gyógyulni, és mi mellette leszünk. – szorította meg a kezem bíztatóan.

- Ha hajlandó lesz velem egy légtérben tartózkodni, akkor mindenképpen. – feleltem megtörten.

A következő egy óra idegőrlő várakozással telt el. Ben velem együtt továbbra is a földön gubbasztott, míg Nora és Candice a műanyagszékek egyikén. Nate többnyire a folyosón járkált, csak nagy ritkán ült le, egyszer pedig hosszabb időre eltűnt telefonálni.

Féltem, sőt rettegtem, hogy valami nagyon komoly baja esett Chacenek. De ugyan úgy, ahogy a többiek, én sem tehettem semmi mást, csak vártam, hogy jöjjön valaki, aki bármilyen információval tud szolgálni nekünk Chace állapotát illetően.

A gondolataim a végletek között csapongtak, melyekkel párhuzamosan a hangulatom is változott. Volt, hogy bizakodva ültem a padlón Ben mellett, de ez sem tartott sokáig. Pillanatok alatt magával ragadott a kétségbeesés, s olyankor könnybe lábadt szemekkel bámultam valamit, és próbáltam visszafogni a kitörni készülő zokogásomat.

- Tessék! – guggolt le elém Nate egy pohár gőzölgő kávéval, amit felém nyújtott.

- Köszönöm! – néztem rá hálásan.

Az éltető nedűt kortyolgatva eszembe jutottak a filmek hasonló sablonos jelenetei, mikor a főszereplő egyik rokona, barátja esetleg szerelme miatt kétségbeesetten várakozik a kórház folyosóján. Lelki szemeim előtt pedig már a legrémesebb lehetőség játszódott le: jön egy fehér köpenyes férfi, s sajnálkozó arckifejezéssel közli a hírt, miszerint nem tudták megmenteni az életét. Az eddig oly’ jól visszafojtott zokogás pillanatok alatt kitört belőlem.

Már épp kezdtem megnyugodni, mikor egy harminc év körüli nőt láttam meg egyenletes tempóval felénk közeledni. A vér is megfagyott az ereimben, s a rettegés újfent úrrá lett rajtam. Ben kezeit szorongatva vártam, amíg a nő ideér hozzánk, megáll közvetlenül előttünk és szólásra nyitja a száját. Hallottam ugyan, hogy Ben halkan felszisszen, de képtelen voltam engedni a szorításomon.

- Önök Mr. Crawford hozzátartozói? – csendült fel kellemes tónusú hangja.

- Igen. – vágtuk rá szinte mindannyian egyszerre.

- Hogy van? – kérdeztem meg félve, de mégis reménykedve.

- A körülményekhez képes jól. A belső vérzéseit sikerült elállítanunk és a bal lábában az ínszalag húzódását is meg kellett műteni, de nem lépett fel komplikáció. A következő két hetet mindenképpen itt kell töltenie, ha nem lesz semmi probléma, úgy gyógyul, ahogy kell, hazamehet. De gyógytornára mindenképpen be kell járnia.

A megkönnyebbülés hatására hatalmas sóhaj szakadt fel belőlem. Túl fogja élni, meggyógyul, semmi baja nem lesz.

- Be lehet menni hozzá? – érdeklődött Candice.

- Még nincsen eszméleténél, valószínűleg csak estére megy ki a szervezetéből az altató hatása, de – nézett végig rajtunk - ha nagyon szeretnének, akkor igen. Viszont három embernél több ne menjen be egyszerre!

- Köszönjük. – mondta Ben, miközben a kezét nyújtotta felém és felhúzott a padlóról.

A többieket követve, ám jóval lassabb léptekkel haladtam a doktornő után, aki egészen Chace kórterméig kísért minket. Amint odaértünk, mindenki kérdő pillantásokkal nézett rám.

- Menjetek csak! – motyogtam halkan Candicere nézve.

- Biztos? – állt meg előttem Nora.

- Persze. – hangom határozottan csengett.

Talán negyed órát várhattunk kint, mikor nyílt az ajtó, s Noráék léptek ki rajta.

Elköszöntem tőlük és én is követtem Bent. Az ajtóban még megtorpantam egy kicsit, vettem egy mély levegőt, s csak ezután léptem be a kórterembe. Egy tört fehér színű szobában találtam magamat, melyben csak egyetlen ágy kapott helyet, amiben ott feküdt Ő.

A lélegzetem elakadt egy pillanatra, ahogy megláttam a fehér ágyneműk között. Szemei lehunyva, az arca egészen sápadt volt, s különböző „drótok” lógtak ki a karjából. Ben csak rövid ideig maradt bent. Mielőtt távozott még megkértem, hogy vigye el a lakásomra a bőröndömet, majd az ágy mellett lévő egyik székre ültem.

Könnybe lábadt szemekkel bámultam az ágyon fekvő srácot. A srácot aki – ha csak most szembesültem vele igazán – bármit is tesz, s én bármennyire is küzdök az érzéseim ellen, de az egyik legfontosabb és legmeghatározóbb személy az életemben, akit még mindig, ugyanúgy szeretek. 

Kezeit megfogva figyeltem az arcát, miközben gondolataimba merültem.

Miért van az, hogy az ember akkor jön rá igazán, hogy valójában mennyire is fontos számára valaki, mikor nagyon közel van hozzá, hogy elveszítse? A bizonytalanságban eltöltött órák után a legfontosabb dolog, ami tudatosult bennem, hogy az érzéseim az elmúlt években nem halványultak el, csak háttérbe szorítottam őket. De valójában képtelen vagyok teljesen boldog lenni Nélküle. Nem maradt más, mint hogy reménykedjek benne, hogy Chace hajlandó lesz valaha megbocsájtani nekem és szóba állni velem.

- Sajnálom! – suttogtam, s beszélni kezdtem hozzá, holott tudtam, hogy úgysem hallja.

∗∗∗ Chace szemszög ∗∗∗

Teljes sötétség vett körül, s hiába próbáltam kinyitni a szemeimet, azok nem engedelmeskedtek az akaratomnak. A csendet csupán egy szabályos időközönként sípoló hang törte meg. Semmi mást nem érzékeltem a környezetemből. Nem tudtam, hogy mi történt velem, hogy hol vagyok, s egyáltalán, mi ez az egész.

Aztán egyszer csak egy új hangot hallottam meg.

- Sajnálom! Annyira nagyon sajnálom! – ismerős volt, de még nem tudtam arcot kötni hozzá – Egy idióta vagyok, tényleg nem érdemellek meg. Megértem, ha majd szóba sem akarsz állni velem ezek után…

A hang hatására hirtelen egy kép villant be kiűzve a mindent körülölelő sötétséget.

Gyönyörű szőke, göndör hajú fiatal kislány és egy szőkés barna kissrác kergetőznek egy homokos strandon. Az ég kék, a nap hétágra süt. A lágyan lengedező szél a vidám kacagásukat tova vitte, egészen egy felnőtt nőig, aki egy napernyő alól figyelte a két kisgyereket a kezében egy könyvvel.

Ahogy a lejátszódó jelenetet néztem, rájöttem, hogy ez a múltam egyik legkedvesebb emléke. Egy nyaralás, amelyet Olaszországban töltöttem.

Caro! – suhant át az agyamon a név, melynek kapcsán számtalan más kép jelent meg lelki szemeim előtt.

Egyszerű hétköznapok, melyeket együtt töltöttünk, s igyekeztünk unalmunkat elűzni. Kétségtelenül teljes sikerrel, ugyanis mindig kitaláltunk valami őrültséget, amivel el tudtuk tölteni a szabadidőnket…

Közös grillezések, ahol kivétel nélkül remek hangulat uralkodott. Az éneklés zenei kíséretre pedig az esték elmaradhatatlan részei volt…

A tóparti végig beszélgetett és viccelődött délutánok…

Csupa olyan emlék, melynek az egyik főszereplője nem más volt, mint Caroline Salais.

Aztán hirtelen egy másik kép ugrott be.

- Elnézést! Nem mehetnénk egy kicsit gyorsabban? Késésben vagyok! – szóltam rá türelmetlenül a sofőrre.

- Uram, látja, hogy én mindent megteszek… - felelte félig- meddig mogorva hangnemben.

Idegesen dőltem hátra az ülésen. Nate tuti leszedi a fejemet. Megígértem neki, hogy időben érkezem, erre pont ma alszom el…

A jármű végre lassított, majd megállt az épület előtt. Fizettem, majd ki is szálltam és sietős léptekkel indultam el az étterem bejárata felé.

Már csak egy méter választott el az asztaltól, mikor a menedzserem észrevett.

- Azt hittem, már sosem érsz ide. Nem szép dolog megvárakoztatni a hölgyet! – csengett megrovón a hangja. Ez az Nate, csak semmi köszönés, manapság ezt a luxust már nem engedheted meg magadnak…
- Ne haragudjatok, de elaludtam. Nagyon sokáig dolgoztam tegnap. – szabadkoztam, még mielőtt kihúzom nála a gyufát. Ha valami problémája van velem, kibírhatatlanul tud viselkedni.

Mire a mondandóm végére értem, az eddig nekem háttal helyet foglaló szőkeség felkelt és szembe fordult velem, így szembetaláltam magam egy gyönyörű kék szempárral, mely meglepettséget, döbbenetet és egy kis félelmet sugárzott felém. Bátorítóan elmosolyodtam, - hiszen nem harapok, nem tudom, mi oka lehet rettegni – miközben jobban szemügyre vettem. Tökéletes alak, napbarnított bőr, hullámos szőke haj és egy valakire kísértetiesen emlékeztető arc. De hiába néztem, nem jöttem rá, hogy kire…

- Örülök, hogy végre személyesen is találkoztunk. Nate már ódákat zengett rólad. Chace Crawford vagyok. – nyújtottam felé a kezemet.

- Ca… Cheryl Davis.

Már éppen rá akartam szólni, hogy ennyire aztán tényleg nem kell zavarban lenni miattam, - ugyan olyan ember vagyok, mint bárki más – mikor menedzserem megszólalt.

- Épp a lényegről maradtál le. - közölte velem Nate jól kihangsúlyozva az épp szócskát. - Cheryl egy zseni, kész főnyeremény! – mondta lelkesen, mire felvont szemöldökkel néztem rá.

Ennek meg mi baja? Sosem láttam még ennyire pörögni…
- Azért ne túlozz! - szólt rá Cheryl zavartan.

Cheryl arcát egy zöldellő táj váltotta fel, a képek pedig tovább pörögtek akár egy film jelenete.

Az órámra néztem, s megállapítottam, hogy már itt kéne lennie. Egy halk türelmetlen sóhaj szakadt fel belőlem, miközben eldőltem a takarón. Lehunytam a szemeimet és igyekeztem elterelni a gondolataimat arról a dologról, amit hamarosan tenni készülök.

 De mint az ilyenkor általában lenni szokott, nem igazán sikerült. Miután rájöttem, hogy valójában mennyire fontossá vált a számomra az elmúlt hónapok alatt, amit együtt töltöttünk, sokáig vacilláltam, hogy mikor közöljem vele. Eleinte úgy voltam vele, majd ha végre túl vagyok ezen a könyvmizérián és nyugodtan le tudunk ülni beszélni, akkor töredelmesen bevallok neki mindent. De nem tudok tovább várni. Úgy érzem, szükségem van rá… jobban, mint eddig valaha bárkire.

Nem telt bele pár percbe és hallottam, ahogy valaki lehuppan a pokrócra, s éreztem, ahogy óvatosan végigsimít az arcomon, mire önkéntelenül is elmosolyodtam, s fejemet a kezébe hajtottam. Csak élveztem a közelségét, s az érintése keltette bizsergést, mely végighullámzott minden egyes porcikámon.  Nem kellett, hogy kinyissam a szemem ahhoz, hogy tudjam, Cheryl érkezett meg.

Újra a jelenben találtam magamat, a pityegő hang továbbra is kitartóan törte meg a csendet, a sötétség is körülvett. Ismét megpróbálkoztam a szemeim kinyitásával, s ezúttal sikerrel is jártam.

Az első pillantásom az ágyammal szemben lévő fotelra esett. A tekintetem egy angyali arcra tévedt, mely a bútor karfáján pihent. Körbenéztem a szobában, de rajtam és Caron kívül nem volt senki...

30. fejezet

Sziasztok!

És végre meghoztam a következő, szám szerint harmincadik fejezetet. Szép kerek szám :) a cselekmény pedig egy kicsit beindul :)
Remélem nem visel meg nagyon ez a hőség titeket. Ha tehetitek irány a vízpart vagy strand, ha pedig nem, akkor a következő pár napban, csak este merészkedjetek ki! :)) Addig pedig az unalmas perceitekben tudjátok olvasni a történetet :P

Livi ;) a fejezetet többek között neked és imádott "szerkesztőmnek" Ivettnek ajánlom! :)) Köszönöm, hogy hetek óta kifejted a véleményedet, nem tudod mennyit jelent ez nekem! Ivett, mit mondjak, amit eddig még nem hallottál?! Imádlak, és örökké hálás leszek, hogy vagy nekem! :)
Nem is fűznék mást most hozzá, beszél helyettem Carrie a következő majd' hat oldalban :))
Legyetek jók, élvezzétek a nyarat! :)
Kellemes olvasást!

puszi, Csillu

30. fejezet

Fáradtan pislogtam ki a taxi ablakán, amely a Central Park felé araszolt. Az idejét sem tudom már, mikor volt egy nyugodt, szabad napom az elmúlt egy hónapban. Rengeteg minden történt, gyakran csak a fejemet kapkodtam egy-egy újabb fejlemény hallatán.

Nora legnagyobb örömünkre és megkönnyebbülésünkre igent mondott Natenek, így ha lehet ezt mondani, még nagyobb a boldogság közöttük, mint valaha. Egy héttel a lánykérés után megtartották az eljegyzési partijukat, amit sikerült a legnagyobb titokban megszerveznem, így hatalmas meglepetést okozva. Az egész baráti társaságot összecsődítettem, nekik pedig csak egy szolid vacsorát ígértem hármasban a kedvenc helyünkön. Chace nem tudott sokáig maradni, mert másnap kötelező nyilvános szereplése volt. Őszinte leszek, megkönnyebbültem, miután elment. Tartottam tőle, hogy valaki lebuktat egy szerencsétlen véletlen folytán, de félelmem alaptalannak bizonyult.

Ezek után lelkesen kezdtek bele az esküvő tervezgetésébe, s egy kora őszi időpontban állapodtak meg. Csodálkoztam, hogy ennyire sürgetik a dolgot, de természetesen támogatom őket. Ha úgy érzik, hogy nem szeretnék tovább elvesztegetni az időt, akkor nincs is értelme sokat várni.

A következő hetekben Chaceszel belevetettük magunkat a munkába és befejeztük az interjúkat. Ezt követően pedig székhelyemet Noraékhoz helyeztem át, hogy a szükséges javításokat minél hamarabb el tudjuk végezni.

Ugyan Chaceszel továbbra is beszéltünk két- három naponta telefonon, de - legalább magamnak be kellett vallanom, hogy - hiányoztak az együtt eltöltött napok, a végig poénkodott órák és a közös programok.
Felrémlett előttem a Noraval pár napja megejtett beszélgetésünk.

Késő este volt, kint ültem a kertben a napozóágyon és a csillagos égben gyönyörködtem. Nyugodt nyári este volt, csak a tücskök ciripelése törte meg az éjszaka csendjét, a szél lágyan lengedezett. Gondolataim, mint oly sokszor mostanában, Chace körül kavarogtak. Halkan felsóhajtottam, majd lehunytam a szemem.
- Minden rendben? - csendült fel mellettem Nora hangja.
- Persze. - feleltem, de nem voltam túl meggyőző.
- Nem úgy néz ki. Napok óta ilyen szomorkás a hangulatod, alig látlak mosolyogni. Mi nyomaszt? – ült le mellém.
- Semmi. - bizonygattam.
- Látom rajtad, kár tagadni. Chace, igaz? - nézett rám kérdőn. Bólintottam, majd egy kis győzködés után végül mesélni kezdtem, mi nyomja a szívem.
- Mikor elkezdtük a közös munkát, reménykedtem benne, hogy hamar végzünk, és nem kell többet találkoznunk. Csakhogy elkövettem egy végzetes hibát, túlságosan közel engedtem magamhoz. Ahogy napról napra újra megismertem, egyre jobban éreztem, hogy kötődöm hozzá. Annyira megszoktam, hogy szinte minden nap találkozunk és rengeteg időt együtt töltünk, hogy hiányzik.
- Teljesen érthető, hónapokig dolgoztatok együtt, persze, hogy megszoktad a közelségét. - simított végig a karomon.

- Nem ez a bajom. - ráztam a fejem - Tudod, rájöttem, hogy legbelül megmaradt annak, akit én ismertem és az utóbbi időben egyre gyakrabban mutatta meg nekem ezt az énjét. Olyan hatással van rám, mint talán még soha senki. Ha hozzám ér, a bőröm bizsereg, a lélegzetem elakad egy pillanatra, majd a szívem vad vágtába kezd. Ha csak nézem őt, önkéntelenül is mosolyra húzódnak az ajkaim. Ha vele lehetek a boldogság és nyugalom különös egyvelege önt el. Azt hiszem... újra beleszerettem.
- Beszélj vele! - bíztatott kedvesen mosolyogva.
- Nem. - jelentettem ki határozottan.
- De hát miért nem?
- Legszívesebben elmondanám. Elmondanám Neki, hogy nem tudok másképp érezni ennyi idő után sem és hogy nem tudok felejteni, bármennyire is az lenne a legjobb. Őszinte lennék vele, hidd el nekem. Nem félnék attól, amit mond. De igazából rettegek. Iszonyatosan félek, hogy megint elrontom a kapcsolatunkat. Fáj, amikor eszembe jut, milyen jó volt régen és elszorul a szívem, ha a jelenre gondolok. Inkább leszek a barátja, mint hogy újra elveszítsem őt. - szemeimet szorosan lehunyva igyekeztem nem elsírni magamat...

Egy váratlan fékezés rántott vissza a valóságba.
- Elnézést kisasszony! - nézett rám bocsánatkérően a visszapillantóból a sofőr. - Úgy látszik ma mindenki meg van őrülve. - csóválta meg a fejét.
- Semmi gond. - mosolyogtam rá.
Igazából hálás voltam, hogy kirángatott az elmélkedésemből.
"Kisebb dugóba keveredtem, elképzelhető, hogy kicsit kések. Sietek! Puszi" - pötyögtem be és küldtem el az üzenetet, majd gondolataim újra az elmúlt hetekre terelődtek vissza.
Sajnos a Magic Fashionnél sem ment minden rendben, többször is be kellett mennem az irodába, de nem igazán tudtam a hasznukra válni, így anyu telefonos segítségével oldottuk meg a problémát.

Ha mégis volt egy kis szabadidőm, akkor az új könyvemen dolgoztam. Talán a tudatalattimban éreztem, hogy jót tesz az, ha teljes mértékben le tudom foglalni magamat. Nappal nem is volt gond, de az éjszakai visszatérő álmok ellen semmit sem tehettem.

Túlságosan is ismerős környezetben találtam magam, mégis voltak eltérések a megszokottól. A tó partja most is gyönyörű volt. A fák és a fű élénk színben pompázott, melyben a sárga virágok üde színfoltot jelentettek. Csakhogy a tó előtt két oszlopban székek voltak felsorakoztatva. Egészen közel a vízhez egy emelvény volt elhelyezve, mely előtt Chace állt és mosolyogva nézett rám, míg a pulpitus mögött egy pap várakozott. Ekkor tűnt csak fel a díszes vendégsereg, akik könnyektől elhomályosult tekintettel néztek rám. A fejemet oldalra fordítva apu büszke és szeretetteljes arckifejezésével találtam szembe magam. Letekintve először a vörös és fehér virágszirmokból szórt kis út tűnt fel, s csak utána a rajtam lévő hófehér gyönyörűség.

A szívem egy hatalmasat dobbant, - félő volt, hogy kiszakad a helyéről - majd hevesebb tempóra kapcsolva kezdett verni. Széles mosolyra húztam az ajkaim és úgy néztem újra az oltár felé. Ahogy fogyott közöttünk a távolság, egyre izgatottabb lettem. Amint odaértünk, apu megölelt, adott két puszit, majd a kezemet Chace kezébe helyezte, s leült anyu mellé. Minden figyelmemet az a boldogan csillogó gyönyörű kék szempár kötötte le, mely a velem szemben állóhoz tartozott. A pap elkezdte a szertartást, s mi eufórikus állapotban tettük, amit kellett, miközben a másik tekintetét egy pillanatra sem engedtük el. Aztán elértünk ahhoz a részhez, amely végérvényesen meg fogja változtatni mindkettőnk életét.
- Christopher Chace Crawford, akarod-e hites feleségedül az itt jelen lévő Caroline Salaist? - tette fel a pap a kérdést.
A szólásra nyitott száján egyetlen hang sem jött ki, a mosolya az arcára fagyott.
- Hogy... hogy kit? - bámult rám döbbenten.
Hát ennyi, itt a vége. Ilyen hosszas színjáték után életem legboldogabb napján derül ki a valóság. Mindez azért, mert gyáva voltam és nem mertem elmondani Neki.
- Caro? - nézett rám, s az arca teljesen elsápadt. - Nem, az nem lehet. Nem. - kezdte vadul rázni a fejét.
- Én... én... annyira sajnálom. - böktem ki sírástól rekedt hangon.
- Na nem, ezt ne mond nekem! Hogy voltál erre képes? Mégis hogy?
Éreztem, ahogy lefejti magáról a belé görcsösen kapaszkodó kezeim. Még egyszer a szemembe nézett, majd minden további szó nélkül hátat fordított nekem és elsétált.
- Chace! - kiabáltam utána - Chace, kérlek, beszéljük meg. Chace! - utána akartam indulni, de a könnyeim annyira elhomályosították a látásom, hogy esélyem sem volt utolérni.

Záporozó könnyekkel rogytam össze továbbra is a nevét mondogatva.

- Carrie! Carrie, nyugi, semmi baj. - csendült fel egy ismerős hang.
- Nate! - nyitottam ki a szemem, s kitört belőlem a zokogás.
- Shhh, semmi baj. Csak egy álom volt, egy rossz álom. Nem történt semmi. - vont a karjaiba és próbált megnyugtatni.

 

Nem ez volt az egyetlen alkalom, amikor olyan álmok gyötörtek, melyekben - valamilyen úton, módon, de - kiderült a valóság. Reménykedtem benne, hogy egy idő után majd csak elmúlnak, de nem ez történt. Lassan már egy olyan éjszakát nem tudnék mondani, amikor nyugodtan aludhattam volna. A lelkiismeretem nem engedte. Épp ezért jutottam elhatározásra…
Ami Lucast illeti, többször is beszéltem vele. Akármilyen furcsa is ezt kimondani, de szerelmes. Lassan két hónapja, hogy együtt van a barátnőjével. Ahányszor csak beszélünk, mindig áradozik róla. Már alig várom, hogy végre megismerhessem azt a lányt, aki képes volt ennyire elvarázsolni a bátyámat.

Mattel már két hete nem tudtam beszélni. Csak egy üzenetet küldött, melyben kifejtette, hogy besűrűsödtek a programjai, de amint egy kicsivel több szabadideje lesz, jelentkezik.

- Megérkeztünk, kisasszony! – fordult hátra a sofőr.

- Oh, elnézést. Annyira elragadtak a gondolataim, hogy észre sem vettem, hogy megálltunk.

Kifizettem az utat, majd kiszálltam. Percekig csak álltam ott egy helyben és néztem a magasba meredező fekete kovácsoltvas kerítést, mely a park bejáratát jelezte. Vettem egy mély levegőt, majd elindultam a megbeszélt helyre.

Az állatkert előtt elhaladva halványan elmosolyodtam az elmémbe toduló emlékek hatására.

- Jó ennyi volt! Nekem ez ma nem megy. - pattant fel a kanapéról Chace. - Gyere! - nyújtotta felém a kezét.
- Mégis hova? - néztem rá felvont szemöldökkel.
- Majd meglátod. Jó lesz, bízz bennem!
- Rendben. - vontam vállat, majd elfogadtam a felajánlott kezet.
Negyed órás séta után az állatkert előtt kötöttünk ki. Értetlenül követtem Chacet, aki határozottan haladt a bejárat felé. A pénztárnál vett két jegyet, majd már bent is voltunk.
A délután hátralevő részét a legkülönbözőbb állatfajok "társaságában" töltöttük. Nem gondoltam volna, hogy egy egyszerű állatkerti látogatás is lehet ennyire szórakoztató. Chace végig poénkodott. Képes volt a legapróbb megmozdulásával is megnevettetni. Rengeteget beszélgettünk és élveztük a másik társaságát.

Pár perc múlva már elém tárult a tó képe a háttérben elterülő híddal és a part közelében lévő hatalmas fával, mely alatt Chace heverészett kényelmesen.

Elmosolyodtam a látványán. Mintha az ég egy adta világon semmi egyéb dolga nem lenne, csak ott feküdni és élvezni a nyarat. Biztos vagyok benne, hogy egyik újságíró, rajongó sem gondolta volna róla, hogy ezzel tölti a szabad idejét.

Egy ötlet kezdett körvonalazódni bennem. Ha Norat és Natet sikerülne meggyőznöm, akkor írnék a könyv végére egy személyes véleményt Chaceről, hogy én milyennek ismertem meg a közös munka során.

Nem hallotta meg, hogy odaértem mellé, mert továbbra is lehunyt szemmel sütkérezett a félárnyékban. Lehuppantam a pokróc szélére, s óvatosan végigsimítottam az arcán, mire elmosolyodott, s fejét a kezembe hajtotta és csak pár másodperccel később emelte rám tekintetét. A pillantásunk összekapcsolódott és sokáig csak néma csendben fürkésztük a másik arcát. Figyelve a folyton változó arckifejezését hatalmába kerített egy érzés, mely azt sugallta, hogy ez a délután számtalan változást hoz mindkettőnk életébe és nem csak az én mondandóm miatt.

Chace arrébb ment a takarón, így helyet csinálva nekem is. Hátamat a fa törzsének támasztva helyeztem magam kényelembe. Chace mellettem ült keresztbe vetett lábakkal és épp egy napszemüveget bányászott elő a táskájából.

Miután sikeresen végrehajtotta a műveletet, beszélgetni kezdtünk. Elmeséltem neki, hogy halad a könyv és ő is beszámolt róla, hogy mi minden történt vele az elmúlt napokban, amióta nem hallottunk a másik felől. Társalgásunkat – lassan már mondhatom azt is, hogy szokás szerint – a telefonom csörgése szakította félbe. Chacetől bocsánatot kérve felvettem.

- Szia kiscsillag! – szólalt meg egy régen hallott hang a vonal túlsó végén. – Nagyon- nagyon sajnálom, hogy eddig nem jelentkeztem, de tényleg teljesen be voltam táblázva és…

- Matt örülök, hogy két hét után végre életjelet adsz magadról, de most nem a legjobbkor. Később felhívlak, oké?

- Oh, értem. Chace igaz? – suttogta az utolsó két szót.

- Igen. – mosolyodtam el.

- Jól van, este mesélsz. – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.

- Rendben. – egyeztem bele, majd elköszöntünk és leraktuk.

Biztos, hogy van egy különleges képessége, valahogy mindig akkor hív, amikor Chaceszel vagyok. Már szinte meg sem lepődtem rajta, hogy ő keresett.

-  Ne haragudj! – pislogtam bocsánatkérően a mellettem ülőre.

- Semmi gond. Kérdezhetek valamit?

- Persze.

- Anno mikor hazakísértél, mintha azt említetted volna, hogy nem vagytok együtt. Jól rémlik vagy csak beképzeltem a dolgot?

- Jól rémlik. – sóhajtottam fel halkan – Szeretem Mattet, de nem voltam szerelmes belé, jobbnak láttam, ha nem áltatom, így tisztáztuk a dolgokat és legnagyobb örömömre békés úton váltunk el egymástól. Azóta is sokat beszélünk.

- Értem. – bólintott.

- Na, mi az? Látom, hogy valami böki a csőrödet. – pillantottam oldalra, hogy rá tudjak nézni.

- Semmi csak… tudom, hogy van néhány ember, aki úgy gondolja, hogy tartanod kellene a kapcsolatot az exeddel, de én nem értek ezzel egyet. Én egyszerűen nem vagyok rá képes. – rázta meg a fejét.

- Biztos vagy te ebben? És mi a helyzet Sorellel? – vontam fel kérdőn a szemöldökömet, tudván hogy a mai napig is elég gyakran beszélnek.

- Az teljesen más!

- Nem hiszem. – jelentettem ki határozottan, majd szemeimet lehunyva élveztem a lábamat cirógató napsugarakat.

Amint vége ennek a hajcihőnek a könyvvel, biztos, hogy kiruccanok Olaszországba pár hétre aztán esetleg átnézek Spanyolországba is, meglátogatom Mattet. Úgyis megígértem neki. Nem tehetek róla, egyszerűen imádom a nyarat és ebben az évben nem sokat sikerült élveznem a nap jótékony hatását.

Chace fészkelődésére kinyitottam szemeimet és oldalra pillantottam. Teljesen felém fordulva törökülésben helyezkedett el, levette a napszemüvegét és az arcomat fürkészte.

- Igazából azért szerettem volna mindenképpen találkozni veled, mert beszélni akarok veled valamiről. – szólalt meg komolyan.

- Rendben. – villantottam rá egy halvány mosolyt és én is felültem vele szembe.

- Anyu mindig azt mondta, ha akarok valamit, küzdjek érte. Nos, tulajdonképpen ezért vagyok most itt. Életemben először küzdök valamiért, ami igazán fontos.

- Nem értelek. Mire akarsz kilyukadni? – kérdeztem kissé zavartan.

- Nézd, nem tudok mást mondani, csak azt, hogy Veled szeretném leélni az életemet! Még ha ez őrültségnek is hangzik. Azzal is tisztában vagyok, hogy csak most kezdjük igazán megismerni egymást. Elismerem, hogy ez után a kijelentésem után joggal gondolhatod, hogy őrült vagyok. De még soha életemben nem voltam semmiben ilyen biztos. Imádom, amikor olyan szétszórt tudsz lenni, vagy amikor zavarodban a földet bámulod. Azt, hogy bármilyen rossz kedve is van valakinek a környezetedben, fel tudod vidítani. Hogy kimondod az igazságot, még ha az fáj is. És ahogy rám nézel… mintha tényleg belém látnál, s tudnád ki vagyok, amikor nem pózolok, nem színlelek. Melletted tényleg önmagam lehetek. Ha esélyt adnál nekem, nekünk, egész hátralevő életemben igyekeznék bebizonyítani, hogy jól döntöttél. Szeretlek! És nem csak azért, amilyen vagy, hanem azért is, amilyennek a jövőt látom Veled! – mondandója végére félve ugyan, de megfogta a kezemet és reménykedve nézett rám.

Döbbenet. Hitetlenkedés. Boldogság.  Akadozó lélegzet. Hevesen dobogó szív. Könnybe lábadt szemek. Elszoruló torok. Pillanatok alatt felkorbácsolódó érzelmek. Düh. Harag.

- Tudod, ez mind szép és jó. Más esetben a karjaidba omlanék és boldogan rebegném viszont, hogy szeretlek. Tényleg, gyönyörű dolgokat mondtál nekem. Csak hogy van valami, amit még nem tudsz. Igazából nem is értem, hogy hogy nem jöttél rá eddig az igazságra. Nézz rám! A szemembe! De ne csak nézz, hanem láss is! Csak a tekintetemet figyeld. Nem ugrik be semmi? – zavartan figyelt, de tette, amire kértem aztán megrázta a fejét. Csalódottan felsóhajtottam, majd folytattam a mondandómat. – A legőszintébben mondom, hogy ha ezek a szavak nem most, nem itt hangoznak el, hanem mintegy tizenöt éve egy másik államban, akkor a világ legboldogabb embere lettem volna. Nem mentem volna annyi negatív dolgon keresztül, de az is biztos, hogy akkor most nem itt tartanánk. Nem Chace, túl sok mindent veszítettem már el, többek között a barátságodat is. Pont az, amit te annyira féltettél.

- Caro? – suttogta elhűlve.

Bólintottam. Úgy éreztem, hogy a szívem megszakad a rá nehezedő nyomástól, de felálltam. Ugyan úgy, mint anno, leporoltam a ruhámat, majd rá emeltem a tekintetemet. Továbbra is csak nagyokat pislogott és engem nézett.

- Nekem… most mennem kell. – sóhajtottam, majd pár másodpercnyi hezitálás után elindultam ott hagyva őt a tóparton.

Még hallottam, ahogy egyszer utánam szól, de hátra se nézve szaporáztam meg a lépteimet. Bepattantam a park előtt várakozó sárga járművek egyikébe és Noraékhoz vitettem magamat. A házhoz érve megkértem a sofőrt, hogy várjon meg. A szobámba rohantam és a bőröndömbe kezdtem bepakolni a legszükségesebb dolgokat, aztán - mivel senkit nem találtam itthon - hagytam egy üzenetet Noranak.
Tíz perc múlva már újra a kocsiban ültem a következő úti célom felé tartva.
Egyszer csak fülsértő szirénázásra lettem figyelmes, mely bekúszott a lehúzott ablakon. A szívembe szúró fájdalom hasított. Fejemet a fejtámlának döntve szorosan lehunyt szemmel ültem a taxiban, s próbáltam rájönni, hogy mi ez az éles szorítás a mellkasomban, amitől kapkodva kezdtem el venni a levegőt.

Nem tudtam, mi zajlik le bennem, de a félelem pillanatok alatt úrrá lett rajtam. Igyekeztem lenyugtatni magam és másra koncentrálni, de akkor meg Chace szavai zengtek bennem.
Tisztában voltam vele, hogy a lehető legrosszabban reagáltam le a szituációt, de már nem tehettem semmit.
Éreztem, ahogy a jármű lassít, majd megáll. Fizettem, kiszálltam és a bőröndömet magamhoz véve indultam el az épület bejárata felé.
- Jó napot! Miben segíthetek? - mosolygott rám kedvesen a pult mögött ülő fiatal lány.
- A legközelebb induló járatra szeretnék egy jegyet. - vágtam rá köszönés után.
- Két óra múlva indul Olaszországba, Franciaországba valamint Spanyolországba is egy gép. Mindegyiken van még szabad hely. - emelte rám a tekintetét a monitorról.
Szuper, tehát ezt sem bízhatom a véletlenre. Kínomban felnevettem és megdörzsöltem az arcom. Vacilláltam egy kicsit, hogy anyuékhoz, Lucashoz vagy Matthez menjek.
- A spanyolországi járatra kérnék egyet az első osztályra. - adtam meg végül a választ.
A repülőjeggyel a birtokomban ültem be az egyik kávézóba, hogy elüssem valahogy a hátralevő időt. Rendeltem egy cappucinot, majd előhalásztam a telefonomat, hogy felhívjam Mattet és megkérjem, jöjjön ki elém. Épp tárcsázni akartam, mikor a készülék megszólalt a kezemben. A kijelzőn Nora neve villogott. Nem tudtam, mitévő legyek. Ha felveszem, megvan rá az esély, hogy lebeszél az utazásról. De mi van, ha történt valami? - futott át az agyamon a gondolat, melynek hatására azonnal fogadtam a hívást.
- Szia. - szóltam bele félénken.
- Carrie, fogalmam sincs, hogy mit műveltetek, de nem is érdekes. Most azonnal ide kell jönnöd! - hallottam meg Nora sürgető hangját a vonalban.
- Hol vagy?
- A kórházban.
- Hogy mi? Mit keresel te ott? Jól vagy? Mi történt? - érdeklődtem, miközben az idegesség és aggodalom kezdett úrrá lenni rajtam.
- Nekem semmi bajom, de Chace...
- Mi van vele? - kérdeztem, s a tüdőmbe rekedt a levegő.
- Balesete volt, nemrég hozták be. - Nora hangja rekedten csengett a visszafogott sírástól.