34. fejezet

Sziasztok!

Még egyszer elnézéseteket kérem emiatt a kis késés miatt. Remélem, hogy mindenkinek kellemesen és sok pihenéssel telik a nyár. Élvezzétek ki a még hátralévő heteket! :)
A bloggal kapcsolatosan néhány apró újítás. Az egyik, hogy felkerült egy Fejezetek névre hallgató menüpont, ahonnan egyszerűen el tudjátok érni a fent lévő részeket két kattintással. A másik, hogy az eddig kapott díjakat is egy hasonló oldalra helyeztem át, Díjak. Igyekszem eleget tenni a feltételeknek, a kérdéseket megválaszolom és ha kell írok infókat rólam vagy a blogról :) Nagyon örülök neki, hogy gondoltok rám, eszméletlen jól esik, de ha nem haragszotok meg érte, nem adnám tovább. Angel, itt is szeretném megköszönni a legújabb díjat, amit tőled kaptam! Adadel köszönöm a kommentedet, öröm olvasni a soraidat! Tartsd meg ezt a jó szokásodat, kérlek ;)
A képeknél már megtaláljátok a 34. fejezethez kapcsolódó képeket, többek között Nora ruháját is megleshetitek :)
A következő részt illetően, fogalmam sincs, hogy mikor kerül fel, jövő héten nem leszek itthon, de megpróbálok írni és frisselni is. Figyeljétek a facebookos bejegyzéseket, ott tájékoztatlak majd titeket :)
A mai részről előjáróban nem mondanék semmit. Remélem elnyeri majd a tetszéseteket és írtok véleményt róla :)
Na de nem is szaporítom tovább a szót!
Kellemes olvasást!
puszi, Csillu

„Senki sem képes arra, hogy visszamenjen az időben és ismét elkezdje a történetét,

de bárki újrakezdheti ma, és teremthet egy új befejezést.”

34. fejezet

- Én? – kérdezett vissza meglepetten, s közben a keze is megállt a mozdulatban félúton a szájához.

- Igen. Emlékszel, mikor nagyon összevesztem veled, mert kutattál anyukád dolgai között és ráakadtál egy általam írt fogalmazásra?

- Persze, azt nem lehet elfelejteni. Az igazat megvallva, a mai napig nem értem azt a heves reakciót, amit kiváltott belőled ez az információ. – töprengett el.

- Most nem is azon van a lényeg. Tudod, utána sokáig gondolkodtam azon, amit mondtál. Egyre többet kezdtem írogatni mindenféle történeteket csak úgy a magam szórakoztatására. Kezdett megszületni bennem az elhatározás, hogy a későbbiekben szívesen foglalkoznék ezzel. Már olyan középiskolába jártam, ahol volt humán tagozat. Aztán amikor eljött az idő, hogy egyetemet válasszak, nem is volt kérdéses, hogy az NYU-ra fogok jelentkezni.

- Miért nem újságírás?

- Nem szeretem, nem megy olyan jól. Egy saját történetnél nincsenek korlátok, szabadon tudom engedni a fantáziámat, egy olyan világot teremthetek, amilyet én szeretnék. Viszont, ha egy cikket kellett megírnom, mindig feszélyezve éreztem magamat és ez meglátszott az írásomon is.

- Érdekes megközelítés. – gondolkodott el Chace is.

- Te nem bánod, hogy feladtad az egyetemet a színészkedés miatt? – kérdeztem komolyan.

- Nehéz volt meghozni ezt a döntést, de nem. Rengeteg olyan dolgot kaptam ez által a lehetőség által az elmúlt években, amit talán sohasem tapasztalhattam volna meg. Úgyhogy csak hálás lehetek a szüleimnek, hogy bíztattak és mindig támogattak. Különben is, újságíró még akár húsz év múlva is lehetek, színész viszont nem. – mosolyodott el, miközben a szemembe nézett.

- Na, hogy áll? – hallottam meg Nora izgatott hangját, mely visszarántott a valóságba.

A tekintetemet végigfutattam rajta, majd egy kis hatásszünet után megszólaltam.

- Gyönyörű vagy! – a tört fehér ruha egészen a combjáig szorosan követte a teste vonalát és csak onnantól kezdett el az alja felé szélesedni. Ugyan nem díszítették gyöngyök, mégis a rajta lévő húzások nagyszerűvé tették.

- Egyszerűen imádom. – nézegette magát a tükörben, miközben végigsimított a ruhán.

- Egy pillanat! – mondta Evelin, majd elviharzott egyedül hagyva minket.

Pár perc múlva már vissza is tért egyik kezében egy fátyollal, másikban egy tiarával. Nora kontyba fonta ma a haját, így Evelin könnyen bele tudta tűzni őket.

A fátyol szegélyén szép virágminta futott végig, a tiara pedig aranyozott volt kis kristálykövekkel díszítve, melyek ugyanúgy virág alakzatban helyezkedtek el.

- Tökéletes! – szólaltunk meg majdnem egyszerre mind a hárman.

Időközben érkezett egy nálunk pár évvel idősebb lány egy kislány és – feltehetőleg – a kicsi anyukája társaságában.

Amíg Nora visszaöltözött beszélgetésbe elegyedtem velük. Hamar kiderült, hogy a menyasszony, akit a testvére és a keresztlánya kísérte el, azért jött, hogy Jessicanak – mint megtudtam a kislány nevét – kiválasszák a ruháját, amelyet az oltár elé vezető úton fog viselni, miközben szórja a virágszirmokat a menyasszony előtt. Jessica egy nagyon aranyos, barátságos és roppant kíváncsi teremtés.

Amíg meg nem keresték a neki szánt ruhát, a legkülönbözőbb kérdésekkel bombázott. Az anyukája már másodszor szólt rá, hogy menjen felpróbálni a ruhát, de ő addig nem volt hajlandó elmozdulni, amíg meg nem kapta válaszát a legutóbbi kérdésre. Aztán mielőtt ott hagyott volna, megkért, hogy várjam meg, míg felöltözik és nézzem meg a ruháját. Nevetve bólintottam, az arcán megjelenő könyörgő kifejezés láttán képtelen lettem volna nemet mondani.

Pár perccel később egy bokáig érő fehér ruhában haladt felénk, melynek a vállpántja olíva zöld selyemből készült és három fehér virág díszítette – egy középen és egy-egy a két szélén. Ugyan ilyen színű virágok voltak megtalálhatóak a szoknya alsó felén, a legalján pedig, mint egy szegély szintén zöld apró virágok. Jessica kezében még egy fehér masnis kis kosár díszelgett.

- Hű, de csinos valaki. – sétáltam oda hozzá és leguggoltam elé.

- Szerinted tényleg az vagyok? – pislogott rám nagy szemeivel.

- Persze. Miért neked nem tetszik? – érdeklődtem, miközben szembefordítottam a tükörrel.

Csak állt és méregette magát, majd hosszas hallgatás után megszólalt.

- De. – ajkai hatalmas mosolyra húzódtak, aztán felém fordult és az ölembe ugrott.

Mosolyogva karoltam át apró kis testét. Fejét a nyakamba fúrva szorított.

Miután nagy nehezen elszakadtunk egymástól, elköszöntem tőle, mert már Nora is végzett.

- Mehetünk. – indultam meg barátnőm felé, aki eddig vigyorogva, csendben figyelte az eseményeket.

- Aranyosak voltatok együtt. – jegyezte meg, miután kiléptünk az üzletből.

Az idő már jócskán dél felé járt, így következő utunk a kedvenc éttermünkbe vezetett.

Miután helyet foglaltunk kértünk két kólát és az étlapba mélyedtünk. Mikor az italunk megérkezett leadtuk a rendelést is.

- Na és mihez fogsz kezdeni most? – érdeklődött barátnőm, miközben belekortyolt az üdítőjébe.

- Mire gondolsz?

- Pihensz vagy…  - hagyta félbe a mondatát.

- A legfontosabb most, hogy rendbe hozzam a kapcsolatomat Chaceszel. Szerencsére eddig egész jó úton haladunk. – mosolyodtam el. – Ami a munkát illeti, vannak már kósza ötleteim, sőt hoztam is neked egy részletet. Más, mint amiket eddig írtam, kíváncsi vagyok a véleményedre. – kezdtem keresgélni a táskámban, majd az asztalra helyeztem egy lapot.

- Ide vele! – kapott érte és mielőtt megszólalhattam volna, már bele is mélyedt.

A mellettem kényelmesen elnyúló testet figyeltem. A fedetlen mellkasának gyors hullámzása egy elégedett mosolyt csalt az arcomra. Kezeimet a tarkómon összefűzve feküdtem az ágyon.

Pár perc múlva egy puszit nyomott a számra, majd felkelt.

- Nem maradsz? – érdeklődtem látva, hogy a vörös koktélruhájáért nyúl.

- Nem.

- Hova ez a nagy sietség? Időnk, mint a tenger.

- Te lehet, hogy ráérsz, de nekem még be kell pakolnom, kora este indul a gépem. – vetette oda, miközben fél pár magas sarkúját kereste.

Lázasan kutattam az agyamban valami információ morzsa után, de nem ugrott be semmilyen utazás, amit említett volna, hogy a napokban esedékes, így rákérdeztem.

- Hova is mész?

- New York. – vágta hozzám a város nevét, s közben folytatta az öltözködést.

- Mikor jössz? – hangom közömbösen csengett és biztosra vettem, hogy az arcomról sem tud leolvasni semmilyen érzelmet.

- Nem jövök vissza.

- És erről mikor akartál szólni? – érdeklődtem kíváncsian és a könyökömön támaszkodva szemléltem, ahogy kecses lábaira bűvészkedi azt a monstrumot.

- Most. – jelentette ki nemes egyszerűséggel. – Édes, nem tudom, mit vagy úgy meglepve. – csóválta meg a fejét, miközben az arcomat mustrálta – Tudhatnád már… két hónapja tengetem itt a napjaimat, ideje tovább állnom.

Hitetlenkedve néztem rá. Elképesztő, hogy ez a nő minden egyes alkalommal meg tud lepni. Úgy gondoltam, hogy ennyi együtt töltött nap, éjszaka alatt sikerült őt kiismernem, de úgy látszik, mégsem…

- Rendben. – magamhoz rántottam még egy heves csókra, majd elengedve felkeltem az ágyról és a fürdő felé vettem az irányt. Az ajtóból még hátranéztem, s mosolyogva odaszóltam neki. – Jó utat! Majd jelentkezz, ha újra a városban vagy.

- Kösz. Feltétlen. – nevetett fel – Héj! – hallottam meg a hangját, amint elfordultam – Öröm volt megismerkedni veled. – kacsintott rám.

Megráztam a fejem, majd otthagytam a hálóban.

Azóta napok teltek el.

Egyfajta tompultság uralkodott el rajtam.

Mióta elment csak a munkámmal foglalkoztam. Nem jártam el a haverokkal sörözni, sőt bulizni sem voltam már egy ideje. Nem vágytam egyetlen nő társaságára sem.

A tompultság rátelepedett az érzékeimre, az egész olyan volt, mintha egy burokban éltem volna.

Aztán egyik este a zuhany alatt állva eszembe jutottak az együtt töltött kellemes pillanatok.

Furcsa érzés hatalmasodott el rajtam, olyan, melyet eddig egyetlen nő sem váltott ki belőlem. Hiányzott.

Miközben a meleg víz zuhogott rám, rá kellett jönnöm, hogy ezúttal minden más volt, mint eddig. Változott a felállás, s erre csak a távozása után jöttem rá.

Most Ő játszott velem. Most nekem fájt. Fájt, hogy nincs mellettem, hogy nem érezhetem a teste melegét és bódító illatát. De nem csak kielégítetlenségem miatt produkáltam ezeket a tüneteket. Hiányzott a mosolya, a közös beszélgetések is. Talán, mert beleszerettem… Igen, azt hiszem ez az oka.

Sohasem hittem, hogy játékosból én is egyszer játékszer lehetek… Eddig mindenkivel csak játszadoztam, csak szórakoztam, kinevettem a szerelmet. Mígnem engem is megsebzett.

Fordult a kocka. Most Ő a játékos, Ő játszik velem.

Azt hiszem, megérdemeltem azért, amit másokkal tettem. De akkor is nagyon fáj.

Szeretem Őt. Akármit is tettem másokkal, ez most más. S Ő egy ugyanolyan önző csábító, mint én vagyok.

Talán ezért szerettem bele, mert olyan, mint én. Csak Ő jobban játszik nálam.

Ő engem is legyőzött.

Engem is…

Nora felnézett a papírból és hosszasan hallgatott, miközben meredten nézett maga elé.

Egyre türelmetlenebb kezdtem lenni, de visszafogtam magam és néma csöndben vártam.

Nem sokkal később láttam, hogy szólásra nyitja a száját.

- Meglepett, hogy férfi szemszögből írtál. – kezdte – De nagyon hitelesnek tűnik. – mosolyodott el, miközben rám emelte tekintetét - Érdekes ez a két karakter, sokat ki lehetne hozni belőlük. Könyv? – nézett rám felvont szemöldökkel.

- Még nem vagyok biztos benne. – vontam vállat – Kicsit még agyalok rajta, és ha sikerül egy élvezhető kerek történetet kiépítenem köré, akkor nekiállok megírni, aztán majd meglátjuk, hogy megy.

Rövid ötletelésbe kezdtünk, melynek a következménye nem az lett, mint általában szokott lenni. Nem kaptam kedvet ahhoz, hogy azon nyomban leüljek és írjak, hanem elkezdtem kiábrándulni belőle, így úgy döntöttem, egyelőre tényleg hanyagolom egy kicsit az írást.

Az ebédünk elfogyasztása után folyattuk sétánkat az ötödik sugárút üzleteinek kirakatai előtt. Bár inkább én gondolataimba mélyedve ballagtam barátnőm mellett és gyakrabban néztem a talpam alatt elterülő burkolatot. Így történhetett meg az is, hogy neki mentem valakinek.

Fel sem pillantva kezdtem szabadkozni és indultam volna tovább, mikor az illető megszólalt.

- Szép, mondhatom! Hát illik ilyet csinálni? – ugyan hangja megrovón csengett, ajkain mosoly terült el.

- Hagyd, percek óta magyarázok neki és semmit nem reagált. Biztos megint magával ragadták a gondolatai. – közölte Nora nevetve Bennel.

- Bocsi. – motyogtam zavartan, majd futólag megöleltem.

Mivel nem akadt jobb dolga, csatlakozott hozzánk, így már hárman szeltük New York utcáit. Továbbra is némaságba burkolóztam, s kérdéseikre csak szűkszavúan válaszolgattam. Aztán megszólalt Nora telefonja, így megálltunk egy kicsit.

Ben maga felé fordított és kíváncsi tekintettel pásztázta végig egész arcomat.

- Mi a baj? – érdeklődött.

- Semmi. – ráztam meg a fejem.

- Carrie! – tekintete fogva tartotta enyémet, és igyekezett arra sarkallni, hogy beszéljek.

Csak egy probléma volt, én sem tudtam, hogy mi ütött belém. Hiszen egészen addig semmi probléma nem volt, amíg be nem ültünk az étterembe…

Éppen szólásra nyitottam a számat, mikor Nora lépett oda hozzám, hogy neki most be kell ugrania az irodába. Szabadkozott egy ideig, de sikerült megnyugtatnom, így miután elköszönt, sietős léptekkel indult el, hogy taxit fogjon magának, amivel el tudja vitetni magát a Random househoz.

- Van valami programod? – fordult felém Ben.

- Háromkor találkozom Chaceszel a kórház előtt, de addig ráérek. – feleltem.

- Gyere, sétálunk addig egyet és beszélgetünk. – nyújtotta felém a kezét.

Belé karoltam és úgy haladtunk tovább, míg nem találtunk egy árnyékos helyet, ahová le tudtunk ülni.

- Hallgatlak! – fordult felém teljes testével.

- Fogalmam sincs, mi ütött belém. – vontam vállat – Egyszerűen csak össze-vissza kavarognak a gondolataim. Úgy néz ki, hogy végre rendeződni látszik az életem, de néha úgy érzem, bennem teljes káosz uralkodik. Nem tudom, talán jó lenne pár nap magány, de nem akarok elmenekülni sem a rám váró megpróbáltatások elől. – sóhajtottam, s fejemet lehajtva meredtem a semmibe.

- Héj, nem ér keseregni, rendben? – nyúlt az állam alá, hogy szemeimbe tudjon nézni – Most mondtad, hogy jól alakulnak a dolgok. Aggodalomra semmi ok. Csak légy egy kicsit türelmes és újra lépni fog.

- Csak… csak nem biztos, hogy én azt akarom is. – suttogtam – Újra felépítjük a kapcsolatunkat kemény munkával. Mi van, ha mégsem működne közöttünk? Én… nem bírnám elviselni, ha még egyszer el kéne veszítenem őt. – nyögtem ki, ami már egy jó ideje nyomta a szívemet, s fejemet a vállára hajtottam, miközben szemeimet szorosan lehunytam.

- Nem hiszem, hogy ettől kéne tartanod. – mondta, miközben átkarolt, majd egy kisebb hezitálás után szólalt csak meg – Ezt most ne vedd sértésnek, de túl sokat aggodalmaskodsz mostanában. Komolyan, élvezd, hogy vele lehetsz, élj egy kicsit a jelennek és felejtsd el a múltat és a jövőt! Ne tervezgesd előre az életed, hagyd, hogy magától alakuljon. Ne keresgélj tökéletes pasi után, hagyd, hogy ő találjon rád. Az élet olyan egyszerű, a dolgok épp csak annyira komplikáltak, mint amilyenné tesszük őket.

Rá kellett jönnöm, hogy mint oly sokszor, most is igaza van.

Csak magammal szúrok ki, hogy folyton találok valami általam problémának elkeresztelt apróságot, amin aztán napokig rágódok. Holott tisztában vagyok vele, hogy az idő valójában felbecsülhetetlen értékű. Az ember nem birtokolhatja azt, viszont kihasználhatja. De ha egyszer elvesztegeti, soha többé nem kaphatja vissza azokat a perceket.

Meg kell fogadnom Ben tanácsát és csak a jelennek élni és kiélvezni minden egyes apró örömöt, mert tudom, hogy majd azoknak a boldogan megélt pillanatoknak az emléke fog segíteni túllendülni a nehéz időkön is.

- Mióta vagy te ennyire érett? – érdeklődtem tőle vigyorogva.

- Hát valamikor be kell nőni az ember feje lágyának. – nevette el magát – Főleg, ha komoly kapcsolatot szeretne. – mondta és olyat láttam rajta, amit az elmúlt tizenhárom év során – mióta ismerem – még soha. Ben elpirult. Alig akartam hinni a szemeimnek, de tényleg így volt.

- Miről maradtam le? – kérdeztem kíváncsiságtól csillogó szemekkel.

- Sorellel úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk együtt. – nézett rám hatalmas mosollyal az arcán - Tudod, soha sem gondoltam úgy magamra, mint valami nagy macsóra vagy hasonló, de ismersz, tudod, milyen voltam. Sosem volt igazán komoly kapcsolatom, mert nem is vágytam rá. De Sorel más. Az elmúlt hónapok alatt sikerült teljesen megismernem és magával ragadott a személyisége. Úgy érzem, szükségem van rá és… - az arca egyre pirosabbá vált, s mindemellett boldog kifejezés ült rajta.

- És? – faggattam, mert úgy láttam nem igazán akarja folytatni.

- Hallottad már azt a mondást, miszerint mindannyian keresünk valakit, egy különleges személyt, aki majd megadja azt, ami hiányzik az életünkből. Valakit, aki képes társaságot nyújtani, vagy segítséget, vagy biztonságot, és néha ha nagyon keressük, megtaláljuk azt, aki képes mindhármat nyújtani. Én úgy érzem, hogy számomra Sorel ez a személy.

Meglepetten figyeltem, ahogy hevesen gesztikulálva magyaráz nekem, komolyan alig ismerek rá. Épp szólásra nyitottam volna a számat, mikor újra megszólalt.

- Mielőtt rákérdeznél, igen, úgy érzem, szeretem!

- Örülök, hogy végre boldog vagy és remélem ez tényleg nem csak egy múló szeszély. – mondtam, miközben átöleltem.

Nem sokkal később úgy döntöttünk, hogy ideje a kórház felé venni az irányt. Kényelmes tempóban haladtunk, s közben sok téma szóba került. Többek között persze Chace és a közös beszélgetéseink is. Itt egy kicsit le is ragadtunk és kiveséztük a dolgokat. Abba is beavattam Bent, hogy végre tisztában vagyok az érzéseimmel, úgyhogy innentől kezdve a dolog nem rajtam múlik. Ekkor egy halvány mosoly futott végig az arcán, de mikor rákérdeztem, hogy mi az, csak tagadólag megrázta a fejét. Nem volt kedvem addig faggatni, míg be nem adja a derekát, – túlságosan kitartó ilyen téren – így ráhagytam a dolgot.

- Csörögsz. – közölte velem, mikor megálltunk a kórház előtt.

- Tényleg. Egy pillanat, ezt fel kell vennem.

- Csak nyugodtan.

- Szia Ivy, valami baj van? – szóltam bele, miután megnyomtam a hívás fogad gombot. – Biztos, hogy senki sem ér rá? … Értem… Elhalasztani nem lehet?... Oh, akkor persze, hogy nem… - közben kinyílt a kórház ajtaja és Chace bicegett ki rajta, s amint meglátott minket, elmosolyodott - Oké, csak nyugalom. Van egy ismerősöm, megpróbálom megbeszélni vele… Hívlak később, rendben?

Miután leraktam a telefont, üdvözöltem Chacet, aztán újra Ben felé fordultam.

- Ben! – szólaltam meg, s könyörgően néztem rá – Tisztában vagyok vele, hogy mi a véleményed erről, emiatt nem is kérnélek meg rá, de vészhelyzet van a Magic Fashionnél. Csak te tudsz segíteni! – pislogtam rá nagyokat, miközben az figyeltem, hogy szalad ráncba a homloka a másodperc töredéke alatt. 

33. fejezet

Sziasztok!

A vártnál egy kicsit később érkezett meg ez a fejezet, - ha nem gond, akkor most nem mentegetőznék semmivel :) - de az a lényeg, hogy itt van. Köszönöm a kommenteket, üzeneteket és pipákat, jó érzés tudni, hogy tényleg tetszik az, amit írok :)
Nos, ami ezt a fejezetet illeti: a vége miatt el tudom képzelni, hogy nem fogtok szeretni :$ csak egy tegnap esti hirtelen jött ötlet következménye lett ez a befejezés :)) Meglátjuk mennyire tartatok majd gonosznak miatta :)
Most kivételesen nem egy képet találtok meg a fejezet előtt, hanem egy videót. Az első sorok miatt kicsit köthető Carrie gondolataihoz. Talán. Minden esetre szerintem szép szám, hallgassátok olvasás közben :)
Majd' elfelejtettem, a délután folyamán felkerült egy újabb almenüpont Díjak címmel, ahol az eddig tőletek kapott díjak képei és a kért feladat is megtalálható. Angel még egyszer köszönöm, a kérdéseidre a válaszokat is megtalálod itt.
Tényleg nem maradt már más hátra, mint hogy kellemes olvasást kívánjak! :)
Ne feledjétek, a véleményeitekre továbbra is szomjazom, ne fogjátok vissza magatokat! ;)

puszi, Csillu

33. fejezet

* Pár héttel később *

A szokatlanul nagy kánikula sokak örömére elhagyta New York városát és átadta helyét egy jóval elviselhetőbb időjárásnak. Így ha tehettem, próbáltam minél több időt a szabadban tölteni. Most is inkább gyalog siettem a találkozónk megbeszélt helyszínére.

A város zaja mellett a magas sarkúm ütemes kopogása kísérte utamat, de ez egyáltalán nem zavart. Igyekeztem magamba szívni a friss levegőt és nem koncentrálni semmi olyanra, ami elronthatja a kedvemet.  Újra az az életvidám, mindenkit és mindent szerető lány akartam lenni, mint majd’ egy évvel ezelőtt voltam.

Mikor még nem gyötörtek semmilyen álmok, melyek a múltammal voltak kapcsolatosak, s nem volt jelen az életemben teljes valójában Ő...

Mikor mosolyognom kellett, amikor felnéztem az égre és nem azon rágódtam, hogy vajon mit csinálhat most…

Amikor, ha unatkoztam, leültem a gépem elé és leírtam, ami az adott pillanatban foglalkoztatott, vagy éppen egy könyvet olvastam, nem pedig arról ábrándoztam, milyen volt, amikor először megcsókolt, szerelmet vallott...

Mikor még a napsütéstől nem az az élettel teli mosoly, hanem a tiszta és fájdalommentes melegség jutott eszembe, melyben oly’ szívesen sütkéreztem órák hosszát…

Ha el tudnám felejteni, évekkel ezelőtt megtettem volna, de nem megy és tulajdonképpen már nem is akarom. Rájöttem, hogy amikor Vele lehetek, úgy érzem, minden értelmet nyer. A szívem hevesen kalapál, mellette végre az vagyok, aki lenni szeretnék. És a gondolat, hogy nélküle éljem le az életemet… nem csak kibírhatatlan, hanem elképzelhetetlen is.

Igen, kénytelen voltam beismerni magamnak, hogy az érzéseim talán már sosem fognak megváltozni, történjék bármi, éljünk bármilyen messze egymástól sok- sok éven keresztül, én akkor is szeretni fogom Őt.

Nagyon sokat gondolkodtam a parkban történteken. Nem hittem volna, hogy Chace ezt készül elmondani nekem. Annyira nyugodtan feküdt ott rám várva, mintha csak egy hétköznapi beszélgetés miatt találkoztunk volna. Mintha meg sem fordult volna a fejében a visszautasítás lehetősége. Rengeteg időt töltöttünk együtt főleg az után, hogy szakított Sorellel és egyáltalán nem vettem észre, hogy közeledne hozzám. Ezért is lepett meg, hogy azt mondta velem akarja leélni az életét… hogy szereti azokat a tulajdonságaimat, amiket én sokszor a pokolba tudnék kívánni, – gondolok itt a szétszórtságomra és a tehetetlenségemre a számomra kínos helyzetekben – valamint, hogy úgy érezi, mellettem önmaga lehet. Többször is előfordult, hogy ezzel a délutánnal álmodtam és ahányszor felébredtem, mindig a fülemben csengtek az utolsó mondatai, - Szeretlek! És nem csak azért, amilyen vagy, hanem azért is, amilyennek a jövőt látom Veled!  - és éreztem kezei érintését.

Útközben elhaladt mellettem egy mentőautó, amelynek szirénázása óhatatlanul más irányba terelte gondolataimat.

Fél testemmel felé fordulva figyeltem az ágyon fekvő testét, de továbbra sem mozdultam el az ablak elől. Egy erősebb fuvallat a szemembe fújta néhány hajtincsemet, s miközben azokat igyekeztem eltüntetni, megszólalt egy kellemesen mély, bársonyos hang.

- Caro! – kezem megdermedt a mozdulatban. Azt latolgattam, hogy vajon már képzelődöm is, vagy tényleg az ő hangját hallottam. Felé kaptam a tekintetemet és a bennem felmerült kérdésre rögtön választ kaptam, amint pillantásunk találkozott.

- Chace! – sóhajtottam fel megkönnyebbülten, miközben pár lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot és megálltam az ágya mellet. – Úgy aggódtam, hogy valami komolyabb bajod lesz, én… - kezdtem magyarázni, de a szemébe nézve elállt a szavam. Elbizonytalanodtam. Nem tudtam, hogy kíváncsi-e egyáltalán arra, amit mondani akarok, vagy inkább a pokolba kívánna. Zavartan pislogtam rá, majd végül mégis csak folytattam, bár nem úgy, ahogy eredetileg terveztem. – Megyek, szólok a szüleidnek, hogy felébredtél.

- Várj! – szólalt meg, amint elindultam volna. – Ugye nem mész el?

A hangjából kicsendülő kétségbeesés megdöbbentett, de egy halvány mosolyt is csalt az ajkaimra.

- Nem, ha szeretnéd, akkor maradok. – feleltem, mire bólintott.

Miközben gondolataimba merültem, egy percre sem lassítottam, így hamarosan kirajzolódott előttem az ötödik sugárút forgataga. New York utcáit és köztereit még mindig uralta a rengeteg turista, ezáltal még nyüzsgőbbé téve az amúgy sem a nyugodtságáról híres várost.

Ahogy közeledtem a célomhoz, úgy váltam egyre biztosabbá abban, hogy a megbeszélt épület előtt az a személy vár, akivel találkozóm van, így mosolyogva integettem felé, amit rögtön viszonzott is. Pár perc múlva pedig a szokásos puszik kíséretében üdvözöltük egymást.

- Köszönöm, hogy elkísérsz! – szorította meg a kezem Nora hálásan.

- Ugyan drágám, ha már egyszer ilyen megtisztelő szerepem lesz a nagy napon, az a minimum, hogy ahol tudok, ott segítek. Amúgy is, ez a gyengém. – nevettem fel. – Egyébként hogy haladtok az előkészületekkel? – érdeklődtem, miközben elindultunk.

- Képzeld, Natenek sikerült valahogy elintéznie, hogy a templomi esküvő a Szent Patrik Székesegyházban legyen.

- Komolyan? Ez nagyszerű! – öleltem meg lelkesen.

Pontosan tudtam, hogy Nora már nagyon régóta álmodozik róla, hogy ott mondja majd ki a boldogító igent. Nate jobban ismeri, mint gondoltam…

- Bizony. Az esküvőszervező már el is intézte, holnap küldik ki a meghívókat.

- Kíváncsi vagyok nagyon, hogy milyet választottatok. – mosolyogtam rá.

Ahogy közeledtünk a kiszemelt célpontunk felé láttam, hogy Nora az ajkait rágcsálja. Csak nagyon ritkán látni tőle ilyet, de akkor vagy nagyon tart valamitől vagy bizonytalan.

- Baj van? – kérdeztem aggódón.

- Csak izgulok egy kicsit. Ha megvan a ruhám, akkor már nyugodtan alszom. Addig nem. – jelentette ki határozottan, mire megnyugodva mosolyodtam el. – Délután megyünk megnézni pár lehetséges helyszínt, amiket az esküvő szervező tanácsolt, úgyhogy nem lesz annyi időnk, mint szerettem volna…

- Csak nyugalom, akkor sem lesz semmi probléma, ha ma nem találod meg a ruhád.

- Egyébként, miért ide jöttünk először? – kérdezte felvont szemöldökkel.

- Anyu javasolta, mikor beszéltem vele tegnap és megemlítettem neki, hogy mi a mai programom. Hogy őt idézzem: „Ismerem már annyira Norat, hogy tudjam, milyen ízlése van. Biztos vagyok benne, hogy ott megtaláljátok a számára tökéletes menyasszonyi ruhát” – mondtam, majd be is léptünk az üzletbe.

- Remélem igaza lesz. – mosolygott, aztán figyelmét teljesen lekötötte az elénk táruló látvány.

A padlón világos krémszínű járólap csillogott, a helyiségben több próbababán kiállított menyasszonyi ruha díszítette az előteret. Egy üvegajtón átlépve pedig hosszú sorokba rendezett állványok tárultak elénk, melyeken felakasztva számtalan gyönyörű ruha lógott.

Alig tettünk meg pár lépést, egy kedves középkorú hölgy sietett elénk.

- Jó napot kívánok! – köszönt lelkesen, majd amint rám esett a pillantása, a szemei elkerekedtek és meglepetten nézett engem – Caroline? – kérdezte tétován.

- Igen. – bólintottam.

- Hihetetlen! – mondta félhangosan. – Hogy megnőttél!

Értetlenül pislogtam az előttünk álló nőre, fogalmam sem volt róla, hogy kicsoda és hogy honnan ismer.

- Evelin vagyok, édesanyád egyik barátnője. Nem emlékszel rám, igaz?

- Sajnálom, de nem.

- Még nagyon kicsi voltál, amikor találkoztunk…

A következő pár percben kérdezgetett anyuékról, Lucasról, rólam. Elmondta, hogy mennyire örült neki, mikor meghallotta, hogy átvettem a New yorki cég vezetését. Aztán mikor elmeséltem neki, hogy anyu küldött ide elmosolyodott.

- Van már elképzelésed a ruhát illetően? – nézett rám.

- Oh, nem, nem én vagyok a menyasszony. – emeltem fel kezeimet védekezően magam elé.

- Elnézést. Kisasszony? – pillantott barátnőmre.

- Nora. – nyújtott kezet felé, majd folytatta - Konkrét elképzelésem még nincsen, de az biztos, hogy nem szeretnék semmi habos- babos, túldíszített ruhát.

- Értem. Gyertek velem, hátul vannak a szebbek. – mosolygott ránk, majd elindult, mi pedig követtük őt.

Norával már egy jó ideje nézelődtünk, mikor megszólalt a telefonom.

- Jó reggelt! – köszöntem mosolyogva. – Hát te hogyhogy ilyen korán felkeltél? – kérdeztem, miután az órámra pillantottam, ami még csak kilencet mutatott.

- Nem ér piszkálni! – motyogta durcásan a telefonba.

- Na mi a baj? Nagyon nyűgös a hangod.

- Elegem van a gyógytornából. – sóhajtott fel.

- Tudod nagyon jól, hogy a gyors és teljes felépülésed érdekében elengedhetetlen. – jelentettem ki szigorúan.

- Oké, de akkor is. Unalmas.

- Chace ne csináld! – szóltam rá. – Mikor végzel ma?

- Háromkor.

- Rendben, a kórház előtt várlak.

Váltottunk még pár szót, majd elköszöntünk egymástól.

Nora velem szemben állt és engem figyelt. Egyszerűen képtelen voltam eltüntetni azt az idióta mosolyt az arcomról, ami kiült rá, ahányszor csak beszéltem Chaceszel.

- Tulajdonképpen mi történt a kórházban köztetek? – bökte ki végül a kérdését Nora, s közben újra a ruhák felé fordult és folytatta a nézelődést.

Rövid ideig hezitáltam, majd részletes mesélésbe kezdtem, miközben a jelenet újra lejátszódott előttem.

Úgy tettem, ahogy kért, leültem a székre és vártam, hogy mi is fog most következni.

Ő az arcomat fürkészte, de nem szólalt meg.

A tekintetünk összekapcsolódott. Milyen jó lenne, ha a szemei beszélni tudnának. Ha eltudnák mondani, hogy mit érez most, amikor rám néz. Hogy mit érez, amikor a pillantásunk találkozik, s nem engedi el egymást. Vajon benne is a jövővel kapcsolatos kérdések kavarognak? Hogy mi lesz most ezek után vele, velünk? Vagy éppen a múlton mereng? Nem tudom, hogy mit érez, vagy mire gondol ilyenkor, csak azt tudom, hogy én mit érzek. Ahányszor a szemébe nézek, magával ránt, a vonzáskörébe kerülök és elnyel, mint valami örvény, s nem tehetek ellene semmit…

Percekig néma csendben ültünk, mely az idő múlásával egyre zavaróbbá vált a számomra, így kénytelen- kelletlen megtörtem azt.

- Mivel nem hajtottál el, amint megláttál az imént, feltételezem, hogy beszélni szeretnél velem. Valamit azonban tudnod kell előtte. Először is: sajnálom! Tudom, hogy nem volt szép dolog elhallgatni előled ezt az információt ennyi időn keresztül. – kezdtem bele a mondandómba és örültem, hogy nem áll szándékában félbeszakítani, így határozottabban folytattam - De ott akkor az étteremben olyan szituációba kerültem, amire egyáltalán nem számítottam. Natettel már előtte is találkoztunk és az írói álnevemen mutatkoztam be neki, mert akkor még egyáltalán nem volt biztos, hogy együtt fogunk dolgozni. Aztán meg valahogy… nem zavart, így rá hagytam. Nagyon furán vette volna ki magát, ha akkor neked az igazi nevemet mondom. Két dolgot szeretnék még mondani, aztán ha akarsz, elküldhetsz akár a fenébe is, de ezekkel szeretném, ha tisztában lennél. – mondtam, miközben ránéztem. - Az egyik, hogy szándékomban állt elmondani. Eleinte elszántan kötöttem magam ahhoz, hogy majd csak akkor, ha végeztünk a közös munkával, de aztán Matt rávett, hogy jobb lenne minél előbb tisztában lenned ezzel. Én el is mentem hozzád, de te nem voltál otthon. Sorel nyitott ajtót… a folytatást ismered. – bólintott, így nem firtattam tovább - A másik dolog pedig, hogy akármennyire is úgy érzed, hogy átvertelek, félrevezettelek, tudnod kell, hogy nem. Amikor beszélgettünk én őszinte voltam veled, csak voltak olyan témák, amiket igyekeztem elkerülni, kevésbé feszegetni. Ha nem is a teljes, de mindig féligazságot mondtam. Nem tudnék olyan dolgot mondani, amiben hazudtam volna neked. Bánt nagyon, hogy így végződött ez az egész, de már nem tehetek ellene semmit. Ne haragudj rám, kérlek! – néztem mélyen a szemeibe könnyben úszó tekintettel.

Chace sokáig csak hallgatott és az arcomat fürkészte. Tudtam, hogy most dől el benne minden, így próbáltam türelmesen várakozni.

- Nem küldtelek el, mert úgy gondolom, mindenkinek meg kell adni az esélyt arra, hogy elmagyarázza, mit miért tett. – szólalt meg végül - Megértem, amit mondasz, és végiggondolva a szituációt könnyen elképzelhető, hogy én is hasonlóképpen cselekedtem volna. Tudod, számtalanszor volt olyan érzésem, amikor beszélgettünk, mintha már nagyon régóta ismernélek, mégsem jöttem rá, hogy ki is vagy valójában. Nem értem… egyelőre még felfoghatatlan ez a kialakult szituáció a számomra. Mégis… képtelen vagyok rá, hogy azt mondjam neked, hogy hagyj békén, nem akarlak látni többé. Nem teszem, mert az nem lenne igaz. De – gondolom ezzel te is tisztában vagy – nem folytathatjuk onnan sem, ahol félbeszakadt. Én… valahogy… megrendült benned a bizalmam, és ezen csak úgy tudunk változtatni, ha tiszta lapot nyitunk, és újra megismerjük egymást. Szeretnék beszélgetni veled, számtalan kérdés kavarog bennem már most is, de egy kis időre lenne szükségem. – nézett rám.

- Értem. Rendben, majd… hívj, ha úgy érzed, hogy készen állsz… - mondtam, majd tétován végigsimítottam az arcán és fölé hajolva egy puszit leheltem a homlokára.

Ahogy elhagytam a kórtermet és a kórházat, vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Egyrészt nagyon örültem, hogy valamilyen szinten meg tudott bocsájtani nekem. Másrészt olyan bizonytalan voltam a jövőnket illetően, mint talán még soha.

A következő három napot Nora társaságában töltöttem és csak akkor voltam hajlandó Chaceről beszélni, ha az a munkával volt kapcsolatos.

- Aznap hívott fel, hogy ha van kedvem és időm, menjek be hozzá, mikor hazaköltöztem tőletek. – fejeztem be mondandómat.

- És azóta találkozgattok?

- Igen. – bólintottam, majd a tekintetem megakadt valamin - Ezt nézd meg. – húztam elő egy tört fehér ruhát.

Nora hatalmas mosollyal az arcán nyúlt felé, s ebből tudtam, hogy már így is elnyerte a tetszését.

- Ezt fel kell próbálnom. – jelentette ki határozottan.

Amíg Nora és Evelin elvonultak az öltözőfülkébe én kényelembe helyeztem magamat az egyik krémszínű kanapén. A gondolataim továbbra is az elmúlt napok eseményein jártak.

Ugyan egy kicsit tartottam tőle, hogy mi fog kisülni ebből az egész „nyissunk tiszta lapot” elhatározásból, de azért bizakodva léptem át a kórház bejáratát. Meglepő módon nem éreztem sem idegességet, sem pedig zavart. Csupán a nyugodtság érzése kerített hatalmába, mikor benyitottam a szobába. De talán érthető is ez a reakció, hiszen nincs mitől tartanom. Végre nem fenyeget a lebukás veszélye, így teljesen önmagamat adhatom, ami teljesen felszabadított.

Chace az ágyban feküdt és unott tekintettel meredt maga elé.

- Szép jó napot! – köszöntem neki jókedvűen.

- Szia! – mosolyodott el halványan, mikor rám pillantott. – A lehető legjobbkor jöttél, már kezdtem halálra unni magam. – motyogta elégedetlen hangon a legnagyobb problémáját.

- Hoztam neked valamit! – emeltem meg a kezemben tartott táskát.

Az éjjeli szekrényére sorban kipakoltam néhány magazint, egy pendrive-ot és egy nagy doboz gyümölcssalátát, amit még az indulásom előtt dobtam össze neki.

- Csak nem? – csillantak fel szemei, miközben a műanyag dobozzal szemezett.

- De- de. Megszereztem a féltett receptet Candice segítségével. – jelentettem ki büszkén.

- Imádlak. Ide vele! – nyújtózkodott a szekrény felé.

- Várj, segítek. – előkerítettem egy kisebb tányért és kanalat, s szedtem neki egy jó nagy adagot.

Nevetve néztem, ahogy szabályszerűen rávetette magát és jóízűen falatozni kezdett.

- Ne ácsorogj már ott! – szólt rám és a fejével a mellette lévő szék felé intett.

Minden tiltakozás nélkül indultam el a kijelölt irányba és helyeztem magam kényelembe.

- Hogy vagy? – érdeklődtem csendesen.

- Remekül. – hitetlenkedve pislogtam rá. – De komolyan! Már fájdalomcsillapítóra sincs szükségem. Csak… csak írtóra viszket a lábam a gipsz alatt.

Egy szívből jövő nevetés tört fel belőlem, melyhez ő is csatlakozott pillanatokon belül.

- Amíg én ezt elpusztítom, mesélhetnél.

- Mire vagy kíváncsi?

- Mindenre, ami veled történt, és amiről eddig még nem hallottam. Tényleg! – nézett rám bíztatóan, mikor látta, hogy ráncolom a homlokomat.

- Kérdezz, én pedig válaszolok.

- Oké, akkor azt meséld el nekem, hogy hogyan lettél írónő? Mi volt az a tényező, ami miatt emellett döntöttél?

- Igazán tudni akarod? – néztem rá felvont szemöldökkel, mire határozottan bólintott. – Oké. Megígértem, hogy nem fogok neked hazudni, szóval akármennyire is kínos, kimondom: TE!