Epilógus

Sziasztok!

Ahogy azt múlt héten ígértem, meghoztam az Epilógust.
Vegyes érzelmek kavarognak bennem. Egyrészről boldog vagyok, hogy sikerült befejeznem ezt a történetet. Másrészről egy kicsit szomorú is több okból kifolyólag. Azért, mert el kell engednem Carrie és Chace kezét, ami nem könnyű, hiszen annyira hozzám nőttek az elmúlt hónapok alatt. Valamint azért is, mert sajnos nem úgy sültek el a dolgok, ahogyan azt én a kezdetekkor terveztem. Mikor elkezdtem közzétenni a fejezeteket, volt egy kis előnyöm, jó pár fejezet meg volt írva előre, de ez szépen lassan elfogyott. Sokáig sikerült hamar megírnom az új részeket és hétről hétre érkezett a friss, de aztán közbe jött az érettségi, majd idén az egyetem... Nem győzöm hangoztatni, hogy mennyire sajnálom, hogy sokszor heteket csúsztam a folytatással, elhihetitek, hogy mennyire bűntudatom volt, amikor nem készültem el vele időben, hiszen tudtam, hogy vannak, akik várják, kíváncsiak arra, miként alakulnak az események...
Talán ez a sok elmaradás az oka annak is, hogy szinte egyáltalán nem kommunikáltatok velem. Vagy valami mást csináltam volna rosszul? Nem tudom...
Na de nézzük a jó oldalát a dolgoknak. Van 26 rendszeres olvasóm, a számláló 8877 látogatót mutatott, mikor elkezdtem írni ezt a bejegyzést, s az összes oldal megjelenítés az elmúlt 20 hónap alatt 15477 volt. És gyors fejszámolás után az imént rápillantva mai dátumra jöttem rá, hogy a Prológushoz képest pontosan 20 hónappal később kerül fel az Epilógus. A legolvasottabb fejezet a tizennegyedik lett a New York-i városnéző túrával (egyébként nekem is az az egyik kedvencem) s ezt követi a harmadik, második, első és tizenhetedik fejezet.
A történet számadatait már facebookon megosztottam, de gyorsan leírom nektek itt is: 216 oldal, 2521 bekezdés, 10046 sor, 103110 szó. A fejezetek átlagos hossza 4,5 oldal volt kivétel ez alól a Prológus és Epilógus.
Szeretnék köszönetet mondani a világ legjobb barátnőjének, aki nélkül már régen feladtam volna az egészet. Ivett, tudom, hogy már számtalanszor mondtam, de imádlak és köszönöm, hogy vagy nekem! ♥♥♥
És természetesen nektek is köszönöm drága olvasóim, hogy időt szakítottatok arra, hogy elolvassátok az írásomat, s néha egy- egy véleménnyel is megajándékozzatok, amiért nagyon hálás vagyok. Őszintén remélem, hogy az Epilógus is elnyeri majd a tetszéseteket. (És ha nem lenne nagy kérés, néhány szóban leírhatnátok a véleményeteket az egész történetről *.* nagyon- nagyon kíváncsi vagyok rá!)
A hetekben - remélhetőleg - érkezik még egy bejegyzés erre a blogra, mely Noráék nagy napjáról szól majd. S pénteken már az első fejezet fog felkerülni a Végtelenszer végtelenül címet viselő új blogomra. Ha kíváncsiak vagytok rá, nézzetek majd be oda is :)
Na de nem is húzom tovább az időt, át adom a szót Carrienek :)
Köszönöm, hogy itt voltatok nekem!
Kellemes olvasást! ;)
puszi, Csillu

„Senki sem képes arra, hogy visszamenjen az időben és ismét elkezdje a történetét.

De bárki újrakezdheti ma és teremthet egy új befejezést.”

Epilógus

2011. Szeptember 17. /Szombat/

- Carrie, kicsim, gyere, kérlek! – szólalt meg egy mély dallamos hang az ajtó túloldaláról.

- Még nem vagyok kész. Különben is, megegyeztünk, hogy majd ott találkozunk. – feleltem, miközben a magas sarkú cipőmbe bújtam bele.

- Jó, de…

- Chace! Menj! – szóltam rá tettetett haraggal.

- Rendben. – csendült fel a beleegyező válasz. – Ott várlak. – a hangján éreztem, hogy nevet, ami az én arcomra is mosolyt csalt.

Még hallottam a távolodó lépteit, majd újra csend vett körül. Idegességtől remegő kézzel simítottam végig még egyszer utoljára a rajtam lévő fehér ruhán.

Igyekeztem megnyugtatni magamat, így gondolataim akaratlanul is visszarepítettek arra az éjszakára, ami örökre az emlékezetembe vésődött, s melyet történjék bármi, onnan ki nem törölhetnek.

A hullámok morajlása volt az egyetlen zaj, ami megtörte a csendet. A szellő lágy lengedezése felénk sodorta az óceán jellegzetesen sós illatát. A víz minden egyes lépésnél a lábamat nyaldosta.

Kezeimben a magas sarkúmmal sétáltam Chace mellett a homokos parton.

Los Angeles fényei kevésbé jutottak el idáig, így a világosságot csupán a csillagok és a Hold szolgáltatták, ahogy tükröződtek a hatalmas felületen, s lágy táncot jártak a hullámokon. 

- Chace? – szólaltam meg halkan.

Jól esett ez a nyugalom, ami körülvett minket, s a díjátadó és az After party őrülete után igazán értékeltem, de tudtam, hogy itt az idő. Most már tényleg nem halogathatom tovább.

- Tessék. –pillantott rám.

- Beszélnünk kell! – hiába igyekeztem elérni, hogy hangom határozottan csengjen, olyan bizonytalan voltam, mint életemben még soha. Vettem egy mély levegőt, majd folytattam. – Tudnom kell, hogy tulajdonképpen mi történt velünk! Nem akarom tovább halogatni, hiába vagyunk újra jóban, ha a megválaszolatlan kérdések a múltunkkal kapcsolatban folyton kavarognak bennem. Tisztában kell lennem mindennel, hogy lezárhassam magamban és tovább léphessek. – egy másodpercnyi szünetet tartottam, majd felsóhajtottam és újra megszólaltam - Tudom, hogy valamilyen szinten én is hibás vagyok, de én képes lettem volna továbbra is a barátod maradni. Csak… csak úgy éreztem, mintha eltaszítanál magadtól. – megálltam, s szembe fordultam vele, miközben egy sóhaj szakadt fel belőlem.

- Biztos voltam benne, hogy előbb utóbb sor fog kerülni erre a beszélgetésre is. – ajkai halvány mosolyra húzódtak, mely a másodperc töredéke alatt el is tűnt, helyét egy fájdalmas kifejezésnek adva át – Azon a délutánon, miután otthagytál tovább gondolkodtam. Ott ültem, csak a táj és a csend vett körül. És egy nyomasztó érzés, ami azt sugallta, hogy életem legnagyobb hibáját követtem el percekkel korábban. Így felkeltem és utánad indultam, de ahogy a közeledbe értem megtorpantam. Annyira féltettelek, nem akartam, hogy bárki is megsértsen, a széltől is óvni akartalak, - simított végig az arcomon gyengéden - de ahogy ott láttalak összetörve zokogni, rájöttem, hogy én okoztam neked a legnagyobb fájdalmat. – karjai tehetetlenül hullottak le, s lógtak a teste mellett, miközben vonásai eltorzultak - Ezek után pedig képtelen voltam bűntudat nélkül a szemedbe nézni. Úgy gondoltam, hamar túlteszed magad rajtam és találsz majd valakit, aki megérdemel és megbecsül. – suttogta az utolsó szavakat.

- Hát rosszul hitted. Ugyan volt egy-két komolyabb kapcsolatom, de mindegyik megszakadt hónapokon belül, mert nem éreztem azt az elsöprő szerelmet. – szólaltam meg, miközben álla alá nyúlva felemeltem az arcát, hogy tekintetünk összekapcsolódjon és elmondjam neki az igazságot, amit úgy éreztem joga van tudni és már képtelen voltam tovább magamban tartani - Senki sem volt képes azokat az érzéseket kiváltani belőlem, mint Te!

- Én… - kezdte volna, de beléfojtottam a szót.

- Csak egy valamit árulj el. Mit akarsz tőlem?

- Utálom magam, mert hagytalak kilépni az életemből. Hogy végignéztem, hogyan sétálsz el a tó partjáról, s azt, hogy végül mégsem léptem oda hozzád, s nem mondtam, hogy szükségem van Rád. Hogy azt akarom, hogy itt legyél… mert Nélküled nem olyan az élet, mint amilyennek szeretném. Szerettelek, szeretlek, annyira, mint soha senki mást az életemben! A múlton már nem változtathatunk, de a jövő még előttünk áll, a döntés a Tiéd. – fogta meg a kezeimet, miközben az a gyönyörű kékség, melyben oly’ szívesen merültem el mindig is, nem eresztette a pillantásomat. - Minden egyes szót komolyan gondoltam, amit a parkban mondtam, és az érzéseim azóta nem változtak meg, csak még biztosabb vagyok bennük. Veled szeretnék lenni, melletted, de nem csak úgy, mint egy barát. Annak idején még magam előtt is tagadtam, de tudnod kell, hogy már gyerekkorunk óta szerelmes vagyok beléd, Caro!

Könnybe lábadt tekintettel néztem rá. Miközben pár csepp legördült az arcomon, lehunytam szemeimet pár másodperc erejéig és azért fohászkodtam, hogy ez a valóság legyen és ne csak egy álom.

Nem szóltam semmit, – elszorult torkom miatt képtelen lettem volna egyetlen mondatot is kipréselni magamból– csak összefűztem az ujjainkat, s fejemet a mellkasára hajtottam.

Tettem hatására egy hatalmas sóhaj szakadt fel belőle, majd karjait körém fonva húzott még jobban magához. Hosszú percekig élveztem az ölelését, majd tekintetemet rá emeltem.

- Szeretlek! – csupán ez az egy szó hagyta el a számat.

Egyetlen szó, melynek mégis hatalmas jelentősége van. Mely képes megváltoztatni az ember életét, ha azt a megfelelő személynek, a megfelelő pillanatban mondjuk…

Chace arcán boldog mosoly terült el.

- Én is szeretlek! – suttogta pár centire az arcomtól, majd ajkai pillanatok alatt megszüntették a még köztünk lévő távolságot.

Halvány mosolyra húzódtak ajkaim, miközben a tükörben ellenőriztem a sminkemet, valamint a kontyomat, hogy nem szabadult-e ki belőle egy kósza tincs. Aztán vettem egy mély levegőt, s megindultam az ajtó felé. A kezem már a kilincsen volt, mikor az magától lenyomódott, s Nora jelent meg előttem. Végignézett rajtam, majd elismerően bólintott.

- Gyönyörű vagy! – jelentette ki határozottan.

- Köszönöm. – mosolyodtam el – De azért te sem panaszkodhatsz. – jegyeztem meg, miután szemügyre vettem az öltözetét.

- Indulhatunk? – kérdezte, de választ sem várva karolt belém, s indult el velem a helyszínre.

Az izgatottság egyre jobban a hatalmába kerített, ahogy fogyott a még előttünk álló út hossza. Minden egyes megtett lépés a magas sarkúink hangos koppanása által vált tisztán hallhatóvá.

A szívem szaporán vert, izgatott voltam, sőt egyfajta nyugtalanság lett úrrá rajtam.

Már csak méterek választottak el, mikor megtorpantam. Kővé dermedve álltam egy helyben, a levegőt kapkodva vettem és csak meredtem magam elé. Olyan intenzitással sodort el magával a szorító érzés, hogy a látásom elhomályosult és egy pillanatra megtántorodtam. Nora aggódó hangja csak tompán jutott el hozzám, így alig fogtam fel, ahogy ijedten kiált Chace után. Kezeimet a torkomhoz kaptam és igyekeztem szabályozni ziháló légzésemen, látszólag teljesen sikertelenül.

Aztán mindent, ami körülöttem történt, mint egy lassított felvételt láttam. Érzékeltem, ahogy Chace a nevemen szólít, ahogy azt is, hogy sietős léptekkel közeledik felém. Újra – ám még intenzívebben – rám tört az a szédítő, mégis leírhatatlan érzés.

Csupán egy pillanatra hunytam le szemeimet, mégis mikor kinyitottam, már csak a közeledő padló képe lebegett előttem. Egy erős kéz kapott utánam, valaki a nevemen szólongatott, de képtelen voltam bármit is reagálni rá. Szemeim lecsukódni készültek, mikor valaki erősen megragadta az állkapcsom, s ez kicsit észhez térített.

- Caro… kicsim, figyelj rám!

Próbáltam rá fókuszálni, de a tüdőmben keletkezett oxigénhiány elvonta a figyelmemet minden egyébről.

- Az istenért! – csattant fel türelmetlenül a hangja – Koncentrálj rám, kérlek, nézz a szemembe!

Nagyon nehezen, de sikerült végrehajtanom a kérését, ám újabb sokként ért, hogy csak elmosódott kék pacákat láttam a gyönyörű kékség helyett. Még kétségbeesettebben igyekeztem levegőt venni magamhoz.

- Nagy levegő beszív, kifúj. Csináljuk együtt. Nagy levegő beszív… kifúj… beszív… kifúj…

Mély, dallamos hangjára figyeltem csupán, s a kérésére követtem utasításait. Percek elteltével légzésem nagyjából normalizálódott és az ájulás közeli állapoton is sikerült túllendülnöm.

Karjai féltőn fonódtak körém, s vont magához. Parfümjének jellegzetes illata az orromba kúszott, ettől pedig hirtelen úgy éreztem otthon vagyok, semmi rossz nem történhet.

- Most elszúrtam a saját meglepetésem… - motyogtam a nyakába letörten.

- Mégis miért? – állát elemelve fejemről kicsit eltávolodott, hogy tekintetünk találkozhasson.

- Idő előtt láttál meg. – sóhajtottam elkeseredetten, s ajkaim is lefelé görbültek.

- Ez legyen az utolsó problémád. – nevetett fel egy pillanatra – A szívbajt hoztad rám az előbb. – komorult el újfent az arca - Mi ijesztett meg ennyire?

- Én… nem tudom… egyszerűen csak… - zavartan vállat vontam, tényleg fogalmam sem volt, hogy mégis mi volt ez az egész.

- Mindegy. De már jól érzed magad, ugye? Nem szédülsz?

Bólintottam, majd megráztam fejemet, ezzel felelve mindkét kérdésére.

- Chace, mindenki csak rátok vár. – csendült fel Nate hangja.

- Nem érdekel. – vágta rá Chace.

- Megyünk. – feleltem vele egy időben.

Rosszalló pillantásokat küldött felém, miközben szorosabban magához vont.

- Jól vagyok. – kérdőn nézett rám – Tényleg! Menjünk, jó? Ne várakoztassunk meg senkit.

- Ez a nap rólunk szól.

Bólintottam, egy apró csókot leheltem ajkaira, majd kibontakoztam a karjai közül és Nate felé irányítottam.

- Kint várlak. – kacsintott rám, majd hátat fordítva nekem elindult, hogy Natehez csatlakozva elhagyja az előcsarnokot.

- Mégis mi volt ez az egész? – sziszegte Nora.

- Később. – feleltem csendesen, s a továbbiakban egy szó sem esett közöttünk.  

Hogyan is magyarázhattam volna el bárkinek is azt, ami bennem kavargott? Ezernyi gondolat - a múlt, a jelen s a jövő képei lebegtek leginkább előttem - cikázott megállás nélkül a fejemben, melyeket még magamban is képtelen voltam érthetően megfogalmazni…

Nora adott egy puszit az arcomra, bátorítóan megölelt, majd mielőtt ott hagyott volna egyedül, közölte, hogy várjak két- három percet, aztán követhetem őt. Magamban a másodperceket számoltam és igyekeztem semmi másra nem gondolni. Fülemben csengett Chace hangja, kedves mosolya, s boldogságtól csillogó szemei, melyeket az együtt töltött időben korlátlanul élvezhettem. Ajkaim halvány mosolyra húzódtak a tudattól, hogy most már nem pusztán belőle, hanem a kapcsolatunkból meríthettem bátorságot.

Vettem egy mély levegőt, egy szívből jövő nagy sóhaj hagyta el számat, majd kiléptem az előttem elterülő szőnyegre.

You are my number one

Vakuk folyamatos villanása, őrjöngő rajongók, újságírók, s riporterek övezték minden egyes lépésemet, mígnem felnézve pillantásom találkozott az Övével. Elegáns öltönyében, mint mindig most is elképesztően festett, s nekem még a lélegzetem is elállt egy pillanatra.

Hiába vallottuk be érzéseinket a másik iránt lassan már három hete, néha még most is képtelen vagyok felfogni, hogy Ő tényleg az enyém. Hogy engem ölel, csókol, s nekem mondja azt, hogy szeret. Ez volt minden, amire valaha is igazán vágytam és most, hogy megkaptam olyan az életem, mintha egy álomvilágba csöppentem volna.

Eszembe jutott a májusi találkozásunk, hogy mekkora kétségbeesés lett úrrá rajtam, miután elhagytam a kávézót. A sok gyötrődéssel eltöltött hét, hónap vagy az a majd’ nyolc év, amit nélküle kellett eltöltenem. Tudatában a jelennek, azt gondolom, hogy minden egyes könnycseppet megért. Minden elhibázott döntésemnek, s rosszul alakult kapcsolatomnak megvolt az oka.

A személy, aki az egész világot jelentette számomra.

Az egyetlen olyan ember a világon, aki képes azt kiváltani belőlem, mint Chace. Pusztán a - hangja, a szavai, melyeket hozzám intéz, a mosolya, egyetlen rám vetett futó pillantása, a jellegzetes illata, az érintése - hatására a bőröm bizsereg, a testem felhevül, s a szívem… a szívem majd kiugrik a helyéről, olyan hevesen ver, s minden egyes dobbanás egyetlen szót kiállt a belsőmben: Szeretem!

Az a személy, aki már csak egy lépésre állt tőlem, s kezét nyújtotta felém, hogy aztán magához húzhasson. Mosolyogva fűztem össze ujjainkat, s hagytam, hogy minimálisra csökkentse a köztünk lévő távolságot. Másik kezével végigsimított arcomon, miközben arcán kaján mosoly játszott. Ujjai óvatosan végigsimítottak állam vonalán, majd hátra a tarkómra, hogy még közelebb kerüljek hozzá. Amint hozzám ért, végigfutott testemen a bizsergés – amelyet már jól ismertem, ám még most is az újdonság varázsával hatott rám minden egyes alakommal – és kizártam minden zavaró tényezőt csakis rá koncentrálva. Nem foglalkozott az információra éhes újságírókkal, a figyelmére áhítozó rajongóival, csak rám figyelt. Eközben én szemei kékségben merültem el, s mire feleszméltem, ajkait már az enyémekre nyomta, s egy gyengéd csókot lehelt rájuk.

- Gyönyörű vagy! – suttogta a fülembe, miután elváltunk egymástól.

- Köszönöm. – mosolyogtam rá.

A tömeg teljesen felbolydult, hiszen senki sem számított rá, hogy ilyesmit fog látni már az este kezdetén. Ugyan a díjátadót követően már folytak a találgatások, hogy vajon mi lehet köztünk, de pontosan senki sem tudhatta, mi pedig nem tartottuk fontosnak, hogy a nagyérdeműt tájékoztassuk. 

Chace valamiért most mégis úgy döntött, hogy az egész világ tudtára adja, hogy az övé vagyok, hozzám tartozom, ami be kell, hogy valljam – annak ellenére, hogy engem is kissé váratlanul ért, s picit bosszús voltam, hogy nem szólt előre, mire készül, mégis - szívet melengető érzéssel töltött el.

Chace jobb karját derekamra fonta, s válaszolt néhány kérdésre, míg az én ajkaimon csupán egy bárgyú mosoly játszott.

Aztán pár perc múlva Nate és Nora intett, hogy lejárt az időnk, így lassan megindultunk a terem felé, ahol már minden készen állt arra, hogy mindenki elé tárjuk az elmúlt hónapok munkáját. A könyvet, amely végül ilyen közel sodort minket egymáshoz, melynek a szerelmemet köszönhetem.

A könyvet, amely még egy kicsit közelebb hozza a rajongóihoz, de csak a barátai és én tudhatom igazán, hogy milyen is valójában a rivaldafényen túl…

Vége