2012. április 13., péntek

26. fejezet

Sziasztok!

Nem csalás, nem ámítás meghoztam a következő fejezetet!
Remélem, mindenki épp bőrrel megúszta a mai napot - igen, itt azokra gondolok, akik kissé, hogy úgy mondjam babonások :) - Péntek 13, a sokak által negatív tartalommal megbélyegzett 'szerencsétlen' nap...
Nos ami engem illet, nem véletlen rakom fel ma a fejezetet. Vagy mégis? :) Döntsétek el ti az utolsó sorok után! :P
A képek almenüpontba került fel két kép, ami a fejezethez tartozik. 
A véleményeteket pedig továbbra is szeretettel várom! Ne fogjátok vissza magatokat! :)
Kellemes olvasást mindenkinek!


puszi, Csillu




26. fejezet


Türelmetlenül sóhajtottam fel s alig vártam, hogy végre elszabadulhassak innen. Már délelőtt tíz óta ülök a cég egyik nagy tárgyaló termében és tíz perc szünet kivételével el sem mozdultam a helyemről.
Nem értettem, hogy egész pontosan miért is kellek én ide, ha nélkülem is simán meg tudják oldani a feladatot. Nem is tudom, miért mondtam egyből igent Ivy kérésére, miszerint jelen leszek azon a megbeszélésen, amin a New York-i divathétre készülő bemutatóra választják ki a tervezőket és kollekcióikat, melyekkel a Magic Fashiont képviselik majd.

- Őszinte leszek veled, - szólalok meg tekintetemet a kifutó elején idegesen toporgó tervezőre szegezve - nagyon tehetséges vagy. Bár ez, azt szem előtt tartva, hogy itt dolgozol, szinte magától értetődő. - halvány mosoly kúszott az arcára és a teremben lévők is felnevettek. Én pedig rosszul éreztem magam, de folytattam a mondandóm. - Azért vagyok itt, hogy segítsek dönteni. A feladatunk, a megfelelő divatkollekciók kiválasztása. A ruháknak, amiket felvonultatunk szeptemberben, valamilyen szinten harmonizálniuk kell és kiegészíteniük egymást. A te darabjaid túl extrémek az eddig kiválasztottakhoz képest. Az idei irányvonalunk a kicsit visszafogottabb, tekintélyt parancsolóbb kollekciókat részesíti előnyben. Ezzel szemben a tavaszival és nyárival sokkolni akarunk. Hidd el nekem, az lesz a te időd. Lenge, extrém, szexis ruhadarabok, amik sokat láttatnak. Sajnálom, de most nem jöhetsz. Viszont tavasszal számítok rád. - kacsintok a velem szemben álldogáló lányra.

Nem megvigasztalni akartam, hanem az ösztöneim súgták ezt. S mivel nem sokat tanultam a divatszakmáról, csak a megérzéseimre hallgathatok. A pillantásom Ivyre téved, aki helyeslően bólintott.
Még legalább tíz ember - ha nem több - munkáit meg kellett néznünk. Amellett, hogy fárasztó egész nap itt ülni és mások alkotásait értékelni, eleinte még élveztem. De látva, ahogy egyre több elkeseredett arcú, könnybe lábadt szemű fiatal vonul le, elment a kedvem az egésztől. A másodperc töredéke alatt futott át az agyamon, hogy valószínűleg abban a minutumban törhetem össze az egyik álmukat, mikor kimondtam a nem szócskát.
 Megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, amint végeztünk. A színfalak mögé sietve megköszöntem mindenki munkáját. A modelleket külön kiemelve, hiszen a mai nap nekik volt a legkimerítőbb, mégis zokszó nélkül tűrték.
Candice fáradtan ücsörgött az egyik kanapén és a lábait masszírozta. Mellé ülve beszélgetni kezdtünk. Már vagy két hete nem láttam, ugyanis egy szállodába költözött át Chace lakásából. Azt mondta, egyszerűen besokallt Soreltől. Felajánlottam neki, hogy alhat nálam is, de visszautasította, mondván nem akar a terhünkre lenni. Hiába bizonygattam, hogy nem zavar, hajthatatlan volt. Elmesélte, hogy már nincs sok munka hátra a lakásukban és megkért, hogy egyik nap, ha ráérek, segítsek neki egy kicsit a berendezés kiválasztásával kapcsolatban. Megegyeztünk, hogy holnap majd felhívom, hogy nekem mikor lenne jó, majd elköszönve tőle a kijárat felé indultam.
Az épület előtt várt rám a kocsi, amit reggel is küldtek értem.
- Jó estét, Miss Davis! - pattant ki a sofőr és nyitotta ki az autó ajtaját.
- Jó estét, Arnold! - mosolyogtam rá kedvesen.
- Hova vihetem?
Egy pillanatig elgondolkodtam, majd bemondtam a címet. Láttam a tükörképén, hogy tökéletesen tisztában van vele, hogy nem hazafelé vezet az utam. Legalábbis még nem.
- Fárasztó napja volt, kisasszony?
- Igen, mondhatjuk így is. - feleltem, miközben a fejem az ablaknak döntöttem.
Az út további részét néma csendben tettük meg.
Mire feleszméltem a gondolataimból, a már oly jól ismert épület előtt álltunk és a sofőr a kezét nyújtotta felém, hogy kisegítsen. Megköszöntem, majd jó estét kívánva neki, elbúcsúztam tőle. Határozott léptekkel indultam meg a fotocellás ajtó felé.
A liftben állva egy körülírhatatlan érzés kerített hatalmába. A telefonom előkeresve csak egy szót küldtem el sms-ben: "Szoríts!"
Az időeltolódás miatt nem is vártam semmi reakciót, így a telefont visszacsúsztattam a táskámba és a lift felé vettem az irányt.
A felvonó megállt a kívánt emeleten, én pedig perceken belül a tizenhetes ajtó előtt találtam magam. A bizonytalanság pillanatok alatt a hatalmába kerített. Nem is tudom, miért hallgattam Mattre.
A gondolataim visszakalandoztak arra a délutánra, mikor úgy hittem, hogy nem csak a kapcsolatunk, hanem a barátságunk „halálos ítéletét” is kimondom.

Matt percekig csak csendben guggolt előttem és a tekintetemet fürkészte. Próbálta kitalálni, hogy mennyire komoly az, amit mondok. Az ajkamba harapva álltam égető pillantását és igyekeztem nem a legrosszabb eshetőségre gondolni, miszerint elküld a fenébe és faképnél hagy. Soha nem bocsájtottam volna meg magamnak érte, ha elveszítem a barátságát, attól ő sokkalta fontosabb a számomra. Egyre kétségbeesettebben vártam, hogy végre megszólaljon, de nem tette. Csak egy apró bólintás, egy beletörődő szomorú mosoly – mintha már előre tudta volna, hogy a szakításunk hamarosan be fog következni – volt a reakciója, majd gyengéden végigsimított az arcomon, kezei közé fogta azt és egy gyengéd – utolsó – csókot lehelt az ajkaimra. Aztán a mellettem lévő napozóágyra ült engem az ölébe húzva. Kényelmesen elhelyezkedtem a karjai között.
Sokáig némaság uralkodott közöttünk, mindketten az elénk táruló várost figyeltük, miközben az agyunk azon kattogott, hogyan tovább.
- Nem hagyom, hogy a barátságunk tönkremenjen emiatt. Engem nem fogsz elveszíteni! – suttogta a fülembe, miközben összefűzte ujjainkat és megszorította a kezem.
Egy megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem. Karjaim a nyaka köré fontam és olyan szorosan öleltem magamhoz, amennyire csak tudtam, mire hangos nevetés szakadt ki belőle.

Tartottam tőle, hogy majd kínosan fogjuk érezni magunkat egymás társaságában, de erre már másnap rácáfoltunk mind a ketten.
Boldog voltam és nyugodt annak a ténynek a tudatában, hogy Mattre mindig számíthatok. Álmomban nem gondoltam volna, hogy lesz még egy olyan ember az életemben, akiben ennyire megbízhatok, aki ugyanúgy ki fog állni mellettem, bármi is történjék, mint Ben és Lucas.
A következő két hétben egyetlen célt tűzött ki maga elé a gyógyulásán kívül: rávesz, hogy valljak színt. Mikor először felhozta a témát, kézzel-lábbal tiltakoztam, de aztán sikerült megingatnia az elhatározásomban, miszerint augusztus végéig biztos, hogy nem lépek. Támadhatatlan érveim voltak, mégis néhány félmondatával olyan dolgokra világított rá, amik nekem eszembe sem jutottak volna.
Az, hogy ma itt állok a lakása ajtaja előtt egy hirtelen döntés következménye, amit könnyen elképzelhető, hogy meg fogok bánni. Biztos vagyok benne, hogy Matt jót mulatott rajtam, amint megkapta az üzenetemet, ugyanis négy napja, mikor elment, még javában azt bizonygattam, hogy időre van szükségem, rendezni akarom a gondolataimat.
A kezem már kopogásra emelve, hevesen verdeső szívvel, ájulás közeli állapotban ácsorgok már jó pár perce Chace lakása előtt. Veszek pár mély levegőt, hogy lenyugtassam magam, lepörögnek a fejemben különböző lehetőségek, ahogy a tudtára adhatnám az igazságot. Hogy én vagyok Caroline Salais. Végül megszületik bennem az elhatározás és bekopogok. Innen már nincs visszaút. Jobb lesz, ha tisztában van az igazsággal.
Egy ideig semmi nem történt, már azt hittem nincs is itthon, mikor meghallottam a motoszkálást a túloldalon és az ajtó kinyílt.
Sorel állt velem szemben. Na igen, ezzel az eshetőséggel nem számoltam. Már épp megszólaltam volna, hogy elnézést kérjek a zavarásért, mikor az arcára esett a pillantásom.
A remény, ami felcsillant rajta rögtön átváltott csalódottságba és feltűnt, hogy a szemei kivörösödtek a sírástól.
- Mi történt? - kérdeztem elhűlve.
Anélkül, hogy egy szót is mondott volna, félre állt az ajtóból, hogy be tudjak menni.
A nappaliban egy ismerős alak mászkált fel- alá idegesen fülére tapasztott telefonnal.
- Vedd már fel! Könyörgöm! - motyogta a készülékbe.
- Ben?! - szóltam rá kérdőn. A kétségbeesés kezdett úrrá lenni rajtam.
Az említett felém kapta a tekintetét. Félelem, zavarodottság, bűntudat sugárzott a pillantásából.
- Azt hittük, Chace veled van. - suttogta sírós hangon Sorel.
A fejem a hang irányába fordítottam s láttam, amint épp a kanapéra roskad és feltör belőle a zokogás.
- Nem, két napja nem találkoztunk. Mégis mi a fene folyik itt?
Ben leült a lány mellé, a karjába húzta s próbálta megnyugtatni. Óvatosan ringatta és a haját simogatta.
- Ö...öö...összevesztünk! - nyögte ki a sírástól akadozva a szőkeség.
Néztem az összefonódó alakjukat és a kirakós utolsó darabja is a helyére került. A düh pillanatok alatt magával sodort.
- Mondd, hogy nem! Benjamin Collins, ugye nem voltál képes rá?! - csak megszeppenve hallgatott, ami még jobban felbőszített - Az isten szerelmére, nem lehetsz ekkora idióta! Mióta fontosabb egy nő, mint a barátságotok? Képes vagy tizenöt évet sutba vágni, mert azt hiszed, szerelmes vagy??
- Carrie állj le, jó?! - emelte fel Ben is a hangját. - Fogalmad sincs, hogy mi történt!
- Akkor mondd el, mert rohadtul kíváncsi vagyok! Csak úgy a semmiért nem kapja fel a vizet és tűnik el. - sziszegtem a fogaim között.
- Először is higgadj le, oké? Nem kell balhézni, felesleges.
Próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, de nehezen ment.
- Mi történt? - kérdeztem meg újra, már jóval halkabban, s várakozóan néztem rá.
- Félre értette a helyzetet és nem hagyta, hogy megmagyarázzuk. – vont vállat, mire bennem kezdett újra felmenni a pumpa a viselkedése miatt. Úgy tesz, mintha őt ez egyáltalán nem érdekelné…
- Átjöttem, hogy együtt töltsük a napot, - vette át a szót Sorel szipogva - de a menedzsere felhívta, hogy találkozniuk kell. Megkért, hogy várjam meg itt, azt ígérte, siet vissza. Fél órára rá jött Ben, Chace-t kereste. Mondtam, hogy maradjon csak nyugodtan és várja meg itt Chace-t. Egy ideig beszélgettünk, aztán elkezdtünk nézni egy filmet és én elaludtam.
- Az ölemben. - sóhajtott fel Ben - Tényleg nem csináltunk semmit, ami miatt joggal kiakadhatott volna. De ő amint megjött és meglátott minket, leordította mindkettőnk fejét, aztán elrohant. Azóta nem érjük el.
Percekig néma csend uralkodott a nappaliban, csak az óra kattogását lehetett hallani. Nem tudnám megmondani, hogy mi fájhatott jobban Neki, az hogy más karjaiban aludt a barátnője vagy az, hogy az a srác Ben volt.
- Miért szólítottad Carrienek? - szegezte hirtelen a kérdést Sorel Bennek. Összenéztünk az említettel, majd halkan felnyögtem.
- Mert így hívnak. - feleltem végül.
- Te vagy az! - meredt rám meglepetten.
- Mégis ki? - kérdeztem felvont szemöldökkel.
- A lány a múltjából. A te képed van a hálóban. Ezért voltál olyan ismerős már korábban is. Hát persze. Hogy nem jöttem rá?! Órákig képes volt áradozni a régi időkről, rólad, a barátságotokról…

Meglepetten pislogtam rá, majd felpattantam és az említett szoba keresésére indultam. Ahogy benyitottam az első ajtón, biztos voltam benne, hogy jó helyen járok.
Hatalmas tér tárult elém.
A falak bézs színűek voltak a plafon pedig fehér. Az ajtóval szemben lévő oldalon az erkélyre nyílt kilátás az üvegajtón és a földig érő ablakokon keresztül. Semmi sem akadályozott meg abban, hogy New York képe elém táruljon, ugyanis a mélykék sötétítő függöny nem volt behúzva. A berendezés egyszerű, letisztult volt. A cseresznye színű laminált parkettán egy kékes-feketés szőnyeg kapott helyet, amin a hatalmas francia ágy állt. Mögötte lévő falon csupán egy naplementét ábrázoló kép lógott. Az ágy két oldalán pedig egy-egy éjjeli szekrény, melyeken néhány könyv, egy pohár s lámpák voltak találhatóak. A hatalmas ablakok előtt állt még egy szekrény, melyen több bekeretezett kép is állt. Lassan közelebb lépkedtem.
Az első kép, amelyiket megláttam, ugyan az, mint ami az én szobámban is megvan, a szülinapos. A következőre én egyáltalán nem is emlékeztem. Egy iskolás vagy talán óvodás rendezvényen készült. Chace áll rajta elől, én pedig egy kicsivel mögötte és a kezét szorongatom. Valószínűleg valamit táncolhattunk vagy elő kellett adnunk a többieket elnézve.
Az utolsó kép pedig ledöbbentett. Egyáltalán nem is tudtam, hogy valaki lefényképezett minket. Az egyik hosszúra nyúlt családi- baráti grillpartin készült. Chace a fűben ül, mellette hever a gitárja. Én pedig az ölében fekve alszok. Nem a kamerába néz, hanem az arcomat figyeli mosolyogva.
A szívem elszorult a képet nézve. A kereten végigsimítva egy könnycsepp gördült le az arcomon. Hátráltam pár lépést, majd az ágyára huppantam.
Hát mégsem felejtett el, lépett túl rajtam és a barátságunkon olyan könnyen, mint ahogy azt én gondoltam? Elképzelhető, hogy mégis jelentettem neki valamit? Hogy tényleg csak a barátságunk féltette? Hogy fontos voltam a számára? S talán még most is az vagyok?
Nem tudom, de most nem is ez a lényeg. A többiek elmondásából kiindulva, eléggé ki lehet bukva. Meg kell keresnem!
Amint az elhatározás megszületett bennem, felpattantam a képet visszaraktam a helyére, majd újra a nappali felé vettem az irányt. Ben és Sorel még mindig a kanapén gubbasztott.
- Jól vagy? – érdeklődött aggódva Ben.
- Persze! – vágtam rá határozottan, s letöröltem a könnyeim.
- Miért nem mondod el neki? – kérdezte Sorel értetlenül.
- Azért jöttem ma ide. – sóhajtottam fel.
- Mi? – Ben arcáról a teljes döbbenet volt leolvasható.
- Tisztázni akartam vele mindent. Ma. Végre gyűjtöttem elég bátorságot hozzá, erre tessék. Mindegy. Megyek, megpróbálom megkeresni.

Az első tippem, ahova mehetett a park lett volna, de késő este lévén ezt az opciót azonnal kilőttem. Próbáltam felhívni, de automatikusan a hangpostája kapcsolt, ki sem csöngött.
Kezdtem egyre jobban kétségbe esni, fogalmam sem volt, hova a fenébe tűnhetett. Nem tudom, melyik kocsmákba, szórakozóhelyekre szokott járni…
Aztán eszembe jutott Nate, így a telefonom előkapva rögtön őt tárcsáztam.  Azt hiszem sikerült egy kisebb szívbajt ráhoznom a kérdésemmel, melyben arról érdeklődtem, hogy hova szokott menni Chace, ha nagyon ki van bukva.
Kénytelen voltam felvázolni, hogy mi történt, különben nem lett volna hajlandó válaszolni. Végül elárulta a bár nevét, de kijelentette, hogy azonnal indul ő is. A háttérből hallottam Nora aggódó hangját. Kissé nehézkesen, de sikerült meggyőznöm, hogy maradjon csak a barátnőmmel, majd én megkeresem Chace-t és vigyázok is rá.
Gyorsan leintettem egy taxit, majd a megadott címre vitettem magam. Útközben végig abban reménykedtem, hogy tényleg ott legyen. Fogalmam sincs mennyire lehet kiborulva, de nem akarom, hogy valami hülyeséget kövessen el azért, mert nincs teljesen beszámítható állapotban. Amint megérkeztünk előrenyújtottam a sofőrnek a pénzt, majd szálltam is ki az autóból.
New York egy eldugottabb környékén voltam, mégsem volt ismeretlen számomra a pub, ami előtt álltam.
Az épület előtt egy alacsony kovácsoltvas kerítés emelkedett, melyen még most is – ahogy az év többi napján is – világított a karácsonyi égősor. Az épület falai nappali fényben vörösen pompáznak, ami így este tíz körül nem igazán volt kivehető a bentről kiszűrődő fényből. Lelépkedtem azon a pár lépcsőfokon, ami elválasztott a bejárati ajtótól, majd kitártam magam előtt. Körülnéztem, aztán a pult felé vettem az irányt, ahol egy ismerős alak ücsörgött.
A csapos arcán hatalmas mosoly terült el, amit felismert.
-  Nézzenek oda, ki tévedt be ma hozzánk! Azt hittem, már elfelejtettél minket. Szia tündérem! – köszöntött mosolyogva Adam.
- Szia. - a pulton áthajolva megöleltük egymást. – Titeket képtelenség elfelejteni.
- Helyes! A szokásos jöhet?
Nevetve bólintottam, majd tekintetemet a mellettem ücsörgő srác felé fordítottam.  


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése