32. fejezet

Sziasztok!

Ahogy ígértem, nem állunk le. Íme a következő fejezet.
Most nem nagyon van hozzáfűznivalóm.
A véleményetekre továbbra is kíváncsi vagyok akár komment, akár chat, akár hozzászolás formájában facebookon. Remélem nem nagy kérés pár sorocska, melyben kifejtitek gondolataitokat :))
Kellemes olvasást! :)
puszi, Csillu

"A várakozásnál nincs lélekölőbb."

32. fejezet

Egy folyamatosan és idegesítően sípoló hang rángatott vissza álom és ébrenlét határáról a kegyetlen valóságba.

 Az biztos, hogy ez nem az ébresztőm, annak nem ilyen kellemetlen jelzése van. Ezen kívül tudtam, hogy nem kell korán kelnem, Noranak az irodában akadt valami elintézni valója, így csak ebéd után tudunk nekiállni dolgozni.

De akkor mi a fene lehet ez? – morfondíroztam magamban.

A hang csak nem akart elhallgatni, így egy megadó sóhaj mellett kinyitottam a szemeimet.

Az elém táruló kép sokkolóan hatott rám. Mégis mit keresek én egy kórteremben?

Miközben az elmém kitisztult és rájöttem, hogy mi történt, hogy valójában ki miatt vagyok itt, az ajtó kivágódott és két orvos és nővér rontott be rajta és rohantak oda a kórházi ágyhoz, amelyen Chace feküdt.

- Gyengül a szívverése… gyorsan… vagy elveszítjük! Töltést… még egyszer…

Sokkos állapotban ültem a fotelban és néztem, ahogy a férfi életéért küzdenek, akit szeretek. Zihálva szedtem a levegőt és könnybe lábadt szemekkel ráztam a fejem, miközben kezeim a karfát szorították, olyannyira, hogy ujjaim teljesen elfehéredtek az erőlködéstől.

- Nem, ez nem lehetséges! Nem teheted ezt velem! Chace hallod, nem hagyhatsz itt! – fakadtam ki, mire az egyik nővér odajött és megpróbált a folyosóra terelni, de én egy tapodtat sem mozdultam.

- Kisasszony, kérem! Nem maradhat itt bent!

- Chace! – ejtettem ki esdekelve a nevét, s kitört belőlem a zokogás.

- Carrie! – hallottam meg a suttogást, mire a szemeim kipattantak.

- Chace? – fordultam az ágy felé.

Látva, hogy békésen alszik és semmi baja, megkönnyebbülve dőltem hátra. Él, jól van, csak egy álom volt, csak egy álom.

Szorosan lehunyt szemekkel ültem pár percig, s igyekeztem még az emlékét is kitörölni a rémálmomnak. Mikor úgy éreztem, hogy sikerült kicsit összeszednem magam, az előttem guggoló lányra néztem. Arcán tisztán kivehető volt, hogy tudja, mi zajlott le bennem.

Hálásan pislogtam rá, miközben igyekeztem elűzni az ismét felgyülemlő könnyeket, mielőtt legördülnének az arcomon.

- Gyere! – nyújtotta felém a kezét Candice. 

- Hova megyünk? – kérdeztem, miközben elfogadtam a felém nyújtott jobbot.

- Hazaviszlek. – jelentette ki egyszerűen.

- Nem akarok menni, megvárom, amíg felébred.

- Már lassan egy napja, hogy nem mozdultál ki innen. A doki azt mondta, hogy olyan erős gyógyszereket kap, amik gyakorlatilag egész napra kiütik. Elkísérlek a lakásodba, letusolsz, átöltözöl, eszel valamit, és ha nagyon szeretnéd, akkor visszajössz.

- Rendben. – adtam meg magam végül és követtem Candicet.

Értetlenül néztem rá, amikor a kórházat a hátsó bejáraton át hagytuk el, ahol már egy taxi is várt minket.

- A sajtó tudomást szerzett a balesetről, nem egy fotós ólálkodik a környéken, hogy megtudjanak valami információt.

- Értem.

Néma csendben ültünk egymás mellett a jármű hátsó ülésén. S mikor az lefékezett a lakásomnak helyet adó épület előtt bizonytalanul szólaltam meg.

- Feljönnél addig? – néztem tanácstalanul a mellettem álló lányra.

- Persze.

A liftben is szótlanul álltunk, mely a lakásomba lépve is kitartott. Zavart voltam, nem tudtam, mi is lenne a helyes viselkedés. Hiszen Candice Chace húga, aki miattam fekszik még mindig eszméletlenül a kórházban.

- Menj csak! – mosolyodott el halványan.

- Oké. A konyha, étkező, és nappali. – mutattam végig az említett szobákon. – De ha bármire szükséged van, csak szólj. Sietek.

- Rendben.

A szobámban ledobtam magamról a már igen csak megviselt ruhákat és meg sem álltam a fürdőig. Tényleg sietni akartam, de a kellemesen meleg víz alatt egy kicsit el tudtam lazulni. Egészen addig, amíg fel nem csendültek bennem Chace szavai: Veled szeretném leélni az életemet… soha életemben nem voltam semmiben ilyen biztos… Melletted tényleg önmagam lehetek… Szeretlek!

Szeret. Tényleg azt mondta, hogy szeret. Engem! Vagy legalábbis azt az énemet, akit nyugodtan meg mertem mutatni neki. Cherylt…

Így utólag, higgadt fejjel átgondolva a parkban történteket, majdhogynem teljesen biztos voltam benne, most másképp cselekednék. Ha akkor nem uralkodik el rajtam a düh, nem vágom a fejéhez annyira keményen az igazságot. Nem menekülök el, nem kell utánam rohannia, nem éri baleset.

De valamiért mégis így történt, és én hiszek benne, hogy ennek oka van.

Mindig minden okkal történik. Ha nem is gondoljuk így az adott pillanatban, de a történtek - ha máshol nem is, de - a távoli jövőben majd előnyünket szolgálják.

Az én esetemben, ha nem látom meg Chacet a kórházi ágyon megtörten, holtsápadtan feküdni, nem jövök rá, hogy valójában mennyire is szeretem Őt az eltelt idő és távolság ellenére is.

Talán igaza volt Bennek és emiatt nem volt soha igazán komoly kapcsolatom… nem mertem túlságosan közel engedni magamhoz senkit, inkább ellöktem magamtól az illetőt és szenvedtem, mintsem hogy hagyjam, hogy valaki átvegye Chace helyét a szívemben.

Azt mondják az első szerelmek mindig kitörölhetetlen nyomot hagynak az emberben, de azt sosem gondoltam volna, hogy ennyire…

Mikor rájöttem, hogy már percek óta folyatom magamra a vizet és csak állok bambán a zuhany alatt, elzártam a csapot és kiszálltam a fülkéből.

Sietősen megtörölköztem, a szobámban felvettem egy farmert és egy egyszerű szabású fekete pólót, a hajamat lófarokba kötöttem és már mentem is, hogy megkeressem Candicet.

A nappaliban ült és az ablakon meredt kifelé.

- Gyönyörű! – mondta, amint meghallotta, hogy közeledem felé, de nem fordult hátra.

- Az. New York látványa engem is mindig magával ragad, annak ellenére is, hogy már jó pár éve itt lakom. Valahogy nem tudom megunni…

- Összedobtam neked pár szendvicset, egyél egy kicsit. – szakította el tekintetét a városról, s rám nézett.

- Nincs étvágyam. – suttogtam halkan.

- Figyelj, hallottam, amit Bennek meséltél. Nem hiszem, hogy magadat kéne okolni. Chace volt figyelmetlen, te nem tehetsz róla.

- De, ha nem hagyom ott, akkor…

- Akkor sem biztos, hogy nem történik vele hasonló. – fejezte be helyettem a mondatot - Carrie, kérlek, ne emészd magad emiatt! Senki nem hibáztat téged, Te se tedd!

Bólintottam, majd megöleltem. Régen nem igazán voltunk jóban egymással.

Nem azt mondom, hogy nem szerettük egymást, inkább csak túlságosan felületes volt a kapcsolatunk.

De mióta New Yorkban van, egészen a szívemhez nőtt.

- Köszönöm! – motyogtam halkan a fülébe.

- Nyomás enni. – kezdett az étkező irányába tolni.

Egy szendvicset nagy nehezen sikerült letuszkolni a torkomon, majd egy pohár kávét is megittunk, míg a taxit vártuk.

Épp a fotocellás ajtón léptünk ki, mikor a telefonom bejövő hívást jelzett. A kijelzőn Matt neve villogott, gondolkodás nélkül nyomtam meg a fogad gombot.

- Végre felvetted! Már számtalanszor hívtalak és hagytam üzenetet is. Miért nem jelentkeztél?

- Szia. Ne haragudj, de teljesen kiment a fejemből.

- Történt valami? – csengett aggodalmasan a hangja a vonal végén.

- Ami az illeti, igen. Mondhatni elég eseménydús órákon vagyok túl. Chace kórházban van, most is épp hozzá tartok. – közöltem vele a tényeket meggyötörten.

- ¡Dios mió! Mi történt? – kérdezte döbbenten.

- Ezt most így hosszú lenne elmesélni, a lényeg, hogy elütötte egy taxi. Órákig volt a műtőben és még mindig nem tért magához.

- Sajnálom Miel!

- Figyelj, ha rendeződtek a dolgok, felhívlak és mindent elmesélek, oké?

- Persze. Ha beszélni szeretnél valakivel, hívj nyugodtan. Bármikor, akár az éjszaka kellős közepén is, rendben?

- Igen, köszönöm. Majd jelentkezem.

- Vigyázz magadra, kiscsillag! – hallottam még hangját, mely féltőn csengett.

Mire letettem a mobilomat, a taxis már a hátsó bejáratnál fékezett le. Kiszálltunk és sietős léptekkel közelítettük meg az ajtót, melyet egy fekete ruhás biztonsági őr nyitott ki nekünk.

A szobába lépve mindent változatlanul találtunk, beleértve sajnos Chace állapotát is.

Az ablakhoz mentem és kicsit kinyitottam azt, hogy friss levegőt engedjek be.

- Carrie?

- Igen? – fordultam Candice felé.

- Beszélek az orvossal, aztán elugrok Chace lakására, hozok neki pár dolgot, amire majd szüksége lesz. Meg leszel addig?

- Persze. – bólintottam határozottan.

- Oké. Igyekszem vissza.

Újabb bólintás és egy esetlen integetés volt a kizárólagos reakció tőlem. Pillanatokon belül újra egyedül maradtam a szobában.

Leültem Chace ágya mellett lévő székbe és csak figyeltem őt.

Vártam, hátha végre magához tér, kinyitja a szemét és rám villantja szívdöglesztő mosolyát. Kezeim önkéntelenül indultak meg az arca felé, melyen óvatosan végigsimítottam. Aztán végig a karján egészen a kézfejéig, melyre ujjaim rásimultak.

Halkan felsóhajtottam. Nem tehettem mást, minthogy vártam és reménykedtem, hogy mihamarabb felgyógyul és, hogy… hogy valaha az életben megbocsájt nekem azért a hibáért, amit elkövettem.

Gondolatban eltöprengtem, vajon mi minden történik másként, ha akkor azon a bizonyos találkozón azt a nevet mondom, hogy Caroline Salais.

Mennyivel lett volna könnyebb vagy esetleg nehezebb az elmúlt majd’ három hónap? Akkor is megcsókolt volna az ominózus vacsoránk után?

Számtalan ilyen és ehhez hasonló kérdés kavargott bennem, melyekre úgysem fogom megtudni a választ. De bíztam benne, hogy értelmes felnőttek módjára meg tudjuk majd beszélni a történteket.

Nem tudom, hogy mióta lehettem már vele kettesben, mikor nyílt a szoba ajtaja és két rég nem látott ismerős személy lépett be rajta. Már kezdett felülkerekedni rajtam az álmosság és a fejem Chace karján pihent, így meglepetten kaptam fel, mikor tudatosult bennem, hogy kik is állnak velem szemben.

- Hogy van? – kérdezte a nő, tekintetét le sem véve az ágyban fekvő fiúról.

- A bal lábában olyannyira meghúzódott az ínszalag, hogy műteni kellett. Ezen kívül belső vérzése volt, de sikeresen elállították. Az orvos azt mondta, nincs maradandó sérülése, de hosszabb időt vesz igénybe, míg a lába teljesen meggyógyul. Az altató már kiment a szervezetéből, de eddig olyan erős gyógyszereket kapott, hogy még nem tért magához. – feleltem, miközben felálltam és lefejtettem a kezeimet Chace karjáról és tettem a nő és a mellette álló férfi felé egy bizonytalan lépést.

- Oh, hála az égnek! Már azt hittük valami komolyabb baja van. – mondta megkönnyebbülten Dana, s rám emelte pillantását, ahogy a férje is.

Rövid ideig mindketten meglepetten néztek rám, majd Chace édesanyja szólalt meg először.

- Carrie drágám, hát te vagy az?

- Igen. – bólintottam, az arcomra valószínűleg kiülhetett a bizonytalanság.

- Gyere ide, had öleljelek meg! – minden további tétovázás nélkül léptem oda hozzá, s hagytam, hogy a karjait szorosan körém zárja.

Ezek után Christopher is megölelt, majd helyet foglaltak a szobában lévő szabad székeken.

- Candice nemrég ment el Chace lakására, hoz neki pár ruhát és egyéb dolgot.

- Beszéltünk vele, mikor leszállt a gépünk. – közölte egyszerűen Chace apukája.

Zavartan bólintottam és vártam, hogy történjen valami. Nem tudtam, mi tévő is lehetnék most, valamit csak kéne mondanom. Lázasan gondolkodtam rajta, mi is lehetne most az ideillő téma, de az agyam cserbenhagyott, semmi nem jutott eszembe.

- Mégis hogy történt? Candice nem tudott sokat mondani, mikor felhívott minket. – törte meg a kínossá váló – számomra legalábbis mindenképpen – csendet Dana.

- Nem voltam ott, így az elmondottak alapján csak annyit tudok, hogy sietett, a padkánál elvesztette az egyensúlyát és kizuhant az útra. Ugyan még fel tudott állni, de a taxis elütötte. – feleltem szűkszavúan. - Nem feltétlenül az ő hibája ez az egész. – jegyeztem még meg halkan, mire szinte egyszerre hagyta el a szájukat a Mire célzol? kérdés.

- Ez egy hosszú történet, de…

- Ráérünk, mesélj! – szólalt meg határozottan Dana.

És hát ki vagyok én, hogy ennek a felszólításnak ellenszegüljek?

Szépen mesélni kezdtem, egészen az elejétől. Persze nem a legapróbb részletekbe menően, természetesen voltak olyan dolgok, amiket jobbnak láttam nem az orrukra kötni Chace és a magam védelmében. Aztán, ha később Chace úgy dönt, hogy elmeséli nekik, az az ő dolga…

Mondandóm végére tisztában voltak vele, hogy Chace nem ismert fel, hogy gyakorlatilag hónapokig átvertem, megvezettem, hazudtam neki. Fogalmazhatok akárhogy, nem túl szép színben tűntettem fel magamat.

 Ahogy azzal is, hogy velem találkozott Chace a parkban. Nem láttam értelmét eltitkolni, így elmondtam nekik azt is, hogy miket mondott Chace, hogy én erre miként reagáltam, és hogy véleményem szerint ez lehetett a legfőbb oka a figyelmetlenségének.

- Bár azt nem értem, hogy miért is rohant utánam… - fejeztem be elhaló hangon.

- Nézd drágám, őszinte leszek veled. Az egész utat végigaggódtuk mindketten. – ült le mellém Dana és kezét a karomra tette - Rettegtem, hogy mi baja lehet, felépül-e, lesznek-e maradandó sérülései... De látva, hogy mégsem olyan komoly a baj, én nyugodt vagyok. Egyrészt, mert tudom, hogy túl fogja élni, hónapokon belül el is felejti, hogy fájt valamije. Másrészt pedig miattad. Látom, hogy legalább annyira félted, mint mi és ebből csak arra tudok következtetni, hogy fontos a számodra. És téged ismerve, – mosolyodott el halványan, s bíztatóan megszorította a kezemet – aki fontos szerepet játszik az életedben, az számíthat rád, történjék bármi is.

Percekig néma csendben ültünk ott mindannyian, mikor az ajtó újra kinyílt.

- Anya, apa, sziasztok! – sietett szülei felé Candice.

Megölelte őket, majd a kezében lévő sporttáskát a földre ejtette az ágy mellé.

- Mi ez a fagyos hangulat? – nézett rám megrovóan – Kutya baja sem lesz.

- Elmondtam a szüleidnek, hogy mi történt. – motyogtam halkan.

- Carrie! – csendült fel most Christopher hangja, mire felé fordultam. - Azt tudnod kell, hogy mi egyáltalán nem tartunk hibásnak téged, senki sem okol a történtek miatt, és ahogy azt Candice is mondta, Chacenek pár héten belül semmi baja sem lesz.

Egy újabb esetlen bólintás… úgy látszik, ma nem igazán tudok bánni a szavakkal. Fogalmam sem volt, mégis mit mondhattam volna. Elhiszem és örülök is neki, hogy nem engem okolnak, de ettől függetlenül az érzéseim és meglátásaim nem változnak.

Az ablakhoz sétáltam, hogy egy kis friss levegőt szívjak, mert egy kicsit megszédültem.

A város egy nyugodtabb környékén voltunk. Ugyan itt is körülvettek a felhőkarcolók, de nem olyan sok és rettentően magas, mint a New York más részein. Egy szívből jövő sóhaj szakadt fel belőlem, miközben a környező épületeket figyeltem.

Rá kellett jönnöm, hogy Dana jobban ismer, mint azt én valaha is hittem. Csinálhat bármit Chace, történhet velünk akármi, én akkor is ott leszek neki és ezt tudnia kell.

A múltat ugyan nem tudom megváltoztatni, de azért tehetek, hogy a jövőm másképpen alakuljon. Ha egy barátra van szüksége, én ott leszek, és nem hagyom, hogy újra eltávolodjunk egymástól. Ha pedig az érzésein mit sem változtat a teljes igazság ismerete… nos, én minden esetre kíváncsian állok a rám váró események elé…

A gondolataim megint túlságosan elragadtak. Mire feleszméltem, arra lettem figyelmes, hogy újra ketten vagyunk a szobában. Chace és én…

Fél testemmel felé fordulva figyeltem az ágyon fekvő testét, de továbbra sem mozdultam el az ablak elől. Egy erősebb fuvallat a szemembe fújta néhány hajtincsemet, s miközben azokat igyekeztem eltüntetni, megszólalt egy kellemesen mély, bársonyos hang.

- Caro!

Szómagyarázat:

¡Dios mió! – Te jó ég!

Miel! - édesem