31. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet. Nem kínozni akartalak titeket, azzal hogy ennyire megvárakoztattalak benneteket, csak egyszerűen nem ment a dolog. :(
Már a chatben is hangoztattam, hogy annyira elbizonytalanodtam, hogy azon voltam, hogy abbahagyom. DE ez a növekvő érdeklődés, ami az elmúlt pár hétben a történetet övezte, adott egy löketet, a fejezet elkészült és elszántan ülök le a következő napokban, hogy tovább írjam a sztorit. És ha már itt tartunk, üdvözlet a két új rendszeres olvasónak is! 
Ami a mai fejezetet illeti: egyik régi kívánságotok is teljesülni fog :) de hogy mi volt az? Nem árulom el :) Majd kiderül a fejezetből ;) A megszokott kereteket túllépve 5 és fél oldal, remélem kicsit kárpótollak vele titeket!
A véleményetekre nagyon kíváncsi vagyok, szóval ne fukarkodjatok a szavakkal, ha kérhetem! :))
Kellemes olvasást!
Ui.: a blogger kicsit meg van ma őrülve, úgyhogy ha valahol a szövegnek fehér háttere van, az nem az én hibám. Sajnos nem engedi átállítani :/

puszi Csillu

„Ültem a földön. Csak ültem… Nem tudom, hogy hány percig vagy óráig… Csak ültem.

Arra gondoltam, milyen volt az illatod, hogyan fogtad meg a derekam, amikor puszit adtál, hogy böktél meg, amikor viccelődtünk…

Csak magunkat láttam. Együtt…

Lehetőségem lett volna odabújni hozzád, megcsókolni, kérni, hogy szeress. Könyörögni!

Akartalak ott, akkor, mindig és most!

Akarom újra, hogy láthassalak, halljam a hangod, érezzem az illatod és azt, hogy ne féljek ezt kimondani.

Akarom! Mert kellesz. Mert szerettelek… szeretlek!”

31. fejezet

Jeges félelem markolt a szívembe, miközben az agyam egy pillanatra leblokkolt, s a tudatomban csak egyetlen szó visszhangzott. Kórház.

A valóság belém hasított, s így másodpercek töredéke alatt pattantam fel ültőmből.

- Azonnal indulok. – szóltam bele a fülemnél lévő készülékbe, majd köszönés nélkül kinyomtam. Az asztalra dobva a még ki sem hozott cappuchinom árát, sietősen hagytam el a kávézót és a reptér épületét egyaránt. Fogtam egy taxit és a kórházba vitettem magam. Egész út alatt türelmetlenül doboltam hol a kezeimmel, hol pedig a lábaimmal. Különböző rémképek jelentek meg lelki szemeim előtt, így pattanásig feszült idegekkel érkeztem meg. A helyzetet csak tetézte, hogy nem voltak hajlandóak megmondani, hogy pontosan hova vitték Chacet. Kénytelen voltam felhívni Norat. Nem sokkal később a lift ajtaja már a megadott szinten nyílt ki. A folyosón a kint uralkodó szikrázó napsütés ellenére is félhomály derengett. A fal mentén elhelyezett széksorok egyikén ült barátnőm és Candice, Nate pedig idegesen mászkált fel, s alá.

- Mi történt? – kérdeztem halkan, ahogy hallótávolságon belülre értem.

- Hova készülsz? – méregetett döbbenten Nora valószínűleg a nálam lévő bőrönd miatt.

- Már sehova. Ez most nem fontos. Mi történt? – ismételtem meg az imént feltett kérdésem. – Hogy van Chace?

- Az állapotáról semmit sem tudunk, még vizsgálják. Egy srác elmondása szerint – aki látta, mi történt és kihívta a mentőket – Chace kirohant a parkból valakit keresve. A padka szélénél nem tudott megállni, elvesztette az egyensúlyát és kiesett az útra. Épp felállt, de az érkező taxi elől már nem tudott elugrani, így az elütötte. – mesélte a történteket Chace húga.

- Szóval azt mondod, hogy az egész a park előtt történt?- suttogtam, mire a válasza egy határozott bólintás volt.

A közelemben lévő székre roskadtam a felismerés hatására. Fejemet a térdeim közé hajtottam és hitetlenkedve ráztam a fejem.

- Carrie, mi folyik itt? Nem úgy volt, hogy együtt töltitek a délutánt? – guggolt le elém barátnőm.

Tekintetemet rá emeltem, s remegő kezekkel igyekeztem eltűrni az arcomba lógó tincseket.

- Én… mi csak… miattam… az én hibám! – próbáltam összerakni egy értelmes mondatot, de a gondolataim vadul cikáztak.

- Hé, nyugodj meg, rendben?! – ült le mellém Nate, s a vállamat kezdte simogatni.

- Találkoztunk a parkban, sokat beszélgettünk, aztán egyszer csak… szerelmet vallott nekem. – hangomon a döbbenet és hitetlenkedés érződött – Olyan szépeket mondott. – sóhajtottam fel – de engem elkapott a düh és a harag és… közöltem vele, hogy nem akarom még egyszer elveszíteni a barátságát. Ezután ismert csak fel, de én… én otthagytam. Nem volt elég bátorságom ott maradni és vállalni a következményeket. Ami pedig ezt illeti – biccentettem a bőröndöm felé – már a reptéren voltam, mikor hívtál.

- Hova akartál menni?

- Spanyolországba. Azt gondoltam jó lesz, ha egy ideig távol leszek tőle. Bőven van mit átgondolnom… - feleltem, miközben letöröltem pár az akaratom ellenére is elszabadult könnycseppet.

- Gyere ide! – tárta ki karjait Nora, s magához szorított.

- Felhívom Bent. – jelentettem ki megtörten, mikor elválltunk egymástól.

Miután megkértem, hogy jöjjön ide, s leraktam a telefont, egy nővért láttam meg közeledni. Azonnal elé siettünk Candiceszel, hátha megtudhatunk valamit. Próbáltunk hatni rá, de csak annyit volt hajlandó elmondani, hogy Chacenek belső vérzése van, az előbb tolták át a műtőbe, aztán otthagyott minket, mondván, hogy neki meg kell találnia a doktor urat.

Igyekeztem megtartani az egyensúlyomat a nővér monológja alatt, de amint elment a falnak támaszkodva csúsztam lefelé, s rogytam le végül a földre. Nora és Nate is felém kapott, de megráztam a fejemet és egy halkan elsuttogott Hagyjatok! után nem is próbáltak felsegíteni. A padlón ültem és magamba roskadva meredtem magam elé. Nem értettem, hogy juthattunk el idáig. Egy egészen jónak induló nap vált rémálommá.  

Ahogy a sokkosan álldogáló Candicere néztem, láttam, hogy az ő arcára is kiült a rettegés. Ha eddig nem is mutatta ki igazán, most már érzékelhető volt rajta is, hogy aggódik a bátyjáért.

A lift kinyílt, mire a folyosó vége felé kaptam a tekintetem. Egy fekete pólót és kék farmert viselő, kezében napszemüveget fogó fiatal srác közeledett felém. A - szinte mindig - mosolygós arca most értetlenséget és félelmet tükrözött. Amint odaért hozzám leguggolt elém és gondolkodás nélkül vont a karjaiba.

- Ben! – motyogtam a nevét és kitört belőlem a zokogás.

Nem voltam képes tovább visszatartani. A sírás rázta a testemet, miközben fejemet a mellkasába rejtettem. Miután kicsit megnyugodtam, s zokogásom szipogássá szelídült, a fejemet lehajtva bámultam a semmibe. Holott tudtam, hogy Ben soha sem ítélkezne felettem, nem mertem a szemébe nézni. Megérezhette, mert az állam alá nyúlva felemelte azt, így tekintetünk összekapcsolódott.

- Az… én hibám az egész! – mondtam rekedt hangon, majd szemeimből újra ömleni kezdtek a könnyek.

- Shhh, nyugodj meg! Ez egyáltalán nem olyan biztos. – simított végig az arcomon.

- De...

- Oké, akkor meséld el, mi történt!

Meglepett, hogy mennyire higgadtan kezeli a helyzetet. Ahelyett, hogy rögtön azt kérdezte volna, mi van Chaceszel, velem és az érzéseimmel foglalkozik. Holott láttam rajta, hogy legszívesebben már azt tudakolná meg, hogy mi baja van Chacenek.

Szakadozó beszéddel ugyan, de mindent elmondtam Bennek. Mikor Chace vallomását és az én reakciómat meséltem, halványan elmosolyodott.

- Mi az? – kérdeztem kíváncsian.

- Nem is ti lettetek volna, ha nem ez történik. – csóválta meg a fejét. Nem fűztem semmi megjegyzést a mondandójához, csak hátamat a falnak döntöttem és ültem percekig néma csendben.

- Egyszerűen… álmomban sem gondoltam volna, hogy pont az Ő szájából fogom ezeket a szavakat hallani. – suttogtam, miközben tekintetem a semmibe révedt. – Valahogy az évek során már beletörődtem, hogy nem kellek Neki, most meg tessék, szerelmet vall… Azt mondta, hogy: „Szeretlek! És nem csak azért, amilyen vagy, hanem azért is, amilyennek a jövőt látom Veled!” Egy normális lány ebben a helyzetben már régen a karjaiba omlott volna. De engem csak feldühített ez az egész szituáció. – gesztikuláltam hevesen, majd egy rövid hallgatás után szólaltam csak meg újra - Mindegy, azt hiszem, most már feleslegesen bánkódom. Már nagyon régen elrontottam mindent. Az első találkozásunkkor el kellett volna mondanom Neki, hogy ki is vagyok valójában. Akkor valószínűleg most nem itt tartanánk… - sóhajtottam fel keserűen, s Ben vállára hajtottam a fejemet.

- Lehet, hogy igazad van, de az is lehet, hogy nem. – simított végig gyengéden az arcomon - Tudod, az ilyen kérdéseken nem szabad gondolkozni. Mi lett volna ha? Sosem tudod már meg, hogy miképp alakulnak az események, ha egyetlen döntésed is másképp hozod meg.

- Ben? Ugye jól lesz? És nem lesz semmi baja? – kérdeztem kétségbeesetten.

- Biztos vagyok benne, hogy az orvosok megtesznek mindent, amit csak tudnak és ismerjük Chacet, nem szokása feladni semmit. Meg fog gyógyulni, és mi mellette leszünk. – szorította meg a kezem bíztatóan.

- Ha hajlandó lesz velem egy légtérben tartózkodni, akkor mindenképpen. – feleltem megtörten.

A következő egy óra idegőrlő várakozással telt el. Ben velem együtt továbbra is a földön gubbasztott, míg Nora és Candice a műanyagszékek egyikén. Nate többnyire a folyosón járkált, csak nagy ritkán ült le, egyszer pedig hosszabb időre eltűnt telefonálni.

Féltem, sőt rettegtem, hogy valami nagyon komoly baja esett Chacenek. De ugyan úgy, ahogy a többiek, én sem tehettem semmi mást, csak vártam, hogy jöjjön valaki, aki bármilyen információval tud szolgálni nekünk Chace állapotát illetően.

A gondolataim a végletek között csapongtak, melyekkel párhuzamosan a hangulatom is változott. Volt, hogy bizakodva ültem a padlón Ben mellett, de ez sem tartott sokáig. Pillanatok alatt magával ragadott a kétségbeesés, s olyankor könnybe lábadt szemekkel bámultam valamit, és próbáltam visszafogni a kitörni készülő zokogásomat.

- Tessék! – guggolt le elém Nate egy pohár gőzölgő kávéval, amit felém nyújtott.

- Köszönöm! – néztem rá hálásan.

Az éltető nedűt kortyolgatva eszembe jutottak a filmek hasonló sablonos jelenetei, mikor a főszereplő egyik rokona, barátja esetleg szerelme miatt kétségbeesetten várakozik a kórház folyosóján. Lelki szemeim előtt pedig már a legrémesebb lehetőség játszódott le: jön egy fehér köpenyes férfi, s sajnálkozó arckifejezéssel közli a hírt, miszerint nem tudták megmenteni az életét. Az eddig oly’ jól visszafojtott zokogás pillanatok alatt kitört belőlem.

Már épp kezdtem megnyugodni, mikor egy harminc év körüli nőt láttam meg egyenletes tempóval felénk közeledni. A vér is megfagyott az ereimben, s a rettegés újfent úrrá lett rajtam. Ben kezeit szorongatva vártam, amíg a nő ideér hozzánk, megáll közvetlenül előttünk és szólásra nyitja a száját. Hallottam ugyan, hogy Ben halkan felszisszen, de képtelen voltam engedni a szorításomon.

- Önök Mr. Crawford hozzátartozói? – csendült fel kellemes tónusú hangja.

- Igen. – vágtuk rá szinte mindannyian egyszerre.

- Hogy van? – kérdeztem meg félve, de mégis reménykedve.

- A körülményekhez képes jól. A belső vérzéseit sikerült elállítanunk és a bal lábában az ínszalag húzódását is meg kellett műteni, de nem lépett fel komplikáció. A következő két hetet mindenképpen itt kell töltenie, ha nem lesz semmi probléma, úgy gyógyul, ahogy kell, hazamehet. De gyógytornára mindenképpen be kell járnia.

A megkönnyebbülés hatására hatalmas sóhaj szakadt fel belőlem. Túl fogja élni, meggyógyul, semmi baja nem lesz.

- Be lehet menni hozzá? – érdeklődött Candice.

- Még nincsen eszméleténél, valószínűleg csak estére megy ki a szervezetéből az altató hatása, de – nézett végig rajtunk - ha nagyon szeretnének, akkor igen. Viszont három embernél több ne menjen be egyszerre!

- Köszönjük. – mondta Ben, miközben a kezét nyújtotta felém és felhúzott a padlóról.

A többieket követve, ám jóval lassabb léptekkel haladtam a doktornő után, aki egészen Chace kórterméig kísért minket. Amint odaértünk, mindenki kérdő pillantásokkal nézett rám.

- Menjetek csak! – motyogtam halkan Candicere nézve.

- Biztos? – állt meg előttem Nora.

- Persze. – hangom határozottan csengett.

Talán negyed órát várhattunk kint, mikor nyílt az ajtó, s Noráék léptek ki rajta.

Elköszöntem tőlük és én is követtem Bent. Az ajtóban még megtorpantam egy kicsit, vettem egy mély levegőt, s csak ezután léptem be a kórterembe. Egy tört fehér színű szobában találtam magamat, melyben csak egyetlen ágy kapott helyet, amiben ott feküdt Ő.

A lélegzetem elakadt egy pillanatra, ahogy megláttam a fehér ágyneműk között. Szemei lehunyva, az arca egészen sápadt volt, s különböző „drótok” lógtak ki a karjából. Ben csak rövid ideig maradt bent. Mielőtt távozott még megkértem, hogy vigye el a lakásomra a bőröndömet, majd az ágy mellett lévő egyik székre ültem.

Könnybe lábadt szemekkel bámultam az ágyon fekvő srácot. A srácot aki – ha csak most szembesültem vele igazán – bármit is tesz, s én bármennyire is küzdök az érzéseim ellen, de az egyik legfontosabb és legmeghatározóbb személy az életemben, akit még mindig, ugyanúgy szeretek. 

Kezeit megfogva figyeltem az arcát, miközben gondolataimba merültem.

Miért van az, hogy az ember akkor jön rá igazán, hogy valójában mennyire is fontos számára valaki, mikor nagyon közel van hozzá, hogy elveszítse? A bizonytalanságban eltöltött órák után a legfontosabb dolog, ami tudatosult bennem, hogy az érzéseim az elmúlt években nem halványultak el, csak háttérbe szorítottam őket. De valójában képtelen vagyok teljesen boldog lenni Nélküle. Nem maradt más, mint hogy reménykedjek benne, hogy Chace hajlandó lesz valaha megbocsájtani nekem és szóba állni velem.

- Sajnálom! – suttogtam, s beszélni kezdtem hozzá, holott tudtam, hogy úgysem hallja.

∗∗∗ Chace szemszög ∗∗∗

Teljes sötétség vett körül, s hiába próbáltam kinyitni a szemeimet, azok nem engedelmeskedtek az akaratomnak. A csendet csupán egy szabályos időközönként sípoló hang törte meg. Semmi mást nem érzékeltem a környezetemből. Nem tudtam, hogy mi történt velem, hogy hol vagyok, s egyáltalán, mi ez az egész.

Aztán egyszer csak egy új hangot hallottam meg.

- Sajnálom! Annyira nagyon sajnálom! – ismerős volt, de még nem tudtam arcot kötni hozzá – Egy idióta vagyok, tényleg nem érdemellek meg. Megértem, ha majd szóba sem akarsz állni velem ezek után…

A hang hatására hirtelen egy kép villant be kiűzve a mindent körülölelő sötétséget.

Gyönyörű szőke, göndör hajú fiatal kislány és egy szőkés barna kissrác kergetőznek egy homokos strandon. Az ég kék, a nap hétágra süt. A lágyan lengedező szél a vidám kacagásukat tova vitte, egészen egy felnőtt nőig, aki egy napernyő alól figyelte a két kisgyereket a kezében egy könyvvel.

Ahogy a lejátszódó jelenetet néztem, rájöttem, hogy ez a múltam egyik legkedvesebb emléke. Egy nyaralás, amelyet Olaszországban töltöttem.

Caro! – suhant át az agyamon a név, melynek kapcsán számtalan más kép jelent meg lelki szemeim előtt.

Egyszerű hétköznapok, melyeket együtt töltöttünk, s igyekeztünk unalmunkat elűzni. Kétségtelenül teljes sikerrel, ugyanis mindig kitaláltunk valami őrültséget, amivel el tudtuk tölteni a szabadidőnket…

Közös grillezések, ahol kivétel nélkül remek hangulat uralkodott. Az éneklés zenei kíséretre pedig az esték elmaradhatatlan részei volt…

A tóparti végig beszélgetett és viccelődött délutánok…

Csupa olyan emlék, melynek az egyik főszereplője nem más volt, mint Caroline Salais.

Aztán hirtelen egy másik kép ugrott be.

- Elnézést! Nem mehetnénk egy kicsit gyorsabban? Késésben vagyok! – szóltam rá türelmetlenül a sofőrre.

- Uram, látja, hogy én mindent megteszek… - felelte félig- meddig mogorva hangnemben.

Idegesen dőltem hátra az ülésen. Nate tuti leszedi a fejemet. Megígértem neki, hogy időben érkezem, erre pont ma alszom el…

A jármű végre lassított, majd megállt az épület előtt. Fizettem, majd ki is szálltam és sietős léptekkel indultam el az étterem bejárata felé.

Már csak egy méter választott el az asztaltól, mikor a menedzserem észrevett.

- Azt hittem, már sosem érsz ide. Nem szép dolog megvárakoztatni a hölgyet! – csengett megrovón a hangja. Ez az Nate, csak semmi köszönés, manapság ezt a luxust már nem engedheted meg magadnak…
- Ne haragudjatok, de elaludtam. Nagyon sokáig dolgoztam tegnap. – szabadkoztam, még mielőtt kihúzom nála a gyufát. Ha valami problémája van velem, kibírhatatlanul tud viselkedni.

Mire a mondandóm végére értem, az eddig nekem háttal helyet foglaló szőkeség felkelt és szembe fordult velem, így szembetaláltam magam egy gyönyörű kék szempárral, mely meglepettséget, döbbenetet és egy kis félelmet sugárzott felém. Bátorítóan elmosolyodtam, - hiszen nem harapok, nem tudom, mi oka lehet rettegni – miközben jobban szemügyre vettem. Tökéletes alak, napbarnított bőr, hullámos szőke haj és egy valakire kísértetiesen emlékeztető arc. De hiába néztem, nem jöttem rá, hogy kire…

- Örülök, hogy végre személyesen is találkoztunk. Nate már ódákat zengett rólad. Chace Crawford vagyok. – nyújtottam felé a kezemet.

- Ca… Cheryl Davis.

Már éppen rá akartam szólni, hogy ennyire aztán tényleg nem kell zavarban lenni miattam, - ugyan olyan ember vagyok, mint bárki más – mikor menedzserem megszólalt.

- Épp a lényegről maradtál le. - közölte velem Nate jól kihangsúlyozva az épp szócskát. - Cheryl egy zseni, kész főnyeremény! – mondta lelkesen, mire felvont szemöldökkel néztem rá.

Ennek meg mi baja? Sosem láttam még ennyire pörögni…
- Azért ne túlozz! - szólt rá Cheryl zavartan.

Cheryl arcát egy zöldellő táj váltotta fel, a képek pedig tovább pörögtek akár egy film jelenete.

Az órámra néztem, s megállapítottam, hogy már itt kéne lennie. Egy halk türelmetlen sóhaj szakadt fel belőlem, miközben eldőltem a takarón. Lehunytam a szemeimet és igyekeztem elterelni a gondolataimat arról a dologról, amit hamarosan tenni készülök.

 De mint az ilyenkor általában lenni szokott, nem igazán sikerült. Miután rájöttem, hogy valójában mennyire fontossá vált a számomra az elmúlt hónapok alatt, amit együtt töltöttünk, sokáig vacilláltam, hogy mikor közöljem vele. Eleinte úgy voltam vele, majd ha végre túl vagyok ezen a könyvmizérián és nyugodtan le tudunk ülni beszélni, akkor töredelmesen bevallok neki mindent. De nem tudok tovább várni. Úgy érzem, szükségem van rá… jobban, mint eddig valaha bárkire.

Nem telt bele pár percbe és hallottam, ahogy valaki lehuppan a pokrócra, s éreztem, ahogy óvatosan végigsimít az arcomon, mire önkéntelenül is elmosolyodtam, s fejemet a kezébe hajtottam. Csak élveztem a közelségét, s az érintése keltette bizsergést, mely végighullámzott minden egyes porcikámon.  Nem kellett, hogy kinyissam a szemem ahhoz, hogy tudjam, Cheryl érkezett meg.

Újra a jelenben találtam magamat, a pityegő hang továbbra is kitartóan törte meg a csendet, a sötétség is körülvett. Ismét megpróbálkoztam a szemeim kinyitásával, s ezúttal sikerrel is jártam.

Az első pillantásom az ágyammal szemben lévő fotelra esett. A tekintetem egy angyali arcra tévedt, mely a bútor karfáján pihent. Körbenéztem a szobában, de rajtam és Caron kívül nem volt senki...