14. fejezet

Sziasztok!

Nagy nehezen idáig is eljutottunk :)
Nos, ami a mai részt illeti, negyed részt lelkizős lesz, három negyed részt viszont tömény New York! :) Előre szeretném leszögezni, hogy sajnos még nem voltam itt, így ha valamit nem úgy írtam, ahogy az a valóságban van, előre is elnézést kérek érte.
Ami a hosszúságát illeti, az eddig megírtak közül ez lett a leghosszabb, szóval lesz mit olvasnotok! :)
Javaslom, hogy közben nyissátok meg új oldalon a képek mappát is, mert a fejezetben megemlített sorrend szerint rengeteg képet raktam fel. Valamint a linkelt videót is hallgassátok nyugodtan, hogy meglegyen a feelingje a dolognak :D
Ami a következő fejezetet illeti, azt kell hogy mondjam - sajnos, nem sajnos - fogalmam sincs mikor fog felkerülni, mert körülbelül 10 sor van meg belőle és nem tudom mikor lesz időm írni. Elképzelhető, hogy jövő hétvégén fel tudom rakni, de az is, hogy nem. Ha nem, akkor majd csak a következő hét péntekén hozom csak. Sajnálom, de a suli elveszi minden időmet :/ Így is a szabad óráimat írásra fordítom, de az sem mindig elég.
Kellemes olvasást kívánok! Remélem, hogy olyan élvezettel olvassátok a fejezetet, mint ahogy én írtam. Nagyon örülnék pár véleménynek, most már tényleg! Az mindig segít, lendületet ad az íráshoz.

puszi, Csillu

"New York, concrete jungle where dreams are made of.
There's nothing you can't do.
Now you're in New York.
These streets will make you feel brand new.
Big lights will inspire you.
Hear it New York, New York, New York."

14. fejezet

Álom és ébrenlét határán lebegtem. A nap első sugarai lágyan cirógatták az arcomat. Fél szemem kinyitva lestem az órára, ami még csak hajnali hatot mutatott. Oldalra fordulva próbáltam volna visszaaludni, de minden próbálkozásom hiába valónak bizonyult. Egy nagy sóhaj közepett ültem fel az ágyban, feladva a kísérletezést.
A fotelban fekvő köpenyemért nyúltam, s miközben magamra vettem, a konyhába indultam. Szükségem volt egy pohár frissen főtt kávéra, hogy ténylegesen is magamhoz térjek. Amint az éltető nedű lefőtt, a kedvenc bögrémbe öntöttem és a nappaliba vonultam. Nem kapcsoltam tévét egyrészt nehogy felébresszem a fiúkat, másrészt pedig tudtam, hogy úgysem találnék olyat, ami érdekel.
Az ablakon keresztül figyeltem az ébredező várost. A nap fénye erős narancssárga és kissé vöröses színnel festette meg a környező épületeket. Azok, melyeket teljes terjedelmében üveg borított tükrözték az eget. S a felkelő nap sárgás- vöröses csíkokat rajzolt rájuk.
Az utakon a forgalom még minimális volt, de az ember biztosra vehette, hogy pár óra múlva majd megmozdulni is alig lehet.
A konyhából kiszűrődő zajok rántottak vissza a valóságba. Még csak fél hét volt, így meglepődve mentem megnézni, hogy melyikük az.
- Jó reggelt. - köszöntem halkan, mire a bátyám majdnem leejtette a bögrét.
- Hugi, a frászt hozod rám. Most keltél?
- Nem, már fél órája. A nappaliban ültem. Nem tehetek róla, hogy ilyen vaksi vagy. - nevettem fel és összeborzoltam a haját.
- De jó kedve van valakinek... - jegyezte meg halkan.
Vállat vontam, majd a hűtőben kezdtem kutakodni reggeli után. Többféle szalámit, sajtot és zöldséget kipakoltam, mire Lucas angyali mosollyal az arcán közölte, hogy rántottát szeretne enni. Még a gyilkos pillantásom után sem visszakozott, én pedig jó vendéglátóként visszanyeltem a kikívánkozó szavakat és kivettem pár tojást, hogy megcsináljam neki.
- Carrie, figyelj rám egy kicsit! - kezdett bele egy torokköszörülés után, mire felkaptam a fejem és tekintetem a serpenyőben sülő tojásról rá emeltem.
- Igen? - a köztünk uralkodó hangulat kissé fagyos, de mindenek előtt komoly lett.
- Lehet, hogy amikor olaszban bulizni jártunk úgy tűnt teljesen lekötnek a csajok, de nem kerülte el a figyelmem valami...
- Mégpedig? - kérdeztem, s hátat fordítva neki a reggelijét csináltam.
- Hogy mennyire összemelegedtetek Mattel. Láttam, ahogy nem egyszer összebújva csókolóztatok és azt is, hogy reggelente tőled jött ki.
- És? - próbáltam közömbös hangot megütni, ezzel mintegy leplezve, mennyire meglepett.
- Lefeküdtetek?
- Mióta érdekel téged a szexuális életem? - háborodtam fel.
- Matthias a legjobb barátom, te pedig a húgom vagy. Szóval?
- Csak nem féltesz tőle? - érdeklődtem gúnyosan, miközben egy tányérra szedtem a rántottáját.
- Nem, ismerem őt. Inkább saját magadtól féltelek! Tudom, hogy szenvedsz Chace miatt. - pár perc néma csend után szólalt csak meg újra - Tegnap este láttalak titeket  a tetőn. Hidd el, őrültséget csinálsz!
- Nem tudsz te semmit! - jelentettem ki fojtott hangon. Épp fojtattam volna a kiosztását, mikor Mattet láttam meg közeledni. - Kérdésedre válaszolva pedig: nem, még nem. - elé raktam a tányért, majd faképnél hagytam.
Matt elé érve egy gyors csókot leheltem a szájára, majd a szobámba vonultam.
Nagyon feldühített Lucas viselkedése. Az a számon kérő hangsúly, ahogy faggatott, ez bántott a legjobban. Eddig még sosem viselkedett így. Nem értettem, mi ütött belé. Ritkán fordult elő, hogy egy szóváltásunk komolyabb veszekedésbe torkollt. Különben is, inkább meghallgatott és tanácsot adott, ha kértem. Nem pedig kiosztott, hogy mit ne tegyek.
A kedvem teljesen elment a városnézéstől.
Unottan léptem be a zuhanykabinba és engedtem meg a meleg vizet. Piszkosul zavart, hogy a bátyám nem akarja elfogadni a döntésem. A rám zúduló vízfolyam alatt megengedtem magamnak, hogy egy- két könnycsepp kibuggyanjon, mely végül hangos zokogásba váltott.
Erőt véve magamon elzártam a csapot. Gyorsan megtörölköztem, majd a szobában a szekrényem előtt állva válogattam a megfelelő ruha után kutatva. Mivel már most is meleg volt kint és délutánra hőséget ígértek, így egy sötétkék koptatott farmer shortot és egy pántos fehér felsőt vettem fel.
Egy kis oldaltáskába bepakoltam a lényegesnek vélt dolgaim. A fürdőben a tükör előtt állva bámultam magam egy ideig, majd mikor feleszméltem, felkötöttem a hajam és feltettem egy alap sminket.
A készülődésem egy alig hallható kopogás szakította félbe.
- Gyere be! - kiabáltam ki a fürdőből.
Bíztam benne, hogy Matt lesz az. Jó lenne egy kicsit kettesben lenni vele. A közelsége valahogy mindig lenyugtatja háborgó lelkemet.
Eme vágyam természetesen most nem teljesülhetett, ugyanis a tükörben láttam, hogy Lucas lépett be az ajtón. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, majd ügyet sem vetve rá fojtattam a sminkelést.
- Sajnálom, ha megbántottalak. De szerintem akkor sem cselekszel helyesen!
- Nézd, nem esik túl jól, hogy ennyire nem akarod, hogy együtt legyek Matthiasszal, de nem fogsz tudni lebeszélni semmiről. Szükségem van rá! Jobban, mint eddig valaha bárkire. Érted? - néztem rá könnybe lábadt szemmel.
- Miért nem próbáltál meg beszélni Chace-el? - sóhajtott, miközben magához vont és átölelt.
- Mindig is azt kívántam, mióta tudom, hogy nem szeret, hogy csak legyen boldog. Bármit jelent is ez... Hogy találjon valakit, akitől megkap mindent, amit tőlem érdemelt volna... Találkozzon valakivel, aki mindig olyannak látja, ahogy én látom most és láttam régen. Ugyan nem ismerem Sorelt és az első benyomásom sem a legjobb róla, de nem akarom és könnyen el is képzelhető, hogy nem tudnám szétválasztani őket. Kérlek, ne ítélj el azért, mert megpróbálok boldog lenni Nélküle!
- Ha úgy gondolod, hogy Matt kell a boldogságodhoz... - mosolyodott el.
- Köszönöm! - suttogtam a vállába.
Pár percig még összeölelkezve álltunk a fürdő közepén, majd elengedett és kifelé indult. A táskámat felkapva követtem én is.
Matt nem volt sehol, így feltételeztem, hogy ő is épp készülődik. Közöltem Lucassal, hogy legkésőbb nyolckor jó lenne indulni. Pillanatokon belül egyedül maradtam.
A konyhaasztalhoz ülve készítettem magamnak reggelit és amíg a srácok előkerültek végeztem is az evéssel.
Matt készült el előbb. Mosolyogva álltam fel és bújtam ölelő karjai közé. Az illata és a tekintete teljesen elbódított. Pillanatokon belül gyengéd csókcsatába bonyolódtunk, melyet egy köhécselés szakított félbe.
- Ha lehet, ezt halasszátok estére! - vigyorgott kajánul a bátyám. - Mintha valaki az imént még azt mondta volna, siessek. - vakargatta tanácstalanul elgondolkodva a fejét.
- Jól van na! - böktem oldalba. - Felőlem indulhatunk.

Pár perc múlva már az épület előtt próbáltak leinteni egy taxit, kevés sikerrel.
Sóhajtva léptem eléjük, majd egy mosolyt magamra varázsolva emeltem fel a kezem egy közeledő kocsi felé. Pár másodpercen belül a sárga jármű nagy fékcsikorgás közepette fékezett le és állt meg előttem.
Nagy elégetlenkedés közben szálltak be mellém. De kérdem én, tehetek arról, hogy nő vagyok és a taxi sofőrök 99 százalékban férfiak? Na ugye, hogy nem...
- A Battery Parkba, legyen szíves! - adtam meg az úti célt.
Legnagyobb szerencsénkre a dugót elkerülve, jóval korábban értünk oda a New York kikötőjénél elterülő parkhoz. Még volt bő negyed óránk, amit el kellett tölteni valamivel. 

- Miért ide jöttünk? - kérdezte Lucas.
- Mert itt kell felszállni arra a kompra, ami a Szabadság- szoborhoz megy.
- Na és mit tudsz erről a helyről? - piszkált tovább. Tegnap észrevett, mikor utána néztem egy- két dolognak.
- Nem sokat. Csak, hogy a XVII. - XIX. században épült. Sok műemlék és szobor mellett itt található a Castle Clinton erődje. - vontam vállat.
Az indulásig nézelődéssel töltöttük az időt.
- Másik oldal! - intettem a fejemmel jobbra, mikor a srácok felszálltak a hajóra. Értetlenül néztek rám. - Higgyétek el, tudom, mit beszélek. Sokkal jobb képeket lehet innen csinálni.

- Te aztán kiképezted magad! - ölelt át mosolyogva Matt.

 

 

Ahogy elindultunk, először csak a város hatalmas felhőkarcolói voltak láthatóak. Majd ahogy közeledtünk, egyre jobban kimagaslott a Szabadság- szobor.
- Azt hittem, sokkal kisebb. - álmélkodott Lucas.
- 46 méter magas, a fáklya csúcsa 93 méterre van a földtől. A fáklyát tartó jobb kéz 12,8 méteres, a mutatóujj hossza állítólag eléri a 2,4 métert. A súlya pedig 205 tonna. - soroltam a számtani adatokat.
- Nem gondoltam volna. Mit tudsz még? - kérdezte kíváncsian Matt.
- Eredeti neve a szobornak: A szabadság beragyogja a világot. Azt biztos ti is hallottátok már, hogy az Egyesült Államok fennállásának századik évfordulójára ajándékozta Franciaország Amerikának 1876-ban. - pillantottam rájuk.
- Mintha már tanultam volna gimiben. - töprengett el Lucas.
- Biztos lehetsz benne! Frederic Auguste Bartholdi neve mond valamit?

- Tényleg. Delacroix képe - "Szabadság vezeti a népet" - adta az ösztönzést neki. Legalábbis mintha ezt mesélte volna a művészettörténet tanárom. - bizonytalanodott el.
- Igen. A kivitelező mérnök pedig Alexandre- Gustave Eiffel volt. A szobor összesen 21 évig készült. Bartholdi először egy 1,2 méteres modellt készített el, majd egyre nagyobbakat, mire neki mert állni a végső méretű megmintázásának. - miközben meséltem, előkerült két fényképező is és a fiúk igyekeztek minél szebb képeket készíteni. A korláthoz állítottam őket és csináltam róluk egy közöset. Aztán megkértünk egy másik turistát, hogy örökítsen meg hármunkat.
- Az is érdekes, hogy ugyan 1876-ban hajóra rakták és elhozták ide, csak tíz év múlva avatták fel. Állítólag csak lassan sikerült összegyűjteni a pénzt.
- Mire, ha ajándékba kapták? - tette fel a kérdést Lucas.
- A talapzatát is meg kellett valakinek csinálni... Ami egyébként Richard Morris Hunt, amerikai építész tervei alapján készült. 47 méter magas, tehát nagyobb a szobornál. - időközben a hajó kikötött és a velünk utazó kisebb turistacsoport már le is szállt. - Valószínűleg ennek a megépítése igényelt olyan sok pénzt és időt. De ha azt nézed, hogy a szobor 21 évig készült...
- Igaz. - bólintott.
- Egyébként maga a szobor nem csak egészében, hanem részleteiben is a szabadság jelképeit jeleníti meg. A lábánál például a zsarnokság lehullott bilincsei láthatók. Bal kezében a Függetlenségi Nyilatkozat tábláját tartja. A fején lévő korona hét sugara a hét kontinenst körülölelő hét tengerre irányítja a fényét, ami ugyancsak a szabadságot jelképezi.
- Ebbe még sosem gondoltam bele. - mondta Matt.
Kezeinket összefonva indultunk meg a talapzatban berendezett múzeum felé.
A kiállítás, amely az Egyesült Államokba érkező bevándorlóknak állít emléket, valamint bemutatja az őslakó indiánok történetét, nagyon érdekes volt. Számtalan új dolgot tudhattunk meg.
Aztán felmentünk a lépcsőn a szobor belsejében a kilátóig. Ahogy kiléptünk a szabadba, megcsapta orrunkat a sós levegő. Az óceán és a folyó összetéveszthetetlen elegye.

A látvány még másodszorra is elképesztő volt. Az ember azt érezhette, hogy Manhattan szigete a tömérdek felhőkarcolójával – amik eddig mindig fölé magasodtak – egyszeriben a lába előtt hever…

- És most hova? - kérdezték szinte kórusban, mikor taxiba szálltunk.

- Fifth avenue. - adtam meg a választ nekik és a címet a sofőrnek.

- Arról aztán nem lehet sokat mondani.

- Csak hiszitek. - nyújtottam rájuk a nyelvet.

- Na, akkor mesélj!

- Mindamellett, hogy ez New York legismertebb sugárútja, a világ legdrágább utcája is egyben.

- Miért?

- Gondolj egy filmre, amiben már láttad. Számos neves cég üzlete és áruháza található meg az épületeiben. Ott van például a General Motors és még sorolhatnám. De itt helyezkedik el New York közkönyvtára is. Nagyjából két egyforma - Keleti és Nyugati - oldalra osztja Manhattant.

Időközben megérkeztünk. Fizettem, majd kiszálltunk, miközben folytattam mondani valómat.

- Eredetileg jóval keskenyebb volt. A Central Parktól délre eső részét 1908-ban szélesítették ki, hogy bírja az egyre növekvő forgalmat. A XX. Század elején a Milliomosok utcája néven volt közismert.

A járdán lassan sétálva haladtunk, s egy- egy érdekesebbnek vélt épület előtt megálltunk. Már javában benne voltunk a délelőttben, így rengeteg munkába igyekvő ember volt kénytelen fejcsóválva kerülgetni a hármasunkat.

Megnéztük a taxiban említett könyvtárt és a General Motorst.

 

A Szent Patrik Székesegyházat hagytam utoljára. Az arcukat figyelve elmosolyodtam. Én is pontosan így reagáltam, mikor először megláttam. Teljes döbbenet, meglepettség és elakadt lélegzet. A templom látványa szinte mindenkiből ezt váltja ki. Na nem azért, mert annyira ronda lenne, sőt tényleg igazán szép. Az a sokkoló, hogy ezt a neogótikus építményt több hatalmas üvegborítású irodaház veszi körül. Ahogy ott állt a templom mellett egy felhőkarcoló, a legabszurdabb volt, amit valaha láttam.

- A következő az Empire State Building. Ugyan este lenyűgözőbb látványt nyújt, de most útba esik. Ha szeretnétek, majd egyik nap megnézhetjük éjszakai fényeiben is a várost.

 

 

Ugyan célszerűbb lett volna a székesegyházzal szemben álló Rockefeller Centerbe menni, de azt egy kicsit későbbre tartogattam.

Egy rövid séta után már az épület földszintjén helyet kapó irodában vettem meg a jegyeinket. Kisebb tanakodás után sikerült csak eldöntenünk, hogy nem szeretnénk felmenni a plusz 102. emeletre, elég lesz a 86. is. A liftben elhelyezett kijelző tízesével számolta az emeleteket. A nyolcvanadikon kiszálltunk és a maradék hat szintet lépcsőn tettük meg.

Az előteremben lévő ajándékboltban az ember kénye kedve szerint válogathatott a különböző méretű mini Empire State Buildingek között. Ez után következett a hall, ahol egy bár volt kialakítva székekkel és asztalokkal. A turisták pedig gyakorlatilag az üvegre tapadva falták szemeikkel a látványt, ami be kell valljam, elég mulatságos volt.  Mi nem álltunk meg itt, hanem kiléptünk a kilátóra.

Az első, amit tapasztaltunk, a jóval hűvösebb levegő volt, ami felüdülést jelentett számunkra. A második a csend. A város zaja ide már nem hallatszik fel, a némaságot csak a szél töri meg. A látvány pedig elképesztő és magával ragadó. Látni a tengert - a víz tükre ragyogó – valamint Manhattant és Queenst is, ahogy elterül alattad.

Mi is csendben szívtuk magunkba az elénk táruló képet. Nem akartam megtörni a némaságot, hogy érdekességekkel zaklassam a fiúkat. Persze, ha rákérdeznek szívesen elmondtam volna, amit tudok – hogy ezt az art deco stílusú 443 méter magas épületet 1920-ban tervezte Sherve, Lamb és Harmon építész cége. Hogy 1931-ben nyitották meg. A gazdasági válság idején sokáig Empty State Buildingnek nevezték, mert az irodaház gyakorlatilag üresen állt, azokban az időkben, szinte senki sem engedhette meg magának, hogy itt béreljen irodát. – de nem tették, így hallgattam.

Amint kiértünk az utcára újból megcsapott minket a forróság. Abban a pillanatban egymásra néztünk és hangosan felnevettünk, ugyanaz a gondolat jutott eszünkbe, melynek hangot is adtunk, majdnem szinkronban: Menjünk vissza!

A Rockefeller felé haladva sorra haladtunk el a nevesebbnél nevesebb boltok előtt. Ilyen volt például a F.A.O Schwarz, a Tiffany & C.o, a Louis Vuitton valamint a Saks.

- Nem is értem miért nem idegenvezető lettél. - sóhajtott fel Lucas. - Nagyon profin csinálod és látom rajtad, hogy élvezed is. Legalább nem kell aggódnod, hogy nem lesz munkád, ha nem megy az írás. - nevetett fel.

- Igazán kedves vagy, köszönöm.

- Ne piszkáld már folyton! Szerintem tök ügyes és érdekes dolgokat mond! - kelt a védelmemre Matthias.

Elmosolyodtam, majd hozzábújtam. Kellemes, megnyugtató érzés járta át a testem, ahogy mindig, mikor megölel. Pár percig még ácsorogtunk az egyik kirakat előtt, majd tovább mentünk. 

- Tehát a Rockefeller Center. – kezdtem bele újfent nagy komolyan. – Az 1930-as években építtette a Rockefeller család. Ez a legnagyobb területű épületegyüttes, amely magántulajdonban van. 14 art deco stílusú épületből áll, később 5 épülettel bővítik, de azok nem tökéletesen illeszkednek a többihez. A területén kertek, éttermek, üzletek és irodák találhatók. Télen az előterében korcsolyapálya üzemel. Valamint kiemelkedő ünnepség, az itt elhelyezett karácsonyfa égőinek meggyújtása.

Kívülről megnéztük az épület komplexumot, majd célirányosan egy étterem felé navigáltam a srácokat. Már egy óra is elmúlt, sejtettem, hogy kezdenek éhesek lenni. Nem tévedtem, amint meglátták, hová tartunk egyből felcsillant a szemük.

A kiadós ebéd alatt keveset beszélgettünk. Említést tettem nekik arról, hogy még hova szándékozunk menni, így az időközben felmerült kérdésre, miszerint egyenek-e desszertet, egy határozott igen lett a válasz, mondván a délután folyamán még kelleni fog az az energia, amit a nagy szelet süteménnyel a szervezetükbe juttattak. Ezt az eszmefuttatást csak mosolyogva hallgattam. Miután fizettünk újult erőbedobással vetettük bele magunkat az utcai forgatagba.

Láttam rajtuk, hogy fáradtak, ezért úgy döntöttem, hogy a Times Square-t, a Brodway-t majd egyik este megnézzük, akkor amúgy is sokkal hangulatosabb. Valamint kivettem az előre megtervezett programból a Wall street-et és a Ground Zerot is. Ha van kedvük hozzá egyszer arra is sort keríthetünk, de nem ma.

 

Utunkat a Central Parkban folytattuk. Nem telt bele pár percbe és már ott is voltunk. Az egyik kedvenc helyem New Yorkban. Imádtam ide járni, mindig feltöltött energiával és ötletekkel.

A srácok valami számukra érdekes témáról beszélgettek, de én csak félig figyeltem rájuk.

A gondolataim máshol jártak, jó pár év távolságra innen. Amikor már két éve éltünk a városban, minden délután itt kötöttem ki. Szükségem volt rá, hogy kiszabaduljak a betonrengetegből és ne csak a fölém tornyosuló házakat lássam… Egyik alkalommal, mikor már hazafelé sétáltam, valaki nekem jött. Majdnem felborított, de csak egy pillanatra állt meg, aztán tovább viharzott egyetlen bocsánatkérés nélkül. Ám az a fél másodperc bőven elég volt arra, hogy felpillantsak az arcára. Egy ismerős arc, haj, szempár, melynek kéksége mindig is rabul ejtett. Chace volt. Sok- sok év után akkor láttam először. Mint kiderült az idő tájt költözött a városba…

- Minden rendben? - szorította meg a kezem Matt.
- Persze. - mosolyogtam rá és egy apró csókot leheltem ajkaira.

A környékben az összes fa zöld színben pompázott és virágok a legkülönfélébb fajtából nyíltak az ösvények mentén. A madarak vidáman csiripeltek és szálldostak egyik ágról a másikra. Az egész park szabályszerűen élt. Nem beszélve az itt sétáló diákokról, nyugdíjasokról, turistákról és szabadságukat itt töltő emberektől. A nagy hőséget itt, az árnyas fák alatt valóban könnyebb elviselni, érthető, hogy a betondzsungelből ide menekültek. Boldogan szívtam magamba ezt a fajta életérzést. Szavakkal nehezen leírható, ami ilyenkor magával sodor, pedig elviekben jól bánok velük.

Mikor bátyámra néztem láttam rajta, hogy épp készül számon kérni, amiért nem beszélek. Egy halk megadó sóhaj után belekezdtem.

- A park 340 hektáros, New York üzleti negyedétől egészen Harlemig húzódik. Gyakran a város Hátsó udvaraként emlegetik. Manhattan szívében helyezkedik el. 1858-ban tervezte Frederick Law Olmsted és Calvert Vaux. 16 év alatt hozták létre több mint fél millió fa és bokor ültetésével. Dombokat, tavakat, réteket alakítottak ki, valamint 30 kő és vashidat építettek. A parkban két korcsolyapálya, egy vadaspark és több sportolásra használható füves terület, valamint játszóterek találhatóak.

Megnéztük az állatkertet, de be nem mentünk. Elsétáltunk a Belveder kastélyhoz, a Bethesda teraszhoz, a Strawberry mezőre és végül a Sheep Meadowra.

Az órámra pillantva, meglepődve láttam, hogy már öt óra felé jár az idő. Lucasékat elnézve úgy döntöttem, mára ennyi elég lesz. Rátértem arra a kisebb ösvényre, ami a legrövidebb úton a lakásomhoz vezet. Tíz perc múlva már a liftbe szálltunk be.

Ez a majd’ egész napos program leszívta annyira az energiámat, hogy ne vágyjak másra csak egy kád vízre, aztán pedig az ágyamra.

Amint átléptük a küszöböt, a fiúk egyből rávetették magukat a hűtőben fellelhető folyadékkészletre. Utánuk szóltam, hogy a fürdőben leszek, de nem hiszem, hogy felfogták a szavaimat.

Amíg a kád megtelt vízzel, levetettem a ruháimat és előkészítettem a laptopomat, hogy miután végeztem, meg tudjam nézni az e-mailjeimet.

Felüdülést jelentett fáradt végtagjaimnak elmerülni a kellemes hőmérsékletű vízben. Olyannyira, hogy jó egy órába telt, mire rávettem magam, hogy kiszálljak.

Nedves hajamat törölgetve léptem be a szobámba ám egyből meg is torpantam. Matt az ágyamon feküdt lehunyt szemmel. Egy fekete rövidnadrág és egy fehér atléta volt rajta. Szóval ő is átöltözött… Nem tudom, mióta lehet itt, de ha elaludt, akkor biztos már egy jó ideje. Óvatosan leültem mellé és az arcát kezdtem tanulmányozni. Nem bírtam ki, hogy a szemébe lógó tincset egy gyengéd mozdulattal ne simítsam ki. Majd finoman végighúztam ujjaimat a járomcsontján. Épp elvettem volna a kezem, mikor elmosolyodott és megfogta azt. Fejét a tenyerembe hajtotta és csukott szemmel élvezte tovább, ahogy cirógatom.

- Nem akartalak felébreszteni, ne haragudj! – mondtam halkan.

Kijelentésemre csak tettekkel reagált. Magához húzott és megcsókolt. Mohón kaptam ajkai után és legszívesebben el sem eresztettem volna, de a fellépő oxigénhiány miatt muszáj volt.

A fejem a mellkasára hajtva, átölelve feküdtem mellette.

- Na és hogy tetszett a városnézés? – érdeklődtem.

-  Nagyon jó volt, élveztem. Úgy meséltél el mindent, mint egy profi. Sőt, még jobban! Lelkesen meséltél mindenről. Az összes szavadból az érződött, hogy szereted ezt a várost.

- Igen. Imádok itt élni. Amikor ide költöztem, úgy éreztem megtaláltam a helyem a világban. New York minden egyes alkalommal képes lenyűgözni. Szinte nincs olyan nap, hogy ne csodálkoznék rá valamire.

Hosszú percekig feküdtünk csendben. Mattre néztem, aki épp egy bekeretezett képpel szemezett. Azzal, ami három fiatalt ábrázol, akik vidáman összeölelkezve pózolnak a kamera előtt. A fotó még azon a születésnapomon készült, amikor minden rendben volt. Ben is és Chace is boldogan mosolygott a fényképezőbe a két oldalamon. Akkor még nem is sejtettem, hogy egy- másfél év múlva már csak köszönőviszonyban leszek az egyikükkel.

-  Carrie, beszélnünk kell! – sóhajtott fel Matt.

- Eddig is azt csináltuk! – mosolyogtam rá angyalian.

- Ez most komoly. Kettőnkről van szó…

13. fejezet

Sziasztok!

Egy hét kihagyás után újra itt vagyok. Örömmel láttam, hogy a látogatottság túllépte az 1800 főt, köszönöm! És Ivu neked is, hogy írtál kommentet. Egyébként a többieknek megjegyezném: nem értem miért bűntettek a hallgatásotokkal, de hát ti tudjátok... Mindenesetre nekem elég rosszul esik! :( De mint említettem már párszor, azért sem fogok komment határt szabni! Eddig is volt már olyan, hogy 0 komment érkezett a fejezethez - ami számomra azért elég lelombozó - és mégis felraktam a következő részt...

Ha már így szóba került Ivu, lenne egy fontos közleményem is.
Mint azt többen tudjátok, nem ez az első blog, amit írok. Az egész még anno az Igaz szerelemmel kezdődött, aztán mikor azt befejeztük egy kis pihenő után Ivcsi új ötlettel állt elő és kezdte megírni. A Szerelem a végzetem már több mint egy éves és még közel sincs vége. Felmerült Ivcsiben az ötlet, hogy mi lenne, ha szervezne egy írói- és közösségtalálkozót. Amit persze én nagy lelkesen támogatok :)
Szóval aki szeretne velünk találkozni, beszélgetni a blogról vagy bármi másról az írjon Ivunak a bertalan.ivett@gmail.com e-mail címre egy visszajelző e-mailt, hogy szívesen részt venne ezen az eseményen.
Egyenlőre csak szeretnénk felmérni, hogy hányan lennétek. További információkat pedig később itt találhattok meg: Szerelem a végzetem-en vagy a blog facebook oldalán. De péntekenként én is írok a fejleményekről :)


Nos visszakanyarodnék az eredeti témához. 12 fejezet már régen volt, pár sorban a történtek: Carrie a délelőttjét édesanyjával a Magic Fashionben tölti, megismeri a céget, amelynek tulajdonosa lett és részt vesz egy sajtótájékoztatón. Délután pedig Martinnal elmennek Long Beachre egy kicsit hűsölni. A fejezet végén egy "rejtélyes idegen" köszön rá Carriere :) 

A mai részben meglátjátok ki is lehet az :D 
Annyit szeretnék leszögezni, hogy ne számítsatok egy pörgős izgalmakkal teli részre, ez egyfajta átvezetés lesz. Tudom, hogy lesznek benne részek, amiket unalmasnak tituláltok majd, de várnak még rátok fordulatok is. A vége pedig egy másfajta folytatást vezet fel :) lesznek akik meg fognak döbbenni, szerintem olyanok is, akik nem fognak emiatt a tettem miatt szeretni. Ez egy hirtelen ötlet volt, amire végül azt mondtam legyen, kell a változatosság és bevallom azt a 18-20 sort imádtam megírni :) ne kérdezzétek miért... 
Persze most még nem értitek, hogy miről hadoválok itt össze- vissza, de ha elolvastátok a részt, minden világossá válik. 
Ez után a kisregény után azt hiszem ideje lesz abbahagynom. 
Kíváncsian várom a véleményeket, hideget meleget egyaránt! :)

Kellemes olvasást!

Puszi, Csillu

 

„El kell engedned a múltad, hogy lehessen jövőd!”

13. fejezet

Halvány mosoly kúszott az arcomra Chace-t látva.
Egyáltalán nem számítottam rá, hogy ma vagy akár a héten még össze fogunk futni.
A már megszokott két puszival és öleléssel köszöntöttük egymást s csak miután hátrébb léptem, vettem észre, hogy nincs egyedül.

- Cheryl, ő Sorel Eastwood a barátnőm. Sorel, ő Cheryl Davis a legújabb munkatársam és barátom. - mosolyodott el rám nézve az utolsó szónál.
- Szia! Örülök, hogy megismerhetlek. Chace már sokat mesélt rólad! - nyújtottam felé a kezem.
- Rólad is. - vetette oda halkan, de meg sem mozdult.
- Öhm, oké... - zavartan néztem a lány szemébe.

Tekintete mogyoróbarna volt és dühösen méregetett. Haja szőke és nagy hullámokban omlott a hátára. Nagyon jó alakja volt és csinosan öltözött fel, de ez nem feledteti, hogy milyen ellenséges velem.
Kissé értetlenül pislogtam Chace felé. Alig láthatóan megvonta a vállát ezzel válaszolva a fel nem tett kérdésemre és egy ellenállhatatlan mosolyt villantott rám. Ő egy fehér pólót, farmer halásznadrágot és vietnámi papucsot viselt. Haját feltehetően a nemrég felerősödött szél borzolta össze. Kék szemei csillogtak, ahogy bele néztem. Úgy éreztem napokig el tudnék gyönyörködni az előttem álló férfi látványában és még akkor sem unnám meg. Eme gondolat menetemet szakította félbe, mikor megszólalt mély, dallamos hangján.

- Most jöttetek?
- Nem, épp indulni készülünk. Már egy óra óta itt vagyunk. Este pedig kötelező jelenésünk van. - nevettem fel. - És ti?
- Csak sétálunk egy kicsit.
- Nos, nekünk tényleg mennünk kell. - szólt közbe Matt, ezzel megelőzve egy kínos beszélgetést. Hálásan pillantottam rá, mire ő csak rám kacsintott.
- Rendben. Jó szórakozást! - újabb két puszi, melynek hatására a vérem gyorsabban száguldott az ereimben.
- Köszönjük. Sziasztok!
Matt fél karjával átkarolt és így indultunk el a parkoló felé. Alig tehettünk meg tíz lépést, mikor Chace utánam szólt.
- Igen? - fordultam vissza és legnagyobb meglepetésemre ott állt előttem.
- Később felhívlak.
Bólintottam, majd újra az autó felé vettük az irányt. Halk sóhaj hagyta el a szám és megráztam a fejem.
- Mi az? - érdeklődött csendesen Matt.
- Pont, mint régen. Ő a barátjának tekint én meg... én meg kicsit többnek. Hiszen, ha csak barátságot éreznék iránta, nem akarna kiugrani a szívem a helyéről, ha csak hozzám ér, nem? Nem zavarna, hogy egy másik lánnyal látom kéz a kézben sétálni...
Nem is fojtattam a felsorolást, úgyis tudja, mire akarok kilyukadni.
Mégsem szólt semmit, várta, hogy kibeszéljem magamból, ám én nem tettem.
Csendben szálltunk be a kocsiba és indultunk haza.
- Ha nem gond, útközben beugranánk bevásárolni.
- Oké.

A bevásárlóközpontig is néma csend uralkodott köztünk. Küzdöttem a belőlem kibukni készülő szóáradat ellen. Nem akartam folyton a problémáimmal nyaggatni. Ugyan ahogy megismertem, nem zavarja, de egy idő után még én is sok vagyok...
- Te jó ég! Minek ennyi kaja? - érdeklődött negyed óra múlva a bevásárló kocsit tolva.
- Holnap átjönnek anyuék vacsorázni és amúgy is, majdnem üres a hűtőm.

Az italok felé vettük az irányt. Épp a borokat nézegettem, mikor hirtelen teljes sötétség vett körül. Egy kéz fonódott össze szemeim előtt, majd eltorzított hangon azt kérdezte ki is ő.
Be kell valljam, fogalmam sem volt ki állhat mögöttem. Tippeltem Lucasra, Natere, régi ismerősökre, de egyik sem volt helyes. Mikor "visszakaptam" szemem világát, egy duzzogó Bennel találtam szembe magam.
Mentségemre legyen szólva, a rajta mostanában eluralkodott hangulat miatt nem gondoltam volna, hogy pont ő lesz.

- Jó, hogy összefutottunk, épp hozzátok indultam volna. Így legalább el tudtok vinni. - vigyorodott el.
- Innen?
- Utánpótlás. - mutatta fel a kezében tartott Jack Danielst.
Hangosan felnevettem, majd fejcsóválva indultam tovább, a srácok pedig követtek.
A vásárlás alatt lefoglalt, hogy arra koncentráljak, hogy mindent megvegyek, ami kell. De mikor már újra úton voltunk a gondolataim nem éppen jó irányba terelődtek el. Felmerült bennem egy kérdés, amely nem hagyott nyugodni. Mi van, ha Sorel tud a csókról?

Eldöntöttem magamban, ha Chace hív, első dolgom lesz rákérdezni. Ha ez van a dologban, az megmagyarázza a délutáni viselkedését.

- Van egy olyan érzésem, hogy valamiről lemaradtam. - szűrődött be Ben hangja a gondolataim közé - Mi történt?
- A parton összefutottunk Chace-el és a barátnőjével. - adta meg a választ Matthias - Azóta teljesen más világban jár! - tette még hozzá.
Azért ez így nem teljesen igaz. Sorel jelenléte zaklatott fel a legkevésbé. Bár a viselkedését nem értettem. Ben elmondásából egy kedves, barátságos lánynak képzeltem el.
Azon merengtem el inkább, hogy Chace a barátjának nevezett. És ez, a saját érzéseimtől függetlenül megmelengette a szívem.
Ezeket a gondolatokat közöltem is a srácokkal, mire Ben egy rakat kérdést zúdított a nyakamba.

Épp végeztem a konyhában a pakolással, mikor megszólalt a csengő.

Sietős léptekkel indultam meg a bejárat felé. Nora és Nate állt az ajtó túloldalán. Mosolyogva köszöntem, miközben beljebb invitáltam őket.
A nappaliban a srácok épp valami meccset néztek egy- egy doboz sörrel a kezükben. A kisebb hangzavarra ők is felkapták a fejüket, majd konstatálva, hogy két fővel bővült a társaság, újra a televíziónak szentelték figyelmüket.

Nate is csatlakozott hozzájuk, így mi Noraval a szobámba vonultunk beszélgetni egy kicsit.
Túlságosan jól ismert, egyből kiszúrta, hogy történt valami. Nem maradt hát más választásom, mint elmesélni a történteket. Aztán a téma a Magic Fashionre terelődött. Részletesen beszámoltam neki a mai napról. A végét rövidre zártam, már untam, hogy csak én mesélek.

- Azt hiszed, nem vettem észre, hogy csak úgy csillognak a szemeid a boldogságtól? Ki vele, miről maradtam le!
- Napok óta egyre többet találkoztunk munka után. Tegnap vacsorázni vitt egy elegáns étterembe, aztán sétáltunk egy kicsit. Mikor hazakísért búcsúzóul megcsókolt.
- Akkor most együtt vagytok?
- Hát azt azért még nem mondanám. Lassan, de biztosan alakulnak köztünk a dolgok. - mosolyodott el.
- Szereted?
A válasz egy alig észrevehető bólintás volt, majd halkan a következőket mondta.
- De tényleg nem akarom elkapkodni. Nem azt mondom, hogy nem bízok meg benne, csak...
- Elővigyázatosabb vagy. - fejeztem be helyette - Értem én. Egyébként tudja, hogy mi történt anno?
- Igen. Nem akarom, hogy titkaim legyenek előtte. Már rég szóba jött. Olyan aranyos volt, megesküdött, ha egyszer összefut vele, beveri a képét.

A kijelentésen hangosan felnevettem és csak bízhattam benne, hogy a sors lesz oly kegyes, hogy ha csak egy verés erejéig is, de Nate útjába sodorja azt a szemetet.
Egy rövid ideig még bent beszélgettünk. Mikor kimerészkedtünk a fiúk még mindig a tévé előtt ültek.
Kezdtem megéhezni ám semmi kedvem nem volt főzni bármit is. Nora állt elő a mentő ötlettel, miszerint menjünk el valahova vacsorázni. Az ötletet megosztottuk a srácokkal is, akik egyből belementek.
Amíg ők továbbra is a tévét bűvölték, én nekiálltam készülődni.
Egy óra múlva már útban voltunk a megbeszélt hely felé. Nora, Nate és én közös megegyezéssel egy grillbár mellett döntöttünk.

Nate kocsijával mentünk és habár nagyon szűkösen, de elfértünk. Már az autóban remek hangulat uralkodott, ami egy nagyszerű este ígéretét hordozta magával.
A választásuk azért erre az "étteremre" esett, mert nem csak nagyszerű ételeket lehet kapni, hanem este tíz után a város egyik legjobb szórakozóhelyévé alakul át. Anno sokszor betévedtünk ide és azok az alkalmak mindig emlékezetesek maradtak.
Kedvenc pincérünk, Gerry, meglepetten, de mosolyogva üdvözölt minket. Megrendeltük az italokat majd kiosztotta az étlapokat és távozott. Pár perc múlva már egy megpakolt tálcával tért vissza.

- A szokásosat? - pillantott Norara majd rám miután kiosztotta az üdítőket és megtudakolta, sikerült-e választanunk.
Nevetve bólintottunk, mire ő lejegyezte és a fiúk felé fordult.
Amíg az ételekre vártunk sorra kerültek elő a viccesebbnél viccesebb történetek gyerekkoriak és egyetemiek egyaránt. Épp Nate egyik cikis történetén nevettünk, mikor megszólalt a telefonom. A kijelző Chace nevét mutatta. Elnézést kérve álltam fel, s miközben félrevonultam megnyomtam a fogad gombot.

- Szia. - köszöntem.
- Szia. Csak nem rosszkor hívlak? - feltehetőleg meghallotta a srácok harsány nevetését, amit imádott bátyám beszólása váltott ki.
- Nem, dehogy. Mit szeretnél?
- Bocsánatot kérni. Én nem tudom, mi ütött Sorelbe, még senkivel sem viselkedett így.
- Engem is meglepett. Gondolkoztam rajta és csak egy valami ugrott be. Chace, ugye nem tud a csókról?
Pár másodpercnyi hallgatás, majd alig hallhatóan szólalt meg.
- Nem. Különben sem lenne oka kiakadni, hiszen hivatalosan akkor még nem voltunk együtt... - tétován félbehagyta a mondatot.
- Értem.
- És mit csinálsz most? - próbálta elterelni a témát.
- Noráékkal lejöttünk egy étterembe. Ez a hét azt hiszem inkább a pihenésről fog szólni, na meg ismerkedésről. - tettem hozzá a cégre gondolva.
- Hát akkor nem is zavarlak. Jó szórakozást!
- Chace, minden oké?
- Persze. Menj csak, ne várasd meg a barátaidat. Majd még hívlak a héten.
- Rendben. Szia.
- Szia

Már csak a búgó hangot hallottam, mire elemeltem a készüléket a fülemtől és az asztalunk felé indultam.
Elgondolkodva ültem vissza a helyemre. Annyira más volt a hangja. Egy kicsit csendesebb, zárkózottabb és talán szomorúbb. Nem értettem, mi történt vele, hiszen délután még olyan boldog volt.
Egy a szemem előtt elsuhanó kéz térített vissza a valóságba.
- Mi történt? - érdeklődött aggódva barátnőm.
- Semmi, semmi. - ráztam meg a fejem, majd egy mosolyt erőltetve az arcomra próbáltam újra bekapcsolódni a beszélgetésbe.

A vacsora végeztével tovább folyt a társalgás. Majd lassacskán a hely átváltott éjszakai "üzemmódba". Egyre több fiatal jelent meg, a buli pedig egyre jobban kezdett felpörögni.
Szerettem volna jól érezni magam, el nem tudom mondani, mennyire akartam, de nem ment. Egyszerűen nem tudtam elengedni magam. Éjfél körül fel is adtam a próbálkozást és közöltem, hogy én megyek. Nagy győzködések árán bírtam csak rá a többieket a maradásra.
Gyors búcsúzkodásba kezdtem. Mikor Bent öleltem meg, a fülébe súgtam, hogy holnap nézzen be Chacehez, mert az az érzésem, hogy valami nincs rendben vele. Homloka pillanatok alatt ráncokba szaladt, de bólintott.

Lucasnak adtam egy pótkulcsot és a lelkére kötöttem, hogy ne hagyja el, aztán indultam is.
A lakásba belépve első utam a fürdőbe vezetett. Szükségem volt egy kiadós forró fürdőre és egy kis nyugalomra.
Amíg a kád megtelt, elpakoltam, majd levettem a ruháimat és elmerültem a kellemes hőmérsékletű vízben.
A gondolataim csak úgy csapongtak. Eszembe jutott egy- két használható ötlet az új könyvemhez, aminek egyelőre csak a vázlatát dolgozom ki. Valamint a késő esti telefonbeszélgetés is.
A fáradtság elemi erővel tört rám, így jobbnak láttam, ha kiszállok, és mihamarabb lefekszem.
Az álom pillanatok alatt elért.

Reggel még tőlem is meglepően korán, nyolc órakor ébredtem.
A konyhában főztem kávét és készítettem reggelit. Ám a srácok még nem kerültek elő, így visszamentem a szobámba.

A nap túlnyomó része rendrakással, takarítással telt. Matthiasék csak dél után keveredtek elő. Ebéd után a nappaliban beszélgettünk.

- Na és mikor szeretnétek körülnézni a városban? - érdeklődtem, mikor hátralevő nap jöttek szóba.

- Mondjuk holnap? - kérdezte egyből Lucas.

- Oké, mehetünk holnap is. Amelyik nap nektek szimpatikusabb. A héten hál' isten teljesen szabad vagyok.

- Még szép, valakinek foglalkoznia kell velünk, ha már egyszer itt vagyunk. Az nem lehet, hogy unatkozni hagyjanak minket! - nevetett fel a bátyám.

Csak a fejemet csóváltam a megjátszott nagyképűségén. Komolyan, néha elgondolkodom rajta, miért is nem lett színész.

A délután folyamán odaültem a gépemhez és összeszedtem pár infót a főbb nevezetességekről. Úgy terveztem, hogy idegenvezető nélkül tartok nekik egy profi túrát New Yorkban. Ugyan itt élek már lassan több mint öt éve, mégis sok számomra is új dolgot tudtam meg, az alatt a rövid idő alatt, amit a laptop előtt töltöttem.

Négy óra körül nekiálltam a vacsora készítésének. Habár anyuék csak este hétre ígérték magukat, időben szerettem volna végezni.

Ez a kívánságom épphogy sikerült. Lucas és Matt szerintem azt a tervet eszelték ki, hogy meghiúsítják ezt, mert felváltva szórakoztattak a nagyobbnál nagyobb hülyeségeikkel vagy csak egyszerűen láb alatt voltak. Türelmes embernek hittem magam, de azért ők ma túltettek minden határon. Mikor már nem bírtam velük, egy konyharuhával csapkodva kergettem ki őket a konyhából. Nyugtom is volt vagy egy fél óráig. Na nem azért, mert megsajnáltak, hanem mint utólag kiderült, fürödni voltak.

Az étkezőben terítettem meg az asztalt, a fiúk már a helyükön ültek és lökték tovább a süket dumájukat, mikor megszólalt a csengő. Fellélegezve indultam el, hogy ajtót nyissak.

- Sziasztok! A lehető legjobbkor.

- Szia szívem. Történt valami? - kérdezte anyu aggódva.

- Lucas és Matthias.

- Oh, így már mindent értek.

Szerencsémre tényleg apáék voltak a két személyes felmentő sereg. A fiúk pillanatok alatt megkomolyodtak és egyből lehetett bírni velük.

Miután végeztünk az evéssel hosszas beszélgetésbe elegyedtünk. Anyuval szóba jött ismét a cég. Rengeteg kérdésem volt, alig győzte őket megválaszolni. És amint egyre feleletet kaptam újabb és újabb jutott eszembe.

Már jócskán elmúlt tíz óra, mire anyuék elmentek. Miután kikísértem őket, bevetettem magam a konyhába.

Az edényeket gyorsan bepakoltam a mosogató gépbe, majd letöröltem az asztalt is.

Hirtelen ötlettől vezérelve az ajtó felé vettem az irányt. A kulcsot magamhoz véve határozottan indultam meg a lifthez. Beszállva megnyomtam a legfelső emelet gombját.

Amint az ajtó kinyílt, a tetőteraszon találtam magam.

 A tető szélén végighúzódó korláthoz sétáltam és rá támaszkodva először az alattam elterülő várost szemléltem. Hiába voltam ilyen magasan, az utca zajai, hacsak alig hallhatóan is, de elértek idáig.
Aztán felfelé néztem. Az ég tiszta volt, így a csillagok jól kivehetővé váltak. Gyenge szél lengedezett, amely időnként belekapott a hajamba is. A szemem becsukva élveztem, ahogy a friss levegő az arcomba csap.
Egyszer csak két kéz fogta meg a korlátot az enyéim mellett. Állát a vállamra fektetve figyelte ő is a minket körül vevő épületeket.
Hátamat a mellkasának vetve élveztem tovább a szellőt. Karjai körém fonódtak és még közelebb húzott magához. Percekig álltunk így, mígnem megfordultam az ölelésében.
Szemei kéksége rabul ejtette az enyémet. Keze az arcomat kezdte cirógatni. Nem szólt semmit és ez így volt jó. A szavak csak megtörték volna a varázst.
Tekintetem a szájára vándorolt, majd vissza. Ezt ő is észrevette. A távolság egyre fogyott közöttünk, míg végül ajkaink összeértek.
Kezeim önkéntelenül indultak meg, karjaim a nyaka köré fontam, ő pedig közelebb vont magához. Ujjaimmal a tarkóját cirógattam, mire éreztem, hogy belemosolyog a csókba.
Tudtam, hogy el akar húzódni, de nem engedtem.
Ez nem egy vad csók volt, amit a másik iránt érzett vonzódásunk vezérelt, hanem egy olyan, ami akár egy komolyabb kapcsolat kezdetét is jelenthette. Ha azt mi is akarjuk. És én eldöntöttem, hogy akarom.
Szükségem van Mattre!