39. fejezet

Sziasztok!

És íme a következő rész. Lassacskán túl leszek a vizsgaidőszakon is és lesz egy nyugisabb hónapom, ha minden jól megy. Akkor legalább több időm lesz az írásra koncentrálni.
Ami a mai részt illeti, elképzelhető, hogy azt az érzést fogja kelteni bennetek, hogy szinte semmi nem történik benne. Igen, részben igazatok lehet, nem egy akció dús fejezetet hoztam, szinte alig van benne párbeszéd... Viszont Carrie elgondolkodik az elmúlt időszakon és  fontos dolgok zajlanak le benne, melyek engednek következtetni a folytatást/ befejezést illetően is :)
Említettem nektek, hogy nem fogok eltűnni, nem hagyom abba a blogolást. Ugyan szóba hoztam azt is, hogy egy kis szünetet fogok tartani. Hát az a helyzet, hogy csak nem bírtam magammal és megcsináltam az új történetem blogját. :$ A Prológus és egy rövid ismertető az oldalsávon már fent van, a folytatás viszont majd csak februártól várható :) Ha érdekel titeket katt ide: Végtelenszer végtelenül
És végül de nem utolsó sorban: Szeretnék előre is Kellemes Karácsonyi ünnepeket és Boldog Újévet kívánni nektek, drága olvasóim!
Köszönöm, hogy vagytok nekem és hogy a hosszú kihagyások ellenére is kitartotok mellettem, a történet mellett.
Most pedig nem maradt más hátra, mint hogy kellemes olvasást kívánjak a fejezethez. Remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket! :)
Puszi, Csillu

„Rengeteg átláthatatlan kérdés, amire nincs válasz. Ám mégis, van válasz. Van válasz, mégpedig benned.

Mert ezekre a kérdésekre senki sem válaszolhat helyetted. Csak te. És te pontosan tudod a választ.”

39. fejezet

Amint a taxink megérkezett a Viceroy Hotel elé, s Chace kisegített a járműből, az addig a környéket uraló nyugalom helyét a nyüzsgés vette át.

Épp, hogy csak kifizettük az utat a sofőrnek, máris két londiner rohamozott meg minket. Név szerint üdvözöltek, majd engedélyünket kérve kikapták a kocsi csomagtartójából a bőröndjeinket, s megígérték, hogy azok a szobánkban lesznek, mire elintézzük a papírokat.

Egy meglepett pillantást váltottunk Chaceszel, majd vállat vonva iramodtunk meg a bejárat felé. A recepciósból még nagyobb lelkesedést váltott ki megjelenésünk. Kedvesen mosolyogva köszöntött, s már kereste is elő a szobánkat nyitó mágneskártyákat.

Perceken belül túl is voltunk, minden formaiságon, Chace aláírta a szükséges papírt, majd egy rövid tájékoztatást kaptunk az étkezések időpontjáról – feltéve, ha azokat itt szeretnénk elkölteni – a bár nyitva tartásáról, valamint, hogy merre találjuk a medencét.

Figyelmesen végighallgattuk a monológot, majd megköszönve a segítőkészségét ott hagytuk a fiatal lányt, s a harmadik emelet felé vettük az irányt. Nem kell egy hatalmas szállodára gondolni, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy mi a legfelső szinten fogunk majd aludni. Mégis nekem már első látásra elnyerte a tetszésemet. Valószínűleg az is sokat nyomott a latba, hogy Santa Monicaban található és nem Los Angeles egy nyüzsgő részén, így talán nyugtunk lesz a fotósoktól is, amíg itt tartózkodunk.

Elképedve álltam hosszú percekig a nyitott szobaajtóban. Mit szoba, Nate egy egész lakosztályt képes volt lefoglalni. Lassú léptekkel merészkedtem beljebb, s futtattam végig a tekintetem a helyiségen.

A két hálószoba egymással szemben foglalt helyet. Mindkettőben a világos színek domináltak, s hatalmas franciaágyak foglalták el a tér nagy részét. Az egyik falát cseresznye-faburkolat borította, az ágy végében pedig egy fehér kanapé foglalt helyet. Míg a másik szobának az egyik fala egy hatalmas üvegből állt, a többi pedig fehér színben pompázott. Egy kisdohányzó asztal – rajta egy gyönyörű lepkeorchideával – és két szék állt az ablak előtt. A hely letisztultsága egyből magával ragadott.

- Chace? – kiabáltam a nevét, mialatt megfordultam, hogy megkeresessem, s meggyőzzem, hogy ez lehessen az én szobám.

Arra viszont nem számítottam, hogy jó fél méter távolságra áll csak tőlem, s engem figyel. Ijedtemben a szívemhez kaptam, majd kifújtam a tüdőmben rekedt levegőt.

- A frászt hoztad rám! Ne settenkedj, még a végén azt hiszem, hogy valami rosszban sántikálsz. – jegyeztem meg fél mosollyal az arcomon.

- Még az is meglehet. – felelte halkan, mialatt közelebb jött.

- Igazán? – érdeklődtem felvont szemöldökkel.

- Ühm. – motyogta, miközben még egy lépést tett felém, így a köztünk lévő távolság minimálisra csökkent.

Fejemet felemelve értetlenül néztem rá, nem tudtam, hogy mi ütött belé, miért viselkedik hirtelen ilyen különösen.

Aztán összekapcsolódott a tekintetünk. Kék íriszei hívogattak, követelték, hogy pillantásomat ne emeljem el róluk. És ki vagyok én, hogy képes legyek ellent mondani nekik?!

Ahogy a csillogó szempárban gyönyörködtem, a szívem hevesebben kezdett dobogni.

Néma csend vett minket körül, miközben a másik tekintetét fürkésztük. Kénytelen voltam, ha csak egy másodperc erejéig is, de lehunyni szemeimet. Ekkor hallottam, hogy megmozdul, azt hittem, hogy hátrébb lép, ám nem így cselekedett.

Egy gyengéd érintést éreztem meg az arcomon, melynek hatására a bőröm bizsergett, szívem még vadabb vágtába kezdett. Fejemet a tenyerébe hajtottam, s egy mélyről jövő sóhaj szakadt fel belőlem. Mutatóujját az állam alá csúsztatta, arcomat maga felé húzta.

Szemeim kinyitva újra az ő égető pillantásával találkoztam, ahogy figyelmesen engem pásztázott.

Lassan közelítettünk a másik felé, mikor éles késként hasított a csendbe a mobilom csörgése. Ijedten kaptam fejemet a kis táskám irányába, mely tőlünk nem messze hevert az ágyon. Egy zavart pillantást vetettem Chacere, aki továbbra is engem fürkészett, s keze még mindig az állam tartotta fogva. Ismét rá néztem, majd elléptem tőle, s a még mindig zenélő eszközért indultam. Tehetetlenül lehulló kezeit és az arcán - a másodperc töredékéig - átsuhanó csalódottságot látva bosszúsan nyúltam a táskámért.

- Tessék? – szóltam bele, s közben igyekeztem normalizálni légzésemet.

- Odaértetek? Minden rendben? – csendült fel Nora hangja a vonal túlsó végéről.

- Igen, minden oké, most foglaltuk el a szállásunkat. – motyogtam a vonalba, továbbra is háttal állva Chacenek.

- Szuper. – hangja kajánul csengett, de úgy döntöttem nem teszem szóvá, hogy sejtem, mi jár a fejében – Az előbb sikerült elérnem Patrick atyát, hétfőn délután négyre vár titeket. Azt mondta, hogy legalább lesz alkalma egy kicsit beszélgetni veletek, mert már nagyon régen nem látott titeket arrafelé. – nevetett fel Nora.

- Hát semmit sem változott? – mosolyodtam el én is.

- Látod. Engem is vagy fél órán keresztül boldogított. – aztán egy férfihang szűrődött be tompán a háttérből. – Tartsd egy kicsit. – szólalt meg majd telefontól elhajolva társalgott valakivel - Igen? Oké, egy pillanat… Carrie, Nate beszélni szeretne Chaceszel, de még ki van kapcsolva. A közeledben van? – intézte újfent hozzám a mondandóját.

- Igen. Adjam?

- Légy szíves.

- Chace, Nate beszélni akar veled. – fordultam a mögöttem álló sráchoz, s felé nyújtottam a készüléket. Ahogy elvette, egy röpke másodpercig hozzáért keze az enyémhez, melynek nyomán bőröm ismét bizseregi kezdett.

Elfojtottam egy kitörni készülő sóhajt és a nappaliba vonultam, a mini-hűtőből kivettem egy ásványvizet, s nagyot kortyoltam belőle.

Ez meg mégis mi volt? Megcsókolt volna, ha nem szakít félbe minket Nora? Vagy az utolsó pillanatban elhúzódott volna? De akkor mégis mi volt az a csalódott kifejezés az arcán?

A gondolataim vadul kavarogtak bennem, teljesen össze voltam zavarodva. A víz jólesően hűtötte torkomat, s segített egy kicsit lenyugodni.

Hajamba túrtam, felsóhajtottam, majd a bőröndömért mentem, hogy bevigyem a szobába.

Chace percekkel később ruganyos léptekkel közeledett felém. Kezembe nyomta a mobilt, majd gyors magyarázkodásba kezdett egy nem várt interjúról a holnapi díjátadó miatt.

Szabadkozva kért elnézést, hogy el kell mennie. Biztosítottam róla, hogy semmi gond, feltalálom magamat. Megígérte, hogy siet vissza, amit egy mosollyal az arcomon nyugtáztam.

Gyorsan elvonult lezuhanyozni, negyed óra múlva már átöltözve jött vissza. Egy gyengéd puszit nyomott a homlokomra és már ott sem volt.

Hirtelen felszabadult időmmel viszont nem igazán tudtam mit kezdeni. Rövid töprengés után végül előkaptam a laptopomat és írtam egy részletesebb bejegyzést a blogomba, ezzel próbálva kompenzálni, hogy mostanában - sajnálatos módon - eléggé elhanyagoltam az olvasóimat.

Ezt követően rendeltem magamnak ebédet, miután azt elfogyasztottam, tanácstalanul ültem a kanapén, nem tudtam, hogy mégis mivel tölthetném az időt, amíg Chace megjön.

Mivel túl sok kedvem nem volt egyedül a városban bóklászni, úgy döntöttem, kihasználom a jó időt, amíg még tehetem. Felvettem a fehér bikinimet, magamra kaptam egy laza felsőt, a táskába bedobtam a naptejet, a telefonomat és egy törölközőt, majd a szálloda medencéjéhez vonultam. Alaposan bekentem magamat naptejjel, nem szerettem volna vöröslő bőrrel megjelenni holnap ki tudja hány pletykára éhes fotós és tévériporter előtt.

A szálloda kerthelységét hatalmas tujasor takarta el a kíváncsi tekintetek elől. A medence hosszabbik oldalával párhuzamosan fehér sátrakat helyeztek el, melyek alatt kényelmesnek tűnő kanapék foglaltak helyet. A tuják közvetlen közelében pedig napozóágyakat és színes napernyőket helyeztek el, ezzel mintegy tarkítva a környéket.

A délután nagy részét úszással és napozással töltöttem.

A nap már lemenőben volt, rózsaszínes árnyalatba burkolva a környéket, amely egy különleges hangulatot keltett bennem. Én még mindig a medence partján ültem lábamat a vízbe lógatva, teljesen elmerengve meredtem magam elé, s figyeltem lábam játékát a hullámokkal.

Közben szabad utat engedtem gondolataimnak.

Elmúlt évek eseményei pörögtek lelki szemeim előtt, akár egy érdekes film a moziban.

A különbség csak annyi volt, hogy most minden egyes mozzanatnak tudatában voltam, mert főszereplője, vagy legalábbis fontos mozgatórugója voltam a cselekményeknek.

Ismertem a teljes történetet, mégis igyekeztem külső szemlélőként figyelemmel kísérni azokat a momentumokat, melyeket az agyam lejátszott nekem.

Először egy boldog kisfiú és kislány képe jelenik meg. A lány kíváncsian figyeli a fiút, aki hevesen gesztikulálva magyaráz valamit, majd vidám kacagás szakad fel belőle. A fiúcska durcásan pislog rá percekig, majd ő is csatlakozik a lányhoz, nevetésük betölti az egész környéket…

Aztán egy futó találkozás rajzolódik ki előttem, egy viszonzott köszönés, két bátortalan mosoly. Semmit mondó, felszínes kérdések és rájuk adott válaszok. Zavart viselkedés két kamasztól, akik évek óta alig kommunikálnak egymással. Percek múltán a lány megelégeli a kínos érzést keltő feszült társalgást és egy fontos találkozóra hivatkozva elköszön, és ott hagyja a fiút…

New York eltéveszthetetlen felhőkarcolóival jelentőségteljesen magasodik felénk. Aron keze végigsimít az arcomon, majd tarkómnál fogva maga felé húz, s arcomat figyelve hajol közelebb, de mivel nem lát rajta semmi ellenállást, magabiztosabban magához von, s ajkaink szenvedélyes csókban forrnak össze. A kapcsolatunk ott a naplemente által megvilágított üvegépületek között kezdődött nem messze a lakásomtól… Egy kis ugrás az időben, négy hónappal később a Noraval közös lakásunk kanapéján kucorgok üveges tekintettel magam elé meredve. Az előző nap ért felismerés után, miszerint képtelen vagyok teljes szívemből kimondani azt az egy szócskát neki, úgy döntöttem, mindkettőnk számára jobb, ha véget vetek ennek a kapcsolatnak…

Cameron mosolygós arca kúszott elém. Vacogó fogakkal tűrtem, hogy kisimítsa egyik esőtől arcomba tapadó hajtincsemet. Újabb kezdete egy talán még rövidebb románcnak, mint az előző volt…

Az első Vele kapcsolatos álom utáni reggel: hevesen verdeső szívvel ülök az ágyamban és meredek a takarómra. Ez meg mégis mi volt? És miért? Miért most? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarognak bennem egész nap… Hetek telnek el, egyre gyakrabban tér vissza ez az álom. Időközben mindenhonnan az Ő arca bukkan elém: a kiadóhoz menet a buszokon; a tévét épp akkor sikerül bekapcsolnom, mikor a sorozat aktuális részét adják, amiben szerepel; egy elkapott interjú egy rádióadóban, miközben kocsival igyekszem hazafelé a bevásárlásból…

Akaratom ellenére is egyre jobban férkőzött vissza az életembe, holott ez volt az, amit évek óta igyekeztem elkerülni.

A kis saját mozim folytatódik. Szinte már a jelenben járunk.

Az „első” személyes találkozásunk elevenedik meg: remegő kezeim, hevesen verdeső szívem. Zavart viselkedésem mégsem tűnik fel neki, ahogy az sem, hogy ő tulajdonképpen nagyon is ismer.

Az akkor érzett düh és keserűség ízét érzem a számban, ami egy kicsit visszaránt a valóságba, hogy aztán a balesete előtti fél óra emlékei sodorjanak el a Los Angeles-i hotelből a Central Parkba.

Végül a „filmem” a ma délután majdnem megtörtént csókkal zárul.

A gondolataim az elmúlt évek, hónapok, hetek, napok, órák között cikáztak vadul.

Igen, Bennek igaza volt, hülye módon eltaszítottam magamtól a boldogságot. Féltem valakit igazán, teljes szívemből szeretni, tartva egy esteleges visszautasítástól.

Egyszerűbb volt ellökni magamtól minden hímnemű egyedet, mielőtt komolyabbra fordult volna a kapcsolatunk. Könnyebb volt azt mondani, hogy képtelen vagyok őszintén szeretni az illetőt, mint bevallani magamnak, hogy rettegek attól, hogy majd valami okból kifolyólag eltaszít. Inkább elébe mentem a dolgoknak és én vetettem véget az egésznek, mielőtt az igazán elkezdődhetett volna vagy éppen egy magasabb szintre léphettünk volna…

Mindeközben azzal is tisztában voltam, hogy képtelenség még egy olyan embert találni, aki akkora hatással lesz majd rám, mint Chace volt már gyerekkoromban.

Sokat gondolkodtam rajta álmatlan éjszakáimon, hogy az, amit iránta éreztem, valóban szerelem volt-e. Többször is sikerült elbizonytalanodnom, de az első találkozás, az első csókunk, majd minden egyes együtt töltött perc, óra az elmúlt pár hónapban segített megbizonyosodnom benne. Nem csak egy gyermeki ragaszkodás volt az, hanem őszinte, mély szerelem. Olyan, melyet azóta sem éreztem senki iránt.

Ha szomorú voltam, valami rossz történt velem, önkéntelenül is a vele közös emlékeimet idéztem fel, az valahogy mindig megnyugtatott és egy kicsit jobban éreztem magam. Ahányszor rá gondoltam, felidéződtek bennem gyönyörű szemei, vidám nevetése, az arcom boldog mosolyra húzódott. De az pillanatokkal később le is lohadt, amint tudatosult bennem, hogy mennyire nem tartjuk a kapcsolatot.

Gyűlöltem magamat, azért mert kitudódtak az érzéseim, melyeket felé tápláltam. Azért, mert nem az én kezemben volt az irányítás. Számtalanszor játszottam el a gondolattal, hogy mi történhetett volna, ha én dönthetek. Talán akkor minden másképp alakulhatott volna.

De tulajdonképpen én vagyok a hibás, ott rontottam el az egészet, hogy olyan emberekben bíztam meg, akik képtelenek voltak tartani a szájukat. Ha kicsit okosabb lettem volna, akkor Benen kívül senkinek sem meséltem volna el. De a múlton már nem változtathatok...

Valaki elmondta, én pedig úgy éreztem semmi értelme tovább titkolni Chace előtt. Nem akartam a szemébe hazudni.

Még most is élénken bennem él az arckifejezése. Eleinte halvány mosoly játszott ajkain, s bíztatóan nézett rám, hogy mondjam csak el azt, ami a szívemet nyomja. Ám ezt a „lelkesedést” fokozatosan váltotta fel a döbbenet, a gyötrődés.

Elutasított… aztán ahogy teltek a napok, hetek, egyre jobban kezdett eltávolodni tőlem. Én persze bolond módjára mindig valami indokot gyártottam neki, hogy miért nincs velünk, ha Bennel találkoztunk. Egy kifogást, hogy nem ért rá, mert tanulnia kellett, hogy az osztálytársaival van, hogy anyukája biztos szobafogságra ítélte valami miatt… De ahogy ezek a magam által kovácsolt ürügyek számomra is egyre átlátszóbbak voltak, szembe kellett néznem a valósággal, melyet csak nagy nehezen ismertem be magamnak.

Én voltam az oka, és ennek a ténynek a tudata szíven ütött. Napközben igyekeztem erősnek mutatni magamat, de éjszakánként kitört belőlem minden elfojtott érzelem, és álomba zokogtam magam. Hónapokig tartott, de végül sikerült feldolgozni.

Az egyetlen ember, aki tudta, hogy valójában mi zajlik le bennem az Ben volt. Féltett, így addig- addig nyaggatott, míg ki nem adtam magamból, azt, ami a szívemet nyomja, s végül is neki köszönhetem, hogy valamilyen szinten el tudtam fogadni a történteket és nem folyton magamat hibáztatva rágódtam a múlton.

Aztán... Amikor először megláttam az étteremben felém közeledni, olyan dolog történt, amire nem számítottam. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy a régen elfeledett, elnyomott érzés újra feléledhet bennem. Mégis, ott azon a késő tavaszi délutánon mosolygós arcával és tekintetével ismét elrabolta a szívemet.

Chace jött és újra felforgatta a mindennapjaimat. Én meg buta módon hagytam, sodródtam az árral.

De ki gondolta volna még egy vagy másfél hónapja, hogy ez lesz belőle?

A kórházból úgy jöttem el tőle, hogy kizártnak tartottam, hogy valaha is újra igazán jóban legyünk.  

Én korábban azt hittem, ha két ember nem beszél majd’ tíz évig szinte semennyit egymással, akkor az iszonyú nagy szakadékot verhet közéjük. Hiszen, ha azt nézzük tíz év nem kis idő, és ha fiatalokról van szó, rengeteg változáson megy keresztül az ember, mind gondolkodás, mind viselkedés tekintetében. Aztán ahogy a közös munka mellett és a balesete után ismerkedtünk, beszélgettünk bebizonyosodott a számomra is, hogy ez koránt sem úgy van, mint ahogy én gondoltam. Ha két ember között megvolt az összhang nagyon sokáig és jóban voltak, akkor a kötődés annak ellenére is megmarad, hogy időközben felnőnek…

Mi sem mutatja jobban, mint hogy itt fekszem egy szálloda medencéje mellett Los Angelesben, holnap pedig a hivatalos kísérője leszek egy díjátadón, amin jelöltként vesz részt.

Viszont még mindig nem tudom, hogyan is állunk valójában. Ez a bizonytalanság pedig az őrületbe kerget, fojtogat.  

Beszélnem kell vele, őszintén. Bevallani, hogy az érzéseim mit sem változtak, tisztázni mindent. És ha kell… elengedni a másikat. – született meg bennem végül az elhatározás.

Egy mélyről jövő sóhaj szakadt fel belőlem és a szívem is belesajdult a legutóbbi gondolatomba. Agyam vadul tiltakozott még csak a feltételezés ellen is, hogy újra elveszíthetem őt. De ha nem kockáztatok, nem nyerek. Elegem van ebből a biztonsági játékból, ezúttal merész leszek.

38. fejezet

Sziasztok!

Hosszú- hosszú kihagyás után itt van a következő fejezet. Ne haragudjatok, nem szerettem volna senkivel sem kiszúrni, nem bosszúból nem hoztam ezt a részt, egyszerűen csak összejött minden: számtalan zh, hétvégén munka... nem is részletezném.
Szeretném, ha tudnátok róla és nem csak úgy meglepetésszerűen érjen majd titeket a dolog: ezt a fejezetet leszámítva maximum 3 rész és vége a történetnek. Volt egy illető, aki ráébresztett a kegyetlen valóságra, amivel már én is tisztában voltam egy ideje, csak nem akartam bevallani még magamnak sem: hogy akármennyire is szerettem volna ezt elkerülni, a történet bizony ellaposodott. Sokat gondolkodtam, sikerült is kitalálni egy komolyabb csavart a folytatáshoz, de mégsem fogom megírni. Ideje, hogy elengedjem Carrie, Chace, Ben, Nora, Nate és a többiek kezét.
A következő hetekben - bár még fogalmam sincs, hogy mikor - felkerül a 39. fejezet is és utána, ha minden úgy megy, ahogy elképzeltem, az Epilógus. Mivel már számtalan konkrét elképzelésem van Noráék esküvőjét illetően, azt mindenképpen meg fogom írni és az Epilógus után bónuszként felrakom nektek a blogra, aztán pedig könnyes búcsút veszek tőletek.
Az írást nem fogom abbahagyni, - egy újabb történet már körvonalazódott bennem - viszont egy kis időre biztos, hogy el fogok tűnni. Hogy aztán később milyen formában találkozhattok velem újra - már ha találkozni szeretnétek - az egyelőre a jövő rejtélye még számomra is...
Ennyit a jövőről, most picit vissza a múltba :) A 38. fejezetet ott végződött, hogy Chace megkérte Carriet tartson vele Los Angelesbe. De hogy mi erre Carrie válasza? :) Most kiderül ;)
Kellemes olvasást!
puszi, Csillu

Ajánlott zene: Leona Lewis - Stop crying your heart out

38. fejezet

Mindennemű bizonytalanság nélkül kijelenthetem, hogy igenis kitört a tömeghisztéria. Az oka a média számára nyilvánosságra hozott könyvborító.

A vártnál sokkal nagyobb port kavart a tény, hogy pár év elteltével pont most döntöttem úgy, hogy felvállalom valós személyiségem. Lassan két hete mennek a találgatások ennek okát illetően. Persze a legtöbben fellelték a bejegyzésemet és egyetlen mondatot találtak belőle érdekesnek, - „Nem részletezném, hogy miért most és ennél a könyvnél…” - amit azóta is előszeretettel idézgetnek minden újság hasábján, s erre hivatkozva számtalan hajmeresztő indokot találtak már ki, mely még csak közelében sem járt az igazságnak.

Túl vagyunk már négy könyvet beharangozó rendezvényen is, melyeknek kivétel nélkül nagy sikerük volt. Az alatt az alkalmankénti másfél- két óra alatt sor került egy-egy részlet felolvasására, egy kicsit beavattuk a jelenlévőket az elmúlt hónapokba, felemlegetve számtalan vicces eseményt is. Aztán pedig vártuk a kérdéseket. Nem volt olyan, hogy ne hangzott volna el egy a szerzőpárost illető kérdés, melyekre mindig ugyanazt mondtuk el...

Chaceszel utoljára három napja találkoztam. Az este emlékei akarva- akaratlanul is felidéződtek bennem:

Mielőtt valami durvát vághattam volna a pimaszul mosolygó férfi fejéhez, felálltam, elnézést kértem a többi jelenlévőtől és nem törődve az értetlenkedő pillantásokkal, kivonultam a teremből.

Idegesen trappoltam be a számunkra fenntartott külön szobába. Úgy hittem, hogy nagy a tűrőképességem és nem lesz olyan, amivel képesek kiborítani akár a mai napon vagy akár bármelyik másik hasonló alkalommal. Ezek szerint tévedtem...

Dühösen vágtam be az ajtót magam után. A fejemet a falnak döntöttem, s kapkodó lélegzettel meredtem magam elé. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve kezemet a falba csaptam. Feszültségem, mintha egy kicsit csillapodott volna, így még párszor megismételtem eme folyamatot, majd kitört belőlem a sírás. A falnak dőlve csúsztam le a földre.

Az ajtó kinyílott, majd halkan becsukódott. Sietős léptek zaja ütötte meg a fülemet, mely felém közeledett. Tekintetem a padlóra meredt, s próbáltam visszafojtani könnyeimet.

- Caro? – csendült fel kérdőn a hangja.

Vettem egy mély levegőt, majd pillantásom Rá emeltem, s neki szegeztem a kérdést, amely kiborított.

- Szerinted tényleg egy pénz és hírnévre éhes idióta liba vagyok, aki csak megpróbál kihasználni Téged? – hangom elcsuklott, majd a nagy nehezen visszatartott könnyek kitörtek belőlem, s testemet rázta a zokogás.

- Istenem, dehogy! Mégis hogy gondolhatsz ilyet?! Az egy őrült hiéna volt, nem kell foglalkozni a baromságaival. Ez volt a célja, hogy kiakasszon.. – felelte, miközben leguggolt elém és magához ölelt.

Percekig voltunk így egymásba fonódva, majd Chace leült mellém és az ölébe húzott.

Óvatosan ringatott és halkan dúdolgatott egy ismerősnek tűnő dalt, hogy megnyugodjak. Célját elérte, mivel a figyelmemet teljesen lekötötte, hogy rájöjjek mi a címe. Homlokráncolásom látva halványan elmosolyodott, s végigsimított az arcomon, a refrén szövegét pedig elkezdte énekelni: „Ha az összes csillag elhalványult, próbálj meg nem aggódni. Egy nap látni fogod őket…Csak vedd el, amire szükséged van és az utadon leszel… És a szíved nem fog többé sírni…”

Fejemet a mellkasába fúrtam, míg kezemmel a derekát karoltam át, s igyekeztem minden mást kizárni.

Az orromat csak az Ő illata töltötte ki, a fülemben egyedül az Ő megnyugtató hangja csengett, testem pedig az érintése által keltett bizsergést érzékelte csupán. Mintha egy burok vett volna minket körül, mely kirekeszt minden zavaró tényezőt.

Az idő, mint olyan megszűnt számomra létezni. Fogalmam sincs, hogy hány másodpercig, percig vagy óráig ültünk egymás karjaiban a fal tövében, csak azt tudom, hogy jó volt. Biztonságban éreztem magam, elhittem, hogy ha Ő ölel, senki sem bánthat és ennél többre nem volt szükségem…

Miután sikerült egy kicsit megnyugtatnia lebeszélt a maradásról, s úgy látta biztosnak, ha hazakísér. Feljött velem a lakásba, elzavart zuhanyozni, ő pedig közben főzött nekem egy teát.

A szobámban az ágyon ülve vártam rá, ahogy felszólítása hangzott, mikor megérkeztünk.

Éppen kényelembe helyeztem magamat, mikor kopogás hallatszott, majd az ajtó kinyílt és Chace sétált be. Kezembe adta a teát, aztán tekintetét végigfuttatta a helyiségen. Egy másodperc erejéig felvont szemöldökkel figyeltem, de aztán rájöttem, hogy még nem volt itt egyszer sem az elmúlt hónapok során.

Az orromat megcsapta a gőzölgő tea, mélyet szippantottam a vadcseresznye jellegzetes illatából.

A kezemben szorongatott csészét ajkaimhoz emelve óvatosan belekortyoltam, miközben továbbra is Chacet figyeltem. Pillantása megakadt az egyik polcon elhelyezett bekeretezett képen. Kezei felemelkedtek, óvatosan végigsimított rajta, miközben ajkain halvány mosoly játszott.

- Ez Tomék esküvőjén készült, ugye? – fordult felém.

- Igen. – bólintottam, s én is a képre pillantottam, melyen átkarolom Chacet és fejem a vállán pihentetem, mint a nagyok, holott nem lehettem több öt évesnél. – Nagyon vagány séród volt. – mosolyogtam rá.

- Te sem panaszkodhatsz azzal az óriási rózsaszín gerberával a hajadban. – nyújtott rám nyelvet, majd mindkettőnkből kitört a kacagás.

Chace leült mellém az ágyra, s amíg én a teámat kortyolgattam, ő minden mozdulatomat figyelemmel kísérte.

Fülsértő dudálás rántott vissza a valóságba. Az első ülésen helyet foglaló sofőr halk nyomdafestéket nem tűrő szitkozódásba kezdett. Az ablakon kitekintve láttam, hogy egy apróbb dugó van kialakulóban, de nem aggasztott, hiszen biztos voltam benne, hogy időben odaérek. Még jó húsz perces út állt előttem, felsóhajtottam, majd jobbnak láttam újra más irányba terelni a gondolataimat, hiszen addig is telik valahogy az idő.

- Oké csajok, akkor irány! – adta ki a parancsot Nora és az üzlet ajtaja felé mutatott.

A másik két koszorúslány, valamint Nora nővére és a kislánya is vidáman csevegett, míg én szótlanul követtem őket.

Az eladók, ahogy beléptünk, minden figyelmüket nekünk szentelték, s igyekeztek segítségünkre lenni a legmegfelelőbb ruhák kiválasztásában. Míg Anna kislánya után rohant, mert amint a kicsi kiszúrta az ő méretére készített ruhácskákat, egyből arrafelé vette az irányt.

Ami az illeti minket sem kellett félteni, Nikki és Diana is hatalmas lelkesedéssel vetették bele magukat a keresésbe. Mosolyogva figyeltem egy darabig civakodásukat, majd egy javaslattal léptem közelebb hozzájuk.

- Csajok, mi lenne, ha megállapodnánk Norával egy színben és utána folytatnánk a keresgélést? – érdeklődtem felvont tekintettel.

A két lány rögtön Norara pillantott, aki levegőben tartott kezekkel jelezte, hogy ránk hagyja a döntés lehetőségét, semmiben nem korlátoz minket.

Nikki szemet vetett egy bordó V kivágású mélyen dekoltált földig érő A szabásvonalú ruhára, amiről aztán Nora másodpercek alatt lebeszélte, mondván, hogy beleolvadna a dekorációba, tekintve, hogy a lila fog dominálni. Ezek után egy kék valamint egy fehér a derekánál kék masnival átfűzött ruhát próbáltunk fel, de valamelyikünk talált benne kifogásolhatót.

- És mit szólnátok ehhez? – tartott felénk két ruhát Nora nővére. A két ruha színre ugyanolyanok voltak, ám míg az egyik földig érő volt addig a másik csak térdig. – Carrie viselhetné a hosszút, ti csajok – fordult a másik két említett felé – pedig a rövidebbiket.

- Az ötlet nem rossz, de a színe nem tetszik. – csendült fel Diana hangja. Egyet kellett értenem vele, így újabb hosszas keresgélés következett.

- Minden rendben? – kérdezte Nora az arcomat fürkészve.

- Persze. – bólintottam, s egy pillanatra ránéztem.

- Nagyon szótlan vagy, gyanús ez nekem.

Találomra kiemeltem egy a kezem közé akadó ruhát. Kérdő pillantást vetve Norara húztam ki a többi költemény sorából. Egy bézs színű pánt nélküli, mellrésznél ferdén húzott, s deréknál egy sötét barna selyemmel átfűzött, térközépig érő ruhát sikerült megfognom.

Nora szeme felcsillant, majd ő is az állványhoz lépett, s kiemelt egy másik földig érőt is, amely csupán annyiban tért el attól, amit én tartottam, hogy jobb oldalon pánt rögzítette.

- Lányok! – harsant fel lelkesen barátnőm hangja, s kezükbe adott egy-egy rövidet, nekem pedig a hosszút és a próbafülkék felé intett.

Nikki és Diana mire észbe kaptam már el is tűntek a szemünk elől. Már én is készültem belépni, mikor Nora karomat megfogva tartott vissza.

- Chace tegnap megkért, hogy menjek vele Los Angelesbe. – feleltem végül, lehalkítva a hangomat percekkel később.

- Oh, így már értem. És mit mondtál?

Már a megbeszélt helyszín felé haladtam ruganyos léptekkel, mire sikerült teljesen visszatérni a valóságba és kizárni minden emlékképet az elmúlt egy hétből.

A korai időpontnak köszönhetően kevesen lézengtek a környéken, már ami a fotósokat illeti. Beültem a kávézóba, s kértem egy cappuchinot, ezzel kellemessé téve a várakozást, mindemellett szükségem is volt rá, hogy teljesen felébredjek.

A forró italt kortyolgatva merültem bele az asztalon elhelyezett napilap tanulmányozásába, mikor egy kéz akadályozott meg a látásban.

- Na, ki vagyok? – cincogta elvékonyított hangon valaki.

- Ben, ezt ne! – röhögtem fel.

Duzzogó fújtatás… a kéz eltűnik a szemem elől… kihúzódik egy szék… a srác pedig levágódik… Karjait mellkasa előtt keresztbe fonta, s morcosan nézett rám, eljátszva, hogy most vérig sértettem egyrészt, mert rájöttem, hogy ő az, másrészt pedig, hogy leszóltam.

- Remélem Sorel előtt nem gyakorlod eme hangszínt. – néztem rá angyali mosollyal az arcomon, mire a velem szemben lévő székben ülő Chaceből jókedvű kacagás csendült fel. Cinkos pillantással nézett felém, majd rám kacsintott.

- Főleg nem az ágyban. – tette még hozzá Chace, melynek következtében a számban lévő kávét prüszkölve köptem ki, majd hatalmas nevetés tört fel belőlem.

Percek múlva a könnyeket törölgettem le az arcomról, miközben igyekeztem elfojtani a továbbra is olykor- olykor feltörő röhögést.

- Így kísérjen el titeket bárhová is az ember… - pufogott tovább – Hát szép, mondhatom…

- Ne duzzogj, oké? Tudod, hogy imádunk. – néztem rá kölyökkutya szemekkel.

Láttam rajta, hogy megenyhült, de egy szót sem szólt. Nem sokkal később befutott Nora és Nate is.

- A Los Angeles-i járat utasai megkezdhetik a beszállást. – csendült fel a hangosbemondóból egy női hang negyed órával később.

Egy sóhaj szakadt fel belőlem, majd a többiekkel együtt felálltam.

- Vigyázz magadra! – paskolgatta meg Nate Chace hátát – És hozd haza azt a díjat. – nevette el magát, miközben oldalba lökte.

- Egyértelmű. – jegyezte meg pökhendien az említett.

Csendesen figyeltem őket, de nem bírtam visszafojtani a kitörni készülő kacagásomat.

Amint végigölelgette mindenki Chacet egy emberként fordultak felém. Kitárt karokkal vártam, hogy ki lép oda hozzám először. Persze Nora reagált először, s karjait nyakam köré fonva húzott magához, hogy a fülembe súghassa:

- Aztán csak semmi rosszalkodás! – hangja anyáskodón csengett – De ha mégis… minden részletet tudni akarok. – jelentette ki ellentmondást nem tűrően, miközben elhúzódott tőlem.

Másodpercekig felvont szemöldökkel néztem rá, majd ajkaim mosolyra húzódtak, s alig észrevehetően bólintottam.

- Carrie, neked adom a jegyeket, mert Chace még a fejét is képes lenne elhagyni. – nyújtott felém egy borítékot Nate.

- A gépetek hétfőn reggel indul tíz órakor. Közvetlen járatot nem indítanak Planoba, így Dallasban át kell majd szállnotok.

Figyelmesen hallgattam még vagy három percen keresztül Nora monológját, a kellő időben bólogattam, s közben a jegyeket a táskám mélyére süllyesztettem.  

Szerencsére a második felszólítás megmentett minket. Futólag még megölelgettem Bent is, aki kijelentette, hogy: Ajándékot hozzatok ám, különben öri-hari! Megszólalása osztatlan sikert és derültséget okozott. Megjegyzését inkább nem kommentáltam – nem akartam újra „vérig” sérteni – csupán egy puszit nyomtam az arcára.

- Indulhatunk? – nézett rám kérdőn Chace.

- Igen. – bólintottam.

Még mielőtt teljesen eltűntünk volna barátaink szeme elől, integettünk nekik, amit ők is lelkesen viszonoztak…

Idegesen markoltam bele az ülésem karfájába, miközben ajkaimba harapva meredtem kifelé az ablakon. Percek voltak csupán hátra a felszállásig, s engem egy rossz előérzet gyötört. Sosem volt problémám a repüléssel, sőt még élveztem is, most valahogy mégis ódzkodtam tőle, hogy elhagyjuk a biztonságot jelentő talajt.

- Hé, nyugi! – szólalt meg mellettem Chace, miközben ujjaimat lefeszegette a székről, s kezeimbe vette. – Nem mondtad, hogy félsz a repüléstől.

- Mert nem is félek. Most… egyszerűen úgy érzem, hogy nem lenne szabad felszállnunk. Valami történni fog. – feleltem halkan, s aggódva pillantottam rá.

- Nem lesz semmi baj, oké? – nézett rám bíztatóan, majd nem törődve a biztonsági övvel, úgy helyezkedett, hogy legalább fél karjával magához tudjon ölelni. Egy apró puszit lehelt a homlokomra, majd állát a fejemre támasztotta.

Közelsége megnyugtatóan hatott rám. Szemeimet lehunyva igyekeztem minden félelmemet, s zavaró tényezőt kizárni, semmi másra nem koncentrálni csupán a jelenre. A gép mozgásba lendült, én pedig Chace szívverésére koncentrálva próbáltam továbbra is egyenletesen lélegezni.

Ahogy a repülő egyre magasabbra emelkedett, úgy egyre jobban sikerült megnyugodnom, s nem sokkal később az álom világa magával ragadott…

A szemeim ijedten pattantak fel, a szívem hevesen vert, s kapkodva szedtem a levegőt. Zavartan néztem körbe, mígnem Chace kérdő tekintetébe akadtam.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel és dőltem hátra az ülésben, miközben összeszorított szempillákkal csak légzésem normalizálódására koncentráltam. Közben magamban, mint egy mantrát mondogatva, hogy csak egy álom volt.

- Jól vagy? – csendült fel a hang, melyet ezer közül is felismernék, s egyúttal gyengéden végigsimított karomon.

- Rossz álom. – sóhajtottam fel és szemeimet kinyitva rá emeltem tekintetemet.  – Vagy legalábbis azt hiszem… - tettem hozzá bizonytalanul.

Gondolataim cikáztak, visszaemlékeztem az előbb „történtekre” a legapróbb részletekig.

- Nem értelek. – csóválta meg fejét Chace.

- Várj egy kicsit és meglátod. – motyogtam átszellemülten, miközben a mellettem elhelyezett táskáért nyúltam.

Izgatottan vettem elő a gépemet és indítottam el. Míg azt vártam, hogy életre keljen, agyam megállás nélkül kattogott, s egyre jobban körvonalazódott előttem minden. Megnyitottam egy word dokumentumot, s villámgyors pötyögésbe kezdtem.

„Prológus: Tudta, hogy ez élete egyik legmeghatározóbb pillanata. Ezen múlik a jövője. Ha elbukik, akkor minden álma, reménye szertefoszlik. Döntő pillanatok lesznek a következők, melyekben vagy sikerül meggyőznie és maga mellé állítania a vele szemben helyet foglalót, vagy minden elveszett.

Nem tehetett mást, minthogy bízott magában és a tőle telhető leghatározottabb hangon fejtette ki véleményét az adott témával kapcsolatban.

A férfi elismerően bólogatva hallgatta őt, és ahogy a szemébe nézett, érdeklődést látott benne megcsillanni. Még nagyobb hévvel kezdte el magyarázni a nézeteit, sikerült pillanatok alatt teljesen belelovalnia magát a témába. Még két kérdést tettek fel neki, melyre tudása szerint a lehető legjobban igyekezett válaszolni.

Mikor a férfi száját elhagyták a következő szavak: „Köszönjük, majd értesítjük!” - tudta, hogy ennyi volt. Elveszett, vége mindennek.

Úgy érezte az élete céltalanná vált.

„De legalább megpróbáltam! „– suhant át agyán a gondolat, miközben az utcára lépett.

Felpillantva nem látott mást csak egy felé villám tempóban közeledő járművet.

Megdermedt, leblokkolt, nem mozdult, az autó és a közte lévő távolság rohamosan fogyott. Nem tett mást, csak lehunyta szemét gyors, fájdalommentes halált remélve, mikor egy kéz ragadta meg…”

Úgy éreztem itt kell abbahagynom, ez kellően felcsigázhatja az olvasót. Újra átfutottam a sorokat és csak akkor tűnt fel, hogy külső szemlélő szemszögéből mutattam be az eseményeket. Néha még magamat is meg tudtam döbbenteni, hogy mennyire magával tud ragadni az ihlet, és hogy mennyire kikapcsolok olyankor. 

Chace felé fordultam, aki mosolyogva engem tanulmányozott. Kezébe nyomtam a gépet és kíváncsian vártam, hogy véleményt alkosson róla.

Láttam, ahogy szemeivel falja soraimat. Ahogy végzett felnézett rám és fürkésző pillantásokkal az arcomat méregette.

- Hát te nem vagy semmi! – jelentette ki elismerően, s hatalmas mosolyt villantott felém.

- Tetszett?

- Még szép! Teljesen felcsigáztál, legszívesebben már most olvasnám tovább. – bólintott. – Sokszor csinálsz ilyet? Úgy értem, hogy álmodból felriadsz és elkezdesz írni?

- Talán most fordult elő velem ilyen harmadszor, szóval egyáltalán nem. Viszont gyakran állok neki csak úgy leírni azt, ami engem foglalkoztat, nyomaszt. Egy pszichológus ismerősöm szerint ez egy jó módszer saját magunk mélyebb megismerésére és a stressz levezetésére, csökkentésére, kialakulásának megelőzésére. – vontam vállat mosolyogva.

A beszélgetésünket a mellettünk felbukkanó stewardess szakította félbe, aki megkért minket, hogy csatoljuk be magunkat, mert hamarosan megkezdjük a leszállást.

A laptopomat kikapcsolva visszaraktam a táskámba, majd követtem a felszólítást.

A gép érezhetően süllyedni kezdett, mire kíváncsian pislogtam ki az ablakon. Elbűvölő látvány tárult elém, melyet szótlanul szemléltem egészen addig, míg a gép kerekei a talajt nem érintették.

- Üdvözöljük Önöket Los Angelesben. A hőmérséklet harmincegy fok, a pontos idő: tizenegy óra. Köszönjük, hogy minket választottak. Kellemes napot kívánunk Önöknek! – szólalt meg a pilóta hangja a bemondóból.

Kicsatoltam magam, majd izgatottan néztem a már mellettem álló srácra. Szemeim gyermeki csillogása mosolygásra késztette, s nem sokkal később már a nevetését sem fogta vissza.

- Na gyere, hódítsuk meg az Angyalok városát. – kacsintott rám, s felém nyújtotta jobb kezét, hogy felsegítsen.