21. fejezet

Sziasztok!

És íme, meghoztam a következő részt. :)
Csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy a képek mappába ehhez a részhez már töltöttem fel képeket. Ha másért nem, Martin miatt megéri benézni ;)
Friss: nos, fogalmam sincs. Még nem álltam neki. Az biztos, hogy a 27-ei héten nem lesz. Meglátjuk, hogy haladok vele a jövő héten. Érdemes majd figyelni a facebook-os oldalt. 
Ehhez a fejezethez kellemes olvasást kívánok! Remélem, hogy tetszeni fog és hogy kifejtitek a véleményeteket.

puszi, Csillu

21. fejezet

Türelmetlenül doboltam a lábammal a kanapén ülve. A zajongásom ugyan csökkentette valamennyire a bézs szőnyeg, de így is hallható volt és nyugtalan idegállapotom tükrözte.
Kényelembe helyeztem magam a kanapén és vártam, mikor ér végre vissza Nora a gyógyszertárból. Nincs innen olyan messze, fél óra alatt bőven meg tud fordulni. De a délelőtti megérzésem függvényében minden egyes perc, amit várakozással kell eltöltenem, kétszer olyan lassan telik. Teljesen összezavarodva állítottam be pár órával ezelőtt barátnőmhöz, akit sikerült meglepnem a viselkedésemmel. Kisebb fajta pánikroham lett úrrá rajtam, amint felmerült bennem annak a lehetősége, hogy... Nem, egyszerűen nem tudtam kiejteni még magamban sem.
Ha a gyanúm beigazolódik, az teljesen megváltoztatná az életemet, életünket.
Sokkos állapotban érkeztem meg Nora lakására és a kétségbeesés marcangolt, amint beengedett látta, hogy valami nincs rendben, így egyből faggatni kezdett.
- Késik. Két hete. - nyögtem ki nagy nehezen.

- Csináltál tesztet? - kérdezte egyből.
Csak megráztam a fejem és könnybe lábadt szemekkel néztem fel rá. Leült mellém és próbált megnyugtatni, hatástalanul. Tíz perc múlva eltökélten állt fel és közölte, hogy el ne merjek menni innen, fél óra múlva itt van.
"Találgatásokkal nem megyünk semmire! Jobb, ha már biztosra tudod, akkor majd ráérsz eldönteni hogyan tovább." - mondattal hagyott magamra a házban.
Az órára pillantottam. Még tizenöt perc, mire ideér.
Igyekeztem elterelni valamivel a gondolataimat, mégis mindig valahogy a jelenlegi bizonytalan helyzetnél lyukadtam ki.
Egy mosolygós arc rajzolódott ki lelki szemeim előtt. Halk sóhaj hagyta el a számat. Be kellett ismernem magamnak, hogy hiányzik. Már három hete, hogy elment és egy hosszabb telefonhíváson és napi egy-két pársoros sms váltáson kívül nem igazán tudtunk beszélni. Az egyik oka az időeltolódás volt. Nagyon nehezen találtunk olyan időpontot, ami mindkettőnknek megfelelt volna. Vagy én nem értem rá, vagy ő.
Szórakozottan játszottam a kezemen lévő ékszerrel s elmosolyodtam, amint eszembe jutott az utolsó New Yorkban töltött napja.

- Ébresztő, Csipkerózsika! - keltegetett óvatosan.
- Csak még öt percet. - motyogtam halkan.
- Nem, nem. Tessék felkelni, most! - csodálkozom, hogy egyáltalán értette, amit mondtam.
- Ajj, Matt ne kínozz! - pislantottam fel rá félig kinyitott szemekkel, amint lerántotta rólam a takarót.
Csak egy apró mosolyt villantott rám, majd tekintete elkalandozott a testemen, amikor újra összekapcsolódott a tekintetünk, a szemében vágy csillogott. Gonosz vigyorral az arcomon fordultam a hasamra és helyezkedtem el kényelmesen az ágyon. A fejem alá húztam a párnát és kezeimmel átkarolva igyekeztem volna újra elmerülni az álmok világában.

Csakhogy ezt a tervemet keresztülhúzták.
Karjait a derekam köré fonta, felhúzott az ágyból, megfordított és az ölébe kapva indult ki a szobából. Mire feleszméltem, már a fürdő ajtaja záródott be mögöttünk.
- Neee! Matt, nem teheted ezt. Már ébren vagyok!
Mit sem törődve velem, beállított a zuhany alá.
A jéghideg víz másodpercek alatt lehűtötte a testemet, aminek köszönhetően hangos sikoly hagyta el a számat.
- Mondtam, hogy már ébren vagyok. Ez meg mire volt jó? – csapkodtam a mellkasát
- Csak biztosra akartam menni. – vonta meg a vállát.
- Oh, igen? Ez esetben...
Kisebb vízi csata vette kezdetét. Nevetve fröcsköltük a másikat. Aztán, mikor Matt megelégelte a kis játékunkat, az ajkaimra tapadt. A zuhanyzó falának nyomott és vadul faltuk egymást, nem törődve a ránk zuhogó vízzel. Egy ideig hagytam magam, elvesztem a szorosan ölelő, simogató karok közt. Aztán erőt vettem magamon és leállítottam, mert tudtam, ha most nem hagyjuk abba, akkor egy jó ideig nem is fogjuk. Durcásan nézett rám, mikor elkezdtem kifelé tessékelni először a kabinból, majd a fürdőből.
- Menj már! - toltam kifelé.
- Nem. Tudod, mit? – állt meg és csillogó szemekkel nézett rám - Segítek neked, megmosom a hátad. – villantott rám egy megnyerő mosolyt.
- Csábító ajánlat, de akkor sosem leszek kész.
Győzködtük még egymást pár percig. Végül ő adta fel előbb és a konyhába vonult kávézni.

Amíg lezuhanyoztam és elvégeztem a szükséges reggeli teendőimet, azon gondolkodtam, mivel békíthetném meg. Persze, tudtam én, hogy csak színleli, hogy meg van sértődve, de biztos vagyok benne, hogy nem fog tiltakozni...
Mosolyogva sétáltam a konyha irányába, ahol megdöbbentő látvány fogadott. Matt egyik kezében fakanállal állt a tűzhely előtt és a serpenyőben sülő - illatából ítélve - rántottát kevergette, közben halkan dúdolgatott egy számomra ismeretlen dalt. Az ajtófélfának dőlve szemléltem még egy rövid ideig, de aztán nem bírtam türtőztetni magam és mögé osontam.
Hátulról átölelve, kezeimet a mellkasán összefonva bújtam hozzá.
- Nem is tudtam, hogy konyhatündér vagy! - suttogtam, majd adtam egy apró puszit a füle alatti kis gödröcskébe.
- Sok mindent nem tudsz te még rólam. - fordult hátra félig s rám villantotta az ellenállhatatlan mosolyát.
Kikövetelt magának egy csókot, majd parancsba adta, hogy terítsek meg.
Nem tudom, hogy csinálta, de a rántottája valami isteni volt.
Reggeli után még mindketten elintéztünk pár telefonhívást, aztán belevetettük magunkat a város forgatagába.
Kézen fogva sétáltunk New York utcáin, nem törődve senki és semmi mással.
Először csak céltalanul bóklásztunk. Útközben megbeszéltük, hogy megnézünk egy filmet, így a mozi felé vettük az irányt.
Hagytam, hogy ő döntsön, mit nézzünk meg és egyáltalán nem lepődtem meg, hogy a választása egy horror filmre esett. Nem zavart túlságosan, hogy értelmetlen öldöklést kell néznem másfél órán keresztül. Egyrészt mert nem voltam annyira ijedős, másrészt pedig sejtettem, hogy az a célja, hogy hozzá bújva kövessem figyelemmel a vásznon zajló eseményeket és ez jó érzéssel töltött el.
Láttam, ahogy hatalmas mosoly kúszik az arcára, amikor egy-egy durva résznél erősebben szorítom a kezét és halkan felnevetett, mikor egy brutális jelenetnél a fejemet a nyakába fúrtam.
Ujjaival a kézfejemen apró köröket rajzolt s megölelve még közelebb vont magához.
Innentől kezdve nem igazán érdekelt a film, tökéletesen lefoglalt az arca tanulmányozása. 

A mozi után nézelődtünk még egy kicsit. Bementünk egy-két boltba, de végül nem vettünk semmit. Egy óra körül beültünk az egyik gyorsétterembe megebédelni. Az agyam azon kattogott, hogy mit csinálhatnánk még délután. Túl sok használható ötletem nem volt, így megkérdeztem Mattet. Azt mondta neki mindegy, a lényeg, hogy velem lehessen egész nap. Aranyos, de ezzel a válasszal sem voltam kisegítve.
- Elmehetnénk a Central Parkba. Te biztos, hogy jobban ismered, mint én. - vetette fel végül.
- Rendben.
A légkondicionált épületből kilépve megcsapott minket a hőség. Az utóbbi napokban ugyan csökkent a hőmérséklet, de még így is túl meleg volt. Mikor ezt Matt tudtára adtam, nevetve közölte, hogy náluk szeptember vége felé ilyen szavaival élve enyhe az időjárás. Amíg a parkhoz értünk a spanyol életéről beszélt. Elmesélte, hogy került a csapathoz, hogy milyen fura és néha ijesztő volt az ott töltött első pár hónap. Aztán hallhattam a Lucaval való megismerkedésük történetét. Aztán pár bulizós, őrült sztorit is. 

Hirtelen ötlet volt, hogy csónakázzunk egyet. Kétkedve néztem Mattre, de ő egy biztató mosoly kíséretében nyújtotta felém a kezét. Nevetve szálltunk be a csónakba.

Egy ideig a vizet kémleltem, de aztán jobban lekötött, hogy Mattet figyeljem, ahogy evez.
A tekintetem újfent magára vonzotta a jobb kezén lévő pólója ujja alól kicsit kilógó tetoválás. Megvártam, amíg megállunk, majd mellé telepedtem. Nem tudtam türtőztetni kíváncsiságom, így feltűrtem az útban lévő anyagot, hogy teljes egészében láthassam és el tudjam olvasni.

Az egész felkarját elfoglalta ez a két mondat, mely négy sorra tagolva helyezkedett el rajta. Elég nagy hétköznapinak nem mondható típusú betűk, a sorok között elválasztóként hullámos vonalak. Első ránézésre soknak tűnt, de még nézegetve egy kicsit, rájöttem, hogy illik a stílusához és jól is áll neki.
Picit elgondolkoztam, de végül sikerült lefordítanom magamnak.

"Tudom ki vagyok,
tudom honnan jöttem.
Tudom mit akarok,
ez az, amiért megélem a pillanatot."

- Mikor csináltattad? - érdeklődtem kíváncsian.
- Négy éve.
- Mi volt az indíttatása?

- A második spanyolországi szezonom után mentem el egy szalonba. Már régóta érlelődött bennem a gondolat, hogy magamra varratok valamit. Hallottam pár eléggé, hogy úgy mondjam sértő pletykát a spanyolországi életemről. Azt mondták, hogy teljesen elszálltam, nagyképű lettem. Persze tudtam, hogy az zavarja őket, hogy nem maradtam otthon. Főleg azok után, hogy megválasztottak az év kézilabdázójának. Olyan fiatalon ez még nagyobb megtiszteltetés volt, mint egyébként. Mégis ez adta meg a kellő löketet, hogy tényleg rászánjam magam. Az első két sorral arra akartam utalni, hogy az, hogy spanyolban sikeres vagyok, nem változtat a személyiségemen és nem felejtem el, hogy Szerbia a hazám. A másik két sor pedig az oka annak, hogy anno Spanyolországba igazoltam és úgy egyáltalán minden egyes döntésemnek, amit az életemben meghoztam.
- Mindig van valami, amivel képes vagy meglepni...
23 évesen egy ilyet magára tetováltat. Innen is látszik, hogy mennyire céltudatos és magabiztos. Más korabeli srácok előbb választottak volna az akkori divatnak megfelelő mintát, mintsem ezt.
Aztán gondolataim más irányba terelődtek. Eszembe jutott, hogy holnap elmegy. Hiányozni fog. Szerettem vele eltölteni a szabad perceimet.

Megérezhette a hangulatváltozásomat, mert egy apró csókot nyomott ajkaimra, majd arról érdeklődött, hogy én szeretnék-e tetkót.
Még legalább egy órát töltöttünk el a vízen egymást kérdezgetve minden féléről, ami épp eszünkbe jutott.
Mikor stabil talaj volt a lábunk alatt, úgy döntöttünk sétálunk még egy kicsit. A járda mentén az egyik padnál egy idős hölgy virágot árult. Mellette haladtunk el, mikor Matt megállított. Vett egy szál vörös rózsát, majd egy szívdöglesztő mosoly kíséretében nekem adta.
- Köszönöm! - néztem rá elpirulva.
Kezeinket összefonva haladtunk tovább. Elmesélte, hogy miket műveltek futás közben Bennel, amin persze jót derültem. Ekkor hallottam meg, hogy valaki engem szólít.
- Cheryl Davis? - kérdezte egy fiatal lány. Az egyik közeli fa tövében ült egy pokrócon kezében egy könyvvel.
Mosolyogva bólintottam, mire felpattant a helyéről és sietős léptekkel indult meg felénk. Bizonytalanul torpant meg előttünk s csak akkor vettem észre, hogy az egyik könyvem van a kezében.
- Sziasztok! - köszönt halkan. - Hihetetlen, hogy végre élőben is láthatlak. A nevem Amanda Golden, de lehet, hogy az AmG ismerősebb.
- Hát persze, blogger, ugye? - kezdtem én is lelkes lenni, ő az egyik legaktívabb olvasóm a kezdetektől fogva.
Matt elnézést kérve félre vonult, mert telefonon keresték.
- Megnyugtató látni. Már kezdtünk megijedni, hogy valami baj van, mert jó ideje nem adsz hírt magadról. De ahogy látom más az oka. - nézett rám, a kezemben tartott virágra majd a tőlünk nem messze telefonáló srácra.
- Teljesen besűrűsödtek a programjaim és nem volt időm rá. Nem csak miatta, ott a könyv és a cég is, totál lekötik a szabad időmet. De pár napon belül jelentkezem. Örülök, hogy személyesen is találkoztunk.

Beszélgettünk még egy keveset, közben megkért, hogy dedikáljam neki a könyvet, aztán elköszöntem tőle.
Mattel hazafelé vettük az irányt, még várt rá a pakolás.
Szomorú volt nézni, ahogy a ruháit sorra nyeli el a bőrönd, így inkább a nappaliba vonultam a laptopommal, hogy betartsam a délután tett ígéretemet. Sajnos tényleg nagyon elhanyagoltam a blogomat, amire már jó ideje nem volt példa. Ha nem is jelentkeztem hetekig, előtte szóltam, hogy tudják.
Miután megírtam a blogon a bejegyzést, meglepetten vettem észre, hogy már öt óra felé jár az idő. Feltápászkodtam és a konyhába vonultam, hogy nekiálljak vacsorát készíteni.
Tejszínes- gombás csirkemellet csináltam, desszertnek pedig egy az otthonához közeli ország jellegzetes desszertjét, Somlói galuskát. Kiskoromban, mikor még a nyár egy részét a nagyszüleimnél töltöttem, a nagymamám készített ilyet és ő tanította meg, hogyan kell.
Amint a húst beraktam sülni az édességet pedig a hűtőbe, a fürdőbe mentem letusolni és átöltözni.

A hajammal nem volt kedvem semmit csinálni, így egy kontyba tűztem. Felvettem egy barna hosszított felsőt majd az étkezőbe siettem, hogy megterítsek. Épp a gyertyákat gyújtottam meg, mikor Matt is megérkezett.
- Gyönyörű vagy! - ölelt át. Aztán mikor tekintete az asztalra tévedt, láttam, hogy meglepődik. - Igazán nem kellett volna.
- Dehogy nem. Ez az utolsó estéd New Yorkban, emlékezetessé akarom tenni. - húztam magamhoz, s hogy szavaim nyomatékosítsam, megcsókoltam.

Vacsora után - Matt, állítása szerint le volt nyűgözve, a somlóit pedig kimondottan imádta - a nappaliba helyeztük át székhelyünket.
Befészkeltem magam az ölébe és felnéztem rá. Lenyűgözve nézelődött kifelé az ablakon. Nem kapcsoltunk villanyt, mert még nem volt annyira sötét. A nap lenyugvóban volt, fényével narancsos színbe öltöztette a város magas üvegfalú épületeit.
Percekig vagy órákig ülhettünk ott néma csendben a másik közelségét élvezve.
Tisztában voltam vele, hogy legközelebb talán csak szeptemberben láthatom, ami ha azt nézzük, hogy még csak július van, rengeteg idő. Nem akartam, hogy itt hagyjon, egyedül. De tudtam, hogy nincs más választása. Ahogy nekem sem, maradnom kell, neki pedig mennie.
Kezei végigsimítottak az arcomon, mire felemeltem fejem a mellkasáról.
- Szeretnék adni neked valamit. - tiltakozni készültem, hogy igazán nem szükséges, de belém fojtotta a szót. - Várj egy percet!
Azzal ott is hagyott, feltehetőleg a szobába sietett. Mikor visszaért, a kezében egy ékszeres dobozt tartott.

- Csak, hogy legyen valamid, amire ha ránézel, eszedbe jutok. - mosolyodott el aranyosan.
- Mintha olyan feledhető lennél. - néztem rá szúrósan. - Köszönöm, de tényleg nem kellett volna!
- Nyisd csak ki! - adta a kezembe.
A doboz fedelét levéve elkerekedtek a szemeim. Egy gyönyörű csillagos ezüst karkötő volt benne.
- Ez az...
- Amelyiket kinézted magadnak, amikor városnézésen voltunk. Láttam, hogy mennyire megtetszett. Csak bízhattam benne, hogy nem veszed meg magadnak.
Nevetve öleltem meg, majd megkértem, hogy rakja fel. Egyszerűen gyönyörű volt, Mattnek pedig sikerült újra meglepnie.
- Köszönöm! - néztem a szemébe hálásan, majd magamhoz húztam egy lágy csókra. Ajkai rabul ejtették az enyémeket és nem engedett. Elkezdett hátrálni a kanapé felé továbbra is engem csókolva... 

Az ajtó csukódása rántott vissza a valóságba. Szemeimet kinyitva először pislogtam párat, majd amint realizálódott bennem, hogy hol vagyok, felpattantam a kanapéról és Nora elé siettem.
- Menj! - nyomott a kezembe egy kisebb zacskót. Három teszt volt benne. Megcsináltam őket, majd kimentem barátnőmhöz.
Tíz perc idegőrlő várakozás előtt álltam.
Leültem, de abban a pillanatban fel is pattantam, nem bírtam egy helyben maradni. Idegesen mászkáltam fel s alá.
- Oké, szeretem a gyerekeket, semmi bajom velük. Mattet is egyre jobban kedvelem, de ez még akkor is nagyon korai lenne. Én erre még egyáltalán nem vagyok felkészülve. Nem akarom itt hagyni New Yorkot, de ha tényleg... akkor muszáj lesz. - járkáltam türelmetlenül.
- Carrie, nyugodj meg, jó? Még egyáltalán nem biztos, hogy terhes vagy! Ülj le, vegyél mély levegőt és higgadj le!
- De mi van, ha...
- Akkor kitalálunk valamit. - szakított félbe. - Különben is, nem úgy ismertem meg Mattet, mint aki képes lenne faképnél hagyni. Sőt, szerintem a kezdeti sokktól eltekintve még örülne is neki.
- Nora, elég! Ez nem segít... - suttogtam és a kanapéra roskadtam.
Soha nem éreztem még ennyire bizonytalannak a jövőt. Már gyerekkoromtól kezdve tudtam, hogy mit akarok. De most...

Úgy éreztem, mintha minden széthullott volna körülöttem. Ha tényleg egy kis csöppség növekszik bennem, akkor az életem fenekestül felfordul és ez jelen pillanatban teljesen megrémisztett. A kétségbeesés kezdett egyre jobban eluralkodni rajtam. De nem tehettem semmit azon kívül, hogy várok.
Vannak időszakok az ember életében, amikor úgy érzi, hogy csak úgy röpülnek a percek. Ez a tíz perc nem tartozott bele ebbe a kategóriába, sőt óráknak tűnt az idegőrlő várakozással eltöltött idő. Nem bírtam nyugton maradni pár másodpercnél tovább, amikor pedig lejárt az előírt idő, egyszerűen megdermedtem. Úgy éreztem, nem vagyok képes megmozdulni. De aztán erőt vettem magamon és elindultam a fürdő felé.
Lassan vettem a kezembe az első, a második, majd a harmadik tesztet. Mindhárom kijelzőn ugyan csak halványan, de egy csík jelent meg.
Elbizonytalanodtam... Gyorsan a doboz után nyúltam, amiből hihetetlen gyorsasággal rángattam elő a használati utasítást.
Egy csík. Negatív. Nem vagyok terhes...

20. fejezet

Sziasztok!

Ahogy ígértem, itt is vagyok. A fejezet átment a rostán, hogy egyetlen drága "szerkesztőmet" idézzem: " Mehet a közönség elé! :D" 
Ez az idei év utolsó frisse. 
Tudjátok, vicces, de csak ma délelőtt jöttem, rá, hogy December 5-én volt fél éves a blog. Ami így ránézésre nem sok idő, de ha jobban belegondolok rengeteg minden történt ez alatt a pár hónap alatt. 
Lett 22 rendszeres olvasóm, amikor ezt a bejegyzést elkezdtem megírni, kereken 3000 volt az oldal látogatottsága. Nem tudom szavakkal kifejezni, hogy mennyire jó érzés, hogy itt vagytok és tetszik, amit csinálok. 
Tudom, vannak dolgok, amikben még fejlődnöm kell és törekszem is rá. Sajnos változó, hogy mennyire megy könnyen az írás és legtöbbször ebből az okból kifolyólag csúszok meg. Igyekezni fogok, hogy olyan hosszú kihagyás, mint a múltkori 3 hét volt, nem legyen.
Azt továbbra is nagyon sajnálom, hogy a kommentek száma eléggé gyér. De - ha olykor nagyon nehezen is - tartom magam az ígértekhez, nem szabok határt. Nem fogok fenyegetőzni, lehet hogy elérném vele, hogy írjatok véleményt, de nem akarom senkiből se "kikényszeríteni" a gondolatait a történettel kapcsolatban. Viszont, mint ahogy számtalanszor leírtam már, nagyon örülök neki, ha megteszitek. Hatalmas köszönet azoknak, akik ez alatt a pár hónap alatt írtak, ha csak pár sort is. Mindig sikerült túllendülnöm a hullámvölgyeken, hála nektek!
De elég is legyen ennyi összefoglalás, így év végére :) 
Még számomra is hihetetlen, de ez már a 20. fejezet. Egyik nap elmentettem az eddig megírt fejezeteket egy dokumentumba, ez a 20 rész összesen 102 oldal. Az hogy meglepődtem, enyhe kifejezés.
Nem húzom tovább az időt és a szavakat sem szaporítom már sokáig :)

Sikerekben gazdag Boldog Új Évet Kívánok mindenkinek! Remélem, jövőre is velem tartotok! :))

Kellemes olvasást!

puszi, Csillu

ui.: a kép kivételesen most nem a fejezethez kapcsolódik :)

 

20. fejezet

Egy kéz simított végig az arcomon, kezemen, majd az oldalamon, míg egy másik átölelve tartott. Mosolyogva, továbbra is lehunyt szemekkel dőltem neki Matt mellkasának.
- Jó reggelt! - suttogta a fülembe.
A nyakamat cirógató leheletének köszönhetően kellemes borzongás futott végig testemen. Ajkamba harapva élveztem továbbra is érintéseit.
Egy váratlan mozdulattal az ágyra döntött és fölém kerekedett. Halkan felnevettem s tekintetem az övébe mélyesztettem. Kihívóan néztem rá és vártam, mi lesz a következő lépése.

Ajkai pillanatokon belül rabul ejtették az enyémet és vad játékba kezdtek. Kezeimet a nyaka köré fonva húztam még közelebb magamhoz. Az alkarjára támaszkodva feküdt fölöttem és csak akkor szakadtunk el a másiktól, mikor elfogyott a levegőnk. Ekkor egy határozott mozdulattal fölé kerekedtem és a csípőjére ülve szólaltam meg.
- Neked is jó reggelt! - néztem jég kék szemeibe, melyek rabul ejtettek. Egy ideig még meredtünk egymásra, majd Matt felkönyökölve újra megcsókolt.

Egyre érzékibbé váló játékunknak a mobilom csörgése vetett véget. Kinyomtam, egy gyors puszit adtam a szájára, majd a fürdőbe siettem.
- Ne már! - nyögött fel durcásan Matt. - Nem hagyhatsz így itt!
Az ajtóban megállva visszanéztem és látványosan végigfuttattam rajta a tekintetem, mire ő nagyot nyelt.
- Este folytatjuk. - kacsintottam rá és beléptem a fürdőbe.

Ahogy az ajtó becsukódott mögöttem, nagyot sóhajtva dőltem neki. Az ajkamba haraptam, hogy elfojtsam mosolyomat, majd észbe kapva sürgősen készülődni kezdtem.
Egy órám volt, hogy odaérjek az irodába.

Miután végeztem a reggeli készülődéssel, a konyhában csináltam reggelit. Épp poharakért nyúltam, mikor hirtelen átkarolt hátulról.
- Van pirítós és mindjárt lefő a kávé is.
Matt szembefordított magával, kivette a kezemből a poharakat, lerakta mellém és magához húzott.
- Remélem, tudod, hogy kárpótolnod kell!
- Oh, igen? - érdeklődtem komolyan, aztán felkacagtam. A nevetésemet egy csókkal fojtotta belém.
- Na, gyere enni! – nyögtem ki nagy nehezen.
- Csak egy kávét iszok. Futás előtt sosem szoktam enni. – magyarázta.

Hát persze. Végignézve rajta egyből rájöttem, hogy edzeni készül. Egy fekete- fehér rövidnadrág és egy fehér- fekete- piros felső volt rajta, melyen feltehetőleg a csapata szponzorainak a neve, valamint egy hatalmas 24-es – ez a mezszáma – virított. Irtó jól állt neki, már alig vártam, hogy őt is láthassam játszani, nagyon kíváncsi vagyok, hogy tényleg olyan ügyes-e, mint ahogy azt mondják.

- Mikor mentek?

- Ben negyed óra múlva itt van.

Ez idő alatt én megreggeliztem és megbeszéltük, hogy este elmegyünk valahova. Matt azt mondta, nap közben kitalál valamit, de hogy mit és hol fogunk csinálni, meglepetés lesz.

Miután ők elmentek én elkezdtem összekészülődni, bepakoltam mindent, amire a mai napon szükségem lehet. Leszóltam a portásnak, hogy rendeljen egy taxit, ami fél óra múlva itt van, aztán felhívtam Norat.

Lényegre törően beszámoltam neki a tegnapi napomról. Nem azon lepődtem meg, hogy tudott Candiceről, hanem megkért, hogy hívjam fel Nate-et, mert szeretne beszélni velem. Még gyorsan megegyeztünk, hogy ma délután átküldöm neki az újabb anyagokat, aztán le is raktuk.

Mivel nem tudtam pontosan, hogy mégis mit akarhat Nate, így egyből tárcsáztam is.

- Jó reggelt! Az előbb beszéltem Noraval és megkért, hogy hívjalak fel.

- Szia! Igen. Tudod tartani egy kicsit?

- Persze.

Hallottam, hogy elnézést kér valakitől és közli, hogy ezt muszáj elintéznie, mindjárt jön.

- Chace? – kérdeztem.

- Igen.

- Értem. – feleltem tömören.

- De már tiszta a terep. Szóval azt szerettem volna csak kérdezni, hogy akkor most mi van?

A kérdés hallatán felnevettem.

- Mindjárt találkozom Candiceszel és elmesélek neki mindent. Mondhatni, nincs teljesen tisztában a múlttal. Ennyit megérdemel, ha már volt olyan rendes és tegnap nem buktatott le. – rövid hallgatás után újra megszólaltam. - Jó lenne, ha végeznénk már a munkával, kezd elegem lenni ebből az egészből. - jegyeztem meg ingerülten.
- Azt ne mondd, hogy nem élvezed!
- Arról szó sincs, csak... nehéz. El akarom felejteni, túllépni rajta, a múlton, hiszen itt van nekem Matt. De úgy, hogy minden nap találkozunk, egyáltalán nem egyszerű.
- Megértelek.

A beszélgetés közben összekaptam magam és a lifthez siettem.

Az épület előtt már várt rám a kocsi. Beszállva megadtam a sofőrnek a címet és az út hátra levő részét végigtelefonáltam Nate-tel.
Kicsit meg voltam késve a nagy forgalom miatt, úgyhogy sietős léptekkel indultam meg a bejárat felé, miután kifizettem a fuvart.
A recepciós mosolyogva köszöntött, majd kérdezni szeretett volna valamit, de látva hogy rohanok nem tartott fel. Egy hálás pillantást vetettem rá és el is határoztam, ha lesz egy kis időm, beszélgetek vele.

Alig, hogy kiszálltam a liftből, Ivy felém tartott.

- Jó reggelt! Nem mondtad, hogy bejössz ma. – köszöntött meglepetten.
- Szia. Tudom, nem terveztem, de így alakult. Mindegy. Candice itt van már?
- Épp előtted érkezett pár perccel. Ti ismeritek egymást? - kapcsolt hirtelen.

- Igen. Majd később elmagyarázom.
Azzal ott hagyva őt beléptem az irodámba.
- Szia, ne haragudj, de kisebb dugóba keveredtem.
- Hello! - mosolyodott kedvesen. - Semmi gond.

Mire lepakoltam a táskám Ivy lépett be hozzánk egy titkárnő kíséretében, akinél egy tálca volt rajta két pohár kávéval. Életmentő. Lerakta az asztalra, s távozott.
Ivynél két dosszié volt az egyiket Candicenek adta, hogy olvassa át. A másikat - persze, hogy az volt a vastagabb - elém tette, hogy írjam alá. Mellettem megállva várt.
- Jó, de semmi többet. - sóhajtottam megadóan. - Most elsősorban nem ezért vagyok itt! - jelentettem ki határozottan.
- Amint aláírtad, itt sem vagyok, békén hagylak titeket. - nevette el magát.
Miután kiment, ránk telepedett az a tipikus kínos csend. Tudtam, hogy meg kéne szólalnom, de egyelőre még nem ment.

Áttelepedtünk a kanapéra, de ott sem éreztem kevésbé feszélyezve magam. Minden figyelmemet a kávé kevergetésének szenteltem.
- Szóval mi ez az egész? - elégelte meg a várakozást Candice. - Miért kellett hazudnom a bátyámnak?
- Ami azt illeti, nem hazudtál, tényleg a főnököd vagyok.
- Carrie! - nézett rám jelentőség teljesen.
- Oké, oké. - sóhajtottam. - Van egy- két dolog, amit nem tudsz a múltról. Amit te láttál, az az volt, hogy nap, mint nap együtt vagyok Bennel és Chace-el. Jól érezzük magunkat, játszunk, beszélgetünk. De ennél jóval több volt, részemről legalábbis mindenképp. Szerettem őt, de nem mondtam el neki. Nem tudtam, hogy reagál rá, de abban biztos voltam, hogy az érzéseim miatt nem veszíthetem el. Így hát hallgattam, csakhogy valaki mégis elmondta neki. Akkor bevallottam, hogy tényleg szeretem. - elnémultam, az emlék élénken élt bennem és továbbra is fájt...
- És?
- Féltette a barátságunkat. Legalábbis erre hivatkozva utasított vissza. - vontam vállat.
- Sosem értettem, mi történt veletek. Hogy miért nem lógsz már vele és hiába kérdeztem, nem volt hajlandó válaszolni.
- Én képes lettem volna túltenni magam ezen és továbbra is vele, mellette lenni, de ő egyre kevesebbet kereste a társaságom. Eleinte még próbálkoztam közös programok szervezésével, de miután sorra mondta le őket egyre nevetségesebb indokokkal, feladtam. Bármennyire nem akartam ezt, gyakorlatilag csak köszönő viszony alakult ki köztünk. Összetörtem, nem is kicsit. Iszonyatosan fájt, minden este sírva aludtam el hetekig... Volt, hogy az érzéseim iránta elhalványultak, volt, hogy újra megerősödtek. De sosem tudtam teljesen lezárni a múltat.
- Miért vállaltad el a munkát? Ha...
- Ez elég hülyén hangzik, de nem tudtam kivel fogok együtt dolgozni. - szakítottam félbe tudva, hogy mi lehet a mondat folytatása - Nem fektettem rá nagy hangsúlyt. Akkor már jó pár hete minden éjjel Vele álmodtam és ez egyre jobban kiborított. Miután aláírtam a szerződést még egy hétre Rómába utaztam a szüleimhez, akkor ismertem meg személyesen is Mattet – halvány mosoly kúszott az arcomra. – Csak az után találkoztunk, hogy hazaértem. Egy kávézóban beszéltem meg találkozót a menedzserével, mert volt egy ötletem. Csak ott derült ki, hogy a srác is jön, akivel dolgozni fogok. Késett, így mi már rég beszélgettünk, mire odaért. Háttal ültem neki, de már a hangját meghallva tudtam, hogy ő az. De ő, szemtől szemben állva sem ismert meg...
- Mihez akarsz kezdeni most?
- Addig semmiképp sem fogom elmondani Neki, hogy ki vagyok, amíg nem végzünk a közös munkával. Bízom benne, hogy nem derül ki idő előtt. - sóhajtottam fel.

- És utána?

- Feltehetőleg augusztus közepére végzünk az érdemi munkával, utána már nem kell találkoznunk emiatt. Akkor - mint ahogy minden könyvemnél - átköltözöm pár hétre Norához és kijavítjuk, átnézzük, hogy minden rendben legyen, aztán leadom a kiadónak. Utána a Magic Fashionnel lesz sok dolgom, szeptemberben divathét. – néztem rá jelentőségteljesen, hogy tudja, számítok rá – Ha pedig túl vagyunk rajta, és minden jól megy, akkor irány Spanyolország.

- Mit csinálsz te ott?

- Döntöttem. Felejteni akarok. Vagy ha azt nem is lehet, nem szándékozom tovább a múltam árnyékában élni!

Ha már ennyire őszinte voltam hozzá eddig, úgy döntöttem, elmondok neki mindent. Azt, ami Olaszországban történt, hogy azóta is tartottuk a kapcsolatot és, hogy ő is eljött a meglepetés szülinapi bulimra. Hogy utána itt volt több mint egy hétig, és hogy együtt vagyunk.

Egy ideig meglepetten meredt rám.
- Elszánt vagy. - jegyezte meg csendesen.
- Nem is gondolnád, hogy mennyire. Nem mondom, hogy gyerekjáték lesz, de mennie kell, csak... csak bírjam ki szeptemberig. - a hangom elfúlt a mondat végére.
Volt még egy kis időm a Chace-el megbeszélt találkozóig, így nyugodtan tereltem el a témát Candicere.
Elmesélte, hogy hosszútávra tervezik az itt létet. A többes szám kötelező, ugyanis - legnagyobb döbbenetemre - a vőlegénye heteken belül követi a városba. Fura volt belegondolni, hogy egy éven belül férjes asszony lesz, de ahogy áradozott Tonyról, egyértelmű volt, miért mondott igent.

Vidáman beszélgettünk, mikor megszólalt a telefonom. A kijelző Chace nevét mutatta, ijedten kaptam tekintetemet az órára, azt hittem, késésben vagyok. De nem. Értetlenül vettem fel a készüléket, ám pillanatokon belül kiderült miért keres. Lemondta a mai napot, így a délutánom felszabadult.

- Mennyire érsz rá? - mosolyogtam Candicere, miután leraktam.
- Egész nap szabad vagyok.
- Szuper, gyere. - nyújtottam felé a kezem a kanapéról felállva.

Persze nem tudtuk úgy elhagyni az épületet, hogy ne futottunk volna össze Ivyvel. Épp akkor lépett be az aulába, mikor mi kiszálltunk a liftből. Rákérdezett, hogy mikorra várhat legközelebb. Jó kérdés, egy pillanatig eltöprengtem aztán közöltem vele, hogy ha csak nincs vészhelyzet, akkor két hétig nem igazán tudok bejönni, nagyon sűrű a programom.
Biztosított róla, hogy ne aggódjak, minden rendben lesz, kezében tartja a dolgokat, majd kellemes délutánt kívánva az irodájába sietett, mondván, hogy fontos elintéznivalója van.
Először beugrottunk Norahoz, hogy leadjam az anyagot. Meglepetten fogadott s szemei még jobban elkerekedtek, mikor meglátta, hogy kivel jöttem. De nem csak ő volt az egyetlen, aki ledöbbent.

Candice kissé csodálkozva vette tudomásul, hogy a szerkesztőmet nagyon is ismeri. Pár keresztkérdés után - miszerint Chace találkozott-e Noraval és hasonlók - zavartan nyögte ki, hogy most már ő sem érti a bátyját.
Miután leesett, hogy mire gondol, elmagyaráztam neki, hogy aligha látták egymást, mert Nora csak három évig járt a sulinkba - ami ugye Chacenek csak kettő a korkülönbség miatt - és akkor már nem is voltunk jóban, nem azzal foglalkozott, hogy én kivel barátkozom. Így érthető, hogy nem ismerte fel.
Ezek után Candice kérésére sétáltunk egyet a Central Parkban. Aztán további ötlet híján felmentünk hozzám. Mivel tényleg közel laktam, nem vesződtünk a taxival.
- Kérsz valamit inni? - érdeklődtem, miközben lepakoltam és a nappaliba vezettem, hogy helyet tudjon foglalni.
A hűtőből vettem ki az üdítőt, mikor két kéz fogta meg a derekam és magához rántott.
Ijedtemben egy nem éppen halk sikoly hagyta el ajkaimat. Mire támadóm szembe fordított magával.
- A frászt hoztad rám, nem is hallottam, hogy itthon vagy. - csaptam Matt vállára.
- Most jöttünk. Hát te?
- Chace lemondta. - vontam vállat.
Adtam neki egy gyors csókot, majd a nappaliba tereltem. Candice és Ben épp mosolyogva ölelték át egymást. Miután bemutattam Mattet egy késő délutánba nyúló beszélgetés vette kezdetét.

Már fél hat felé járt az idő, mire kettesben maradtunk, de egyáltalán nem bántam, hogy így elment a délután.

Nagyon jól éreztük magunkat, láttam Matthiason is, hogy élvezi a társaságot és örömmel mesélt Candicenek, mikor szóba jött, hogy sportoló. Főleg, hogy a kézilabda ismeretlen volt még a számára.

Mindezektől függetlenül volt valami fura Matt viselkedésében. Nem tudtam volna megmondani, hogy mi az, de a reggelhez képest más volt. Boldognak tűnt, de ugyanakkor láttam a szemében szomorúságot és egy kis aggodalmat is.

A kanapén ülve bámultam New York felhőkarcolóit és azon tépelődtem, hogy felhozzam- e előtte, hogy látom rajta, valami nyomasztja, és hogy nekem nyugodtan elmondhatja. Egy kicsit rettegtem ugyan a választól, a lehető legrosszabb lehetőségek is felötlöttek bennem, hogy mi lesz, ha itt akar hagyni, de nem csak ideiglenesen, hanem örökre. Az életem kezdett végre teljesen rendbe jönni, nem veszíthetem el őt, ahhoz túlságosan megkedveltem, hogy soha többé ne beszéljek vele.

Pillanatokon belül kizökkentem a negatív gondolataim közül, amint leült mellém. Átkarolt és magához húzott. Mosolyogva hajtottam fejemet a vállára.

Talán mégsem olyan szörnyű a helyzet, mint ahogy azt az imént még láttam. Talán megint csak én gondolok bele jóval többet a dolgokba, mint kéne. Talán… ki tudja.

Egy ideig még csendben ücsörögtünk ott, élvezve a másik közelségét.

- Elviszlek vacsorázni. – jelentette ki határozottan.

- Most? – néztem fel rá, miközben ő felállt.

- Igen. Gyere – húzott fel engem is. – Valami csínosat vegyél fel. – suttogta a fülembe és otthagyott.

Mosollyal az arcomon mentem a hálóba készülődni.

Egy gyors frissítő zuhany után tanácstalanul álltam a szekrényem előtt.

Mint az köztudott, a pasiknál teljesen más jelentéssel tud bírni a csinosan szó, mint ahogy azt mi lányok gondoljuk. De feltételezem, hogy egy elegánsabb helyre megyünk, úgyhogy ez alapján válogattam a ruhák között.

A választásom végül egy fekete, pánt nélküli ruhára esett. Egy kicsit erősebb sminket tettem fel.

A hajammal nem volt türelmem babrálni, így egy hajpánttal egyszerűen hátratűztem, mivel magától száradt meg, lágy, természetes hullámokban omlott a szabadon maradt vállaimra.

Belebújtam a kedvenc magas sarkúmba s kimondottan örültem, hogy ezzel is csökkenthetem a köztünk lévő magasság különbséget.
Hogy ne legyen olyan üres a nyakam, felvettem egy arany nyakláncot és a hozzá tartozó karkötőt és fülbevalót is. Az előre kigondolt kis fekete táskám megtalálása a gondoltnál több időt vett igénybe.

Miután végre előkerült, beledobáltam a szükséges dolgokat, fújtam magamra a parfümömből, s a tükörképem végignézve késznek tituláltam magam.
Matt már a nappaliban várt. Amint meglátott elkerekedett szemekkel nézett végig rajtam, majd elmosolyodott és megindult felém.
- Miel, gyönyörű vagy! - húzott magához egy csókra.
- Gracias!
- Nem is mondtad, hogy tudsz spanyolul!
- Sosem kérdezted. - feleltem, de más most sokkal jobban foglalkoztatott.
Mióta együtt vagyunk, most először becézett a gyakorlatilag második anyanyelvén. A tudat, hogy édesemnek hívott, jólesően simogatta a lelkemet.
Ugyanakkor egy emlék is betolakodott elmémbe. Egy fülledt nyári délután, mikor azzal űzte el unalmát, hogy a nevemmel szórakozott. Így ragadt rám a Caro becenév, amit csakis az ő szájából voltam hajlandó elviselni. Képzeletben fejbe vertem magam, nem gondolhatok most is Chace-re!
- Indulhatunk?
- Persze.
A bejárat előtt már várt ránk egy taxi. Matt besegített majd mellém ülve, egyből összekulcsolta kezeinket.
Útközben arról faggatott, hogy most akkor hány nyelven is beszélek. Úgy látszik, felkeltette az érdeklődését a téma, így mosolyogva válaszoltam, hogy az angolon és olaszon kívül a spanyolt is folyékonyan beszélem.

A kocsi a számos felhőkarcoló közül az egyiknél fékezett le. Matt a város egyik legkedveltebb éttermébe hozott.

Ahogy beléptünk, és a főpincér az asztalunkhoz kísért, egyből megértettem, miért is kedvelik annyian. Az egyik falat teljes magasságban üveg borította.

Elakadt lélegzettel szemléltem az elénk táruló látványt. A kivilágított város képe egyszerűen magával ragadó volt. Nagy nehezen elszakítottam róla tekintetemet és Mattre emeltem, aki ugyanakkor fordult felém. Hálásan pislogtam rá, mire az arcán megjelent egy őszinte mosoly.
Közben a pincér is megérkezett lerakott elénk egy-egy étlapot és megkérdezte, hogy mit kérünk inni. Matt egy üveg vörösbort rendelt. Inkább ráhagytam a választás lehetőségét, úgy gondoltam, ő jobban ért hozzá, mint én.
Jól tettem, egy finom, édes bort rendelt, mely jólesően oltotta szomjunkat s tette még oldottabbá a hangulatot.
Evés közben azt vettem észre rajta, hogy egyre feszültebbé válik. Nem tudtam, mi folyik itt, de úgy döntöttem, kivárom, amíg önszántából kezd bele.

Miután a desszertet is elfogyasztottuk, egy kissé ideges sóhaj kíséretében nézett rám s fogta meg a kezeim.
- Mondanom kell valamit. - kezdte komolyan, nekem pedig másodpercek alatt görcsbe rándult a gyomrom. - Délelőtt kaptam egy hívást, haza kell mennem. - közölte.
- Mármint, hogy...
- Szerbiába. - fejezte be helyettem.
- És mikor?
- Pénteken délelőtt kilenckor indul a gépem.
- De ugye nincs baj? - néztem rá aggódva.
- Ami azt illeti nincs, épp ellenkezőleg. Alex - a bátyja - keresett, megszületett a keresztfiam.
- Gratulálok! - álltam fel és öleltem át megkönnyebbülve. - Akkor már nem is... - kezdtem bele egy mondat megfogalmazásába jó öt perc hallgatás után. Ennyi idő kellett, míg minden megvilágosodott előttem.
- Nem tudom, nem ígérhetek semmit. Előbb hazamegyek, de nem biztos, hogy még vissza tudok jönni hozzád, mielőtt Spanyolországba kell utaznom. - a hangja szomorúan csengett.
A várost figyelve igyekeztem visszafojtani minden egyes átkozott könnycseppet, amely kibuggyanni szándékozott.

Tehát maradt három napunk, hogy elbúcsúzzunk egymástól. És egyelőre egyikünk sem tudta, hogy ez a búcsú milyen hosszú időre szól...