38. fejezet

Sziasztok!

Hosszú- hosszú kihagyás után itt van a következő fejezet. Ne haragudjatok, nem szerettem volna senkivel sem kiszúrni, nem bosszúból nem hoztam ezt a részt, egyszerűen csak összejött minden: számtalan zh, hétvégén munka... nem is részletezném.
Szeretném, ha tudnátok róla és nem csak úgy meglepetésszerűen érjen majd titeket a dolog: ezt a fejezetet leszámítva maximum 3 rész és vége a történetnek. Volt egy illető, aki ráébresztett a kegyetlen valóságra, amivel már én is tisztában voltam egy ideje, csak nem akartam bevallani még magamnak sem: hogy akármennyire is szerettem volna ezt elkerülni, a történet bizony ellaposodott. Sokat gondolkodtam, sikerült is kitalálni egy komolyabb csavart a folytatáshoz, de mégsem fogom megírni. Ideje, hogy elengedjem Carrie, Chace, Ben, Nora, Nate és a többiek kezét.
A következő hetekben - bár még fogalmam sincs, hogy mikor - felkerül a 39. fejezet is és utána, ha minden úgy megy, ahogy elképzeltem, az Epilógus. Mivel már számtalan konkrét elképzelésem van Noráék esküvőjét illetően, azt mindenképpen meg fogom írni és az Epilógus után bónuszként felrakom nektek a blogra, aztán pedig könnyes búcsút veszek tőletek.
Az írást nem fogom abbahagyni, - egy újabb történet már körvonalazódott bennem - viszont egy kis időre biztos, hogy el fogok tűnni. Hogy aztán később milyen formában találkozhattok velem újra - már ha találkozni szeretnétek - az egyelőre a jövő rejtélye még számomra is...
Ennyit a jövőről, most picit vissza a múltba :) A 38. fejezetet ott végződött, hogy Chace megkérte Carriet tartson vele Los Angelesbe. De hogy mi erre Carrie válasza? :) Most kiderül ;)
Kellemes olvasást!
puszi, Csillu

Ajánlott zene: Leona Lewis - Stop crying your heart out

38. fejezet

Mindennemű bizonytalanság nélkül kijelenthetem, hogy igenis kitört a tömeghisztéria. Az oka a média számára nyilvánosságra hozott könyvborító.

A vártnál sokkal nagyobb port kavart a tény, hogy pár év elteltével pont most döntöttem úgy, hogy felvállalom valós személyiségem. Lassan két hete mennek a találgatások ennek okát illetően. Persze a legtöbben fellelték a bejegyzésemet és egyetlen mondatot találtak belőle érdekesnek, - „Nem részletezném, hogy miért most és ennél a könyvnél…” - amit azóta is előszeretettel idézgetnek minden újság hasábján, s erre hivatkozva számtalan hajmeresztő indokot találtak már ki, mely még csak közelében sem járt az igazságnak.

Túl vagyunk már négy könyvet beharangozó rendezvényen is, melyeknek kivétel nélkül nagy sikerük volt. Az alatt az alkalmankénti másfél- két óra alatt sor került egy-egy részlet felolvasására, egy kicsit beavattuk a jelenlévőket az elmúlt hónapokba, felemlegetve számtalan vicces eseményt is. Aztán pedig vártuk a kérdéseket. Nem volt olyan, hogy ne hangzott volna el egy a szerzőpárost illető kérdés, melyekre mindig ugyanazt mondtuk el...

Chaceszel utoljára három napja találkoztam. Az este emlékei akarva- akaratlanul is felidéződtek bennem:

Mielőtt valami durvát vághattam volna a pimaszul mosolygó férfi fejéhez, felálltam, elnézést kértem a többi jelenlévőtől és nem törődve az értetlenkedő pillantásokkal, kivonultam a teremből.

Idegesen trappoltam be a számunkra fenntartott külön szobába. Úgy hittem, hogy nagy a tűrőképességem és nem lesz olyan, amivel képesek kiborítani akár a mai napon vagy akár bármelyik másik hasonló alkalommal. Ezek szerint tévedtem...

Dühösen vágtam be az ajtót magam után. A fejemet a falnak döntöttem, s kapkodó lélegzettel meredtem magam elé. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve kezemet a falba csaptam. Feszültségem, mintha egy kicsit csillapodott volna, így még párszor megismételtem eme folyamatot, majd kitört belőlem a sírás. A falnak dőlve csúsztam le a földre.

Az ajtó kinyílott, majd halkan becsukódott. Sietős léptek zaja ütötte meg a fülemet, mely felém közeledett. Tekintetem a padlóra meredt, s próbáltam visszafojtani könnyeimet.

- Caro? – csendült fel kérdőn a hangja.

Vettem egy mély levegőt, majd pillantásom Rá emeltem, s neki szegeztem a kérdést, amely kiborított.

- Szerinted tényleg egy pénz és hírnévre éhes idióta liba vagyok, aki csak megpróbál kihasználni Téged? – hangom elcsuklott, majd a nagy nehezen visszatartott könnyek kitörtek belőlem, s testemet rázta a zokogás.

- Istenem, dehogy! Mégis hogy gondolhatsz ilyet?! Az egy őrült hiéna volt, nem kell foglalkozni a baromságaival. Ez volt a célja, hogy kiakasszon.. – felelte, miközben leguggolt elém és magához ölelt.

Percekig voltunk így egymásba fonódva, majd Chace leült mellém és az ölébe húzott.

Óvatosan ringatott és halkan dúdolgatott egy ismerősnek tűnő dalt, hogy megnyugodjak. Célját elérte, mivel a figyelmemet teljesen lekötötte, hogy rájöjjek mi a címe. Homlokráncolásom látva halványan elmosolyodott, s végigsimított az arcomon, a refrén szövegét pedig elkezdte énekelni: „Ha az összes csillag elhalványult, próbálj meg nem aggódni. Egy nap látni fogod őket…Csak vedd el, amire szükséged van és az utadon leszel… És a szíved nem fog többé sírni…”

Fejemet a mellkasába fúrtam, míg kezemmel a derekát karoltam át, s igyekeztem minden mást kizárni.

Az orromat csak az Ő illata töltötte ki, a fülemben egyedül az Ő megnyugtató hangja csengett, testem pedig az érintése által keltett bizsergést érzékelte csupán. Mintha egy burok vett volna minket körül, mely kirekeszt minden zavaró tényezőt.

Az idő, mint olyan megszűnt számomra létezni. Fogalmam sincs, hogy hány másodpercig, percig vagy óráig ültünk egymás karjaiban a fal tövében, csak azt tudom, hogy jó volt. Biztonságban éreztem magam, elhittem, hogy ha Ő ölel, senki sem bánthat és ennél többre nem volt szükségem…

Miután sikerült egy kicsit megnyugtatnia lebeszélt a maradásról, s úgy látta biztosnak, ha hazakísér. Feljött velem a lakásba, elzavart zuhanyozni, ő pedig közben főzött nekem egy teát.

A szobámban az ágyon ülve vártam rá, ahogy felszólítása hangzott, mikor megérkeztünk.

Éppen kényelembe helyeztem magamat, mikor kopogás hallatszott, majd az ajtó kinyílt és Chace sétált be. Kezembe adta a teát, aztán tekintetét végigfuttatta a helyiségen. Egy másodperc erejéig felvont szemöldökkel figyeltem, de aztán rájöttem, hogy még nem volt itt egyszer sem az elmúlt hónapok során.

Az orromat megcsapta a gőzölgő tea, mélyet szippantottam a vadcseresznye jellegzetes illatából.

A kezemben szorongatott csészét ajkaimhoz emelve óvatosan belekortyoltam, miközben továbbra is Chacet figyeltem. Pillantása megakadt az egyik polcon elhelyezett bekeretezett képen. Kezei felemelkedtek, óvatosan végigsimított rajta, miközben ajkain halvány mosoly játszott.

- Ez Tomék esküvőjén készült, ugye? – fordult felém.

- Igen. – bólintottam, s én is a képre pillantottam, melyen átkarolom Chacet és fejem a vállán pihentetem, mint a nagyok, holott nem lehettem több öt évesnél. – Nagyon vagány séród volt. – mosolyogtam rá.

- Te sem panaszkodhatsz azzal az óriási rózsaszín gerberával a hajadban. – nyújtott rám nyelvet, majd mindkettőnkből kitört a kacagás.

Chace leült mellém az ágyra, s amíg én a teámat kortyolgattam, ő minden mozdulatomat figyelemmel kísérte.

Fülsértő dudálás rántott vissza a valóságba. Az első ülésen helyet foglaló sofőr halk nyomdafestéket nem tűrő szitkozódásba kezdett. Az ablakon kitekintve láttam, hogy egy apróbb dugó van kialakulóban, de nem aggasztott, hiszen biztos voltam benne, hogy időben odaérek. Még jó húsz perces út állt előttem, felsóhajtottam, majd jobbnak láttam újra más irányba terelni a gondolataimat, hiszen addig is telik valahogy az idő.

- Oké csajok, akkor irány! – adta ki a parancsot Nora és az üzlet ajtaja felé mutatott.

A másik két koszorúslány, valamint Nora nővére és a kislánya is vidáman csevegett, míg én szótlanul követtem őket.

Az eladók, ahogy beléptünk, minden figyelmüket nekünk szentelték, s igyekeztek segítségünkre lenni a legmegfelelőbb ruhák kiválasztásában. Míg Anna kislánya után rohant, mert amint a kicsi kiszúrta az ő méretére készített ruhácskákat, egyből arrafelé vette az irányt.

Ami az illeti minket sem kellett félteni, Nikki és Diana is hatalmas lelkesedéssel vetették bele magukat a keresésbe. Mosolyogva figyeltem egy darabig civakodásukat, majd egy javaslattal léptem közelebb hozzájuk.

- Csajok, mi lenne, ha megállapodnánk Norával egy színben és utána folytatnánk a keresgélést? – érdeklődtem felvont tekintettel.

A két lány rögtön Norara pillantott, aki levegőben tartott kezekkel jelezte, hogy ránk hagyja a döntés lehetőségét, semmiben nem korlátoz minket.

Nikki szemet vetett egy bordó V kivágású mélyen dekoltált földig érő A szabásvonalú ruhára, amiről aztán Nora másodpercek alatt lebeszélte, mondván, hogy beleolvadna a dekorációba, tekintve, hogy a lila fog dominálni. Ezek után egy kék valamint egy fehér a derekánál kék masnival átfűzött ruhát próbáltunk fel, de valamelyikünk talált benne kifogásolhatót.

- És mit szólnátok ehhez? – tartott felénk két ruhát Nora nővére. A két ruha színre ugyanolyanok voltak, ám míg az egyik földig érő volt addig a másik csak térdig. – Carrie viselhetné a hosszút, ti csajok – fordult a másik két említett felé – pedig a rövidebbiket.

- Az ötlet nem rossz, de a színe nem tetszik. – csendült fel Diana hangja. Egyet kellett értenem vele, így újabb hosszas keresgélés következett.

- Minden rendben? – kérdezte Nora az arcomat fürkészve.

- Persze. – bólintottam, s egy pillanatra ránéztem.

- Nagyon szótlan vagy, gyanús ez nekem.

Találomra kiemeltem egy a kezem közé akadó ruhát. Kérdő pillantást vetve Norara húztam ki a többi költemény sorából. Egy bézs színű pánt nélküli, mellrésznél ferdén húzott, s deréknál egy sötét barna selyemmel átfűzött, térközépig érő ruhát sikerült megfognom.

Nora szeme felcsillant, majd ő is az állványhoz lépett, s kiemelt egy másik földig érőt is, amely csupán annyiban tért el attól, amit én tartottam, hogy jobb oldalon pánt rögzítette.

- Lányok! – harsant fel lelkesen barátnőm hangja, s kezükbe adott egy-egy rövidet, nekem pedig a hosszút és a próbafülkék felé intett.

Nikki és Diana mire észbe kaptam már el is tűntek a szemünk elől. Már én is készültem belépni, mikor Nora karomat megfogva tartott vissza.

- Chace tegnap megkért, hogy menjek vele Los Angelesbe. – feleltem végül, lehalkítva a hangomat percekkel később.

- Oh, így már értem. És mit mondtál?

Már a megbeszélt helyszín felé haladtam ruganyos léptekkel, mire sikerült teljesen visszatérni a valóságba és kizárni minden emlékképet az elmúlt egy hétből.

A korai időpontnak köszönhetően kevesen lézengtek a környéken, már ami a fotósokat illeti. Beültem a kávézóba, s kértem egy cappuchinot, ezzel kellemessé téve a várakozást, mindemellett szükségem is volt rá, hogy teljesen felébredjek.

A forró italt kortyolgatva merültem bele az asztalon elhelyezett napilap tanulmányozásába, mikor egy kéz akadályozott meg a látásban.

- Na, ki vagyok? – cincogta elvékonyított hangon valaki.

- Ben, ezt ne! – röhögtem fel.

Duzzogó fújtatás… a kéz eltűnik a szemem elől… kihúzódik egy szék… a srác pedig levágódik… Karjait mellkasa előtt keresztbe fonta, s morcosan nézett rám, eljátszva, hogy most vérig sértettem egyrészt, mert rájöttem, hogy ő az, másrészt pedig, hogy leszóltam.

- Remélem Sorel előtt nem gyakorlod eme hangszínt. – néztem rá angyali mosollyal az arcomon, mire a velem szemben lévő székben ülő Chaceből jókedvű kacagás csendült fel. Cinkos pillantással nézett felém, majd rám kacsintott.

- Főleg nem az ágyban. – tette még hozzá Chace, melynek következtében a számban lévő kávét prüszkölve köptem ki, majd hatalmas nevetés tört fel belőlem.

Percek múlva a könnyeket törölgettem le az arcomról, miközben igyekeztem elfojtani a továbbra is olykor- olykor feltörő röhögést.

- Így kísérjen el titeket bárhová is az ember… - pufogott tovább – Hát szép, mondhatom…

- Ne duzzogj, oké? Tudod, hogy imádunk. – néztem rá kölyökkutya szemekkel.

Láttam rajta, hogy megenyhült, de egy szót sem szólt. Nem sokkal később befutott Nora és Nate is.

- A Los Angeles-i járat utasai megkezdhetik a beszállást. – csendült fel a hangosbemondóból egy női hang negyed órával később.

Egy sóhaj szakadt fel belőlem, majd a többiekkel együtt felálltam.

- Vigyázz magadra! – paskolgatta meg Nate Chace hátát – És hozd haza azt a díjat. – nevette el magát, miközben oldalba lökte.

- Egyértelmű. – jegyezte meg pökhendien az említett.

Csendesen figyeltem őket, de nem bírtam visszafojtani a kitörni készülő kacagásomat.

Amint végigölelgette mindenki Chacet egy emberként fordultak felém. Kitárt karokkal vártam, hogy ki lép oda hozzám először. Persze Nora reagált először, s karjait nyakam köré fonva húzott magához, hogy a fülembe súghassa:

- Aztán csak semmi rosszalkodás! – hangja anyáskodón csengett – De ha mégis… minden részletet tudni akarok. – jelentette ki ellentmondást nem tűrően, miközben elhúzódott tőlem.

Másodpercekig felvont szemöldökkel néztem rá, majd ajkaim mosolyra húzódtak, s alig észrevehetően bólintottam.

- Carrie, neked adom a jegyeket, mert Chace még a fejét is képes lenne elhagyni. – nyújtott felém egy borítékot Nate.

- A gépetek hétfőn reggel indul tíz órakor. Közvetlen járatot nem indítanak Planoba, így Dallasban át kell majd szállnotok.

Figyelmesen hallgattam még vagy három percen keresztül Nora monológját, a kellő időben bólogattam, s közben a jegyeket a táskám mélyére süllyesztettem.  

Szerencsére a második felszólítás megmentett minket. Futólag még megölelgettem Bent is, aki kijelentette, hogy: Ajándékot hozzatok ám, különben öri-hari! Megszólalása osztatlan sikert és derültséget okozott. Megjegyzését inkább nem kommentáltam – nem akartam újra „vérig” sérteni – csupán egy puszit nyomtam az arcára.

- Indulhatunk? – nézett rám kérdőn Chace.

- Igen. – bólintottam.

Még mielőtt teljesen eltűntünk volna barátaink szeme elől, integettünk nekik, amit ők is lelkesen viszonoztak…

Idegesen markoltam bele az ülésem karfájába, miközben ajkaimba harapva meredtem kifelé az ablakon. Percek voltak csupán hátra a felszállásig, s engem egy rossz előérzet gyötört. Sosem volt problémám a repüléssel, sőt még élveztem is, most valahogy mégis ódzkodtam tőle, hogy elhagyjuk a biztonságot jelentő talajt.

- Hé, nyugi! – szólalt meg mellettem Chace, miközben ujjaimat lefeszegette a székről, s kezeimbe vette. – Nem mondtad, hogy félsz a repüléstől.

- Mert nem is félek. Most… egyszerűen úgy érzem, hogy nem lenne szabad felszállnunk. Valami történni fog. – feleltem halkan, s aggódva pillantottam rá.

- Nem lesz semmi baj, oké? – nézett rám bíztatóan, majd nem törődve a biztonsági övvel, úgy helyezkedett, hogy legalább fél karjával magához tudjon ölelni. Egy apró puszit lehelt a homlokomra, majd állát a fejemre támasztotta.

Közelsége megnyugtatóan hatott rám. Szemeimet lehunyva igyekeztem minden félelmemet, s zavaró tényezőt kizárni, semmi másra nem koncentrálni csupán a jelenre. A gép mozgásba lendült, én pedig Chace szívverésére koncentrálva próbáltam továbbra is egyenletesen lélegezni.

Ahogy a repülő egyre magasabbra emelkedett, úgy egyre jobban sikerült megnyugodnom, s nem sokkal később az álom világa magával ragadott…

A szemeim ijedten pattantak fel, a szívem hevesen vert, s kapkodva szedtem a levegőt. Zavartan néztem körbe, mígnem Chace kérdő tekintetébe akadtam.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel és dőltem hátra az ülésben, miközben összeszorított szempillákkal csak légzésem normalizálódására koncentráltam. Közben magamban, mint egy mantrát mondogatva, hogy csak egy álom volt.

- Jól vagy? – csendült fel a hang, melyet ezer közül is felismernék, s egyúttal gyengéden végigsimított karomon.

- Rossz álom. – sóhajtottam fel és szemeimet kinyitva rá emeltem tekintetemet.  – Vagy legalábbis azt hiszem… - tettem hozzá bizonytalanul.

Gondolataim cikáztak, visszaemlékeztem az előbb „történtekre” a legapróbb részletekig.

- Nem értelek. – csóválta meg fejét Chace.

- Várj egy kicsit és meglátod. – motyogtam átszellemülten, miközben a mellettem elhelyezett táskáért nyúltam.

Izgatottan vettem elő a gépemet és indítottam el. Míg azt vártam, hogy életre keljen, agyam megállás nélkül kattogott, s egyre jobban körvonalazódott előttem minden. Megnyitottam egy word dokumentumot, s villámgyors pötyögésbe kezdtem.

„Prológus: Tudta, hogy ez élete egyik legmeghatározóbb pillanata. Ezen múlik a jövője. Ha elbukik, akkor minden álma, reménye szertefoszlik. Döntő pillanatok lesznek a következők, melyekben vagy sikerül meggyőznie és maga mellé állítania a vele szemben helyet foglalót, vagy minden elveszett.

Nem tehetett mást, minthogy bízott magában és a tőle telhető leghatározottabb hangon fejtette ki véleményét az adott témával kapcsolatban.

A férfi elismerően bólogatva hallgatta őt, és ahogy a szemébe nézett, érdeklődést látott benne megcsillanni. Még nagyobb hévvel kezdte el magyarázni a nézeteit, sikerült pillanatok alatt teljesen belelovalnia magát a témába. Még két kérdést tettek fel neki, melyre tudása szerint a lehető legjobban igyekezett válaszolni.

Mikor a férfi száját elhagyták a következő szavak: „Köszönjük, majd értesítjük!” - tudta, hogy ennyi volt. Elveszett, vége mindennek.

Úgy érezte az élete céltalanná vált.

„De legalább megpróbáltam! „– suhant át agyán a gondolat, miközben az utcára lépett.

Felpillantva nem látott mást csak egy felé villám tempóban közeledő járművet.

Megdermedt, leblokkolt, nem mozdult, az autó és a közte lévő távolság rohamosan fogyott. Nem tett mást, csak lehunyta szemét gyors, fájdalommentes halált remélve, mikor egy kéz ragadta meg…”

Úgy éreztem itt kell abbahagynom, ez kellően felcsigázhatja az olvasót. Újra átfutottam a sorokat és csak akkor tűnt fel, hogy külső szemlélő szemszögéből mutattam be az eseményeket. Néha még magamat is meg tudtam döbbenteni, hogy mennyire magával tud ragadni az ihlet, és hogy mennyire kikapcsolok olyankor. 

Chace felé fordultam, aki mosolyogva engem tanulmányozott. Kezébe nyomtam a gépet és kíváncsian vártam, hogy véleményt alkosson róla.

Láttam, ahogy szemeivel falja soraimat. Ahogy végzett felnézett rám és fürkésző pillantásokkal az arcomat méregette.

- Hát te nem vagy semmi! – jelentette ki elismerően, s hatalmas mosolyt villantott felém.

- Tetszett?

- Még szép! Teljesen felcsigáztál, legszívesebben már most olvasnám tovább. – bólintott. – Sokszor csinálsz ilyet? Úgy értem, hogy álmodból felriadsz és elkezdesz írni?

- Talán most fordult elő velem ilyen harmadszor, szóval egyáltalán nem. Viszont gyakran állok neki csak úgy leírni azt, ami engem foglalkoztat, nyomaszt. Egy pszichológus ismerősöm szerint ez egy jó módszer saját magunk mélyebb megismerésére és a stressz levezetésére, csökkentésére, kialakulásának megelőzésére. – vontam vállat mosolyogva.

A beszélgetésünket a mellettünk felbukkanó stewardess szakította félbe, aki megkért minket, hogy csatoljuk be magunkat, mert hamarosan megkezdjük a leszállást.

A laptopomat kikapcsolva visszaraktam a táskámba, majd követtem a felszólítást.

A gép érezhetően süllyedni kezdett, mire kíváncsian pislogtam ki az ablakon. Elbűvölő látvány tárult elém, melyet szótlanul szemléltem egészen addig, míg a gép kerekei a talajt nem érintették.

- Üdvözöljük Önöket Los Angelesben. A hőmérséklet harmincegy fok, a pontos idő: tizenegy óra. Köszönjük, hogy minket választottak. Kellemes napot kívánunk Önöknek! – szólalt meg a pilóta hangja a bemondóból.

Kicsatoltam magam, majd izgatottan néztem a már mellettem álló srácra. Szemeim gyermeki csillogása mosolygásra késztette, s nem sokkal később már a nevetését sem fogta vissza.

- Na gyere, hódítsuk meg az Angyalok városát. – kacsintott rám, s felém nyújtotta jobb kezét, hogy felsegítsen. 

37. fejezet

Sziasztok!

Nagy nehezen csak megérkeztem. Említettem, hogy rekord hosszúságú lesz ez a rész, tényleg az. 5 és fél oldal, több mint 3100 szó. Remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket és, hogy nem érzitek majd úgy, csak feleslegesen húztam az időt, a sorokat.
Egyébként a rész első fele tökéletesen passzol az időjáráshoz, már ami Balcsi környékét illeti... remélem felétek jobb az idő!
A képek menüpontban találhattok ehhez a részhez kapcsolódóakat is. Valamint a fejezethez linkelt zenéket szerintem hallgassátok, egészen más hangulata lesz :) A mondat kezdésre valamint az említett szám címére kattintva éritek el, nem szerettem volna megtörni a fejezet.
Nem szaporítom tovább a szót. Köszönöm a több, mint hétezer kattintást, a kommenteket valamint a kitartásotokat, el tudom képzelni, hogy mennyire unjátok már, hogy folyton kések vele.
Imádlak titeket.
Kellemes olvasást! :)
puszi, Csillu

„A változás úgy jön, mint egy apró fuvallat, ami meglebegteti a függönyöket - úgy kúszik elő, mint a fűben rejtőző vadvirágok titkos illata.”

37. fejezet

Sietős léptekkel haladtam az ötödik sugárúton, hogy végre odaérjek a megbeszélt helyszínre. A fekete sötétített ablakú kocsi már ott várt rám. Lehúztam a fehér ernyőt, kinyitottam az ajtót és bepattantam. A táskákat és a vizes tárgyat is az ülés elé helyeztem, majd mosolyogva hajoltam előre.

- Jó napot, Arnold!

- Jó napot, Kisasszony! Hová vihetem? – érdeklődött kedvesen a sofőr.

- Haza, legyen szíves.

Bólintott, majd a kocsi lassan elindult, hogy utat törjön magának a déli csúcsban. Ez a cégnél eltöltött pár óra úgy éreztem, hogy teljesen leszívott, túl sok mindenre kellett koncentrálnom egyszerre. Mindenki tőlem várta, hogy tanácsot adjak. Tudom magamról, hogy valamilyen szinten kreatív vagyok – ez egy írótól azt hiszem el is várható – de van az a pont, amikor én is kifogyok a jó, használható ötletekből…

Fáradtan döntöttem fejemet az autó ablakának, s néztem ki az eső áztatta városra. Semmi másra nem vágytam jobban, mint egy száraz ruhára és egy kis nyugalomra a lakásomban. De hogy ebből mennyi fog megvalósulni, az egy remek kérdés. Sajnos az utóbbi időben nem minden alakult úgy, ahogy azt én elterveztem. Ha pihenni szerettem volna, mindig jött valami, ami keresztülhúzta a számításaimat.

A karórámra pillantva megállapítottam, hogy van még bő két és fél órám, mielőtt Nora jön. Tehát lesz időm ebédelni és utána még írni is. Napok óta halogatom, de most már tényleg ideje lesz...

Mire gondolatban elterveztem, hogy fog zajlani a délutánom további része, megérkeztünk. Megköszöntem Arnoldnak, hogy elhozott, összekaptam a cuccaimat, majd elbúcsúzva tőle a bejárathoz rohantam. A porta és a lakásom között senkivel sem találkoztam, ami furcsa volt, máskor mindig akkora a nyüzsgés az épületen belül, hogy legalább egy ismerős arc szembe jön. Az ember azt gondolná, hogy a rossz időjárás mindenkit elüldöz a szabadból és inkább otthon keres magának menedéket, főleg egy augusztusi délutánon. Úgy látszik mégsem…

A bejárati ajtót bezárva első utam a konyhába vezetett, ahol kipakoltam a megvásárolt élelmiszereket, majd a hálóba mentem, hogy átöltözzek.

Tíz perc múlva újra a konyhában álltam tanácstalanul, hogy mégis mit főzhetnék, amivel nem kell sokat vacakolni mégis laktató. Hosszas hezitálás után végül a lasagne mellett döntöttem.

A rádiót bekapcsolva varázsoltam egy kis zenét, mely elűzte a néma csendet, s ezzel együtt a nyomott hangulatot is. Éppen akkor indult el az egyik új feltörekvő énekes száma. Halk mennydörgés hangja hallatszott, mire értetlenül kaptam fel a fejemet, - az ablakon kipillantva fürkésztem az eget, hátha látom, hogy valóban villámlik-e -  s csak másodpercekkel később jöttem rá, hogy az csupán rádióból jött. Megkönnyebbülten fújtam ki a tüdőmben rekedt levegőt, majd elmosolyodtam ezen a reakciómon. Gyerekkorom óta ki nem állhattam a viharokat, főleg ha egyedül kellett átvészelnem őket…

A szószt kevergetve dúdolgattam az előadóval együtt a dallamot, s közben gondolataim, mint oly’ gyakran, most is elkalandoztak.

Chace viselkedése az elmúlt egy hét alatt egyre furábbá vált számomra, úgy éreztem nem tudok kiigazodni rajta. Egyik nap még a leghétköznapibb témáról beszélgettünk, közömbös arccal hallgatta mondandómat, aztán valami változás történt és a következő héten már sokkal másabb volt. Ahányszor ránéztem mindig elmosolyodott, amikor találkoztunk vidám témákkal igyekezett folyton megnevettetni. Többször is felhozott régi, mindkettőnk számára kedves emlékeket, melynek következménye órákig tartó sztorizgatás lett.

Aztán ott van a tegnapi nap. Ahogy a Mattel kapcsolatos emlékek megrohantak, s ezt megosztottam Vele is, első kérdése az volt, hogy szeretem-e. S mikor elmondtam neki, hogy hiányzik, csak szótlanul állt… Az étteremben előzékenyen hellyel kínált, ami persze elvárható minden valamire való úriembertől, de olyan megjegyzéseket tett, és úgy viselkedett, hogy arra még egy laikus is azt mondaná, flörtölni próbál.

A parkban történteket pedig még meg sem említettem. Azóta is furdalja az oldalamat a kíváncsiság, hogy mi történhetett volna.

Egyetlen dologban voltam csak biztos, amit - akármennyire sem akartam, - legalább magamnak be kellett, hogy valljak, én nem tiltakoztam volna egy másodpercig sem...

Aztán eszembe jutott a tegnapi búcsúnk is. Az a határozott hangnem, amivel kijelentette, hogy azt szeretné, ha vele tölteném a napot, még most is a fülemben csengett. Persze ez az egyetlen mondat kérdések százait ébresztette fel bennem. Kezdve onnan, hogy mégis mit fogunk csinálni egészen addig, hogy miért kérte külön, hogy ne tervezzek semmit, hogy velem szeretne lenni. Éreztem, hogy készül valamire, de azt nem tudtam, hogy pontosan mire is, és ez rettentően zavart.

Rutinos mozdulatokkal raktam a tészta lapokat a tepsibe, rétegeztem rá a darált húsos szószt, majd helyeztem be a sütőbe.

- Hello New York! Tudom, hogy sokan bosszankodtok a borús időjárás miatt, de gondoljatok csak bele, milyen hangulatos is tud lenni. – csendült fel a műsorvezető lány hangja -  Hogy erre rásegítsek jöjjön most a Please don’t stop the Rain című szám James Morrisontól. Mindenki helyezze magát kényelembe, hunyja le a szemét és élvezze!

Elmosolyodtam a „felszólításon”, miközben egy kis hangot adtam a készülékre, majd a nappaliba vonultam. Bekapcsoltam a laptopomat, s amíg a rendszer betöltött, elmerengve néztem ki az ablakon. Az uralkodó szín egyértelműen a szürke volt, az egész városra a délutáni időpont ellenére is „sötétség” borult.  Az eső úgy szakadt, mintha dézsából öntenék, s a szél a cseppeket az üvegre fújta. A játékukat figyeltem, amint egymással versenyre kelve igyekeztek lefelé a mélybe. Némelyikük a gravitációval dacolva próbált egy helyben maradni, de a sorsát egyikük sem kerülhette el. Egy pillanatra lehunytam szemeimet, a csendet csak James Morrison rekedtes hangja és az ablakon kopogó eső törte meg.

„De az ég változik, a kék minden árnyalatába, és nem tudom, mi lesz ebből. Ha ez egy esős nap lesz, nem tehetünk semmit, hogy változtassunk. Imádkozhatunk egy napsütéses időért, de ez nem állítja el az esőt. Olyan, mintha nem futhatnál semerre, de én lehetek a menedéked, amíg tart. Örökké is tarthat, úgyhogy kérlek, ne állíts el az esőt.” – énekelte az aktuális sorokat.

Imádtam a hangját és a dalszövegei is mindig teljesen magukkal ragadtak, emellett mindig volt valami különlegesség a hangzásában is, ami igazán egyedivé tette.

Elmélkedésemet a telefonom éktelen csörgése szakította félbe. Halkan felsóhajtottam, majd szemeimet kinyitottam, s előre hajoltam a készülékért. Nora volt az és lemondta a délutánt, mert közbe jött egy értekezlet. Miután elköszöntem tőle, ölembe vettem a laptopomat, kényelembe helyeztem magamat és megnyitottam a böngészőt.

Drága egyetlen olvasóim!

Igazán szégyellem magamat, amiért ilyen sokáig nem jelentkeztem. A programjaim igencsak megsokszorozódtak. Ha nem éppen a könyv foglalt le, akkor a cégnél töltöttem a szabad perceimet vagy éppen Noraval kölcsönösen boldogítottuk egymást. Számtalan változás és jelentős esemény történt velem az utolsó jelentkezésem óta, amiket most – ha nem haragszotok – nem kívánok részletezni.

(Láttam a rengeteg cikket, amiket belinkeltetek nekem, amint egy kicsivel több időm lesz, válaszolok a titeket foglalkoztató kérdésekre és kommentekre is.)

Két fontos – részben titeket is érintő – dolog miatt íródott igazából ez a bejegyzés.

A könyv hivatalos bemutatója Szeptember 17-én kerül megrendezésre. Ezt megelőzően lesz néhány rendezvény, amit… nos, talán egy felolvasóesthez tudnék hasonlítani. A lebonyolításukról nem tudok sokat, csupán annyit, hogy Chace is jelen lesz és én is, de hogy részletek kerülnek-e felolvasásra, arról fogalmam sincs. A későbbiekben ezzel kapcsolatban még jelentkezem információval.

A másik dolog: szerintem a többségetek tisztában van vele, hogy álnéven jelentek meg eddig a könyveim. Az egész Cheryl Davis név egyszerűen csak a blogger felhasználói profilom miatt ragadt rám és maradt rajtam. Aztán mikor odáig jutottam, hogy az első könyvem kiadásáról folytak a tárgyalások, a kiadó azt javasolta, hogy tartsam meg ezt a nevet... Bizonyára feltűnt, hogy múlt időt használok. A Szeptemberben megjelenő könyv címe: A rivaldafényen túl, a „szerzőpáros” pedig: Chace Crawford – Caroline Salais. Igen, ez lennék én. J

Nem részletezném, hogy miért most és ennél a könyvnél… viszont szerettem volna, ha első kézből tudtok róla.

Nem sokára újra jelentkezem. Addig is szép napot mindenkinek!

Puszillak titeket.

Carrie/ Cheryl

* Másnap reggel *

A békés már- már idilli álmomból a csengő kegyetlen hangja rántott vissza az ébrenlétbe. Szemeimet szorosan lehunytam, míg fejemet a párnába fúrtam és vártam, hogy a zavaró ricsaj hátha abbamarad anélkül, hogy kikelnék a meleg pihe-puha ágyikómból. Egy pillanatra így is történt, s már éppen sodródtam vissza az álmok világába, mikor újra megszólalt.

Morogva keltem fel, kaptam magamra a köpenyem és indultam el a bejárathoz. Nagyon ajánlom az illetőnek, hogy életbevágóan fontos legyen az, ami miatt felzargatott, különben nem állok jót magamért… Bosszankodva közelítettem a célom felé, s képzeletben melegebb éghajlatra küldtem azt, aki képes volt hajnalok hajnalán felverni.

A kulcs elfordult, az ajtó kinyílt, s egy mosolygós Chaceszel találtam szembe magamat.

- Szia szépségem! – villantott rám egy hatalmas vigyort, puszit nyomott az arcomra, majd meg sem várva, hogy megszólaljak, beinvitálta magát.

- Jó reggelt! – hangom rekedten csengett, ami érthető, tekintve, hogy két perce sincs, hogy ébren vagyok.

Haragom már akkor elpárolgott, mikor megláttam, – mint mindig, most is tökéletesen festett, még ebben az egyszerű kék farmer- fehér póló összeállításban is - s megszólítását meghallva szemöldököm a magasba emelkedett.

Egyre furábban viselkedik! – jegyeztem meg magamban, majd hajamba túrva igyekeztem egy kicsit igazítani rajta.

- Nem úgy volt, hogy csak kilenckor találkozunk? – érdeklődtem, miközben követtem őt a nappaliba, és közben egy futó pillantást vetettem az órára, ami még csak fél nyolcat mutatott! 

- De, csak eszembe jutott, hogy miért ne reggelizhetnénk együtt előtte. – vont vállat, s jókedve továbbra is töretlen maradt.

- Öhm, oké. Negyed órát kérnék, addig foglald le magad valamivel. – motyogtam, mire beleegyezően bólintott, így otthagyva őt a szobám, majd a fürdő felé vettem az irányt.

Egy villámgyors zuhanyzást követően, a gardróbomban álltam egy szál törölközőben és azon agyaltam, hogy mégis mit vehetnék fel. Fogalmam sem volt, hogy hova megyünk, csak annyit tudtam, hogy egész napos programot tervez.

Egy ideig még tanácstalanul álltam ott, aztán tekintetem megakadt egy halvány krém, majdhogynem fehér színű hosszúnadrágon, s szemeim felcsillantak. Kiválasztottam hozzá egy fehér ujjatlan toppot és – gondolva az eshetőségre, hogy hideg lesz – egy háromnegyedes ujjú kék farmeringet. Magamra kaptam őket, előkerestem az egyik barna táskámat és egy hasonló árnyalatú bőrszíjas órát, valamint egy lógós fülbevalót is. Halvány sminket kentem csak fel, hajamat pedig kibontva hagytam, mely így lágy hullámokban omlott a hátamra.

A táskába bepakoltam a nélkülözhetetlennek vélt tárgyakat, amikre szükségem lehet a nap folyamán, egy gyors fújás magamra kedvenc parfümömből és már készen is voltam.

Chace továbbra is a nappaliban ült, s tekintete a város felkelő nap fényében úszó képén pihent meg.

- Gyönyörű, nem? – valószínűleg nem hallotta meg, hogy közeledem, mert ijedtében ugrott egyet, mikor megszólaltam.

Felém fordult, tekintetét végigfuttatta rajtam, miközben ajkai újfent mosolyra húzódtak. Pillantását az enyémbe fúrta, s csak ezután szólalt meg.

- De az. – áthatóan nézett rám, mintha a vesémig látna.

Testemen jól eső borzongás futott végig, majd éreztem, ahogy arcomat forróság önti el. Zavartan álltam ott pár lépésnyire tőle, hirtelen nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, így megpróbáltam elterelni a témát.

- Felőlem indulhatunk. – törtem meg a csendet.

- Rendben.

A cipős szekrényből előhalásztam egy magas sarkú, teli talpú szandált, belebújtam, aztán a kulcsot magamhoz véve kiléptem az ajtón.

- Így jobb? – érdeklődött vigyorogva, tekintetét a lábamon lévő cipőre emelve.

- Igen. – feleltem, s elégedetten pislogtam rá. – Utálom, hogy ilyen alacsony vagyok. – biggyesztettem le a számat, ezzel mintegy demonstrálva elkeseredettségemet.

- Ezt se hallottam még tőled. – vágta rá, majd jóízű nevetés tört fel belőle.

Egy ideig játszottam a sértettet, de aztán nem bírtam, én is vele együtt kacagtam.

Utunk a közeli Starbucksba vezetett, ahol egy- egy kávé, valamint néhány finom péksütemény társaságában töltöttük a reggelit. Hiába próbáltam kiszedni belőle a mára vonatkozó terveit, minden kísérletem kudarcba fulladt, így egy idő után belefáradva inkább feladtam.

- Az ötödik sugárút és a 82. utca sarkára legyen szíves. – közölte Chace az úti célunkat.

Nem sokkal később a jármű lefékezett, míg én kiszálltam, Chace fizetett. Felnézve a Metropolitan Múzeum magas oszlopaival, s a fiatalok körében oly’ népszerű lépcsőivel tekintélyt parancsolóan emelkedett fölénk. Az idő még csak fél kilenc felé járt, így biztosra vettem, hogy valami közeli helyszínre megyünk. Eme megérzésem bebizonyosodni látszott, mikor az épület mellett elhaladtunk, ám ekkor Chace egy éles bal kanyart vett, s pillanatokkal később az egyik hátsó bejáratnál találtuk magunkat. Értetlenül pislogtam a mellettem haladó srácra, majd zavartságomnak hangot is adtam.

- Chace, a múzeum csak fél tízkor nyit.

- Tudom. – válasza határozottan csengett, miközben egy másodpercre sem torpant meg. – Na, gyere már! – mosolygott rám.

Egy halk sóhajt követően megszaporáztam lépteimet, hogy utolérjem a türelmetlen színészt.

- Mégis mire készülsz?

- Meg szeretnék nézni veled egy kiállítást. – felelte könnyed hangnemben, majd telefonját a füléhez emelte, s miután a keresett fél felvette, csak annyit mondott: Itt vagyunk!

Nem sokkal később az ajtó kinyílt és egy középkorú férfi jelent meg előttünk. Kedvesen köszöntött minket, majd megkért, hogy kövessük.

Csak sodródtam az eseményekkel, s mire észbe kaptam, már a múzeum Divat Intézetnek helyet adó részlegnél jártunk. Meglepetten vártam, hogy mégis mi fog most történni. Tisztában voltam vele, hogy az itt látható ruhák fényérzékenysége miatt nincsen állandó kiállítás, csupán évente két alkalommal szoktak időszaki bemutatót szervezni a kollekcióikból, egy- egy neves alkotó munkásságát középpontba állítva. Idén a választásuk – érthető módon - a tavaly februárban elhunyt Alexander McQueenre esett.

A férfi, aki minket kísért, elővett a zsebéből egy kulcsot, kinyitotta az előttünk lévő ajtót, majd betessékelt minket. Halványan ugyan, de még érzékeltem, ahogy azt mondta később visszajön, de figyelmemet az előttem lévő kiállítás kötötte le.

A ruhákat - a számukra káros oxigéntől - elzáró üvegen eltéveszthetetlenül ott állt a készítőjük neve, valamint a kiállítás címe: Alexander McQueen – Zabolátlan szépség.

- Honnan… - kezdtem halkan.

- Tudtam? – szakít félbe Chace. – Az egyik beszélgetésünk során említetted, hogy el szeretnél menni megnézni, de nem volt időd rá. A srác pedig az ismerősöm és amúgy is lógott egy szívességgel. – vont vállat lazán.

- Köszönöm! – mosolyodtam el, majd karjaimat nyaka köré fonva öleltem magamhoz.

A kiállítás csak július 31-éig volt megtekinthető, most pedig már jócskán benne járunk az augusztusban, azt hittem, hogy már rég elszállították innen az alkotásokat. El is voltam keseredve, hogy nem láthattam, de most boldogan közelítettem meg az első ruhakölteményeket, miután kibontakoztam Chace öleléséből.

- Ez tényleg ilyen nagy dolog számodra? – kérdezte, s követte példámat.

- El nem tudod képzelni, hogy mennyire. Úgy volt, hogy jelen leszek a megnyitón anyuval egyetemben, de sajnos közbe jött valami. – meséltem, miközben az előttünk lévő darabokat vettük szemügyre. - Alexander nagyon jó kapcsolatot ápolt anyuval és sokszor én is összefutottam vele az elmúlt évek során. Egyszer volt szerencsém részt venni az egyik bemutatóján és tényleg olyan formabontó, mint ahogy azt sok újságban írták.

- Akkor gondolom megrázott titeket a halála. – vetette közbe Chace.

- Ugyan nem voltak a legközelebbi barátok anyuval, de mivel volt egy nyaralója Olaszországban, sokszor találkoztak és beszélgettek órákon át. Pár héttel az öngyilkossága előtt még összefutott vele anyu, azt mondta, hogy egyáltalán nem látszott rajta a depresszió jele. Az pedig szerinte érthető, hogy valakit megvisel az édesanyja elvesztése.

Miközben meséltem, tekintetem egy pillanatra sem szakítottam el az üvegről. Elállt a lélegzetem, amikor a ruhákat néztem. Elképesztő részletgazdagság, tökéletes kivitelezés, a zsenialitás, ami körüllengett minden egyes darabot. Teljes mértékben egyet értettem az egyik kritikus véleményével, amit még jó pár hete olvastam: „Van, amikor a csend többet ér a kimondott szónál, a képek többet érnek a leírt mondatoknál. Alexander McQueen munkáihoz nincs mit hozzátenni. Tökéletesek.”

Most érzékeltem csak igazán, hogy milyen élményt hagyhattam volna ki, ha Chace nem hoz el ide, ezért ha lehet még hálásabb voltam.

Mire végignéztük a majd’ száz ruhakölteményt, az idő jócskán elrepült. Miután elköszöntünk Chace ismerősétől újfent taxiba szálltunk és meg sem álltunk a Rockefeller Centerig, ahol megebédeltünk. Az idő rohamos léptekben haladt előre, mi pedig önfeledten jól éreztük magunkat. Estefelé már a Central Parkban sétáltunk, mint oly sokszor tettük azt az elmúlt hónapokban.

- Olvastam a blogodat. – jelentette ki hirtelen. – Köszönöm!  - tette hozzá halkabban.

- Ezt már hetekkel ezelőtt megbeszéltük. – szólaltam meg pár másodperccel később, miközben tekintetemet a minket övező növényeken futtattam végig. - Tényleg csak az az egyetlen tényező tartott vissza, amit említettem.  Amúgy is… elég bonyodalmat okozott az elmúlt időszakban, örülök is, hogy megszabadulhatok Cherytől. – feleltem, s közben vállat vontam.

Talán egy hónapja jött elő Chace a nem hétköznapi kérésével, amivel sikerült igazán meglepnie. Azt szerette volna, ha a könyvet nem az írói álnevem alatt jegyzik.

Percekig csak hallgattam, gondolkodtam, majd csak annyit mondtam: Rendben!

Elmondása szerint meglepődött rajta, hogy ilyen könnyen belementem. Ekkor fejtettem ki neki is azt, amit a bejegyzésemben feltettem az internetre.

Gondolataimat igyekeztem visszaterelni a jelenbe és a mellettem sétáló srácra koncentrálni.

- És mi lesz ezután? – érdeklődtem tőle kíváncsian újra felvéve a beszélgetés fonalát, s egy kicsit más irányba terelve azt..

- Nem hagyom, hogy újra eltávolodjunk egymástól. Készülj fel, hogy nem szabadulsz tőlem. – vigyorgott rám.

- Nem éppen erre gondoltam, de rendben. – viszonoztam mosolyát. – Arra lettem volna kíváncsi, hogy ha végeztek az ötödik évad forgatásával, mit fogsz csinálni.

- Oh. – dörzsölte meg a tarkóját zavartan – Hát kaptam egy mellékszerepet egy vígjátékban, azt fogjuk elkezdeni forgatni október végén.

- Igazán? És nekem ezt miért nem mondtad? – kérdeztem felháborodottan.

- Most mondom. – kacsintott rám – Erre gyere. – irányított a tóparton álldogáló fehér oszlopos, zöld tetejű épület felé. – Gondoltam, ha már itt vagyunk, vacsorázhatnánk. Mindig is ki szerettem volna próbálni ezt a helyet, de aztán valahogy sosem jött össze.

- Jó ötlet, még én sem voltam itt. – bólintottam rá.

Az időjárás kellemes volt, így kint foglaltunk helyet. A pincér megkérdezte, hogy mit kérünk inni, majd magunkra hagyott minket. Pillantásom a környékre kalandozott és le is ragadt a látványnál. A nap már lemenőben volt, sugarai narancssárgás színnel ruházták fel a tőlünk legfeljebb fél méterre lévő tavat, a háttérben a fák mögül pedig New York jellegzetes felhőkarcolóinak sziluettje rajzolódott ki. Megbabonázva néztem az elém táruló látványt igyekezve minél kevesebbet pislogni attól tartva, hogy ha egy másodpercre is lehunyom pilláimat, lemaradok valami életbevágóan fontos momentumról. Mielőtt gondolataim szárnyalni kezdtek volna – számtalan romantikus jelenetet elképzelve ezen a helyszínen – egy gyöngyöző nevetés visszarántott a valóságba. Zavartan fordítottam vissza a fejemet a velem szemben ülő srác felé, aki jókedvűen szemlélt.

- Annyira aranyos vagy ilyenkor. – jegyezte meg halkan.

- Mire gondolsz? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

- Amikor képes vagy ennyire rácsodálkozni a környezetedre, még egy naplementében is képes vagy meglátni a csodát. – felelte komolyan.

Rá kellett jönnöm, hogy Chace sokkal jobban kiismert az együtt töltött hetek során, mint ahogy én azt gondoltam.

Tekintetünk összekapcsolódott, néma csendben fürkésztük egymást. Láttam, hogy felemeli karját, s ugyan kissé bizonytalanul, de az asztalon lévő kezem felé közelített, miközben szólásra nyitotta ajkait.

- Az italaik! – csendült fel a pincér hangja ezzel kirántva minket a kis burokból, mely körülvett minket és kizárta a feleslegesnek vélt zajokat, eseményeket.

Chace a hajába túrt, majd kezeit visszahelyezte oda, ahonnan kiindult. Igyekeztem elfojtani a belőlem feltörni készülő sóhajt több, kevesebb sikerrel…

- Szeretnék kérdezni tőled valamit. – köszörülte meg a torkát, miután elfogyasztottuk az ételeinket és a desszertre vártunk.

- Hallgatlak. – mosolyogtam rá bíztatóan.

- Még múltkor említettem neked, hogy jelöltek egy díjra. – kezdett bele, én bólintottam jelezve, hogy tudom, miről beszél – Jövő héten csütörtökön lesz az átadó Los Angelesben. – kíváncsian fürkésztem az arcát, míg ő pár másodpercre elhallgatott, vett egy mély levegőt és kibökte, hogy mit szeretne – Szeretném, ha eljönnél velem és a partnerem lennél.

------
----

(Mindenki vegyen egy mély levegőt, majd fújja ki, mielőtt elküld a fenébe... tudom mennyire utáljátok a függővéget :$ de aki ír, szerintem hasonlóképpen élvezi, ha így fejezhet be egy-egy részt. Na de nem is erre akartam még kitérni.)
A bevezetőben direkt nem említettem, nem szerettem volna "lelőni a poént". Akinek esetleg felkeltettem az érdeklődését a kiállítást illetően, annak itt szeretném elmondani, hogy a képeken felül van egy 8 perces videó róla. Ugyan angol narrációval, de ha csak a ruhákat szeretnétek jobban szemügyre venni, akkor is tudom ajánlani. Katt!
És ha már ezeket a sorokat is elolvastad, kifejthetnéd a véleményedet a fejezetről! *.*
Egy kis segítség, ha esetleg nem tudnád, mit írj a fejezetről: Esetleg volt olyan jelenet, momentum, gondolat, amit feleslegesnek éreztél? Vagy volt olyan, amiről olvastál volna még részletesebben? Zavart, hogy nem volt benne olyan sok párbeszéd?
És egy kis közvélemény kutatás: mit tippelsz? Mi lesz Carrie válasza? :))
Nem is zaklatlak benneteket tovább :) Kellemes hetet mindenkinek és szép hosszú hétvégét így előre is! :)
puszi C.