40. fejezet

Sziasztok!
És elérkeztünk az utolsó előtti fejezethez.
Valahogy már megszokhattam volna, hogy az égiek mindig közbe szólnak és nem igazán alakulnak úgy a dolgaim, ahogy azt előre elterveztem. Tudom, megint késtem vele nem is keveset és felesleges mentegetőznöm. A fejezet... nos az egyik eddigi leghosszabb lett, de nem vagyok teljesen megelégedve vele, legalábbis a második felével nem, de... valahogy nem éreztem rá annyira erre a díjátadósdira. Sajnálom. Remélem ettől függetlenül elnyeri a tetszéseteket és hogy írtok nekem pár sort, hiszen én még mindig kíváncsi vagyok a véleményetekre.
Ami a részhez tartozó képet illeti: nem photoshoppolt, pusztán a véletlen műve, hogy sikerült olyan főszereplőt találnom Chace mellé, akinek nem egy közös képe van vele :D
A zenéket pedig egy kis nyári hangulat felidézése végett ajánlom elindítani olvasáshoz.
Az Epilógus ha törik, ha szakad, jövő héten érkezik. :)
Legyetek jók!
Kellemes olvasást!
Puszi, Csillu

Simple Plan - Summer paradise

40. fejezet

A nap melegének arcomat cirógató kellemes érzése hozott vissza az álmok világából. Fáradtan pislogtam párat, majd szemeimet megdörzsölve a telefonom után nyúltam. Meglepetten konstatáltam, hogy még csak negyed nyolc van. Kissé fájt a fejem, s a szemeim is könnyeztek a sok ásítozástól. Aztán rövid gondolkodást követően rájöttem, hogy az időeltolódás miatt vagyok ilyen használhatatlan állapotban. A szervezetem nem volt hálás azért, hogy ilyen változásnak teszem ki. Bele sem mertem gondolni mi lesz, ha holnap délután már útban leszünk Plano felé.

Egy ideig az ágyon ücsörögtem és kómásan bámultam ki a fejemből, amint sikerült egy kicsit magamhoz térnem, a mai szerelésemet összeszedve a fürdőbe vonultam.

Halkan osontam be és igyekezve a legkevesebb neszt csapni letusoltam. Mivel az időjárás jóval melegebb volt már most is kint, mint New Yorkban, így egy türkiz színű pánt nélküli felsőt és egy szürke farmer rövidnadrágot kaptam magamra. A hajamat laza kontyba felkötöttem, fogat mostam, majd azzal a céllal indultam meg, hogy lemegyek a medence mellé.

Ahogy kiléptem a hálóból feltűnt, hogy Chace szobájának ajtaja nem volt becsukva és én kíváncsiságommal nem bírva osontam oda, hogy belessek.

A hatalmas francia ágy közepén feküdt mozdulatlanul, s halkan szuszogott. Egyedül mellkasa egyenletes emelkedése nyugtatott meg afelől, hogy még életben van. Haja kócosan terült el a szélrózsa minden irányába. Ajkain gyermeki mosoly játszott, arca végtelen nyugalmat és boldogságot árasztott. Olyan védtelennek tűnt, mint amilyennek talán még én sem láttam soha. Úgy éreztem, hogy az idők végezetéig képes lennék gyönyörködni békésen alvó alakjában, s szemeim ugyanúgy falnák a látványát minden egyes alkalommal.

Ugyanakkor vonzott is. Legszívesebben mellé feküdtem volna és mellkasára hajtva a fejemet élveztem volna a közelségét. Arcán végigvezettem volna kezemet, hogy kisimítsak egy szemébe lógó tincset, élvezve a bőrünk érintkezése által bennem keletkező bizsergést.

De nem tehettem meg!

Ajkamba harapva fojtottam el egy feltörni készülő sóhajt, s már éppen megfordultam volna, hogy elhagyjam a szobát. Ám ekkor elkezdett valamit motyogni. Ijedten kaptam tekintetem a szemére, de az továbbra is csukva volt, hosszú pillái - szemgödrére árnyékot vetve – takarták előlem a gyönyörű kékséget. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, mely a következő másodpercben újfent bennem rekedt.

- Kérlek… - mormolta egyre érthetőbben a szavakat – Caro… én édes kicsi Carom… 

Az a gyengéd hangnem, s bársonyos hangszín, valamint hogy becézett és ilyen jelzőkkel illetett, könnyeket csalt a szemembe.

Dermedten álltam és vártam, hátha mond még valamit, de nem tette, csupán hasra fordult és párnáját átölelve aludt tovább. Így halk léptekkel az ajtóig osontam, majd meg sem álltam egészen a korábban kiszemelt célomig.

A medence mellett lévő sátrak egyike alatt elhelyezett kanapén ücsörögtem és bámultam ki a fejemből. A pár perce történteken agyaltam, miközben a kávémra vártam, amit a recepciós megígért, hogy utánam küldd egy pincérrel.

A régi becenevemet emlegette... Bár jobban belegondolva, nem is tudom, miért lepődöm meg ezen. Hiszen már a kórházban is szólított így többször és azt követően is. De mégis ritkán hallhattam tőle, viszont akkor szívmelengető volt és visszarepített gondolatban a felhőtlen gyerekkoromba, amikor még minden rendben volt és nem kellett az élet szeszélyes változásaihoz alkalmazkodnom, s a legnagyobb problémám annyi volt, hogy nem kaphattam meg valami játékot, amit szerettem volna, vagy anyu beparancsolt, mert sötétedett én pedig Chaceszel és Bennel akartam még lenni.

Velem álmodott! – suhant át az agyamon a gondolat egy másodperccel később. Ajkaimra egy levakarhatatlan mosoly ült ki. Hiszen… valamit csak jelent, ha álmainak szereplője vagyok!  

Valahogy sokkal magabiztosabbnak éreztem magamat és még inkább reménykedtem az este pozitív kimenetelét illetően.

Egyre gyorsabban cikázó gondolataimat az érkező pincér szakította félbe, aki nem csak a rendelt kávét, hanem két csokis croassont is hozott. Hálásan néztem rá, s köszöntem meg kedvességét, mit csak egy zavart legyintéssel és Ez a munkám, hölgyem! - kijelentéssel reagált le.

Éppen végeztem a reggelimmel, mikor az asztalon lévő telefonom egyre hangosodó dallamára lettem figyelmes. A kijelzőn anyu neve villogását látva mosolyra húzódtak ajkaim, s lelkesen szóltam bele a készülékbe.

Annak ellenére, hogy zűrös heteken vagyok túl, melynek eredménye az volt, hogy még magamra is alig jutott időm nem hogy a szüleimre gondolni, már nagyon hiányzott a családom. Nem csak anyu, apu megnyugtató szavai és szeret teljes, védelmező ölelése, a civakodások Lucasszal, és Olaszország is.

- És meddig maradtok Los Angelesben? – érdeklődött, miután elmeséltem neki, hogy éppen merre járok a nagyvilágban és magyarázatot adtam neki itt tartózkodásom okára is.

- Szombatig. Ebéd után indul a gépünk Dallasba. – feleltem, miközben tekintetemmel a felém közeledő Chacet figyeltem. Arcán megkönnyebbülés suhant át, amint pillantásunk találkozott.

- Dallas? – rántott vissza a beszélgetésbe anyu meglepett hangja.

- Igen. Planoba kell mennünk Patrick atyától egy engedélyt kérni, hogy a New Yorki székesegyházban lehessünk tanúk. Hivatalos eljárás, amit nem lehet megkerülni. – adtam részletes választ.

- Mikor mentek vissza New Yorkba?

- Majd csak hétfőn. Chace szeretne egy kis időt a szüleivel tölteni.

- Hát szívem, akkor érezzétek jól magatokat. – felelte.

A hangja felvett egy érdekes tónust eközben, mintha… mintha sejtene valamit, amire én még nem gondoltam, esetleg nem jöttem rá...

Eközben Chace leült mellém, s egy puszit nyomott a homlokomra, majd a másik – megmaradt - péksüteményemet lenyúlta és majszolni kezdte. Egy másodpercig felvont szemöldökkel, bosszússágot tettetve meredtem rá, ám angyali arcát meglátva kibukott belőlem a nevetés és felé nyújtottam a maradék kávémat is, amit szó nélkül elfogyasztott.

Anyuval megbeszéltük, hogy a divathetet megelőző hétvégén érkezik a városba, de apu csak a hét közepe felé tud jönni. Aztán elköszöntünk egymástól, ám előtte lelkemre kötötte, hogy mindenképpen adjam át üzenetét Chacenek. Sóhajtva ígértem meg, hogy első dolgom lesz, majd tényleg búcsút vettem tőle, s kinyomtam a hívást.

- Jó reggelt! – fordultam mosolyogva Chace felé – Minden rendben?

- Neked is jó reggelt! Most már igen, csak nem tudtam, hogy hova tűnhettél. Már megijedtem, hogy valami bajod esett. – felelte, mondandója végére egyre elhalkult a hangja.

- Nem akartalak felébreszteni, úgyhogy lejöttem ide. – vontam vállat. – Hosszú napod lesz, gondoltam jobb, ha kipihened magad.

- Ahogy neked is. – mélyesztette tekintetét az enyémbe.  Nem tudtam, mit reagáljak erre, így inkább igyekeztem más irányba terelni a beszélgetést.

- Anyu üdvözletét küldi, és azt üzeni, hogy szeretne találkozni veled, ha New Yorkban van. Ja és sok szerencsét kíván a ma estéhez.

- Oh, ez aranyos tőle. Én is szívesen találkozom vele, már nagyon régen nem láttam. – jegyezte meg elmerengve.

Anyu és Chace kapcsolata mindig is nagyon jó volt, szinte fiaként kezelte őt és Benjamint is. Ha kellett, akkor ő vigyázott mindnyájunkra és nem röstellte leszidni a fiúkat sem, ha valami rosszat csináltunk. És nem egy csínytevésünk volt, ami kiverte anyunál a biztosítékot...

Ahogy ezek az emlékek eszembe jutottak, kitört belőlem a nevetés. Chace értetlenül nézett rám, mire nagy nehezen kinyögtem neki, mi ütött belém. Ajkai mosolyra húzódtak, s másodpercek múlva már ő is velem együtt kacagott.

Sunrise Avenue - Hollywood hills

A délelőtt további részében sétáltunk egy kicsit a környéken. Annyira más volt itt lenni, mint New Yorkban. Sehol egy felhőkarcoló vagy őrjöngő sofőr, a levegőt az óceán sós illata töltötte be, nem pedig a szmog. Persze tisztában voltam vele, hogy ez csak Santa Monica ezen részére jellemző, Los Angeles központjában majd más lesz a helyzet. A város képét ott is a felhőkarcolók és egyéb magas épületek uralják, persze csak töredéke az otthoniaknak, mintha egy mini New Yorkot helyeztek volna át a Nyugati partra.

Amint visszaértünk a kis túránkról, egyenesen az étterembe mentünk. Az idő jócskán elszaladt, így már fél egy volt, mire újra átléptük a hotel küszöbét. Az ebédet követően felvonultunk a lakosztályunkba, hogy nekiálljunk készülődni.

Én bevetettem magamat a fürdőbe, hogy egy forró frissítő fürdővel kényeztessem magamat, amíg Chace valami sürgős elintéznivalóra hivatkozva elvonult. Miután végeztem belebújtam a szállodai fürdőköpenybe és a ruháim között kezdtem válogatni. Halk kopogást hallottam a félig nyitott ajtóból.

- Gyere csak. – szóltam ki. – Chace, szerinted melyiket vegyem fel? – fordultam felé két ruhával a kezemben. Az egyik egy fekete combközépig érő, testhez simuló pántnélküli csipkés ruha volt, melynek a mellrésze bézs színben pompázott. A másik egy lila ruha volt, szintén pánt nélküli, deréknál fekete övvel.

Chace egy futó pillantást vetett mindkettőre, miközben beljebb lépdelt a szobába. Csak ekkor tűnt fel, hogy egy nagy dobozt tart a kezében, amit letett az ágyamra.

- Mit szólnál, ha ezt vennéd fel? – kérdezte, s közben rám pillantott.

Kérdőn néztem rá, mire mosolyogva bíztatott, hogy nézzem csak meg.

Ahogy levettem a doboz tetejét, ami a ruhát rejtette előlem, szinte elállt a lélegzetem már az anyagának a színétől is. Lassan nyúltam felé, s emeltem ki. A piros, a fehér és halványszürke árnyalataiban tündöklő költemény földig érő volt. Ahogy az általam kiválasztott két darab, ez is pánt nélküli volt, s deréknál húzott. Az egyszerű szabás könnyeddé, légiessé tette.

- Na hogy tetszik? – érdeklődött kíváncsian a mellettem álló srác.

- Imádom. Köszönöm. – léptem oda hozzá és magamhoz öleltem. – De igazán nem kellett volna.

- Ugyan már! – nézett rám szúrósan, így a továbbiakban nem tiltakoztam csak még egyszer megöleltem.

Rövid hezitálás után egy konty és egy nagyon egyszerű smink mellett döntöttem, úgy gondoltam jobb nem túlzásokba esni. Oké, díjátadóra megyünk, de ez pont amiatt, hogy augusztusban rendezik, inkább a nyárról szól témáját és az öltözködést tekintve, nem pedig arról, hogy az ember minél drágább estélyikben lejtsen végig a vörös szőnyegen a sajtó előtt...

Késő délután volt – egész pontosan fél hat – mikor Chace bekopogott, hogy készen vagyok-e, mert lassan indulnunk kell. Még javában folytatta volna a mondandóját, mikor kinyitottam az ajtót. Ahogy meglátott félbehagyta a mondatot, s tekintetével engem fürkészett.

- Gyönyörű vagy! – csendült fel halkan a hangja, miközben szemeiben csodálkozás ült.

- Köszönöm! – feleltem elpirulva – De te sem panaszkodhatsz. – mosolyogtam rá, miután szemrevételeztem szerelését. Egy egyszerű fekete farmer és egy kék ing volt rajta, melynek hatására szemei szinte világítottak.

- Mehetünk? – érdeklődött.

- Egy perc, még gyorsan felveszem a cipőmet. – feleltem, s hátat fordítva neki az ágyam mellett lévő magas sarkúért indultam.

Ajkain játszó mosolyát látva meg sem lepődtem a következő mondaton, mely elhagyta a száját.

- Minden alkalmat megragadsz, hogy magasabbnak tűnhess egy kicsivel, nem igaz?

- Így legalább csak fél fejjel vagy nálam magasabb. – nyújtottam rá nyelvet, majd felnevettünk.

A hotel előtt beszálltunk egy sötétített üveges fehér BMW-be, amely a helyszínre vitt minket. Chaceszel a hátsó ülésen foglaltunk helyet. Ahogy közeledtünk úti célunk felé, sorra jutottak eszembe az eddigi incidenseink a sajtóval, s kezdett eluralkodni rajtam az idegesség. Halk sóhaj hagyta el ajkaimat, miközben tekintetemet a mellettünk elsuhanó tájra függesztettem.

- Minden rendben? – kérdezte Chace jobb kezével lágyan végigsimítva karomon.

- Persze. – feleltem minden meggyőződés nélkül, ami neki is feltűnt.

- Bármi sértőt is mondd egy újságíró egyszerűen hagyd figyelmen kívül, rendben? Mi tudjuk mi az igazság és ez bőven elég. – fordította maga felé arcomat és pillantását az enyémbe fúrta.

- Rendben. – suttogtam elhalóan, s tettem következményeivel nem törődve hajtottam fejemet a vállára.

Chace úgy helyezkedett, hogy át tudjon karolni és nekem is kényelmes legyen. Az út hátralevő részét a másikat ölelve néma csendben tettük meg. Ahogy a napfény játékát figyeltem a pálmafákon és a mögöttük lévő vízfelületen, háborgó gondolataim kezdtek megnyugodni. Melyet a mellettem ülő férfi gyengéd cirógatása – hol a hátamon, hol pedig vállaimon - és fülemben dobogó egyenletes szívverése is segített.

A kocsi lassan fékezni kezdett, majd megállt, s egy perc múlva kinyílt az ajtó. Chace bátorítóan megölelt, kiszállt és kezét felém nyújtotta, hogy kisegítsen.

Mosolyt varázsoltam ajkaimra, majd segítségét elfogadva szálltam ki a kocsiból, hogy aztán belékarolva induljunk el az őrjöngő tömeg felé. Ahogy közeledtünk egyre jobban hatalmasodott el a hangzavar, mely a rajongóknak és a média résztvevőinek volt köszönhető. Ahogy ráléptünk a vörös helyett - számomra kissé meglepő módon - kék szőnyegre és észrevették egymásba karoló párosunkat, minden teljesen felbolydult. A rajongók Chace nevét skandálták, s elvétve hallottam az enyémet is felcsendülni.

Aztán egy szervező lépett mellénk és egy fiatal nőhöz irányított, aki mikrofonnal a kezében várt ránk.

- Kedves nézőink, éppen most érkezett meg hozzánk egy újabb jelölt, Chace Crawford és partnere Caroline Salais. – kezdett bele mondandójába félig felénk, félig a kamera felé fordulva a lány. – Sziasztok! – mosolygott ránk kedvesen.

Viszonoztuk a gesztusát, s vártuk, hogy feltegye a kérdéseit.

- Chace, sokak szerint te vagy a legnagyobb esélyes a kategóriádban. Mit szólsz ehhez?

- Számomra már az megtiszteltetés, hogy jelöltek. De nem szeretnék találgatásokba belemenni.

- Ez az első olyan esemény, melyen nem egyedül jelensz meg. Ezek szerint fontos szerepet tölt be az életedben a melletted álló hölgy. – sandított rám a kérdező.

Arcomra egyből kiült a meglepettség, hiszen nekem erről a tényről fogalmam sem volt. Valahogy eszembe sem jutott, hogy ezt a témát firtassam bármelyik beszélgetésünk alkalmával. Chace azt szerette volna, ha vele jövök és engem ez leírhatatlanul jó érzéssel töltött el. Valahogy elég volt már maga a tudat is, - hogy azt akarta én legyek vele – ahhoz, hogy szárnyaljak a boldogságtól.

- Igen. – felelte, s ajkai halvány mosolyra húzódtak, miközben a szemeimbe nézett és úgy folytatta – Mindig is fontos szerepet töltött be és nem hiszem, hogy ez valaha megváltozna.

- Caroline, már korábban is ismerted Chacet? – szegezte nekem a következő kérdést a műsorvezető, mire kénytelen voltam elszakítani pillantásomat Chace elképesztően kék szemeitől.

- Igen, de többet nem szeretnék most erről mondani. Három héten belül úgyis minden világossá válik. – adtam szűkszavú választ.

Tisztában voltam vele, hogy azzal, hogy a saját nevemet adom a könyvhöz, az egész világ számára nyilvánvalóvá válik majd rövid időn belül, hogy Chace gyerekkori barátom. Ahogy azzal is, hogy magyarázatot várnak az eddigi „hitegetésekre” s az előszavamra is, hogy miért kezeltük egymást új ismerősként. De ez volt az, amit nem akartam a média elé tárni. Semmi közük nincs a magánéletemhez, a múltamhoz, jelenemhez, s ahhoz, aki talán a jövőm lehet...

Zenei produkciók váltottak köszönőbeszédeket, díjátadásokat ezzel kicsit megtörve az esemény monotonitását és megelőzve annak unalmassá válását. Chace mellett ülve élveztem a műsort, s azt vettem észre magamon, hogy izgatottabb vagyok, mint a mellettem helyet foglaló srác. A másik oldalamon Blake – Chace egyik munkatársa a sorozatból – mosolyogva figyelte fészkelődésemet és meg sem próbált nyugalomra inteni.

- Következzenek a legjobb női és férfi sorozatszínész kategória jelöltjei. – konferálta fel egy férfi, hogy mi is jön.

- Végre. – motyogtam magam elé, miközben Chace a kezemért nyúlt, összekulcsolta ujjainkat. Fejem felé fordítva némi izgatottságot véltem felfedezni rajta - melynek megjegyzem, eddig még egyetlen aprócska jelét sem mutatta - így bíztatóan szorítottam meg a kezét.

- És a nyertesek: Leighton Mesteer és Chace Crawford. – harsogta a hang a mikrofonba.

Chace mosolyogva pattant fel, hogy aztán engem is felrántson és megöleljen.

- Gratulálok! – motyogtam a fülébe, majd egy apró puszit nyomtam az arcára.

Esélytelen volt, hogy bármit is válaszoljon, mert kolléganője belé karolva finoman rángatta a színpad felé. Újra helyet foglaltam, s összemosolyogtam a sorozatot képviselő másik két színésszel, akik szintén a helyükön maradtak. Aztán tekintetemet az emelvényre szegeztem.

- Wow! Öhm… szóval, úgy gondolom… - Leighton nem csak a megfelelő szavakat kereste, a közönség hangos tapsvihara sem akart csitulni. - Szeretnénk köszönetet mondani a rajongóinknak. – szólalt meg egy kis hatásszünet után, mire mindenki elcsendesedett. - Ti srácok, elképesztőek vagytok.  A színészi gárda nagy része akkor és azért költözött New Yorkba, hogy megcsináljuk a sorozatot. A sorozatot, amiben hittünk, és amit már az elejétől szerettünk. És ezzel együtt megkaptuk a világ legjobb rajongóit.

- Pontosan! – helyeselt Chace - Nem állhatnánk most itt, ha nem támogattatok volna minket már a kezdetektől. Nélkületek mi csak senkik lennénk, srácok. Nagyon köszönjük, hogy ennyire szerettek minket. Nagyon szépen köszönjük, imádunk titeket!

- Igen, és szeretnénk köszönetet mondani a stáb tagjainak és a többi szereplőnek is, nem lehetnénk itt nélkülük.

- Igen, szeretjük őket, kivéve ezt az egyet. – mutatott Chace a mellette álló lányra, majd mosolyogva magához ölelte, ezzel jelezve, hogy egyáltalán nem gondolta komolyan.

A közönség nevetésben tört ki, majd újfent felharsant a tapsvihar, miközben Leighton és Chace levonult a színpadról.

Már jócskán kezdett sötétedni, mire elhagytuk az átadó helyszínét és az After Partynak helyet adó szállodába megérkeztünk. Az étteremben elfogyasztott közös vacsora után, melyen a győztesek és kísérőik vehettek csak részt, a kertbe vonultunk, ahol már javában tartott a buli. Bártrenderek keverték a legkülönfélébb koktélokat, pincérek szlalomoztak a táncoló tömegben hatalmas tálca pezsgőkkel a kezükben, míg egy másik bárban a legelőkelőbb alkoholokból válogathattak a szórakozni vágyók.

Türelmesen álltam Chace mellett, aki nem győzte fogadni a gratulációkat és mosolyogva üdvözöltem azokat, akiknek bemutatott. Ajkaim már kezdtek megfájdulni a rájuk erőltetett felfelé görbülő mozdulatoktól, de zokszó nélkül tűrtem. Tudtam, hogy ez ezzel jár, s az hogy láttam Chace is hasonlóképp szenved, valahogy megnyugtatott és kitartásra ösztönzött.

- Húsz percen belül lelépünk, ígérem! – suttogta a fülembe.

Időm sem volt reagálni az elmormolt ígéretre, mert újabb férfi lépett oda hozzánk, hogy rövid bájcsevejt folytasson a derekamat ölelő sráccal.

Nem tehettem mást, mint hogy vártam. Életem leghosszabb húsz perce állt előttem.

Döbbenetes az ember számára, mikor rájön, hogy valójában milyen változó sebességgel képes telni az idő. Ha boldog vagy, csak úgy pörögnek a másodpercek, s mire észbe kapsz már véget is ért az, amiért előtte napokig, hetekig, hónapokig esetleg évekig epekedtél. Ám az ezt megelőző várakozás, az igazán lélekölő tud lenni. Amikor úgy érzed, soha sem jön el az az ominózus pillanat, amikor az idő szabályszerűen vánszorog. Te pedig szenvedsz, aggódsz, bosszankodsz, vagy éppen izgulsz. Az én esetemben ez utóbbi volt a leginkább helytálló. Hiszen én is vártam. Vártam a megfelelő pillanatra, hogy őszinte lehessek vele, és hogy végre megbeszéljük mindazt, amit már hónapokkal ezelőtt meg kellett volna…

39. fejezet

Sziasztok!

És íme a következő rész. Lassacskán túl leszek a vizsgaidőszakon is és lesz egy nyugisabb hónapom, ha minden jól megy. Akkor legalább több időm lesz az írásra koncentrálni.
Ami a mai részt illeti, elképzelhető, hogy azt az érzést fogja kelteni bennetek, hogy szinte semmi nem történik benne. Igen, részben igazatok lehet, nem egy akció dús fejezetet hoztam, szinte alig van benne párbeszéd... Viszont Carrie elgondolkodik az elmúlt időszakon és  fontos dolgok zajlanak le benne, melyek engednek következtetni a folytatást/ befejezést illetően is :)
Említettem nektek, hogy nem fogok eltűnni, nem hagyom abba a blogolást. Ugyan szóba hoztam azt is, hogy egy kis szünetet fogok tartani. Hát az a helyzet, hogy csak nem bírtam magammal és megcsináltam az új történetem blogját. :$ A Prológus és egy rövid ismertető az oldalsávon már fent van, a folytatás viszont majd csak februártól várható :) Ha érdekel titeket katt ide: Végtelenszer végtelenül
És végül de nem utolsó sorban: Szeretnék előre is Kellemes Karácsonyi ünnepeket és Boldog Újévet kívánni nektek, drága olvasóim!
Köszönöm, hogy vagytok nekem és hogy a hosszú kihagyások ellenére is kitartotok mellettem, a történet mellett.
Most pedig nem maradt más hátra, mint hogy kellemes olvasást kívánjak a fejezethez. Remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket! :)
Puszi, Csillu

„Rengeteg átláthatatlan kérdés, amire nincs válasz. Ám mégis, van válasz. Van válasz, mégpedig benned.

Mert ezekre a kérdésekre senki sem válaszolhat helyetted. Csak te. És te pontosan tudod a választ.”

39. fejezet

Amint a taxink megérkezett a Viceroy Hotel elé, s Chace kisegített a járműből, az addig a környéket uraló nyugalom helyét a nyüzsgés vette át.

Épp, hogy csak kifizettük az utat a sofőrnek, máris két londiner rohamozott meg minket. Név szerint üdvözöltek, majd engedélyünket kérve kikapták a kocsi csomagtartójából a bőröndjeinket, s megígérték, hogy azok a szobánkban lesznek, mire elintézzük a papírokat.

Egy meglepett pillantást váltottunk Chaceszel, majd vállat vonva iramodtunk meg a bejárat felé. A recepciósból még nagyobb lelkesedést váltott ki megjelenésünk. Kedvesen mosolyogva köszöntött, s már kereste is elő a szobánkat nyitó mágneskártyákat.

Perceken belül túl is voltunk, minden formaiságon, Chace aláírta a szükséges papírt, majd egy rövid tájékoztatást kaptunk az étkezések időpontjáról – feltéve, ha azokat itt szeretnénk elkölteni – a bár nyitva tartásáról, valamint, hogy merre találjuk a medencét.

Figyelmesen végighallgattuk a monológot, majd megköszönve a segítőkészségét ott hagytuk a fiatal lányt, s a harmadik emelet felé vettük az irányt. Nem kell egy hatalmas szállodára gondolni, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy mi a legfelső szinten fogunk majd aludni. Mégis nekem már első látásra elnyerte a tetszésemet. Valószínűleg az is sokat nyomott a latba, hogy Santa Monicaban található és nem Los Angeles egy nyüzsgő részén, így talán nyugtunk lesz a fotósoktól is, amíg itt tartózkodunk.

Elképedve álltam hosszú percekig a nyitott szobaajtóban. Mit szoba, Nate egy egész lakosztályt képes volt lefoglalni. Lassú léptekkel merészkedtem beljebb, s futtattam végig a tekintetem a helyiségen.

A két hálószoba egymással szemben foglalt helyet. Mindkettőben a világos színek domináltak, s hatalmas franciaágyak foglalták el a tér nagy részét. Az egyik falát cseresznye-faburkolat borította, az ágy végében pedig egy fehér kanapé foglalt helyet. Míg a másik szobának az egyik fala egy hatalmas üvegből állt, a többi pedig fehér színben pompázott. Egy kisdohányzó asztal – rajta egy gyönyörű lepkeorchideával – és két szék állt az ablak előtt. A hely letisztultsága egyből magával ragadott.

- Chace? – kiabáltam a nevét, mialatt megfordultam, hogy megkeresessem, s meggyőzzem, hogy ez lehessen az én szobám.

Arra viszont nem számítottam, hogy jó fél méter távolságra áll csak tőlem, s engem figyel. Ijedtemben a szívemhez kaptam, majd kifújtam a tüdőmben rekedt levegőt.

- A frászt hoztad rám! Ne settenkedj, még a végén azt hiszem, hogy valami rosszban sántikálsz. – jegyeztem meg fél mosollyal az arcomon.

- Még az is meglehet. – felelte halkan, mialatt közelebb jött.

- Igazán? – érdeklődtem felvont szemöldökkel.

- Ühm. – motyogta, miközben még egy lépést tett felém, így a köztünk lévő távolság minimálisra csökkent.

Fejemet felemelve értetlenül néztem rá, nem tudtam, hogy mi ütött belé, miért viselkedik hirtelen ilyen különösen.

Aztán összekapcsolódott a tekintetünk. Kék íriszei hívogattak, követelték, hogy pillantásomat ne emeljem el róluk. És ki vagyok én, hogy képes legyek ellent mondani nekik?!

Ahogy a csillogó szempárban gyönyörködtem, a szívem hevesebben kezdett dobogni.

Néma csend vett minket körül, miközben a másik tekintetét fürkésztük. Kénytelen voltam, ha csak egy másodperc erejéig is, de lehunyni szemeimet. Ekkor hallottam, hogy megmozdul, azt hittem, hogy hátrébb lép, ám nem így cselekedett.

Egy gyengéd érintést éreztem meg az arcomon, melynek hatására a bőröm bizsergett, szívem még vadabb vágtába kezdett. Fejemet a tenyerébe hajtottam, s egy mélyről jövő sóhaj szakadt fel belőlem. Mutatóujját az állam alá csúsztatta, arcomat maga felé húzta.

Szemeim kinyitva újra az ő égető pillantásával találkoztam, ahogy figyelmesen engem pásztázott.

Lassan közelítettünk a másik felé, mikor éles késként hasított a csendbe a mobilom csörgése. Ijedten kaptam fejemet a kis táskám irányába, mely tőlünk nem messze hevert az ágyon. Egy zavart pillantást vetettem Chacere, aki továbbra is engem fürkészett, s keze még mindig az állam tartotta fogva. Ismét rá néztem, majd elléptem tőle, s a még mindig zenélő eszközért indultam. Tehetetlenül lehulló kezeit és az arcán - a másodperc töredékéig - átsuhanó csalódottságot látva bosszúsan nyúltam a táskámért.

- Tessék? – szóltam bele, s közben igyekeztem normalizálni légzésemet.

- Odaértetek? Minden rendben? – csendült fel Nora hangja a vonal túlsó végéről.

- Igen, minden oké, most foglaltuk el a szállásunkat. – motyogtam a vonalba, továbbra is háttal állva Chacenek.

- Szuper. – hangja kajánul csengett, de úgy döntöttem nem teszem szóvá, hogy sejtem, mi jár a fejében – Az előbb sikerült elérnem Patrick atyát, hétfőn délután négyre vár titeket. Azt mondta, hogy legalább lesz alkalma egy kicsit beszélgetni veletek, mert már nagyon régen nem látott titeket arrafelé. – nevetett fel Nora.

- Hát semmit sem változott? – mosolyodtam el én is.

- Látod. Engem is vagy fél órán keresztül boldogított. – aztán egy férfihang szűrődött be tompán a háttérből. – Tartsd egy kicsit. – szólalt meg majd telefontól elhajolva társalgott valakivel - Igen? Oké, egy pillanat… Carrie, Nate beszélni szeretne Chaceszel, de még ki van kapcsolva. A közeledben van? – intézte újfent hozzám a mondandóját.

- Igen. Adjam?

- Légy szíves.

- Chace, Nate beszélni akar veled. – fordultam a mögöttem álló sráchoz, s felé nyújtottam a készüléket. Ahogy elvette, egy röpke másodpercig hozzáért keze az enyémhez, melynek nyomán bőröm ismét bizseregi kezdett.

Elfojtottam egy kitörni készülő sóhajt és a nappaliba vonultam, a mini-hűtőből kivettem egy ásványvizet, s nagyot kortyoltam belőle.

Ez meg mégis mi volt? Megcsókolt volna, ha nem szakít félbe minket Nora? Vagy az utolsó pillanatban elhúzódott volna? De akkor mégis mi volt az a csalódott kifejezés az arcán?

A gondolataim vadul kavarogtak bennem, teljesen össze voltam zavarodva. A víz jólesően hűtötte torkomat, s segített egy kicsit lenyugodni.

Hajamba túrtam, felsóhajtottam, majd a bőröndömért mentem, hogy bevigyem a szobába.

Chace percekkel később ruganyos léptekkel közeledett felém. Kezembe nyomta a mobilt, majd gyors magyarázkodásba kezdett egy nem várt interjúról a holnapi díjátadó miatt.

Szabadkozva kért elnézést, hogy el kell mennie. Biztosítottam róla, hogy semmi gond, feltalálom magamat. Megígérte, hogy siet vissza, amit egy mosollyal az arcomon nyugtáztam.

Gyorsan elvonult lezuhanyozni, negyed óra múlva már átöltözve jött vissza. Egy gyengéd puszit nyomott a homlokomra és már ott sem volt.

Hirtelen felszabadult időmmel viszont nem igazán tudtam mit kezdeni. Rövid töprengés után végül előkaptam a laptopomat és írtam egy részletesebb bejegyzést a blogomba, ezzel próbálva kompenzálni, hogy mostanában - sajnálatos módon - eléggé elhanyagoltam az olvasóimat.

Ezt követően rendeltem magamnak ebédet, miután azt elfogyasztottam, tanácstalanul ültem a kanapén, nem tudtam, hogy mégis mivel tölthetném az időt, amíg Chace megjön.

Mivel túl sok kedvem nem volt egyedül a városban bóklászni, úgy döntöttem, kihasználom a jó időt, amíg még tehetem. Felvettem a fehér bikinimet, magamra kaptam egy laza felsőt, a táskába bedobtam a naptejet, a telefonomat és egy törölközőt, majd a szálloda medencéjéhez vonultam. Alaposan bekentem magamat naptejjel, nem szerettem volna vöröslő bőrrel megjelenni holnap ki tudja hány pletykára éhes fotós és tévériporter előtt.

A szálloda kerthelységét hatalmas tujasor takarta el a kíváncsi tekintetek elől. A medence hosszabbik oldalával párhuzamosan fehér sátrakat helyeztek el, melyek alatt kényelmesnek tűnő kanapék foglaltak helyet. A tuják közvetlen közelében pedig napozóágyakat és színes napernyőket helyeztek el, ezzel mintegy tarkítva a környéket.

A délután nagy részét úszással és napozással töltöttem.

A nap már lemenőben volt, rózsaszínes árnyalatba burkolva a környéket, amely egy különleges hangulatot keltett bennem. Én még mindig a medence partján ültem lábamat a vízbe lógatva, teljesen elmerengve meredtem magam elé, s figyeltem lábam játékát a hullámokkal.

Közben szabad utat engedtem gondolataimnak.

Elmúlt évek eseményei pörögtek lelki szemeim előtt, akár egy érdekes film a moziban.

A különbség csak annyi volt, hogy most minden egyes mozzanatnak tudatában voltam, mert főszereplője, vagy legalábbis fontos mozgatórugója voltam a cselekményeknek.

Ismertem a teljes történetet, mégis igyekeztem külső szemlélőként figyelemmel kísérni azokat a momentumokat, melyeket az agyam lejátszott nekem.

Először egy boldog kisfiú és kislány képe jelenik meg. A lány kíváncsian figyeli a fiút, aki hevesen gesztikulálva magyaráz valamit, majd vidám kacagás szakad fel belőle. A fiúcska durcásan pislog rá percekig, majd ő is csatlakozik a lányhoz, nevetésük betölti az egész környéket…

Aztán egy futó találkozás rajzolódik ki előttem, egy viszonzott köszönés, két bátortalan mosoly. Semmit mondó, felszínes kérdések és rájuk adott válaszok. Zavart viselkedés két kamasztól, akik évek óta alig kommunikálnak egymással. Percek múltán a lány megelégeli a kínos érzést keltő feszült társalgást és egy fontos találkozóra hivatkozva elköszön, és ott hagyja a fiút…

New York eltéveszthetetlen felhőkarcolóival jelentőségteljesen magasodik felénk. Aron keze végigsimít az arcomon, majd tarkómnál fogva maga felé húz, s arcomat figyelve hajol közelebb, de mivel nem lát rajta semmi ellenállást, magabiztosabban magához von, s ajkaink szenvedélyes csókban forrnak össze. A kapcsolatunk ott a naplemente által megvilágított üvegépületek között kezdődött nem messze a lakásomtól… Egy kis ugrás az időben, négy hónappal később a Noraval közös lakásunk kanapéján kucorgok üveges tekintettel magam elé meredve. Az előző nap ért felismerés után, miszerint képtelen vagyok teljes szívemből kimondani azt az egy szócskát neki, úgy döntöttem, mindkettőnk számára jobb, ha véget vetek ennek a kapcsolatnak…

Cameron mosolygós arca kúszott elém. Vacogó fogakkal tűrtem, hogy kisimítsa egyik esőtől arcomba tapadó hajtincsemet. Újabb kezdete egy talán még rövidebb románcnak, mint az előző volt…

Az első Vele kapcsolatos álom utáni reggel: hevesen verdeső szívvel ülök az ágyamban és meredek a takarómra. Ez meg mégis mi volt? És miért? Miért most? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarognak bennem egész nap… Hetek telnek el, egyre gyakrabban tér vissza ez az álom. Időközben mindenhonnan az Ő arca bukkan elém: a kiadóhoz menet a buszokon; a tévét épp akkor sikerül bekapcsolnom, mikor a sorozat aktuális részét adják, amiben szerepel; egy elkapott interjú egy rádióadóban, miközben kocsival igyekszem hazafelé a bevásárlásból…

Akaratom ellenére is egyre jobban férkőzött vissza az életembe, holott ez volt az, amit évek óta igyekeztem elkerülni.

A kis saját mozim folytatódik. Szinte már a jelenben járunk.

Az „első” személyes találkozásunk elevenedik meg: remegő kezeim, hevesen verdeső szívem. Zavart viselkedésem mégsem tűnik fel neki, ahogy az sem, hogy ő tulajdonképpen nagyon is ismer.

Az akkor érzett düh és keserűség ízét érzem a számban, ami egy kicsit visszaránt a valóságba, hogy aztán a balesete előtti fél óra emlékei sodorjanak el a Los Angeles-i hotelből a Central Parkba.

Végül a „filmem” a ma délután majdnem megtörtént csókkal zárul.

A gondolataim az elmúlt évek, hónapok, hetek, napok, órák között cikáztak vadul.

Igen, Bennek igaza volt, hülye módon eltaszítottam magamtól a boldogságot. Féltem valakit igazán, teljes szívemből szeretni, tartva egy esteleges visszautasítástól.

Egyszerűbb volt ellökni magamtól minden hímnemű egyedet, mielőtt komolyabbra fordult volna a kapcsolatunk. Könnyebb volt azt mondani, hogy képtelen vagyok őszintén szeretni az illetőt, mint bevallani magamnak, hogy rettegek attól, hogy majd valami okból kifolyólag eltaszít. Inkább elébe mentem a dolgoknak és én vetettem véget az egésznek, mielőtt az igazán elkezdődhetett volna vagy éppen egy magasabb szintre léphettünk volna…

Mindeközben azzal is tisztában voltam, hogy képtelenség még egy olyan embert találni, aki akkora hatással lesz majd rám, mint Chace volt már gyerekkoromban.

Sokat gondolkodtam rajta álmatlan éjszakáimon, hogy az, amit iránta éreztem, valóban szerelem volt-e. Többször is sikerült elbizonytalanodnom, de az első találkozás, az első csókunk, majd minden egyes együtt töltött perc, óra az elmúlt pár hónapban segített megbizonyosodnom benne. Nem csak egy gyermeki ragaszkodás volt az, hanem őszinte, mély szerelem. Olyan, melyet azóta sem éreztem senki iránt.

Ha szomorú voltam, valami rossz történt velem, önkéntelenül is a vele közös emlékeimet idéztem fel, az valahogy mindig megnyugtatott és egy kicsit jobban éreztem magam. Ahányszor rá gondoltam, felidéződtek bennem gyönyörű szemei, vidám nevetése, az arcom boldog mosolyra húzódott. De az pillanatokkal később le is lohadt, amint tudatosult bennem, hogy mennyire nem tartjuk a kapcsolatot.

Gyűlöltem magamat, azért mert kitudódtak az érzéseim, melyeket felé tápláltam. Azért, mert nem az én kezemben volt az irányítás. Számtalanszor játszottam el a gondolattal, hogy mi történhetett volna, ha én dönthetek. Talán akkor minden másképp alakulhatott volna.

De tulajdonképpen én vagyok a hibás, ott rontottam el az egészet, hogy olyan emberekben bíztam meg, akik képtelenek voltak tartani a szájukat. Ha kicsit okosabb lettem volna, akkor Benen kívül senkinek sem meséltem volna el. De a múlton már nem változtathatok...

Valaki elmondta, én pedig úgy éreztem semmi értelme tovább titkolni Chace előtt. Nem akartam a szemébe hazudni.

Még most is élénken bennem él az arckifejezése. Eleinte halvány mosoly játszott ajkain, s bíztatóan nézett rám, hogy mondjam csak el azt, ami a szívemet nyomja. Ám ezt a „lelkesedést” fokozatosan váltotta fel a döbbenet, a gyötrődés.

Elutasított… aztán ahogy teltek a napok, hetek, egyre jobban kezdett eltávolodni tőlem. Én persze bolond módjára mindig valami indokot gyártottam neki, hogy miért nincs velünk, ha Bennel találkoztunk. Egy kifogást, hogy nem ért rá, mert tanulnia kellett, hogy az osztálytársaival van, hogy anyukája biztos szobafogságra ítélte valami miatt… De ahogy ezek a magam által kovácsolt ürügyek számomra is egyre átlátszóbbak voltak, szembe kellett néznem a valósággal, melyet csak nagy nehezen ismertem be magamnak.

Én voltam az oka, és ennek a ténynek a tudata szíven ütött. Napközben igyekeztem erősnek mutatni magamat, de éjszakánként kitört belőlem minden elfojtott érzelem, és álomba zokogtam magam. Hónapokig tartott, de végül sikerült feldolgozni.

Az egyetlen ember, aki tudta, hogy valójában mi zajlik le bennem az Ben volt. Féltett, így addig- addig nyaggatott, míg ki nem adtam magamból, azt, ami a szívemet nyomja, s végül is neki köszönhetem, hogy valamilyen szinten el tudtam fogadni a történteket és nem folyton magamat hibáztatva rágódtam a múlton.

Aztán... Amikor először megláttam az étteremben felém közeledni, olyan dolog történt, amire nem számítottam. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy a régen elfeledett, elnyomott érzés újra feléledhet bennem. Mégis, ott azon a késő tavaszi délutánon mosolygós arcával és tekintetével ismét elrabolta a szívemet.

Chace jött és újra felforgatta a mindennapjaimat. Én meg buta módon hagytam, sodródtam az árral.

De ki gondolta volna még egy vagy másfél hónapja, hogy ez lesz belőle?

A kórházból úgy jöttem el tőle, hogy kizártnak tartottam, hogy valaha is újra igazán jóban legyünk.  

Én korábban azt hittem, ha két ember nem beszél majd’ tíz évig szinte semennyit egymással, akkor az iszonyú nagy szakadékot verhet közéjük. Hiszen, ha azt nézzük tíz év nem kis idő, és ha fiatalokról van szó, rengeteg változáson megy keresztül az ember, mind gondolkodás, mind viselkedés tekintetében. Aztán ahogy a közös munka mellett és a balesete után ismerkedtünk, beszélgettünk bebizonyosodott a számomra is, hogy ez koránt sem úgy van, mint ahogy én gondoltam. Ha két ember között megvolt az összhang nagyon sokáig és jóban voltak, akkor a kötődés annak ellenére is megmarad, hogy időközben felnőnek…

Mi sem mutatja jobban, mint hogy itt fekszem egy szálloda medencéje mellett Los Angelesben, holnap pedig a hivatalos kísérője leszek egy díjátadón, amin jelöltként vesz részt.

Viszont még mindig nem tudom, hogyan is állunk valójában. Ez a bizonytalanság pedig az őrületbe kerget, fojtogat.  

Beszélnem kell vele, őszintén. Bevallani, hogy az érzéseim mit sem változtak, tisztázni mindent. És ha kell… elengedni a másikat. – született meg bennem végül az elhatározás.

Egy mélyről jövő sóhaj szakadt fel belőlem és a szívem is belesajdult a legutóbbi gondolatomba. Agyam vadul tiltakozott még csak a feltételezés ellen is, hogy újra elveszíthetem őt. De ha nem kockáztatok, nem nyerek. Elegem van ebből a biztonsági játékból, ezúttal merész leszek.