15. fejezet

Sziasztok!

Különösebb hozzáfűznivalóm a fejezethez nincs, azonkívül, hogy ez és a következő rész is egy kissé, úgymond unalmas lesz. A cselekmény nem pörög annyira, de ezt majd úgyis meglátjátok. Meglátásom szerint, néha kell ilyen rész is. A folytatás úgyis rengeteg izgalmat rejt még...
Kellemes olvasást!

Puszi, Csillu

Ui.: Blogger újfent önállósította magát...  :@
Sajnálom, de nem tudok mit kezdeni vele. Hiába állítom át, törlöm a bejegyzést és rakom fel újra, ugyanúgy fehér marad az alap egy bizonyos részig.

15. fejezet 

- Hiányozni fogsz! - szorítottam magamhoz még jobban. 

- Te is nekem! Amint tudok, jelentkezem, de te is hívj. 

- Rendben. 

- Te pedig vigyázz rá! - szólt a mellettem állónak, majd megölelték egymást. 

A hangosbemondó szakította félbe a búcsúzkodásunk. 

- Ez már a második felszólítás, menj! 

A bőröndjét magához véve indult meg, de mielőtt eltűnt volna a szemünk elől, visszafordult még egyszer. Szomorúan, mégis egy mosollyal az arcomon integettem neki. 

Hiányozni fog! 

Amint kiléptünk a reptér fotocellás ajtaján, egyből leintettünk egy taxit. Ahogy beszálltunk a hátsó ülésre, bediktáltam a címet, majd Matt mellkasának dőlve helyeztem kényelembe magam. A kocsi elindult, én pedig a mellettünk elsuhanó tájat figyelve merültem el a gondolataimban.

Annyi minden történt ez alatt a pár nap alatt. Kezdve onnan, hogy Matt és én elhatározásra jutottunk. Már akkor, ott fent a tetőn tudtam, hogy mit akarok, de nem sejtettem, hogy a megvalósítása mennyire nehéz is lesz. Erre Ő világított rá. Az ominózus beszélgetés pillanatok alatt felidéződött bennem: 

- Ez most komoly. Kettőnkről van szó! 

- Rendben, figyelek. - feleltem halkan. 

- Ahhoz, hogy meg tudjuk beszélni a dolgokat, tudnom kell, mennyire gondolod komolyan ezt az egészet! - nézett mélyen a szemembe. 

- Akármennyire is próbáljuk tagadni, tény, hogy vonzódunk egymáshoz. - kezdtem bele - Lehet, hogy Olaszországban csak elszórakoztunk egymással, de ez most más. Tegnap a tetőn nem azért engedtem, hogy megcsókolj, mert szimplán jól esett. Kedvellek. - jelentettem ki egyszerűen - Ahogy egyre jobban megismerlek, jövök rá, hogy mennyi közös is van bennünk. Jól és biztonságban érzem magam melletted. Szeretném, ha ez a dolog működne közöttünk, úgy érzem, szükségem van rád. 

A mondandóm végére már hatalmas mosoly ült az arcán. 

- Mi az? 

- Semmi, semmi. Jól meggondoltad ezt? Mi van Chace-el? 

- Ő a múltam, amit szeretnék lezárni. Igen, jól meggondoltam. 

Tekintete az enyémet fürkészte pár percig majd magához húzott és megcsókolt. Kacagva váltam el ajkaitól. 

Az ágyon eldőlve a karjai közt feküdtem. A szívverését hallgatva cirógattam a mellkasát. Nem tudom mennyi idő telt el, mire újra megszólalt, ezzel megtörve az idilli csendet. 

- Úgy volt, hogy jövő héten hazautazom a szüleimhez Szerbiába, de majd beszélek velük, hogy csak két héttel később megyek. Feltéve, ha szeretnéd, hogy maradjak. 

- Viccelsz? Köszönöm! Viszont nekem dolgoznom kell. Úgyhogy valami elfoglaltságot kell találnod délelőttönként. 

- Nem gond. 

- Mikor kell visszamenned Spanyolországba? 

- Július 25-én már edzések vannak. 

- Értem...

- Héj, ne szomorodj el! - vont magához - Megoldjuk valahogy, oké? Ha igazán akarjuk, akkor működni fog, nem igaz? 

- De. - bólintottam. 

Igaza volt. Akartam, hogy működjön ez a kapcsolat, nem adhatom fel már az elején. Majd kitalálunk valamit, hogy ne kelljen sok időt külön töltenünk.

- Carrie, telefon! - rántott vissza a jelenbe Matt hangja. 

Tényleg csörgött, úgy látszik nagyon elmerültem a gondolataimban. 

- Tessék! - szóltam bele unottan az ismeretlen számot meglátva. 

- Caroline, én vagyok az Ivy. 

- Oh, jó reggelt. Valami gond van? 

- Igen. Vagyis nem, de be kéne jönnöd aláírni néhány papírt. De ha lehet, minél hamarabb. 

- Rendben, negyed óra. - azzal bontottam a vonalat, majd a sofőrnek előreszóltam - Elnézést változott a terv, a Magic Fashionhöz, legyen szíves.

A taxis bólintott, ezzel jelezve, hogy értette, majd figyelmét ismét csak az útnak szentelte.

- Remélem nem baj. Csak pár szerződést kell aláírnom. - pillantottam fel Mattre. 

- Semmi gond. - felelte és egy csókot lehelt ajkaimra.

Az út további része szótlanságban telt. A figyelmem az egyre jobban nyüzsgő város kötötte le. Szerencsénk volt, a forgalom még nem volt olyan nagy, mint egy átlagos hétköznap délelőtt, így hamar a megadott címre értünk. Fizettünk, kiszálltunk majd Matt kezét megfogva indultam el a bejárat felé. 

- Hűha! És ez mind a tiéd. - álmélkodott a magas épületet meglátva.

- Ne is mondd! Rettegek, hogy valami hülyeséget csinálok. Anyu azt mondta, megbízhatok Ivyban. De mi van, ha rossz döntést hozok, olyat, amivel több száz, ne adj isten több ezer ember állását, megélhetését sodrom veszélybe?! Nem ezt tanultam az egyetemen, így hogy bízzak magamban, a tetteim helyességében? 

- Édesanyád ismerve, tudom, hogy egy szakértő csoporttal vett körül, emiatt igazán nem kell aggódnod. Ami pedig az egyetemet illeti, nem ott tanultál meg ilyen fantasztikusan írni. Jó lehet, hogy egy- két hasznos dolgot megtudtál, de a tehetség már eleve megvolt benned. Nem kell ahhoz végzettség, hogy valamiben igazán jó lehess. A lényeg, hogy higgy magadban. Egy hónap alatt belerázódsz teljesen. Én nem féltelek! 

- Köszönöm! - suttogtam a mellkasába, hozzá bújva. 

Még ott álltunk így egy kicsit, majd erőt véve magamon elszakadtam tőle és megindultunk a bejárat felé. 

- Jó reggelt, Miss Davis! - köszöntött rögtön vidáman a recepciós. 

- Jó reggelt! - mosolyogtam rá kedvesen és határozott lépésekkel haladtam a lift felé. 

- Davis? - érdeklődött felhúzott szemöldökkel Matt, amint beszálltunk. 

- Igen. - bólintottam. - Tudod anyut mindenki a lánykori nevén szólította és valamiért annyira egyértelmű nekik, hogy a lányát is így hívják, pláne, hogy a múltkori sajtótájékoztatón fény derült a dologra, hogy én vagyok az írónő, Cheryl Davis. Én meg gondoltam, rájuk hagyom. Csak Ivy tudja az igazi nevem, na meg az igazgatóság többi tagja, gondolom... - magyaráztam el neki. 

Az irodám - egyelőre még magamban kiejtve is idegennek hatott ez a szó, azt hiszem, még birkóznom kell a gondolattal - szóval az irodám a legfelső emeleten volt. Amint felértünk és az ajtó kinyílt, egy középkorú nőt láttam meg, aki sietős léptekkel haladt felém. 

- Miss Davis, jöjjön kérem, Miss Stewart már várja. Az úr addig itt helyet foglalhat. - nézett Mattre.

- Nem, Ő velem jön! - a hangom ellent mondást nem tűrően csengett. 

A titkárnő csak megszeppenve bólintott, majd előre ment, hogy mutassa az utat. 

Láttam Matten, hogy készül megszólalni. Szinte biztos voltam benne, hogy szabadkozni akar, hogy neki itt is jó. Alig észrevehetően megráztam a fejem, mire ő vállat vont. Aztán kitört belöle a nevetés. Ugyan próbálta köhögéssel álcázni, de az előttünk haladó sértett pillantásaimból ítélve a kísérlete sikertelen volt.

Levakarhatatlan vigyorral az arcunkon léptünk be az irodába. Ivy már tényleg ott várt, két hatalmas papírkupac társaságában. Reméltem, hogy a két oszlopból nem kell minden egyes lapot aláírni, mert az egy embert és idegeket próbáló feladat lenne.

- Szia! - köszöntünk kórusban Mattel.

- Sziasztok.

- Ivy, ő Matthias Parker, a barátom. Matt, ő Ivy Taylor Stewart az én jobb és bal kezem, a legfőbb segítségem, hogy átlássak mindent. - mutattam be őket egymásnak. 

Kezet fogtak, majd Ivy rám emelte tekintetét. 

- Rendben. Csak nyugtass meg, hogy nem kell minden papírt aláírni - sóhajtottam és leültem, hogy minél hamarabb neki láthassunk. 

Matt eközben kényelembe helyezte magát a kanapén. 

- Egyébként mik ezek? 

- A múlt héten volt a gyakornokok felvételiztetése a környező egyetemekről. Tíz főt vettünk fel, akiket kettesével különböző feladatkört ellátó dolgozók mellé osztottunk be. Egyelőre csak megfigyelésre. Egy hét múlva pedig fokozatosan egyre több feladatot bízunk rájuk, meglátjuk, melyikük hogy bírja a terhelést. A legjobbak pedig nem csak augusztusig maradhatnak, hanem ősszel is.

- Gondolom akkor lesz majd rájuk igazán nagy szükség. Új kollekciók, a divathét...

- Pontosan.

Tulajdonképpen, ha mind a tízen bírják a nyomást, akkor mindegyikük maradhat. Bár ők ezt még nem tudják. Ahogy azt sem, hogy tudatosan készítjük fel őket, hogy alkalmasak legyenek a feladatra.

- Remek ötlet. 

- Emellett sikerült megállapodni néhány ígéretes modellel is, az ő szerződéseiket kell még aláírni. Valamint két új fotósét és divattervezőjét. 

- Nem unatkoztál a múlt héten, ahogy látom. - bólogattam elismerően. 

- Itt azt nagyon nehéz. Mindig van mit csinálni. Jut eszembe, a hónap végén lesz egy divatbemutató a vezetőknek, ahol kiválasztják az új irányvonalat, hogy melyik divattervező hány ruhával képviselheti majd a céget a Fashion weeken. Jó lenne, ha azon mindenképpen jelen lennél. 

- Rendben. Csak egy pontos időpontot mondj minél előbb. Egyeztetnem kell Chace-el vagy Natetel, hogy aznap akkor nem tudok dolgozni. 

- Feltétlenül.

Ivyvel teljesen összedolgoztunk, hogy hamarabb szabadulhassak. Amíg én az egyik papírt írtam alá, ő már a következőt készítette, hogy csak a névjegyemet kelljen rajta hagynom és már rakta is félre. Az eredménye meg is lett, az első pillantásra hatalmasnak tűnő kupac gyors ütemben fogyott. Közben mindenféléről beszélgettünk.

- Akkor tulajdonképpen ez a cég multifunkcionális, nem? – kérdezte Matt.

- Nem meséltél Neki róla? – érdeklődött Ivy.

- Nem. Tudod anyuval nagyon ritkán került szóba közöttünk ez. Ha jól emlékszem, egyszer voltam itt vele, talán tíz éves lehettem. A város az mély benyomást tett rám, de ez valahogy nem. – mutattam körbe – Bevallom, ha akkor nem jövök el anyuval és nem töltünk itt pár napot, meg sem fordul a fejemben, hogy ide jöjjek egyetemre. Valószínűbb, hogy Rómában kötök ki… De visszakanyarodva az eredeti témára, ennyire átfogóan én sem ismertem a Magic Fashiont. Azt, amit tudok, aznap reggel mesélte el, mikor találkoztunk.

- Értem. Akkor gondolom, avassam be én Mattet. – mosolygott.

- Igen, hálás lennék. Te sokkal jobban tudod, hogy hogy mennek itt a dolgok. És ki tudja, hátha én is hallok olyat, amit anyu nem mondott még.

- Oké. Ahogy én tudom, alapításkor a cél egy saját márka létrehozása volt.  Aztán a cég kínálata folyamatosan bővült. Először saját katalógus jelent meg. Eleinte a legnevesebb fotósokkal készíttették, de aztán anyukád gondolt egy merészet és ellátogatott az egyik művészeti iskolába, ahol versenyt hirdetett. Az első három helyezett állást kapott itt. Ezt a versenyt azóta is évente kiírják, annyi változással, hogy csak az elsőnek kínálunk most már lehetőséget arra, hogy itt dolgozhasson. Ekkortájt kezdtünk el magazinoknak divatfotózásokat készíteni. A következő jelentős lépést előre az jelentette, mikor más tehetségesnek vélt tervezőket is felvett édesanyád, hogy az ő kollekcióik is a Magic Fashion márkája alatt jelenjenek meg. Mivel a kínálat bővült, egyre több modellre volt szükség. Ekkor jött létre a modellképzés a cégen belül. Az utóbbi pár évben pedig nyáron és ősszel is veszünk fel gyakornokokat. Gabriella nagy hangsúlyt fektetett mindig is a fiatal tehetségek felkarolására. Ettől más a Magic. A többi divatcégnél, gondoljatok itt a legnagyobb világmárkákra vagy csak az Egyesült Államokban elterjedtekre, nem nagyon törődnek a fiatalokkal és előbb- utóbb ez lesz a vesztük. – mosolyodott el Ivy.

- Nem semmi. Anyukád valamit nagyon tud. – nézett rám Matt.

- Hát igen, az biztos, hogy ez neki több, mint egy vállalkozás. A szenvedélyévé vált. Ahogy egyre nagyobbak lettünk Lucassal, úgy egyre több időt tudott bent tölteni a vállalatnál. Az ötletek legjavát biztos, hogy ekkor agyalta ki.

Pár perc csend állt be köztünk. Azt latolgattam, kimondjam-e ami a fejemben jár, vagy inkább hallgassak. Végül az első mellett döntöttem.

- Tudjátok, egy valamit akkor sem értek.

- Mit? – kérdezték szinte kórusban, mire felnevettem.

- Anyu ismer a legjobban. Tudta, hogy annyira sosem érdekelt a divat, inkább olvastam könyvet, mint magazinokat. Persze nem azt mondom, hogy egyáltalán nem foglalkoztam a divattal, csak sosem volt elsődleges az életemben. Mégis rám íratta ezt a vállalatot, ráadásul már elég régen. Honnan tudta, hogy nem fogok kézzel, lábbal tiltakozni a vezetése ellen? Miből gondolja, hogy én vagyok a legalkalmasabb erre a feladatra? Hiszen nekem ott van az írás… - elhallgattam.

- Mint ahogy te is mondtad, ő ismer.  Bízik benned és hiszi, hogy megkedveled ezt az egészet. Hogy ha úgy döntesz, hogy visszavonulsz, és nem írsz már többet, legyen, ami leköti a szabad perceidet és a kreativitásodat… Én legalábbis így hallottam, de szerintem jobb, ha ezt tőle kérdezed majd meg. – válaszolt Ivy.

Mattre néztem, aki csak hallgatott, megcsóválta a fejét, majd csak ennyit mondott:

- Nem értem, miért nem vagy képes bízni magadban. Hidd el, hogy pillanatok alatt belerázódsz és profi leszel. Nincs igazam? – fordult Ivy felé.

- De. Azt látni rajtad, hogy érdekel a dolog és sok mindent már most is átlátsz. Különben meg, nem kell minden egyes nap itt lenned, csak ha úgy érzed. Na meg, ha összegyűlik a következő ilyen kupac. – mutatott az íróasztalra.

Megadóan bólintottam, mire mindkettőjükből kitört a nevetés.

- Nos, ha nincs más, akkor mi mennénk. – álltam fel.

- Nincs.

Ivy is velünk tartott egy darabig. Az irodájába ment, amit ugyan még nem tudok, hogy hol van, de arrafelé, amerre mi mentünk. Az első ajtónál megállt, ami a legközelebb esett ahhoz, ahonnan mi kijöttünk.

Elköszöntünk tőle és már indultunk is. Matt egyik karjával átölelt. A folyosón egyszer csak egy másik személy közeledett. Egy nálam kicsivel fiatalabb lány. Szőke hullámos haj, kék szemek, ajkain halvány mosoly játszott. A rajta lévő ruha ugyan rendkívül egyszerűnek tűnt – fehér topp és egy szoknya – az alakja mégis feldobta. Biztosra vettem, hogy ő is az egyik modellünk.

Ahogy elhaladtunk mellette és az arcára tévedt a tekintetem, olyan ismerősnek tűnt. Mintha már láttam volna valahol. Hiába töprengtem, nem jöttem rá, ki lehet az.

- Carrie! – hallottam meg újfent Ivy hangját. Hátra fordultam, a lány már mellette állt.

- Tessék!

- Majd hívlak, hogy egyeztessünk az időpont miatt.

- Rendben, de a héten még úgyis benézek. Már ha az írás mellett lesz egy kis időm.

- Oké. Jó szórakozást! – mosolygott ránk.

- Köszi, meglesz. Szia!

A lift pillanatok alatt leért az előtérbe. Az utcára lépve egy étterem felé vettük az irányt, ugyanis az idő jócskán elrepült. Reggel korán kellett kelni, hogy ki tudjuk kísérni Lucast a reptérre. Akkor még túl álmos voltam ahhoz, hogy bármit is egyek, azóta pedig nem volt időnk. Mikor az órámra pillantva megláttam, hogy dél lesz pár perc múlva, meglepődtem.

Egy kevésbé ismert, nyugodt kis étterembe mentünk, amit egy véletlen folytán fedeztünk fel Noraval még az egyetemi éveink alatt. A cseresznyefából készült asztalokat piros- fehér kockás terítővel takarták le. Minden asztalon volt egy váza benne friss virággal. A falak a fehér, valamint világos és sötét narancssárga színekben pompáztak.

Amíg az ételt kihozták hol beszélgettünk, hol pedig némán ültünk és a másik arcát tanulmányoztuk. Ebéd után sétáltunk még egy kicsit, majd hazamentünk.

A lakásba lépve egyből megcsapott a jóval hűvösebb levegő, ami a kinti meleghez képest üdítően hatott ránk.

- Megyek, lezuhanyozok. – bontakoztam ki a karjaiból.

- Ne segítsek? – vigyorgott kajánul.

- Nem kell, köszönöm. – még egy csókot nyomtam ajkaira, majd otthagytam.

A zuhany a lehető legjobb ötlet volt. Ahogy elkezdtem magamra folyatni a vizet, éreztem, hogy felfrissülök. Talán öt perce lehettem bent, mikor a fejemhez kaptam.

Hogy én mekkora idióta vagyok. Pillanatok alatt magam köré tekertem egy törölközőt és a szobámba rohantam. Körbe- körbe forogtam, de sehol nem láttam. A nappaliba igyekeztem, hátha ott raktam le.

- Matt nem láttad a… - a szavak bennem rekedtek. Matt épp a bejárati ajtót csukta be. Velem szemben pedig ott állt Ő.